Stuber Andrea

Karaktermonológ

Quintus Konrád

interjú

Film Színház Muzsika 1988.VII.29.

 

Színészdiploma

Karaktermonológ

 

Itt a diploma, beleírták: Quintus Konrád színművész. Nem tudom, mennyit ér és jelent. Abban vagyok biztos, hogy a témám a színház, s azon belül keresem a helyemet. A színházi emberek létezésében hiszek, hogy ezen vagy azon a poszton, az egykalap. Kell lenni valaminek, amihez én értek a legjobban. Mindegy, hogy ez a rendezés, a színészet vagy a világosítás lesz. Voltam valaha bőrdíszműves, sikeres ember, jól kerestem, jól éltem. Aztán Ruszt József mellett töltöttem éveket a szegedi, a zalaegerszegi színházban, s közben pályáztam a főiskolát. Amikor másodszor jelentkeztem, azt utolsónak szántam. Adtam még egy esélyt a színészi pályának arra, hogy itt tartson. De azóta is folyton igazolásokat keresek, pro és kontra.

A főiskolán nagy horderejű dolgok nemigen történtek. Bekerülnek az emberek azokkal a görcseikkel, gátjaikkal, fura kis vigyoraikkal, amik ők. A tanár pedig – ahelyett, hogy ezeket a kis nemtudommiket színpadképessé tenné – lekoptatja a diákról mindezt. Mert neki van egy eszményképe a színészről, a növendékét pedig abba álmodja bele. Emiatt mosódnak el a személyiségek, s egyre kevesebb „szaftos” ember kerül ki a főiskoláról. Négy évet eltöltöttünk itt, s mit tanultunk meg? Nem tudunk próbálni, s nem ismerjük magunkat eléggé. Sokan úgy mennek ki a főiskoláról, ahogyan jöttek. Hál’istennek nem romlottak legalább. A legtöbb, hogy néhány ember rájött, mi áll jól neki a színpadon, s ezt használja. Közben ellustultunk, mert nem dolgoztunk eleget. Amit dolgoztunk, abban is sok volt a felesleg. Kétévnyi anyag, négy évre elnyújtva. Pontosság, alázat, fegyelem. Miért kellene több félév ennek elsajátításához? Hogy az osztályfőnökünk, Kerényi Imre igényes magával és a munkáival szemben, ezt már elsőben tudtuk. De nem ettől vagyok én is igényes. Ráadásul az osztályunk beleesett abba a hibába, hogy komolyan vette a „közösség” jelszót. Sokáig nem engedtünk senkit kiugrani sem, lemaradni sem. Nem voltak kitüremkedések, megmaradtunk állandó masszának, ami mindig igyekezett az István, a király előadására, hiszen jószerével abban töltöttük a színházi gyakorlatot. És bután, gyerekesen haragudtunk az olyan osztálytársra, aki kilógott. Végh Péterre például, aki nem értette, miért kellene neki velünk együtt sörözni és szidni a tanárokat, mikor ő ehelyett a színházzal foglalkozik megszállottan. És semmi más nem érdekli, mint hogy színész lesz és legyen. Az utolsó évre már felismertük az igazát. Szétszéledtünk, nem lepleztük többé, hogy elkezdtük unni egymás képét. S ha elsőtől kezdve jártuk volna a külön utakat, más lett volna az osztály: sikeresebb. Jobban megmutatkoztak volna az egyéniségek. Negyedikben megrendezhettem a Mizantrópot. Úgy történt, hogy fél évre ott maradtunk magunkban, munka nélkül szinte. Örültem a lehetőségnek, ráadásul az előadás felkerülhetett a Várszínház műsorára. Most ismét rendezői feladatom van, Békés András növendékeivel visszük színre Boglárlellén Lebovic Az ezredik éjszaka című kis művét. Adott volt a darab és a szereposztás – szeretem ezt a fajta „rabságot”. Színészként sem vágyaim, szerepálmaim vannak, hanem az lenne jó, ha valaki így szólna: Konrád, itt ez a szerep(kör), a tiéd! A főiskolán főleg főszerepeket kaptam, s gyanítom, hogy karakterként lennék átütőbb. A legnagyobb élményem a Három nővér Andreje volt. A nagy ívű szerepek közül való. Ötévenként el kellene játszani vagy átgondolni legalább, s belesűríteni az elmúlt éveket. Talán lesz rá mód Kaposváron, ahová szerződtem. Óriási bennem a kíváncsiság, a várakozás. Vajon mit szül most ez a társulat? Eddig nem volt színházuk, kétszáz kilométerre vannak a fővárostól, s állandó oppozícióból fogalmaztak. Most elkészült a gyönyörű, aranystukkós, agyoncizellált épület, határidőre. Ha elkényelmesedés nem történik, akkor és ott nagyon sokat fogok tanulni. Csupa izgalom vagyok, van két színházunk, s tagja lehetek az egyiknek! Közben persze drukkolok, hogy szülessen már harmadik. Ehhez korszakos egyéniség kellene, minimum egy. Kellene az Ember, aztán a tizenkét tanítványt majd csak összegyűjti valahogy. Vagy a tizenkét tanítvány mutatkozna már, s szülnék meg Őt. Ebben is lehet bízni, de valami új összezártságot igényelne a dolog. Én most azt látom, hogy minden szét van folyva. Langyos iszapot érzek, amiben mindenki próbálja valahogy felküzdeni magát. Szeretném, ha a fennmaradás módja a valamilyen színház lenne. Határozott arccal, akár határozott bukásokkal is. Egy valamilyen színház, az szigetecske lenne, pihenő. Most elmosódott minden. Az egyik vidéki színház úgy koszlik el, mint a másik. A büfékben ülnek a fel nem fedezett zsenik, és csapkodják az asztalt. Nem értik, hogy miért nem a Madách Színház vezető színészei, amikor ők körülbelül úgy játszanak, mint a Madách Színház vezető színészei. És így igaz!

Madách Színház… Ahol az olcsóbb jegyek árát fel kellett emelni, mert mindenki a legdrágább székből akarja megnézni a Macskákat. Kétszázért már el sem megy a néző… Aztán kap még vagyonokért Doktor Herzet, s örülhetek, hogy az legalább profi munka. De ha e felé tendálunk, akkor nekem nemigen lesz helyem e határban.

Lett volna lehetőségem a színházcsinálásra. Szó volt egy társulat megszervezéséről, felső tagozatos gyerekeknek játszhattunk volna. Én eggyel felnőttebb nemzedéket céloztam volna meg, mert gondolatilag ahhoz van most közöm. De nem lehet mindig ugyanannak a korosztálynak játszani, hiszen én is egyre magasabb osztályba szeretnék lépni. Ez számomra kötelező. Nem lehetek olyan lusta, mint az elmúlt tizenöt év közönsége. Hiszem, hogy a nézőknek nem azt kell nyújtani, amit igényelnek, hanem azt, amit igényelniük kellene. S ez folyamatos együttéldegélést, együttnődögélést jelent. A színházban mindig magam előtt látok egy korosztályt. A miénket, persze, azt, amelyikkel közösek a gondjaink, gondolataink és a múltunk. Reménykedem, hogy ebből a nemzedékből generáció is lesz majd egyszer. Öt-tíz év múlva találkozunk egy kisvárosban, aminek főváros lesz a neve. Összekerülünk abban a színházban, amelyben mindenki megtalálta a helyét. És az is lehet, hogy én ott világosítani fogok boldogan Végh Péternek.

Lejegyezte: Stuber Andrea