Stuber Andrea

Valerio, a Jani

Szarvas József

portré

Esti Hírlap 1991.IX.21.

 

 

Színpadon már nem bukik

Valerio, a Jani

Szarvas József kacskaringói

 

          Képzeljenek el egy kedves, kajla tanyasi fiút, aki hentesnek tanul Debrecenben, s közben arról ábrándozik, hogy egyszer majd színész lesz belőle. Pedig még a hentessé válás sem igen akar sikerülni neki. Nyolc évébe telik elvégezni a hároméves iskolát – a második osztályt hatszor járja, országos csúcs! –, s amikor végre megkapja a bizonyítványt, első útja a Csokonai Színházba vezet. Segédszínésznek jelentkezik tisztelettel.

 

Álmok

 

          Fiatal barátunk elindult a pályán, gondolhatnánk. De nem. Két év után ugyanis kirúgják az állásából, pontosabban visszaminősítik: a továbbiakban énekkari tagként húzhatja meg magát a társulatban. Ha kórus, hát kórus – vonja meg a vállát, s a realitásoktól csöppet sem zavartatva magát, álmodik tovább a színészi karrierről.

          Mindenesetre beiratkozik a zenei általános iskolába – már rutinos túlkoros –, csakhogy a szolfézs a legkevésbé sem nyeri el a tetszését. Pöttömnyi osztálytársai javában olvassák a kottát, amikor ő még csak ott tart, hogy néhai úttörő becsszavára ígéri: megtanulja. De elblicceli. Valahogy mégis beügyeskedi magát a zenei szakközépiskolába, ám hamarosan lebukik. Kiderül, hogy se szolfézsismeret, se érettségi bizonyítvány. Marad számára az énekkari tagság. Mérsékelt lelkesedéssel fújja szólamát a harmadik sorban, s közben “mozizik”. Látja magát, amint remekművek remek szerepeit játssza a színpadon. Elképzeli, hogyan fog majd meghajolni a taps alatt. Díjkiosztásokat gondol el, ahol könnyed eleganciával vesz át kitüntetéseket tekintélyes zsűroroktól. Szinte a markában érzi rendezők, kollégák, barátok gratuláló kézszorítását.

          Egyelőre azonban senki nem gratulál semmihez. Rendezők, kollégák, barátok inkább a hátát lapogatják szeretettel, s győzködik, hogy érje be az énekkarral. Nem muszáj színésznek lenni, mondják.

Valahogy nem akarta ez a szakma, hogy Szarvas Józsefből színész legyen.

 

Szerepek

 

És most ugorjunk át tíz évet. 1990. október 6.: Az út végén a folyó című magyar dráma bemutatója a Pesti Színházban. Kárpáti Péter misztériumjátéka szociografikus hitelességű, sötét valóságjáték (szimbolikus hajlammal). A főszerepet, Janit, Szarvas József játszotta. Ő indította a darabot. Koszlott pulóverben, ócska nadrágban megállt a színpad szélén. Hátát nekivetette a falnak. Már ahogy belépett, behozta a hajnali felkelés nyűgét. A csontig hatoló hideget, az alig derengő fények rosszkedvét. Kezei között bögrét szorongatott, kéjes nyögések közepette szürcsölt belőle. Úgy ivott, mintha a forró italon kívül semmi jóban nem lenne része ezen a napon. Alkalmasint a többin se. Kockacukrot ropogtatott, lassan és hangosan. Talán hogy megédesítse az életét.

Szarvas József játéka úgy hatott a Pesti Színház színpadán, mintha egyszer csak kitártak volna egy gondosan bezárt ajtót, amely a világ csúnyábbik felére nyílik. Az elegáns premierközönséget megcsapta a legkegyetlenebb, legnaturálisabb valóság szele. A társadalom perifériájára szorult hősök, a lét peremén vegetáló emberek mutatkoztak itt meg. Nyers erővel, már-már brutálisan, sokkoló hatással. (Pap Vera és Derzsi János voltak kitűnő partnerek ehhez.) Szarvas József alakításának élettartalma és elevensége megdöbbentette és letaglózta a nézőket. Akik korábban nem látták őt – például a főiskolán, vizsgaelőadásokban: A Karamazov testvérekben, a Ványa bácsiban, vagy már a Vígszínházban: az Ördögökben, az Éjjeli menedékhelyben –, azok most konstatálhatták, hogy a Vígszínház szert tett egy rendkívül erős drámai színészre.

A következő fontos dátum 1991. január 12. Ekkor került színre a Budapesti Kamaraszínházban Georg Büchner műve, a Leonce és Léna. Eszenyi Enikő szervezte és rendezte a csapatot, bizonyos értelemben egyívású társakból: Horvai-növendékekből. Valerio szerepét Szarvas Józsefre osztotta, aki egy fiók-Balgát teremtett: józan paraszti eszű, talpraesett, kedélyesen bölcs figurát. Ez a Valerio elragadó: vitalitás, emberi esendőség, bumfordi báj. Csupa életerő. Valóságos életerőmű.

 

Díjak

 

Az út végén a folyó és a Leonce és Léna meghozta a szakmai elismerést Szarvas József számára. A Vígszínházban megkapta a Greguss-díjat. Az Országos Színházi Találkozó zsűrije neki ítélte – Kaszás Attilával megosztva – a legjobb férfialakítás díját. S e két szerep megformálásáért elnyerte idén a kritikusok díját is. Hétfőn vette át a Fészek klubban. Könnyed eleganciával. Gratuláló kézszorítások kíséretében.

Stuber Andrea