Stuber Andrea

Szarvas József

Jászai Mari-díj

interjú

Népszava 1992.III.8.

 

Szarvas József

 

Miközben hentesnek tanult Debrecenben, gondolt arra, hogy egyszer majd színészi díjakat fog átvenni?

– Apróra elképzeltem! Volt időm rá: nyolc év alatt jártam ki a hároméves hentesiskolát. De közben irodalmi színpadot alapítottam a vágóhídon!

Akkor is bízott, amikor később debreceni segédszínészként mindig egyre hátrább sorolták?

– Az utolsó sorban legalább feltűnés nélkül becsukhattam a szemem. S elnéztem magamat főszerepekben, tapsviharban meg kitüntetéseket átvéve.

Azután – korengedménnyel – felvették a főiskolára.

– Horvai István és Kapás Dezső keményen fogott. Mindig úgy kaptam ötöst, hogy közben éreztem: alig engedtek át.

– Végzés után hívta a Nemzeti, a Katona, a Vígszínház.

– Legszívesebben visszaszaladtam volna Debrecenbe, olyan kínosnak találtam, hogy három ember közül kettőnek nemet kell mondanom!

A Vígszínházat választotta.

– Mert gyakorlatosként már kezdtem ott megszokni. Máshol úgy mozogtam, mint egy rajongó. A főiskolán egyszer ráköszöntem Sztankay Istvánra, és visszaköszönt! Nekem ő addig éteri hang volt, mert otthon a tanyán csak rádióból hallottam.

Egy-két évi csendes pályakezdés után jött a kiugrás: a Leonce és Léna, Az út végén a folyó.

– Eszenyi Enikővel, Kaszás Attilával, Pap Verával és Derzsi Jánossal dolgoztam! Nélkülük semmire sem mentem volna!

És a Két úr szolgája?

– Az már bizony címszerep! De nem vagyok benne annyira jó, mint elterveztem. Viszont a nézők szeretik. Már hat autogramot adtam!

Mi a következő feladat?

– Megint Eszenyivel és Kaszással játszhatok! Rudolf Péter rendezi velünk a Dühöngő ifjúságot. A Leonce és Lénával pedig Berlinbe utazunk március végén!

De előtte még átveszi a Jászai-díjat.

– A legnagyobb örömmel! Amikor jött a hír, hétéves kisfiam így szólt: Jól van, apu, büszke vagyok rád! Én meg izgulni kezdtem, hogyan festek majd a parlamenti díjkiosztón a barátomtól kapott öltönyben!

Stuber Andrea