Párizsi randevú

Minden nemzet drámairodalmának megvannak a maga izgalmas feladványai. Olyan, többesélyes színdarabok, amelyek gondosan előkészített alapanyagként várják, hogy munkába vegyék őket a színházi emberek. Nekik kell kikísérletezniük az ideális megoldást a mű megjelenítésére. Alighanem ilyen feladványok Nádas Péter drámái is; a Takarítás, a Találkozás és a Temetés. A trilógia mindhárom darabja kevés szereplős, szűk terű, szigorúan komponált kamaradráma. Vagy kamaralíra. Mindháromban költőien misztikus szertartásokba ágyazódik az alapvetően realista szituáció. Mindhárom elmond egy-egy történetet, de azzal a bánatos rezignációval mondja el, hogy úgyis lehetetlen elmondani bármit is. (E tekintetben Nádas drámái hasonlítanak a prózájához; abban is heroikus precizitással, már-már önkínzó aggályossággal keresi a szavakat – a lehető legtöbb szót kipróbálva – a kifejezhetetlen kifejezésére.) Így aztán Nádas drámái nem is annyira szólnak, mint inkább valahogy – rezegnek. Innen már csak egy lépés, hogy a zenénél kössenek ki. Mélabús ajánlatot rejtenek: ha a nyelvben nem lehet igazán megbízni, forduljunk talán inkább a muzsikához. Egyenes következmény, hogy például a Találkozás már szinte a szó szoros értelmében zene-mű. Nem csak azért, mert tételeket, motívumokat, akkordokat idéz, hanem mert szerves része Vidovszky László zenéje, s konkrét szereplője a csembalista, a csellista és a lantos. (Igaz, Vidovszky "átosztotta" a szerepeket hárfásra, hegedűsre és ütőhangszeresre.)

Maradjunk is a Találkozásnál, minthogy ennek párizsi bemutatójáról van szerencsém beszámolni. Az 1979-ben született művet eddig mindössze kétszer tűzték műsorra Magyarországon. Viszont előadták Bécsben, Rigában, Prá­gában, Franciaországban pedig immár harmadik alkalommal került közönség elé.

Miért is olyan nehéz nekifutni a Találkozásnak? Esetleg azért, mert – sokak szerint – új, eddig nem gyakorolt színházi kifejezésmódot igényel. Talán igen. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy előadása az átlagosnál nagyobb odaadást, elmélyültséget és koncentrációt követel a színrevivőktől. (Meglehet, ezért is játsszák ritkán. Nehéz beiktatni mondjuk egy vidéki színház üzemmenetébe, hat hétnyi próbával, két bemutató közé.) Igen ám, de hogy a mű valóban "forradalmian" adassék elő, arra elég kevés az esély. Nádas maga állta útját annak, hogy a színrevivők alkotótársi ambíciókkal vessék magukat a darabra. A Találkozás mint kompozíció zárt és tökéletesen szabatos. Minden elő van írva benne. A szerző lefestette a díszletet, a jelmezeket, megkoreografálta a mozgást, instruálta a színészeket. Az interpretáció készen áll a papíron. És mégis, amikor Valló Péter 1985-ben kotta szerint eljátszatta a drámát Ruttkai Évával és Hegedűs D. Gézával, a szakma udvariasan, de egyértelműen kudarcnak minősítette a vállalkozást. (Én ezt nézőként úgy éltem meg, hogy kifejezetten untam az előadást és egyáltalán nem hatott rám.) Amikor aztán Vincze János Pécsett "önállóbban" és átütőbben rendezte meg a Találkozást Sebők Klárával és Puskás Tamással (1989-ben), a kritika úgy reagált, hogy Szikora János 1980-as Takarítása óta ez az első olyan Nádas-bemutató, amely alkotó módon reflektál a drámában rejlő írói ajánlatra. (Én ezt nézőként úgy éltem meg, hogy egyáltalán nem unatkoztam és kifejezetten hatott rám az előadás.) Mármost akkor az egyelőre eldöntetlen, hogy mi jobb Nádasnak: a maximális hűség vagy a konstruktív hűtlenség.

