Ahol tüntetnek a színházért

Eszenyi Enikő

interjú

Népszava 1997. I. 28.

 

    Az egyhangúság gyönyöre

    Eszenyi Enikő Pozsonytól Londonig

 

Eleinte könnyű volt meghatározni, hogy Eszenyi Enikő micsoda. Színésznő, mégpedig alighanem a korosztálya legtehetségesebbike. Aztán váratlanul rendezni kezdett. Az utóbbi évei változatos egyhangúságban teltek. Minden esztendőben rendezett egy színházi előadást – az idei az Olasz szalmakalap lesz, és már folyamatban van –, eljátszott néhány nagy szerepet a Vígben vagy a Pestiben, kamera elé állt a soros magyar filmben, rendezett koncertet, reklámfilmet, és szinte mindig, mindennel sikert aratott. (Ez a dologban az egyhangúság, de ebben az esetben az egyhangúság gyönyörködtet.)

– Legutóbbi sikerét Pozsonyban aratta, ahol az Ahogy tetsziket vitte színre a Nemzeti Színházban. Nem ijedt meg, amikor felkérték? Nem tartott attól, hogy idegen közegben, ismeretlen társulattal nehéz lesz dolgozni?

– Nem féltem, sőt. Örültem, hogy tiszta lappal indulok. Nekem jó volt, hogy semmit nem tudnak rólam, egyáltalán nincs előéletem számukra. 

 

Hogy vagy, keresztmama?

 

– Miért lett volna baj, ha a pozsonyi színészek tudják, hogy ez a kedves, fittyfiritty lánynak nézhető hölgy már letett egyet-mást az asztalra, s komoly szakmai múltja van?

– Úgyis hiába lett volna múltam, ha a jelen rosszul alakul. Szerencsére a színházi közeg ugyanolyan, a színészek is ugyanolyanok, mint bárhol a világon. Gondoltam, ha ott leszek és dolgozunk, az rendben lesz. Ha van feszültség a két ország között, az nem ilyen szinten jelentkezik. Inkább a nagyobb méretekben gerjesztődik valahogy. Egy közös munka során senki nem a nemzetiségéből adódóan dolgozik jól vagy rosszul. Persze az ismeretlen nyelv eleinte zavart – az olvasópróbán egy kukkot sem érettem a darab szövegéből –, de még ennek is lett előnye. Mivel nehezen és lassan kommunikáltunk, inkább kerültük a felesleges dumákat. Nem volt hosszas magyarázgatás, sztorizás, jópofáskodás. Mégis jól éreztük magunkat. Sokat röhögtünk például rajtam, ahogy hablatyoltam. A próbaidőszak végén már ötperces kis megbeszéléseket tartottam szlovákul – a színdarabból származó szókincsemmel –, de kevertem magyarral, angollal, orosszal. Addigra már a színészek is beszéltek kicsit magyarul. Mert mindegyiküknek van magyar rokona vagy ismerőse, annyira összegabalyodott ez a két nép. És mindegyikük tud valamennyit magyarul, ha mást nem, annyit: "hogy vagy, keresztmama?" Mondtam; jól.

– Lehetett is jól. A produkció a szlovák kritikusok szerint az évad legjobb előadása lett. Ráadásul egy héttel a bemutató után különös, forradalmi helyzet alakult ki körülötte.

– Igen, mert váratlanul leváltották a színház vezetőit, és ez óriási felháborodást keltett. Tízezren tüntettek a Fő téren a döntés ellen. A színháziak is egységesen tiltakoztak. Különös ez: amikor én odakerültem, a társulat kicsit szétesettnek látszott, de ez a sokszereplős darab, melyben a legjobb erők játszottak, újra összehozta őket. S amikor a helyzet úgy kívánta, együtt léptek fel a hatalom ellen. Ettől az előadás is politikus lett és felforrósodott. Ott van például az a jelenetet, amelyben Ádám, az öreg cseléd elhagyja a házat, ahol szolgált. Ádámot Ladislav Chudík játszotta, a nagyszerű, országszerte tisztelt, idős színész. (Az öreg Sova doktor!) Ennél a résznél leült egy bőröndre, végignézett a nézőtéren, s úgy mondta halkan: "tizenhéttől majd nyolcvan évemig itt éltem; de nem élek többet itt." Ugyanis ő felmondott a színházban az igazgatóváltás miatt. El lehet képzelni, hogyan hatott a jelenet. Sírtunk mindannyian. Állva tapsolt a közönség. Végül sikerült elérni, hogy a direktort visszahelyezték a színház élére. Nekem egyébként roppant furcsa volt ez a lázas, forradalmi helyzet az előadás körül. Horvai tanár úr a szememre szokta hányni, hogy a rendezéseim nem politikusak. Én meg vonogatom ilyenkor a vállam, hogy engem a politika nem érdekel. Nem is. De most megéreztem valamit abból, amit a Tanár úr nyilván jól ismer. Hiszen annak idején nem egy rendezése került politikai viharba. Néha még a bemutató délelőttjén is kétséges volt, hogy este megtartható-e a legújabb Csurka- vagy Kornis-darab premierje. Én viszont először éltem át, hogy a színháznak milyen rendkívüli hatása, milyen felhajtó ereje lehet. Fantasztikus érzés volt.

