Friss Liliom, importból

Molnár Ferenc: Liliom (zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház)

Molnár Ferenc Lilioma női csetepatéval kezdődik. Özvegy Muskátné ringlispíltulajdonos dúltan kiutasítja műintézetéből Zeller Júlia mindeneslányt, mert az hagyta magát fogdosni Liliomtól, a kikiáltótól.

A zalaegerszegi Liliom-előadás egy lépéssel előbbről indul. Az olasz vendégrendező, Paolo Magelli magát az incidenst is megjeleníti, mely Muskátnét oly erősen kihozta a béketűrésből. Van ringlispíl, ahol Liliom, a cselédlányok álma hozzádűlhet Julihoz. Van egész kis Lizsé. Ugyanis Molnár Ferenc kültelki legendáját nem a beltelki színházépületben játssza a zalaegerszegi társulat, hanem egy lebontásra ítélt üzemcsarnokban. S a gyár udvarán felépülhetett a mini Városliget: körhintával és céllövöldével, ringlispíllel és Hollunderné gyorsfényképészetével. Az előadásra érkezők kezdetként elvegyülhetnek a tömegben; részint kortárs nézőkollégáik, részint pedig a századelő rendőrei, bakái és cselédlányai között. (A kétféle Lizsé-vendég nem téveszthető össze. Hat kilométerről, hátszélben is kiszagolható, ki szereplő, statiszta, s ki közönség itt.) A darab mindenesetre már az előadás kezdete előtt elkezdi élni a maga életét. (Kicsit zavarba ejtő is ez. Magam például igen határozatlanul léptem oda a Cassához a színházjegyemért, nem lévén biztos abban, hogy ezzel nem gyalogolok-e mindjárt belé az előadásba.)

A békés vásári hangulatot hamarosan megzavarja a Muskátné-féle ribillió, majd bezár a bazár, s a népeket beterelik az üzemcsarnokba. Ott aztán elénk tárul a festett mutatványosvilág festetlen hátországa. Rideg, kietlen tér. Betonkockás padlózat, fémoszlopok, átláthatatlan üvegablakok, gondosan letakart radiátorok. Középen vasúti sín, a talpfák alatt kis víztároló. Nyomoruló proletárkörnyezet az eredeti tőkefelhalmozás korából. (Díszlet: Menczel Róbert.)

De már jön is Mari (Borsos Beáta) és visít. Megadja a hangot az előadáshoz. Juli (Olasz Ágnes) követi kiabálva, majd Muskátné (Takács Kati) érkezik rikácsolva. Ez a túl magasra emelt hang, mely szétfoszlik a térben, a továbbiakban az egyik jellemzője lesz a produkciónak. (Talán a helyiség akusztikája rossz, de gyakran érthetetlen, artikulálatlan üvöltözésnek halljuk a színészek fortissimóját.) A hangzavarban mindenesetre szemügyre vehetjük a főbb szereplőket. Előttünk áll Juli, helyes kis kartonruhában, kalappal, retiküllel. (A retikül ügyes darab Laczó Henriett jelmeztervezőtől; jól bele lehet kapaszkodni a fogantyújába.) Rögtön láthatjuk, hogy Olasz Ágnes Julija némiképp problematikus lesz. Zeller Juli természetes, ösztönös, egyszerű vidéki lány. Olasz Ágnes viszont kifinomult, egzotikus szépség. Zeller Juli alakja és Olasz Ági figurája körülbelül úgy viszonyul egymáshoz, mint a pacalpörkölt az avokádós ráksalátához. Nem, Olasz Ágnes semmi esetre sem Zeller Juli. Neki el kell játszania Julit. S ebbe a játékba sok elszánt egyszerűség és némi kényszerű mesterkéltség vegyül. Bizonyára nem véletlen, hogy a színésznő az utolsó képben nyújtja a legjobb teljesítményt. Akkor, amikor Juli már sok mindent megélt, s a tapasztalatok végképp megkeményítették, törhetetlenné, szigorúvá, szikárrá szárították. Borsos Beáta Marija simább, vegytisztább jelenség. Vékony, törékeny, szőke bakfis; igen pontosan, szabatosan, koreográfiaszerű tudatossággal megformált másmilyen cselédlány. Borsos Beáta élesen – helyenként talál túl élesen is – fogalmazza meg Mari öntudatosságát, jólelkűségét és karrierjét. Mari elfogadja, ami jut neki: a házasságot a pirossapkás hordárral (Faragó András), aki "köpik". S az utolsó képben keserű, hisztérikus nevető-sírógörcsök közepette eljátssza azt, ami az újabb kori Liliom-előadásokban már szinte sztereotípiának mondható, nevezetesen, hogy Marit csak gazdaggá tette a frigy, boldoggá nem.