"Kihívó" volta mellett van más, elhanyagolhatatlan csábereje is a műnek. Nevezetesen, hogy rendkívüli és je­lentős szereplehetőséget kínál olyan korú színésznőknek, akikkel a drámairodalom mostohán bánik. Komoly, művelt és hiányt szenvedő drámai színésznő lelkesedése is lehet oka egy Találkozás-bemutatónak. Igaz, Párizsban nyilván nem csupán efféle óhaj hívta létre a produkciót, hiszen nem előz­mények nélküli a születése. Az 1990-ben készült fordítás (Jean-Pierre Thibaudat és Ibolya Virag munkája) még ugyanabban az évben felolvastatott a magyar hét keretében, nyáron pedig közönség elé került Avignonban. Később rá­dióváltozat készült belőle, most pedig szorosan illeszkedik a Théâtre du Rond-Point ama barátságos programjába, mely a magyar drámairodalmat ismerteti a francia publikummal. A Találkozás bemutatójára január 17-én kerített sort Marcel Marechal színháza, majd február elején háromnapos felolvasószínházi rendezvényt tartottak. Nádas Péter Takarí­tás, Schwajda György Csoda és Füst Milán Boldogtalanok című műve szerepelt "oratorikus" formában. A Boldogtala­nok olvasását az a Pierre Tabard vezényelte – a Théâtre du Rond-Point korábbi vezéregyéniségeinek, Jean-Louis Barrault-nak és Madeleine Renaud-nak kedves kollégája –, aki a Találkozást is színre vitte.

Hogy ez a Champs-Elysées menti színház érdeklődik a magyar drámairodalom iránt, az mindjárt szemébe ötlik a betérőnek. A nézőt a foyer-ban könyvárus fogadja, megve­hető nála franciául Spiró Csirkefeje, Schwajda Himnusza vagy Békés Pál A női partőrség szeme láttára című színda­rabja is. Ezen az én vasárnap délutánomon többnyire idős emberek bogarásznak a kötetek között. Ők lesznek azok, akik nem a "rivális" előadást, a szomszéd teremben játszott Romeó és Júliát választják, hanem Nádas darabjára ülnek be a hozzávetőleg száz főre méretezett kamaraszínházba. Elnézem őket, 150 frankot rászántak, hogy találkozzanak a Találkozással. Vajon milyennek találják majd ezt a rande­vút?

Vidovszky László el lesz hanyagolva, ez szinte rögtön látszik. A színpad előterében nincs zenekari árok. Időbe telik, míg felfedezem, honnan lehet egyáltalán muzsikálni. A kellemes, erősen emelkedő, modernszürke nézőtér tetején a bejárati sávban bujkál egy szintetizátor. Máris tudni lehet, hogy a zenei "forgatókönyvet" itt nem vették komolyan, jólle­het a színlap gondosan feltünteti Vidovszky nevét. Mikor el­sötétül a nézőtér, felül beoson a szintetizátoros és egy he­gedűs, lejátszanak néhány rövid futamot, majd távoznak. Az előadás végén térnek vissza, hogy a kihunyó fényekhez is adjanak némi zenei aláfestést.

Marie Desforge díszlete többé-kevésbé előírásszerű. Egyszerű, fehér, kicsit kórházszagú. Keskeny fémvázakból ágy, szék, asztalka, éjjeli szekrény. Jobb oldalon a semmiben álló ajtó nem piros, hanem fehér, s kis mosollyal nyugtázom, hogy tipikusan francia. Keskeny, enyhén nyugtázom, hogy tipikusan francia. Keskeny, enyhén cizellált, gömbkilincsű. A színpadot hátul áttetsző, fehér függöny zárja le, emögül érkezik a fiú, s ide távozik Mária meghalni.