 

Pozsonyban Pesten

 

– Győzött az Ahogy tetszik is, a színház akarata is. A vendégrendezőnek pedig nyilván kijutott az ünneplésből.

– Nemigen fürdőztem a sikerben, siettem filmet forgatni. Egy szlovák rendező kért fel főszerepre – évek óta várt rám – s elég skizofrén helyzetbe hozott a forgatókönyve. Ültem például egy pozsonyi lakásban, magyar tárgyakkal körülvéve, s azt játszottam, hogy szlovák nőként Magyarországon vagyok. Egy utcával odébb meg Nicole Kidman forgatott egy amerikai filmet, ő azt játszotta, hogy Bécsben van. Át is építették "bécsire" a fél várost, éppúgy, mint nálunk az Evitáért. A mi lelkes, csóró szlovák forgatócsoportunk szinte ki se mehetett az utcára, minden le volt zárva. No mindegy, én a film után hazajöttem, Szabó Gabi kolléganőmmel megírtunk egy filmforgatókönyvet, s beadtuk az HBO pályázatára. Ha elfogadják, én szeretném megrendezni.

– A filmrendezés még hiányzott a repertoárjáról.

– Hát mit csináljak, ennek a történetnek, amit most el szeretnék mondani, nem a színház a műfaja, hanem a film. Nagy Karola a főhőse, aki a századelő tehetséges írója és újságírója volt, fiatalon meghalt. Róla szól a mese, és persze a szerelemről.

– Akárcsak az eddigi rendezései. Hogy tud ennyifélét mondani, ennyiféleképpen beszélni a szerelemről, mikor főiskolás kora óta egyetlen szerelemben él, a férjével?

– Hoppáré! Hát... talán piszkos a fantáziám.

– Jó. Akkor ebbe ne menjünk bele. Milyen volt Londonban, ahol nemrégiben három hónapot töltött ösztöndíjasként?

– Színházba jártam, mint a gép. Minden nap megnéztem egy előadást, matinés napon kettőt.

 

Júdás az utcán

 

Az összbenyomásom az volt, hogy Londonban a színház éppúgy erős, jövedelmező iparág, mint mondjuk az autógyártás. Ez is, az is a pénzről szól. Még egy olyan színház is, mint például a Globe, amelyet nemrégiben építettek fel újból. Isteni hely, Shakespeare zseniálisan találta ki. Olyan a tér, hogy valahogy közösségbe vonja a játszókat és a nézőket. Együtt is él a darabbal a közönség. Ha a színpadon a szereplő valami gonoszságot csinál, a nézőtér felmorajlik: fúú, te milyen vagy...! Aztán a szünetben a szponzorpáholyokban vacsorát szervíroznak, s míg a földszinten álló nézők almát rágcsálnak, a páholyban késsel-villával falatoznak. Sok borzalmat meg őrületet láttam a londoni színházakban és környékén, de volt egy óriási élményem is: Robert Lepage nyolcórás előadása. Ez az ember egy Shakespeare-méretű színházi újragondoló és újrafogalmazó, aki reményt keltett bennem, hogy a mi szakmánk nem fog elveszni, ha ilyen színvonalú képviselői vannak. Persze a színházon kívül is rengeteg hatás ért, ezerféle dolgot láttam. A múzeumok! Bele tudtam feledkezni például egy kottakiállításba. Ott volt mondjuk Johann Strauss kézirata, és nézd csak!, ugyanolyan tüchtigek a hangjegyei, mint a zenéje. Beethovené meg kriksz-kraksz, imádtam nézni. És hát az emberek... Jack Nicholsonnal is találkoztam majdnem; a kordont még láttam, amit a filmfesztivál palotája elé húztak miatta, csak ő már éppen elment, amikor én véletlenül arra jártam. Júdást viszont leszólítottam az utcán. A színészt, aki nagyon tetszett nekem a Szupersztár előadásában. Boldoggá tette őt a gratulációm, talán mert pont olyan szürkén és ismeretlenül baktatott az utcán, mint én. A nyelvtanfolyam jóvoltából pedig mindenféle kedves, privát ismerősöket szereztem. Az egyik nap portugál csajokkal teáztam, a másik nap egy koreai kislány vitt magával a koreai templomba, ahol ő a kórusban énekel. Lett japán barátnőm is, aki csodálatos papírmadarakat tud hajtogatni, tanítgatott engem is. Mutassak valamit? Kaphatnék egy kemény papírt? (Kap.) Húú, hogy is kell ezt itt...Várjunk csak... Ha nem sikerül, akkor most jól leégek... Hogy is... Ja így!

(Én biztosra vettem, hogy ez is sikerül neki.)

Stuber Andrea