A bűvös Halász

          A Kamra most még a szokásosnál is kamrább. Normál „kukucskaszínházban” az ember úgy ül a nézőtéren, mintha egy szoba negyedik falának helyét foglalná el abból a célból, hogy bepislantson a drámahősök életébe. A Katona József Színház kamaraszínháza ezúttal a kukucskánál is kukucskább. Amikor A kínai előadásán felmegy a függöny, egy színház belsejét látjuk. Festett kép ez: rápingálva a teltház, földszinti nézőtér és páholyok, sok-sok nézővel. Némelyek egymással diskurálnak, mások előremerednek, ahol ott a színpad, egyelőre behúzott függönnyel. Azután nyílik ez a függöny is, feltűnik mögötte a rendező (Máté Gábor), aki színre akar vinni egy darabot. Már le is rajzolgatta, hogyan képzeli. Mutat egy színpadképet, mely a felhúzott függöny mögött egy színházbelsőt ábrázol, beszélgető meg előremeredő nézőkkel, elöl pedig behúzott függöny, mely mögött alighanem egy színházbelső, beszélgető meg előremeredő nézőkkel és így tovább.

          Ilyen ez az egész játék, a Halász Péteré. A nagy egység kicsi, de ugyanolyan részekre bomlik benne, minden ismétlődik és összeér. Egybefolyik a jelen a pár perccel ezelőtti múlttal és a pár perc múlva bekövetkező jövővel. Máté Gábor színre akarja vinni A csodálatos mandarint, s a darab folyton azzá válik, ami történik, s a történet folyton azzá válik, ami a darab. Minden abban a kicsinyke, díszletközépi színházban valósul meg, amely olyan, mint egy képkivágás. Nyaktól lefelé vagy térdtől felfelé teszi csak láthatóvá a színészeket. A hátuk mögé dia vetít díszletet, mozgásaikat a háttérben pergő film teszi tetten érhetővé. Olyan az egész, mint egy aprócska (mozgó)képszínház. (Némi továbbfejlesztés után valószínűleg feltalálná magát a mozit.)

          Halász Péter, a legenda, most hazajött, s a Katona József Színház színészeivel együtt bemutatott valamit a színházából. Mondják, ez kevéssé hasonlít arra, amivel annak idején Pesten lelkes híveket és hivatalos ellenzőket szerzett magának. A kínai nem oly spontán, nem oly avantgárd, mint a 70-es évek Halász-színháza volt. (Ám igen sikeresnek bizonyult New Yorkban az 1985-ös bemutatón és utána szerte a világban.) Mindenesetre elragadóan rafinált viszonyban áll a valósággal a produkció. Szellemesen bogoz össze színházat és életet, egyébiránt pedig szakmai profizmust és sajátos, eredeti humort mutat fel. Jómagam meg nem ítélhetem, mennyire jellemző ez az előadás a Halász Péter-színházra, de azt határozottan állíthatom, hogy a mi színházunkra egyáltalán nem jellemző. Vagyis üdítően másféle, mint amihez hozzászoktunk.

          Az előadás végeztével a nézők kitüremkedtek az előcsarnokba (előpincébe), s saját tömegeik láttán megtorpantak kicsit. Nem fogunk sorba állni a ruhatárnál – gondolták –, inkább várunk pár percet, elszívunk egy cigit, míg oszlik a sokaság. Ennek következtében az első pillanatban szinte senki nem indult a kabátjáért. Elképzeltem, hogy most mindjárt észbe kapunk, s valamennyien odasietünk a pultokhoz. Aztán konstatáljuk, hogy egyszerre lódultunk meg mind, s mégis inkább visszalépünk és rágyújtunk. Így viszont üres a ruhatár, tehát érdemes jelentkezni a bilétánkkal. Erre megint túl sokan leszünk, minekutána ismét átengedjük a terepet. Azután felfigyelünk arra, hogy mégsem ment oda senki, akkor hát… És így tovább. Gondoltam, akár le is rajzolhatnám ezt a jelenetsort. Halász Péternek biztos tetszene.

Stuber Andrea