Mária: Katherine Sellers. Még sosem láttam Renaud és Barrault társulatának neves színésznőjét. Filigrán, dekoratív asszony, túl a virágzó szépségen. Mindene libeg: a haja, a fekete szoknyája, a bordó sálja, a slafrokja. Az utóbbi – Mine Barral Verges jelmeztervező ügyes leleményeként – fekete, és még feketébb foltokkal mintázott. Szinte láttatja, micsoda vérfoltok száradnak Mária ruháján, testén. Sellers vékony, izgága szemöldöke alá, a szemébe igyekszik sűríteni hősnője minden tragédiáját. És beszél, beszél, beszél. Úgy, ahogyan élő francia ember soha – minden szavát érteni lehet. A színésznő szövegmondása csupa fegyelmezett technika, dinamikai erőgyakorlat. Hangszálakra írt versenyművet hallat. Orrba fúlnak az n-jei, az r-jei meg valósággal hörögnek, fuldokolnak. Torkából alakít egy törékeny úrinőt, akit megtaposott az élet, de még mindig nagy biztonsággal mozog bármilyen társaságban és közegben. Vesztes típus egy elegáns francia kaszinóból.

Visszatérve még egyszer a mű előadási nehézségeire: kétség kívül ide tartozik a színészi játék kérdése is. Nádas-szerepben fellépni nyilván azért nehéz – és egyben vonzó is –, mert hallatlanul erős jelenlétet követel a színésztől. A személyiség hitelével kell itt hatni, nem rutinos színészi rafinériákkal. Ebből következően nem jól teszi Pierre Tabard, amikor azon ügyeskedik, hogy Sellerst minél jobb helyzetbe hozza. Már éppen elhinném a színésznőnek Máriát, amikor észreveszem, hogy áradó, elragadtatott, nekihevült visszaemlékezése közben nagyon is praktikus. Monológjának egyik felét a színpad jobb oldalán térdelve mondja el, majd átjátssza magát balra, hogy az ott ülő nézők is meggyőződhessenek a könnyek valódiságáról.

Az előadás mindenekelőtt Sellers jutalomjátékául látszik szolgálni, ennek megfelelően némiképp háttérbe szorítja a Fiatalembert játszó Eric Chimier-t. S milyen különös: mégis az ő alakítása tetszik mélyebbnek, súlyosabbnak. Chimier-ben nyoma sincs annak a lázas, aktív nyugtalanságnak, sőt hisztérikusságnak, amely a darabból kiolvasható, s amelyet Hegedűs D. Géza izgékonykodott el a Pesti Színházban. Nem ugat, nem vonyít, nem cikázik, nem áll fejen. Valami ismeretlen rendeltetéssel érkezik, mit sem sejtve, mégis dermedt határozottsággal van jelen. Nagyon védtelen mindazzal szemben, amit meg fog tudni az apjáról, az életről és önmagáról. Szemérmes átszellemültség az arcán, kába alá­vetettség lassú mozdulataiban. Minden rezdülése a figyelem­ről szól. Szorongását beleszorongatja a szemüvegébe, izga­tottságát beletúrja a hajába. Az összes mellékes körülmény­től megszabadul, csak a nagy-nagy bizonyosságot őrzi: itt megtud majd mindent, amit tudnia kell. Azt is, hogy lehet-e, kell-e élnie még. Amikor a végén Mária ágyba fekteti őt, fel sem néz többet. Valamennyi idegszálával részt vett ebben a profán passióban, mindent erre a találkozásra tett fel, s mégsem oldódott meg semmi. Belesüpped az ágyba, a re­mény nélküliségbe. Hiába. Ami van, nem lehet másként.

Míg Mária és a (neve sincs) Fiatalember végigjárja a maga verbális kálváriáját, én félszemmel a közönséget is figyelem. Az első húsz perc után valaki elmegy, de tíz perc elteltével váratlanul visszajön. Az idősebb hölgyek soraiban élénkséget kelt az a jelenet, amelyben Mária megmosdatja a fiút. A vetkőztetés alatt érdeklődéssel fordulnak egymás felé a szomszédok; tippelnek, vajon egészen lemeztelenítik-e a jóvágású fiatal színészt. Mikor az alsónadrág is lehull, egy néni elégedetten bólint előttem: "Bon." Az előadás végén nagy taps, egy-két bravó is felhangzik. Aztán ahogy a színészek elfordulnak a rivaldától, mintha gombnyomásra érne véget az ováció. Az emberek rezzenéstelen arccal, sietve távoznak. Jelzem, ez más párizsi színházakban is így szokás. Talán hogy egyáltalán ne lehessen eligazodni, tetszettek-e a látottak vagy sem.

Stuber Andrea