Veronai

Ha a díszlettervező rossz díszletet tervez, az kellemetlen, de nem jóvátehetetlen dolog. Végtére is a rendezőnek jogában áll nem elfogadni a díszletet. Nehezebb eset, ha a rendező maga készíti a díszletet magának. Ez alkalomból nyilván nem tervezhet annyira rossz díszletet, amit elfogultan el ne fogadna magától. Rendezői kezével elégedetten megrázza saját, tervezői kezét, azután ott marad a színen egy használhatatlan díszlettel. Valló Péter nem először hozza magát efféle áldatlan helyzetbe. (Legutóbb a Miss Daisy sofőrjénél.) Ilyen esetekben a darab, a színész és a néző halk halálhörgéssel áldozatául esik a rendező látványtervezői ambíciójának.

A Pesti Színházban a Rómeó és Júlia eladása ránézésre úgy fest, mintha uszodaöltözőben játszódnék. Szinte még az uszodaszagot is orrba idézik a barna vázra szerelt keskeny, fehér faszekrények, melyek tolóajtóval nyiladoznak, s tömbösen mozognak. Húzkodják is a csúfos monstrumokat ide-oda, de ezek hihetetlen makacssággal megmaradnak az usziöltözői hangulatnál. Csupán a prológusba fordult epilógus (és viszont) idejére szakadnak el tőle, akkor ugyanis úgy hat a színpadkép, mintha egy bányaszerencsétlenség színhelyén járnánk, ahol a vizsgálóbizottság éppen felméri a károkat.

Még mindig a díszletnél maradva – melynek sikerületlenségével alig lehet betelni –, a berendezés a darabtól idegen, a színészeknek szemlátomást kényelmetlen, a közönség számára pedig helyenként szó szerint nézhetetlen. Mert Valló a színtér alkalmatlanságát még fokozni is képes, például úgy, hogy Júlia szobáját manzárdosítja: a felső légtérben helyezi el, egy deszkapadlózatra telepítve. Az ötlet folyományaként az elöl ülők hosszú, tömött sorokban alulról szagolják az uszodát. A legdrágább jegyek tulajdonosai a padlózat alfelét fogják szemlélni, miközben fölötte jelenetek játszódnak.

A színpadtechnikai megoldások mesterkéltsége egyébként összhangot mutat a rendezéssel, mely szintén nem mentes a keresettségtől. Valló annyi akcióval terheli meg a színészeket, hogy alig férnek hozzá a szavakhoz. A rendezőt mintha a szöveg érdekelné a legkevésbé Shakespeare művéből. Itt Rómeó reggelizés közben beszélget Benvolióval, s mondókáját elnyeli a harapásdörej, a rágászörej. Mercutio  gerenda- és korlátgyakorlat kombinálása közben adja elő a Mab-monológot, Capulet szolgája pedig biciklit hoz a színre, hogy a rendelkezésére álló mintegy másfél négyzetméteren kerékpározzon kicsit. Ugyancsak igen modernül hatnak Szakács Györgyi up to date jelmezei – darab ideig nem lehet tudni, a Rómeó és Júliát fogják itt játszani vagy a West Side Storyt –, mindenekelőtt Júlia sajátságos a maga kinőtt babaruháiban, Manócska-harisnyában, Piroska-kabátban.

Minden nehézség ellenére a színészek itt-ott kiszabadulnak a gúzsból, s bármily meglepő, a dráma ilyenkor kel életre. Amikor egyetlen szekrényke sem izeg-mozog, nyílik és csukódik, amikor senkinek nem kell pótcselekvésekkel foglalatoskodnia, akkor a szereplők összenéznek, s tehetségük fényében meglátják egymásban Shakespeare hőseit. Magányos színészek meghitt egymásra találásából szívmelengető, szépséges pillanatok születnek. Ami nem is csoda. Hiszen Murányi Tünde, Alföldi Róbert, Rudolf Péter, Kútvölgyi Erzsébet, Szarvas József, Gálffi László és a többiek személyében igen kvalitásos szereplők állnának itt rendelkezésre  egy jó Rómeó és Júlia-előadáshoz. Ha a rendező nem lenne útban kicsit.

Stuber Andrea