Szélcsendben

Mácsai Pál

interjú

Új Tükör 1985. XI. 17.

 

Szélcsendben

 

          Suli után a Szent István parkban rúgta a labdát, égre kiabált, ha gólt lőtt. Elnyűtt, barna tornacipőben rótta a várost, mert akkor még nem volt Adidas, s a Pumát is legfeljebb az állatkertből ismerték. Haverokkal csatangolt a Lipótváros utcáin, a trafikban két-három szálanként vásárolták a cigarettát, kis papírzacskóban a Harmóniát. Mindig csapzottan érkezett haza, s azonnal bekapcsolta a magnót, hadd üvöltsön a Beatles. Ha nem volt otthon senki, vadul pengette a gitárja húrjait, fújta a Néha furcsa hangulatbant s a többi Illés-számot. Ezzel eltelt a hetvenes évek első fele. Aztán gimnazista lett, s elkezdte falni a könyveket. Minél vastagabb, annál jobb. Dosztojevszkij, Zola, Stendhal, Tolsztoj „kamasz fejű” olvasata. Tizenhat éves korában egyik napról a másikra megszállottan érdeklődni kezdett a színház iránt. S fel sem merült benne, hogy elég csupán színházba járni. Azonnal tudta, hogy csinálni kell. Színésznek kell lennie.

          Mácsai Pálnak hívják. Nem tudom, be kell-e mutatni. Mert évei száma szerint ugyan „zöldfülű” még a szakmában, de már főiskolás korában Rómeóként hirdették a Nemzeti plakátjai. Hivatalosan még nem mondhatta magát színésznek, de már a Volpone Moscáját s az Aranyóra órássegédjét játszotta. Egy éve ott a fényképe a Nemzeti Színház előcsarnokában, a társulati tablón. Álmodni sem lehet fényesebb indulást. S most mégis inkább kételyekről, vívódásokról beszél...