De nagyon előreszaladtunk. Ott tartottunk, hogy Muskátné lihegve, fékevesztett indulattal sértegeti Julit. Takács Kati Muskátnéját ez a lihegő izgatottság élteti, melyet hol a felháborodottság, hol a szexuális felajzottság szül. A jó karban lévő, csinos, ámbár kissé közönséges küllemű özvegyasszony ugyanis jogot formál Liliomra mint nemi vágyainak tárgyára. S ha jogát nem tudja érvényesíteni, akkor még mindig ott van tartaléknak Hózlinger, a pótkikiáltó. Tud a Hózlinger – biztosítja Takács Kati huncut, egyértelmű mosollyal az inkább csak szakmailag féltékeny Liliomot. A színésznő legszebb, legfinomabb jelenete ez, amikor eljön visszahódítani, visszacsábítani az elkódorgott szeretőt-alkalmazottat. Liliom egyszercsak felnyalábolja őt, s ráteszi a kerek, forgatható lapú asztal tetejére. Takács Kati csupa női bizsergés. Sejti, hogy ennek itt már jó vége lesz, de nem biztos benne. Amikor visszatér Liliom válaszáért, már magabiztos; pezsgővel ünnepli a sikert. (A pezsgőt részeg boldogsággal magára locsolja, majd a Liliom által visszaadott pénzt beáztatja a pezsgőspohárba. Ezek a momentumok – érzésem szerint – a rendezői ötletek gazdag tárházának feleslegesebb darabjai közül valók.)

De megint túlságosan elébementünk az eseményeknek. Hiszen még mindig nem léptünk túl a három nő első szcénáján, amely előkészíti Liliom megjelenését. Végre jön a híres ligeti vagány, kettő darab nőt cipelve a hátán. Már ez a különös póz is jelzi, amit aztán az alakítás igazol; hogy Kaszás Géza Liliomában van valami ősemberi erő. Férfiasságát a méretei és az izmai adják, nem a stílusa vagy pláne az intellektusa. Nagy testi erő, kis szellemi kapacitás. Kaszás kiváló Liliom. Ad a figurához kicsit bárgyú, kicsit majomszerű vigyort és első osztályú primer indulatokat. De hát nagyranőtt kisfiú ő, akire nem lehet haragudni. Bumfordi jámborságában szeretnivaló, ahogy például odakucorodik Juli mellé, szorongatja a kezét, s gyermeki vággyal elmélázik azon, hogy őbelőle talán rendes ember is lehetne. Mindezt nem sokkal az után teszi, hogy Juli szoknyája alá nyúlva, rutinosan lehámozta a lányról a bugyiját. Kettejük idilljének netovábbja az, hogy Liliom megcsókolja Julit, amikor az éppen nyalókát szopogat, átcsókolja a nyalókát a saját szájába, majd kiköpi.

A fiatalok ismerkedő idilljébe kisvártatva durván belelép a rendőrség. A kapitány (Szőke Zoltán) keményen meggumibotozza Liliomot, a Berkovics nevű (Kiss J. Csaba) pedig rögtön tapizni kezdi a kis cselédlányt. A hatóság fellépése a legkevésbé sem jóindulatú és figyelmeztető. Az előadás színterének barátságtalanságán túl ez az első jele annak, hogy csúf világ az, amely Molnár hőseit körülveszi. Hogy aszfaltköltészet, lizséromantika, báj és negéd? Arról a Liliom-előadások már rég leszoktak. A zalaegerszegi produkció abba a vonulatba tartozik, mely a zord, kíméletlen társadalmi közeg áldozataként láttatja a ligeti hintáslegényt.

Az előadásnak jelentős, nyers, agresszív ereje van. Jellemző motívum, hogy a szünetek végén a rendőrszereplők mint rabszolgahajcsárok terelik vissza a közönséget a nézőtérre. A nézők nevetgélnek a kemény parancsszavak hallatán. Talán annak örülnek, hogy mi legalább pofont nem kapunk. (Az előadásban számos "éles" pofon csattan el.)

