„Ma már nem ugrom”

Kozák András hite és hitetlensége

„A harminc felé közeledő színész, mint hivatásos ember, kicsit mindig öregebb a koránál. Aztán, ha igazán tehetséges, negyven év után visszafiatalodik.” Kozák Andrásé a gondolat, egy 1970-ben megjelent, vele készített interjúból való. S ha valóban így van, akkor talán ez a jelenség ismerhető fel Kozák András legutóbbi alakításai láttán. A Thália-beli Lóvá tett lovagok hóbortos spanyolja és mindenekelőtt a Radnóti Színpadon a Kék róka Pálja – felvillanyozó szerepformálás.

– Nem hiszem, hogy jobb lennék bennük, mint más szerepekben, csak ezek sokkal kifizetődőbb vállalkozások. Mindenesetre én lennék az utolsó, aki megkérdőjelezném az eddigi pályafutásomat, és a Kék rókát tartanám az első nagy sikeremnek… Kétségtelenül szívesen végzett munka volt, s ennek öröme meglehetősen ritkán adatik meg az embernek. Színész nálunk nem lehet annyira kedvező helyzetben, hogy azt játsszon, amit szeretne. Tűnődtem rajta, de képtelen vagyok felfogni, hogy a színházvezetőket milyen szempontok vezetik a munkájukban. Az aligha, hogy a színészeiket ellássák testre szabott feladatokkal. Ahelyett, hogy színházban gondolkodnának, ők életművet építenek. Számomra furcsa, hogy a színészek úgy érzik: szolgálnak egy ügyet, a színházvezetők viszont nem így éreznek: ők irányítanak. Az ember előbb-utóbb belenyugszik abba, hogy a lehetőségei korlátozottak. Olykor nem lehetett több célom az alakítás során, mint hogy ne kelljen pirulnom. Nincs rosszabb, mint ha az embernek szégyellnie kell magát a színpadi szituációért. Ilyenkor fordítok hátat a nézőknek.

– Egészen az utóbbi időkig furcsa skatulyában volt a Thália Színházban: korra és alkatra való tekintet nélkül az öné volt minden főszerep.

– A legtöbbjükben volt egy közös vonás: az ellenszegülés. A tiltakozásom beleépült minden szerepbe még akkor is, ha nem szándékoztam kimutatni. Gyakran olyannyira erős volt a szembenállásom, hogy végül az dominált az alakításban. Néhány évvel ezelőtt beszéltem Kazimir Károllyal arról, hogy fáradt vagyok, nem akarok mindenben benne lenni. Ő akceptálta a kérésemet, s azóta kivárom a jelentős feladatokat. Jó szerepek nálunk, a Tháliában ritkábban fordulnak elő, mint más színházakban. Ezzel szemben vannak pozitívumok, amelyek a színházammal való viszonylagos elégedettségre indítanak. S másutt sincsenek olyan csábító, vonzó tényezők, amelyek távozásra inspirálnának.

          Engem egy időben folyton össze akartak ugrasztani Kazimirral. Sokszor eredményesen. Ma már nem ugrom. Rájöttem, hogy a világban egyre inkább fehér holló az emberség, s így Kazimir humánuma mind becsülendőbb. Csak körül kell nézni a színházakban! Mindenütt rossz a közérzet, torzsalkodás, marakodás folyik. Rendezőkhöz csatlakoznak színészek, aztán hátat fordítanak egymásnak a társalgóban. Nálunk nincsenek klikkek, nem utálkozunk egymás láttán. Ha mi egyszer valamilyen oknál fogva eljutunk oda, hogy jó színházat csinálunk, akkor optimális helyzet lesz hozzá. Mindenesetre rendelkezünk az egyik alapvető kritériummal: jól érezzük magunkat egymással. A színésznek nagyon fontos az, hogy szeressék, s biztonságban érezze magát. Nem lehet rosszkedvből, idegességből, sérelmekkel játszani. Úgy látom, lassan kihal mindenhol az önfeledtség, a felszabadultság. Mennek el a színészek a színházukból. Akkor nekem hova kellene elvágyódnom?

– Tehát megmarad közepes színésznek? A minősítés nem tőlem származik, szintén egy interjúban fogalmazott így: „Szeretnék nagy dolgokban részt venni. Amelyek események. Mert én így közepes színész vagyok, amúgy pedig nagyon jó színész lehetnék.”

– Máshol sem születnek nagy dolgok, s ennek ezer és egy oka van. Azt látom például, hogy a filmrendező ezzel a jelszóval fog munkához: elkezdem csinálni, aztán majd valamilyen lesz. Természetesen vannak törekvései, elképzelései, de jönnek és hatnak a körülmények, a helyzet és számtalan tényező. Aztán szerteágazódik minden, és nem látványosan, nem egyik napról a másikra, de szép lassan elfelejtődik a kitűzött cél. Talán Jancsó Miklós az egyetlen, aki mindig pontosan olyan filmet készített el, mint amilyet akart. Ezért én tökéletesen rá is bízom a dolgot, nem nézem, milyen a film, miről szól, szól-e valamiről egyáltalán. Ő tud valamit az emberről, amit az ember nem tud önmagáról. Érdekes módon, míg a műveiben a diszharmóniát érzékelteti, addig a forgatásra a teljes harmónia jellemző. Csodálatos élmény vele dolgozni, valósággal lubickolás egy hellenisztikus életformában.

