Újonc Rómeó

Eltűnődhetünk a színészek indulásán, a sokszor sorsdöntő első lehetőségeken. Néhányuknak a főiskola alatt jut egy-egy fontosabb film- vagy színházi szerep, forog a nevük, s végzéskor már várja őket a fővárosi szerződés. A többség azonban vidékre megy, s ezzel rögtön csökkennek esélyei a „nagy felfutásra”. Régóta mocorog bennem a kérdés, hogy vajon miféle véletlenen(?) múlik e korai, sok mindent meghatározó szerepek sorsa? Biztos-e, hogy ezek révén a legjobbak, a legtehetségesebbek kerülnek a tűz közelébe?

A tavalyi évfolyam rangsora másképp állt össze. Hirtling István, Funtek Frigyes és Mácsai Pál semmit nem bíztak a véletlenre, ők a vizsgaelőadáson bizonyítottak. Abban a János királyban, amely eseményszámba ment. Lázas esték voltak. A nézőtéren a ritka színházi élményt teljes tüdővel magába szívó közönség, a színpadon a Kerényi Imre vezette lendületes, átszellemült csapat. Nehéz eldönteni, melyikük volt lelkesebb. A három főszerepben három fiatalember, akik szinte úgy pattantak elő színészetük teljes fegyverzetében, mint Pallasz Athéne Zeusz fejéből. Mindenki érezte, hogy nagy jövő áll előttük. Ifjú színészek rég nem indultak nálunk ilyen meggyőző, robbantásos rajttal. A Nemzeti Színház szerződtette őket. Azóta ott játsszák Dürrenmatt János királyát.

(Funtek Frigyes talán nem örül a fenti bevezető soroknak. Bár meg sem lepi: nem új számára, hogy őket hármójukat együtt emlegetik. Ami persze nem baj, de azért reméli, hogy majd leszoknak róla. Félreértés ne essék: szeretik egymást. Olyannyira, hogy legszívesebben az egész osztály együtt maradt volna. Ám önálló színház alapítására nem volt lehetőség, így maradt a forró hangulatú vizsgaelőadások emléke, az összejövetelek és hogy megnézik egymás alakításait.)

A János király. Az újdonsült Sir Richard Plantagenet e szavakkal fog bele világ(politika)megváltó kísérletébe: „Színlelve, nem magamat, a világot / becsapva, magamhoz hű maradok, / és hősként mászom fel a becsület / tyúklétráján, mely csupa ürülék.” Funtek Fattyúja azonban nem karrierista és nem ideológus, hanem uralkodói erényekkel megáldott moralista. Energikusan, robbanékonyan viharzik át a történeten. Figyelmével feszültséget teremt. Gesztusaival és könnyed, ruganyos, hasonlíthatatlan mozgásával végigvibrálja a két felvonást. Ez a Fattyú ízig-vérig romantikus, lobogó lelkű patrióta, aki úgy reálpolitikus, hogy hazáját a néppel azonosítja. Az ésszerűség a célja, ez az, amiért szerelmét is képes az egymásra acsarkodó uralkodók közé dobni. Nem is akárhogyan veti oda Blankát. Egy olyan delejes erejű szerelmi vallomás közben, melynél szebbet, megindítóbbat rég nem hallottunk színpadon. Mindennek ellenére a Fattyú János királlyal együtt elbukik. „Semmi sem sikerült. / Alku, gyilkosság, árulások árán / nem ráció – egy Pembroke az eredmény. / Szülőföldem, vesztes vagy.” – búcsúzik Sir Richard Plantagenet, lelépve a világpolitika színpadáról.

(Ide-oda cikázik a szeme. Már azt hinném, hogy nincs is jelen, mikor rájövök, hogy mindenre figyel, s pontosan azt veszi észre, ami lényeges. Őszinte lesz: a főiskolai János királyban az volt számára a legfontosabb, hogy tehetségnek mutatkozzék. Most már nem erre megy ki a játék. Élni kell a szerepet, a legbelsőbb belsőből. Csak így válhat megközelíthetővé, megfoghatóvá az egész játék. Hiszen a színész valahogy a levegőben lóg. A színészet – légvár. A szerepjátszás gyermeki állapot, idézi Latinovitsot. És nem mintha hozzá akarná hasonlítani magát, de érdekes, hogy mindketten mérnökből lettek színésszé...)