Liliom tehát áldozat, akinek históriája egyfajta szenvedéstörténetté magasztosul Magelli rendezésében. Az ennek megfelelő "megemeltség" a Liliom halála jelenetben teljesedik ki. (Szép az a póz, mellyel Kaszás ráfekszik a sínre, hogy kifülelje a bécsi vonat zakatolását. S ugyanezt a kíváncsi, elvágyódó, elrévedő pózt ismétli meg, amikor öngyilkossága után rárogy a sínre.) Liliom hazahozatala előtt az egész színpad kimért, méltóságteljes szertartásra készül. Gyászruhás szereplők jönnek be – ismerősök és ismeretlenek – mindössze a zord arcú, kemény, hajlíthatatlan Hollunderné (Czegő Teréz) meg az ő kíváncsi, tesze-tosza, kákabélű fia (Széll Horváth Lajos) nem öltözött még át. Ők a szemünk előtt vetkőznek le, hogy még az alsóneműjüket is feketére cseréljék. Lemeztelenedésük váratlan és indokolatlan. (Szerintem még méltánytalanság is egy nem fiatal és nem filigrán színésznővel szemben.) És az evvel a legnagyobb baj, hogy demoralizálja a közönséget, mely óhatatlanul nevetgélni kezd. Ami azért megbocsáthatatlan, mert nem is tudja abbahagyni. Pedig az előadás legszebb, legmegrendítőbb jelenete következik. A három nő – Juli, Mari és Hollunderné – levetkőzteti, megmosdatja Liliomot és felhúzza rá a halotti ruhát. Ez a néhány perc gyönyörű. Az asszonyok némán, száraz szemmel teljesítik utolsó kötelességüket a halottal szemben. Egyszerű, szakszerű, pontos mozdulataikban ösztönös tudás és évszázados tapasztalat rejlik. Alázat az élet és a halál iránt. És közben a nézők jelentős része kuncog a pucér férfitest láttán. (Már sajnálom kicsit, hogy a rendőrök nem osztottak pofonokat a szünetben.) A komor szépségű szertartás drasztikusan zárul: Ficsur – aki Kiss Ernő alakításában szabályos bűnöző – részegen bekóvályog a színre, s brutálisan megerőszakolja a magára maradt Julit.

A másvilág másának meglehetősen korlátozottak a képi lehetőségei a kopár munkacsarnokban. Menczel Róbert millió gyertyát állíttatott fel, soros kapcsolással. A rengeteg gyertya egyszerre lángol fel – bár az én estémen a tűzszerész elég kis találati arányt ért el. A csarnok végében egy emelvényen zenekar játssza a Yesterday lakodalmas rockosított változatát. A muzsikusok fején villanyégőkből font glória villog. A látvány iróniája már előre jelzi, hogy Magelli a másvilágon játszódó képhez közelít a legtöbb derűvel és humorral. És valóban. Bájos, karakteres vígjáték formáját ölti a jelenet. Csupa jól megcsinált, élvezetes kis alakítás: Epres Attila Fogalmazója (görög hadvezérsisakban egy tüdőbeteg aktakukac, akiből még nem veszett ki teljesen a hivatástudat és a pedagógiai szándék), Borhy Gergely 16472. számú öngyilkosa (száz kiló tömör sikk, báj és kecs), és Isten szolgálatkész detektívjei (Szőke Zoltán és Tóth Loon fehér uniformisban). Valamint a gyerekesen duzzogó, feleselő Liliom, aki nem és nem akar lenni sem házmester, sem otthonülő férj, sem dolgos családapa. Csak ligeti kikiáltó vagy halott.

Az utolsó kép egyszerű, sallangtalan. Liliom – egynapos kiküldetésben a földön – ráüt a kislánya (Pap Lujza) kezére, majd eltűnik és előbukkan a csarnok hátsó fertályában. Ott, ahol egy lónagyságú falovat raktároznak, melyen ülve Mari és Hugó fényképezkedett menyasszony-vőlegény státuszban néhány képpel ezelőtt. (Ugyanerre a lóra ült fel Muskátné a Liliom halála jelenetben, talán hogy magas lóról beszélhessen Julival.) A játék végén a szereplők elhagyják a csarnokot. Háromszor ránk csapják hatalmas döngéssel a vasajtót. Hogy ráébredjünk a valóságra.

*

Én nem nagyon szerettem meg ezt az előadást, de az első perctől az utolsóig tapadó figyelemmel és folyamatosan csigázódó érdeklődéssel néztem. Magelli csupa meglepetés, csupa kontraszt, csupa másság. Márpedig az roppant üdítő, ha az ember néha olyan rendező munkájával találkozik, akinek nem ismeri a stílusjegyeit és az ötleteit. Végre találkozhatunk valakivel, kinek mániái és manírjai még nem jönnek ki a könyökünkön.

Stuber Andrea