Stuber Andrea

A miskolci színházikó

Szép: Háromlevelű lóhere

Miskolci Nemzeti Színház

színikritika

Népszava 1993.V.4.

 

A miskolci színházikó

 

          A színházigazgatói pályázatok gyakran rosszul sültek el az utóbbi időben, de akad néhány üdítő kivétel. Az egyik a Miskolci Nemzeti Színház, ahol tavaly Hegyi Árpád Jutocsa nyerte el a direktori megbízatást, jóllehet a színházi szervezetek más jelöltet támogattak. Az új igazgató azonban cáfolni látszik eddigi tevékenységével a szalma elő(zetes)ítéletét. (Ez egy ilyen dolog. Színigazgatók nem képződnek képzés által, hanem csak úgy lesznek. Aztán vagy beválnak, vagy nem.) A múlófélben lévő évad tizenhat miskolci bemutatója után annyit mindenesetre megállapíthatunk: úgy tetszik, Hegyi jól végzi a dolgát. Eredményeit több sikeres produkció, továbbá a nagyon is érzékelhető, igen aktív szervező és propagandamunka jelzi. A miskolci színház egy évad alatt szóban forgó típus lett.

          Hegyi működésének pozitívumai nemcsak abból adódnak, amit tett, hanem abból is, amit nem. Például nem mutatta be a nagyszínházban Zsótér Sándor átiratát A kaméliás hölgy című Dumas-regényből. Eredetileg oda készült a mű, utóbb azonban áthelyezte a direktor a kisebb befogadóképességű balett-terembe. Ott látható most Zsótér legújabb produktuma, a Hölgy kaméliák nélkül, valójában: Kaméliák hölgy nélkül. Tudniillik a főszereplő Orosz Anna ínszalagszakadás miatt kiesett menet közben az előadásból, ám ez Zsótért – jellemző módon – nem akadályozta meg agyszüleménye színrehozatalában. Nála ugyanis majdnem minden mindegy. Az ő rendezéseiben általában alig körvonalazódik az eredeti mű, viszont a feldolgozás is áttekinthetetlen. A Zsótér-opuszoknál jószerével semmi más nem látszik felismerhetőnek, mint maga Zsótér és az ő jegyei: a drasztikus dramaturgiai beavatkozás, az erős effektusok, az operaáriák, az erotika. Magam enyhén viszolygok ettől a hangos, harcias, agresszív, ámbár korántsem szellemtelen és humortalan színháztól.

          Annál több rokonszenvet kelt bennem az egyidejű nagyszínházi premier, a Háromlevelű lóhere. (Az évad végén, pénze elfogytán, nulla forintból hozta ki a színház az utolsó két bemutatót.) A mű alapja Szép Ernő Ádámcsutka című, nyílegyenesen önéletrajzi regénye: a 45 éves, megfáradt író (kialudt vulkán) és a 19 éves, lelkes színinövendék félig(?)-meddig(?) szerelmi kapcsolatának leírása. (Emlékszem, tizenévesen olvastam először: jól együtt éreztem a leánnyal, s elítéltem a férfit. Ma már az idősebb szereplő iránt viseltetek több megértéssel.)

          A miskolciak előadásának azonban csupán alapja a Szép Ernő-regény, a felépítmény főként a főszerepet játszó Verebes Istvánból áll. De persze beleépül a műbe a „színinövényt” (Szép Ernő) játszó, végzős főiskolás Létay Dóra is, továbbá csatlakozik a darabhoz életével és atelier-hangulatával az egész miskolci „színházikó” (Szép Ernő). A főhőst Miklós néven írónak, színpadi szerzőnek álcázták a furfangosok, de valójában egészen Verebes ő, a felgyűrt ujjú zakójával, az eszével, a fanyarságával, a sikerességével, a szkepszisével, a bisszig humorával, de még az üzenetrögzítője szövegével is. (A közelmúltbeli zalaegerszegi Idelenn után most másodszor van szerencsénk Verebest effektíve Verebesként látni a színpadon.)

          Az előadás kedves, meghitt és szeretnivaló, a diplomázó rendezőhallgató, Telihay Péter ügyes munkája. Egy súlyos problémát azonban felvet számomra. Ugyanis elhangzik a színen a főszereplő telefonszáma. S a közölt telefonszám sem nem az eredeti, a Szép Ernőé, sem nem Verebesé. Ugyan kié lehet…?

Stuber Andrea