Az Ybl Miklós Építőipari Főiskolát végezte el, pedig sohasem gondolta igazán komolyan, hogy mérnök lesz. Mégsem volt haszontalan ez a kitérő. Négy év előnyt adott neki a Színművészetin, ennyivel többet látott, tapasztalt, élt tárainál. És talán ezért is bízik abban, hogy nem lesz belőle soha „siránkozó” színész. Olyan, aki mellőzöttnek érzi magát, és sértetten, tehetetlenül topog egyhelyben. Ő nem hisz abban, hogy a tehetségek elveszhetnek. A lehetőséget mindenki önmagában hordozza. Ha valahol nem sikerül a bizonyítás, akkor más helyet kell keresni. Akár más pályát is. Szerencsére egyelőre nincsenek ilyen gondjai. Az elmúlt évadban egyfolytában játszott. Filmszerepeket sem tudott elvállalni, mert szinte minden este színpadon volt. A Játékszínben az Adáshiba (Emberfi), a Nemzetiben a Rómeó és Júlia (Benvolio), a Várszínházban a Csíksomlyói Passió (Drumó), a Magyar Elektra (Orestes) és a János király (a Fattyú).

A János király kritikáiban többször felbukkant, hogy Funteknek jól áll a romantika, a hit, a szenvedély. Talán a holnap hősszínésze ő, mert van ereje, sodra, vonzása. A próféta szólt ezúttal a kritikusokból: az idei évad utolsó Rómeó és Júlia-előadásában Funtek Frigyes és Kováts Adél mutatkoztak be a veronai szerelmesek szerepében.

(Régóta készült már Rómeóra, hiszen ez az a szerep, amiben mindent el kell játszani. Nem is eljátszani, hanem megélni gyermekséget, szerelmet, tragédiát és halált. Egy egész mindenség rejlik ebben a figurában, nem csoda hát, ha nagy pillanat a vele való találkozás. Persze lesz még mit javítani az alakításon, de hogy sikerült az az este – huszonnyolcadika, így emlegeti, s talán még tíz év múlva is tudni fogja ezt a dátumot –, az óriási boldogság. Úgy érzi, másnap még a János királyban is jobban játszott tőle. Valahogy magától értetődő egyszerűséggel megoldódtak jelenetei, amiket addig nem tudott igazán jól csinálni. Talán az örömtől sikerült, talán attól, hogy benne volt már Rómeó. De az is biztos: tudni kell három napnál nem tovább örülni – mondja. Mert a munka megy tovább.)

Funtek klasszikus Rómeó egy kevéssé klasszikus Rómeó és Júliában. Miért is ne idézne elénk igazi Rómeót, amikor ideális Shakespeare-hős. Elbűvölően tud tizenöt éves, szertelen kamasz lenni, aki barátai élcelődései közepette durcásan szerelmesnek hiszi magát. Mígnem valóban találkozik a szerelemmel. És a szeme csillogásán látszik, hogy Capuleték bálján senki nem létezik számára Júlián kívül. Funtek Rómeója – kölyök. Fülig ér a szája, amikor szerelmes vallomását véletlenül kihallgatja a kertben. Aztán lassan felnő a szereppel együtt. Júlia szobájában már igazi férfi, asszonnyal bíró, önfeláldozásra kész. Magára maradt, szeretetre méltó gyerek már csak Lőrinc barát mellett lesz ismét, amikor rádöbben a történtek súlyára. A földön fetreng, bömböl, zokog. Funtek valódi érzelmek viharába képes sodorni minket: elhiteti a száműzetés tragédiáját, s hogy vissza kell térnie megölni magát.

(Rómeót vártam tehát erre a találkozóra. Könnyű léptűt, lobogó hajút, romantikusat. Aztán egy begipszelt lábú fiatalember kászálódott ki a taxiból. Az utolsó előadás történt egy kis malőr, így most mankóval közlekedik egy darabig. Alig akartam felismerni. A vonásai idegenek, a haja nem hosszabb egy centinél. A megtévesztésig olyan, mint egy újonc, két perccel bevonulás előtt. Különös adottság: ilyen egyszerű módszerrel el tudja varázsolni magát. Kerestem a színpadi Rómeó-arcát, nem találtam. Valami elomló, ködös tekintetű líraiságra számítottam, s valami nyugtalan, sodró lendületű dinamizmussal találtam szemben magam. Az új frizura új külsőt teremtett. Markánssá vált, arcéle keménnyé. Illik hozzá. Lesz ő még Lucifer, Jágó is.)

Stuber Andrea