Shakespeare: Macbeth (Vígszínház)

Fordító: Szabó Lőrinc. Díszlet: Kentaur. Jelmez: Bartha Andrea. Rendező: Marton László. Szereplők: Kaszás Attila, Eszenyi Enikő, Gesztesi Károly, Vallai Péter, Borbiczki Ferenc, Oberfrank Pál, Selmeczi Roland, Széles Tamás, Méhes László, Király Attila, Korognai Károly, Cserna Antal.

A levegő ördögei

    A gyanútlanul érkező nem is sejti, hogy egy drótkötélpálya alá ül be a Vígszínház nézőterére. A dörzsöltebbje viszont észreveszi a feje fölött feszülő vastag huzalokat, s mivel hármat lát, mindjárt gondolja, hogy ebben a Macbethben a vészbanyák légibemutatót fognak tartani. És lőn. Az előadást indító szuggesztív képben feketébe és nejlonba csomagolt, kopasz boszorkányok (Méhes László, Király Attila és Korognai Károly) gubbasztanak a színen, hullákból lakmároznak, s meglehetősen emlékeztetnek A dzsungel könyve című rajzfilm keselyűire. Aztán felröppennek a kupolába, s légtornászszámot mutatnak be biztosítással, védőháló nélkül. Néhány óra múlva, az utolsó képben szintén ők uralják a légteret, amit érthetünk úgy, hogy minden miattuk történt. Ők manipulálták össze ezt a véres történetet, hogy mindig legyen friss (dög)húsuk.

    A két jelenet között lejátszódik Shakespeare lidérces tragédiája. (A végén némi odacibált szózatocskával Malcolmtól, amit szívesen elengednék.) Hatalmas, dekoratív színpadi masinéria és nagy színészi szenvedély működteti a rémhistóriát. Az utóbbinak megvan az a káros következménye, hogy gyakran a szövegérthetőség rovására megy. Még az ügyelő intonál a legtisztábban, amikor néhány pillanatra véletlenül bekeverik a hangját a nézőtérre a bemutatón.

    Az eddigiekből talán arra lehet következtetni, hogy leszólom az előadást, pedig nem! Kifejezetten élvezem. Készségesen adom át magamat a vizuális élménynek. Szeretem, amikor a színházban elkápráztatni akarnak, és sikerül nekik. Marton László rendező és csapata nyilvánvalóan rengeteg pénzt, energiát és munkát fektetett a produkcióba, s nem hiába tette. Impozáns, hatásos, sodró lendületű előadás jött létre. Ráadásul Kaszás Attila és Eszenyi Enikő játéka (lassan, fokozatosan) felveszi a versenyt a színpadi effektusokkal. Alakításuknak – a helyenkénti megoldatlanságok ellenére is – elhitető ereje van. Fiatal, ambiciózus párocska: a majdnem parasztian egyszerű katonaember és az ő nagyravágyó kis felesége, aki bűnbe doppingolja az urát. Gyönyörű, izzó, erotikusan parázsló a gyilkosságra rábeszélő jelenet, és talán még szebb az a későbbi kettős, amikor megérezzük, hogy Macbeth és Macbethné házassága megromlott. Két idegen áll egymással szemben, már a közös bűn sem köti össze őket. Külön-külön fognak felőrlődni a bűntudattól. Eszenyi zuhanyozós örülési jelenete szcenikai gyöngyszem és színészi remeklés. Külön mondatban szeretném méltányolni a banyák elragadóan konkrét, pazarul morbid (boszorkány)konyhaművészetét.

    Meg kell jegyeznem, hogy a premieren eléggé egyedül maradtam a tetszésemmel a körülöttem ülők között. Még olyan megjegyzést is hallottam, miszerint Shakespeare forog a sírjában. Énszerintem meg se rezzen. Ha ugyan azon el nem mosolyodik a Mester, hogy a vígszínházi publikum esetleg avantgarde-nak nevezi ki Marton Lászlót ezért a Macbethért.

Stuber Andrea