Visszatérve a többiekre: a fiatalok közül sokan a kegyetlenségig kemények. Ha a színész önmaga próbál megoldani egy jelenetet, úgy a kezére ütnek, mint a gyereknek, ha rosszul nyúl a játékához. Kinek ne szegné ez a játékkedvét?! A rendezői elképzelések pedig sokszor feleslegesen túlhajtottak. Vegyünk példának egy színpadi helyzetet, amelyben közölni kell valamit. Ők kitalálják, hogy hozzak be magammal frissen vasalt ingeket, igyak egy pohár vizet, fésülködjem meg és még számtalan gesztust, aminek semmi köze a dologhoz. A mű szempontjából csak annak van jelentősége, hogy miért jöttem be, mit mondok, kinek mondom, és miért éppen neki. Ennyi az emberi háttere a jelenetnek. Ebben az esetben mindössze kettő vagy háromféle színészi megoldás van, ami jó, nem több. De lehet, hogy ezek nem elég érdekesek. A rendező azonban a különösség felé igyekszik tolni a figurát, ezért tukmál rám agybeteg instrukciókat. Én viszont azt gondolom, amit Rosaline mond a Lóvá tett lovagokban: „ Ne színezd!”

          Az is nyilvánvaló, hogy egy ország színjátszása erősen összefügg a kortárs drámairodalommal. A klasszikusok végigkísérik az életünket, gazdagítanak, de amit ma tőlük kaphatunk, az értékes üzenet csupán, nem több. Vannak drámai mondanivalók, amiket ma kell papírra kiabálni. Azok a művek, amelyekből kiderülne, hogy mit tegyünk, csak ma születhetnek meg. És most azzal kellene folytatnom, amit nem tudok megfogalmazni, hogy mi a színház, mi a célja. Modellt nem igényel senki a sorsához, de egy biztos: úgy kell bemutatni az életet a színpadon, hogy a néző a civil helyzetét ne érezze reménytelennek a nézőtéren. Talán soha nem volt ennyire szükség a vigaszra és az útmutatásra, mint ma. Az ember egyszerűen nem tudja magáról, hogy milyen, hol tart ő, a világ, s hol a helye benne. Ehhez lenne szükség minél több Csirkefejre, s hogy sok-sok színház játssza az ilyen darabokat. Én ennek szurkolok, akkor is, ha kimaradok belőle. Elég, ha álmodozom róla, hogy majd egyszer… talán…

          – Nagyon elfogadja a status quót. Visszamenőleg sincs hiányérzete?

          – Nem vagyok önvizsgáló típus, tehát soha nem mértem fel, hogy mi van bennem, s abból mi került felszínre. Természetes, hogy azok a tartalmaim, amelyeket nem igényeltek, bennem maradtak. De ez nem jelenti azt, hogy meghaltak, vagy akár csak szunnyadoznának. Egyszerűen nem volt szükség rájuk. Nem úgy van, mint Feld bácsinál: eresszük le a csillárt az erdőben is, hadd lássák, hogy van. Egy szerepből annak maximumát kell kihozni, ami benne van. Azon túl… tudja, Rosaline! Ha szerepekre gondolok, bizonyára sok olyan van, ami elkerült. Nem fáj. Talán jobb is így, nosztalgiával gondolni rájuk egész életemben, mint ha eljátszottam volna őket esetleg sikerületlenül. Ha körülnézek, látok kollégákat, akiknek megadattak a drámairodalom legjelentősebb szerepei, mégis keserűek. Tudom, hogy nagyon távol áll tőlük az elégedettség, a kiegyensúlyozottság. A jó érzés, az ideális lelkiállapot nincs szoros összefüggésben az eljátszott szerepek nagyságával és milyenségével. A problémák minden szinten jelentkeznek, a statisztánál éppúgy, mint a főszereplőnél. Nincs különbség köztük.

          – Akkor is boldog lenne, ha statiszta volna?

– Akkor már régen valami mással foglalkoznék. És előbb-utóbb ott is felmérném, hol a határ. Az ember tudja, mit érhetne el, de mit nem lehet elérni mégsem senkinek, semmilyen formában. Erről van szó. Amit egy színész ma Magyarországon megkaphat, azt én megkaptam. Társadalmi megbecsülésben, rangban, pozícióban, egzisztenciálisan. És még mindig múlhat minden a véletlenen. Főiskolás koromban a Madách Színházban statisztáltam, úgy néztünk Gábor Miklósra, mint az istenre. Őrületes nagy színész, mondta mindenki, aztán egyik pillanatról a másikra kettétört az élete. Most, amikor beteg volt, s a lábát operálták, sokáig nem játszhatott. El kellett fogadnia ezerháromszáz forint segélyt a szakszervezettől. Szóval vannak körülmények, amiket figyelembe véve majdnem fölösleges arról beszélni, hogy mi a színészet és milyen a színházeszmény.

Stuber Andrea