          – Panaszkodni azért nem fogok. Csak arról van szó, hogy a korábbi évek nagy feladatai után most egy csendesebb időszak következett. A főiskolás korszak valóságos idill volt, bár én ott is éreztem bizonytalanságot, félelmet a rostavizsgáktól. Minthogy egyetlen színinövendék sem lehet biztos abban, hogy eljut a diplomáig. Engem némileg elkényeztettek. A második év után szólt Kerényi Imre, hogy olvasgassam Rómeót. Elmondhatatlan öröm és teher szakadt rám egyszerre. Kedvező kritikákat kaptam, mégis egyre bizonytalanabb lettem, s lassan egyre biztosabb abban, hogy ezt nem játszom elég jól. A főiskola alatti nagy szerepeim majdhogynem beugrások voltak, kevés próbával. Nekem viszont időre van szükségem, mert a színészetnek az az útja járható számomra, amelynek az agymunka a lényege. Ki kell gondolnom, meg kell találnom a figura minden apró részletét. Ez pedig nem megy egyik napról a másikra. Általában az a véleményem, hogy kevés idő jut egy-egy produkcióra. Egy-két hónapnál tovább semmit sem próbálunk. Holott biztosan értékesebb előadás jön létre, mondjuk, napi nyolc órás próbaidőszak után, mint a négy órás gyakorlásokat követően, feltéve, hogy a rendezőnek van elképzelése. Elképzelést mondtam, nem ötletet, mert az önmagában kevés. Valami érvényeset felfedezni, annak van értelme. Márpedig ahhoz idő kell. Visszatérve a főiskolára: tízen voltunk az osztályban, összenőttünk. Ma is úgy hiszem, hogy az összes osztálytársam fontos, felcserélhetetlen ember számomra. Ha nincs ez a csapat, én sem ott vagyok most, ahol vagyok. Hirtling Istvánnal és Funtek Frigyessel a Nemzeti Színházhoz kerültük, s bár nagyon különböző egyéniségek vagyunk, s különböző erősséggel kötődünk egymáshoz, valamiképpen mégis összetartozunk. Szeretném hinni, hogy mi együtt, közösen képviselünk valamit. Alapjaiban hasonlóak az elképzeléseink a színházról, felelősségről, színészi magatartásról, etikáról. Figyelem őket, figyelem magamat. Nem vállalunk el színvonaltalan szerepet a népszerűségért, nem vállalunk fel méltatlan ügyet az üzletért. A pénz nem minden. Ne kelljen szégyenkeznem, ha meglátom magamat egy hazug filmben. A színházban is az a jó, ha mismás, mellébeszélés, elavultság helyett igazi katarzist, álmegoldások helyett valódi emberábrázolást nyújtunk a nézőknek. Ha ennek szolgálatában alakulna egy húsztagú csoport, oda én huszadik embernek is elmennék. Pedig jobban szeretek „előbbre” lenni. Ez érthető, mert nincs olyan színész, akit kielégít, ha örökké kis szerepeket kap. Jóllehet egy nem túl terjedelmes szerep is lehet izgalmas feladat, mint a Tartuffe Valérja vagy a Jegor Bulicsov Laptyevje. Ötperces, zárt jelenetbe belesűríteni mindazt, amit a figuráról elképzelek, pontosabban: amit fontosnak tartok kifejezni. Mert éppen a szűkre szabott jelenlét miatt muszáj erősen szelektálni a lényeges és kevésbé lényeges dolgok között. Ez persze a nagyobb szerepnél is szükséges. A János király főiskolai előadásán nem voltam jó Pembroke. Elcsatangolt a fantáziám, feleslegesen sokat akartam belerajzolni, túl sok sületlenséget hoztam ki belőle. Amióta a Várszínházban játsszuk, leszűkült az alapvető vonásokra. Úgy gondolom, ez a Pembroke most rendben van. Az utóbbi időben nem kaptam ilyen jelentős feladatot. A kezdeti erős elkapatásom után egy tudatos vagy tudattalan fék lépett működésbe. Én mindenesetre bízom abban, hogy ebben a színház vezetőségének tervszerű szándéka érvényesül: edződjem kisebb szerepekben. De azért türelmetlen vagyok, s még meg kell szoknom, hogy nem körülöttem forog a világ. Sokáig minden fájt, ami nem rólam szólt, ezt mostmár kezdem levetkőzni. Rengeteg az energiám, s ha a lehetőségek éppen beszűkültek, akkor tudni kell gúzsba kötve táncolni. Állandóan keresem a módját, hogyan hasznosítsam magamat. Mondják rám, hogy mindenbe belekapok, s igazuk van. Hogy is ne kapkodnék, amikor annyi minden érdekel, s csak egy életem van, azt is pokoli rövidnek találom. Kipróbálok hát mindent, derüljön ki, mi való nekem, mi nem. Szeretek megfejteni, kitalálni, rájönni, s semmi olyat nem szeretek, amit nem tudok, éppen ezért szeretnék annyi mindent tudni. Izgat a körülöttem zajló világ, attól kezdve, hogy a zöldséges honnan szerzi be a gyümölcsöt, azon keresztül, hogy a kocsimnak mi baja, ha nem indul be, odáig, hogy a hangomtól milyen úton-módon lesz hangos a terem. Otthon fúrok, faragok, tervezek, az íróasztalomon egy nagy fehér papír, ami eszembe jut, leírom, vagy rajzolok rá. Zongoratanár sose látott, de van egy kehes pianínóm, s néha leülök játszani, mert az jó. Igyekszem lekötni a szabad vegyértékeimet. Most Keleti Istvánnal, Korcsmáros Györggyel és Gyabronka Józseffel színészmesterséget tanítok az Arany János Színházban, olyan 18-19 éves fiataloknak, akik színészek szeretnének lenni. Erre bizonyára ezren mondják, hogy mit akar ez a taknyos Mácsai, de nekem ez a munka fontos, és mindig is érdekelt. Van miről beszélgetnünk egymással, s magam is kíváncsi vagyok, hogy mit tudok átadni én nekik, s ők nekem. De természetesen első a játék, a színház. Próba, előadások, mindkettő öröm. A próba – milyen tökéletes kifejezés! – a rendező és a partnerek intenzív figyelése, a megoldás öröme: a helyére illeszteni azt, ami oda való. És szeretem az előadások éleslövészetét, amikor már másképp kell figyelni, reprodukálni azt, ami a gyakorlás során már úgy-ahogy sikerült, olyan feltétellel, hogy a „nem sikerült”-t ki kell zárni. Az idei évad új darabjai közül játszom az István a királyban, s lesz két Shakespeare-bemutatónk is. A II. Richárdban Aumerle, A velencei kalmárban Lorenzo szerepe az enyém. S ha egy színésznek – mint nekem – Shakespeare a drámaíró mindenek felett, annak ezek szerint nincs miért panaszkodnia...

Stuber Andrea