Egyszerűen tehetség

Az egy filmre eső díjak tekintetében alighanem Szász János a listavezetőnk. Első mozidarabja, a Szédülés ugyan nem aratott sikert – maga az alkotó tetszését sem igazán nyerte el –, ám a Woyzeck már számos elismerést gyűjtött be. Szász harmadik munkája, a Witman fiúk pedig valóságos diadalúton jár a világban. Ezekben a napokban Los Angelesben vetítik, egy Beverly Hills-i moziban. Az egyhetes amerikai "láthatás" ugyanis feltétele annak, hogy a film indulhasson egyrészt az Oscar-díjért, másrészt a Golden Globe-ért folyó versenyben.

– Sem a Woyzeck, sem a Witman fiúk nem az a film, ami nagyon keresné a közönség vagy a fesztiválzsűrik kegyeit. Jellegzetesen olyan alkotások ezek, amelyek lélekből lelkedzettek. Úgy képzelem, hogy a legszemélyesebb belső igényből fakadtak, s rendezőjük talán kicsit csodálkozik, hogy még díjakat is nyer velük.

– Ez tényleg így van. Nem is tudom pontosan, hogy mi fogta meg a külföldi zsűriket. Talán úgy érezték, hogy ezek a filmek unikális jellegűek, s erre voltak vevők. A Woyzeck esetében azt találhatták érdekesnek, hogy az egy lírai, fekete-fehér film. A Witman fiúkról meg talán azt gondolják, hogy beleillik az utcagyerek problematikába, plusz érdekességként a századelő hangulata köríti. Különlegesnek vélhetik azt is, hogy filmjeim a megszokottnál lassabb tempójúak, és állítólag mégsem unalmasak. A Csillagok háborúja producere például el volt ragadtatva a Witman fiúk ritmusától. Ilyesmikről lehet szó, de csak találgatok. Az az egy biztos, hogy nagyra értékelték a színészi munkát. A Woyzeck kapcsán valamennyi kritika felső fokban beszélt Kovács Lajos alakításáról. S a Witman fiúk szereplőit is nagyon dicsérik.

– Ami nem is csoda. Hogyan talált rá a Witman testvérpárt játszó két remek kamaszfiúra?

– Hosszas keresgélés után. Több csapat járta Budapestet, s kereste azokat a fiúkat, akiket elképzeltem.

– Pontos személyleírást adott róluk a munkatársainak?

– Hát nem tudtam pontosan leírni őket, így aztán nem is találtunk rájuk, pedig vagy ezer gyerekkel készült próbafelvétel. Azt én nem láttam a lelki szemeimmel, hogy a két Witmann fiú pontosan hogy néz ki, de tudtam: ha találkozunk, rájuk ismerek majd. Itthon nem lettek meg, hát elmentünk Erdélybe, s újsághirdetést adtunk fel. Sokan jelentkeztek, köztük megleltük például a Zöldi nevű szereplőt, de Witman gyerekekre még mindig nem akadtunk. Akkor körbejártuk a magyar iskolákat, s a tanárok felvonultatták előttünk az összes diákot. És egyszercsak ott állt előttem egy kolozsvári osztályteremben a nagyobbik Witman fiú – Fogarasi Alpár –, azután Marosvásárhelyen előkerült az "öccse", Gergely Szabolcs is. És nagyszerűen beváltak mindketten. Amire ezekhez a figurákhoz szükség volt, az valahol mélyen megvan bennük. Pontosan értették vagy érezték, hogy mit kell eljátszaniuk. Egyszerűen tehetségesek. De nem készülnek színésznek, számukra ez a forgatás csak egy kirándulás volt. Vigyázni is kellett arra, nehogy túl komolyan vegyék a dolgot, mert akkor esetleg begörcsölnek. Nyugodtan és érzékenyen vettek részt a filmkészítő játékban. Talán az volt az egyetlen rendkívüli pillanat számukra, amikor a filmszemlén lezajlott bemutató után rengetegen odamentek hozzájuk gratulálni. Egy sor olyan színész, akit ők a Duna tévében szoktak látni! Ez kicsit felkavarta őket.

– A film női főszereplői is kitűnőek. Közülük ketten külföldiek. Magyar színésznőt nem talált az Anya, illetve Irén szerepére?

– De igen. Többet is. Csakhogy a színházak nem adták ki őket.

– Komolyan mondja?

– Persze. A Witman fiúk egy téli film, és magyar színésszel télen forgatni, az szinte lehetetlen. Ami egyébként nemcsak az én szempontomból sajnálatos, de a színészekéből is. Nekik is jó lenne, ha filmezhetnének. Ám a pesti színiigazgatók nemigen hajlandóak vállalni az egyeztetéssel járó nehézségeket. Verebes István, a nyíregyházi direktor volt az egyetlen, aki nagyvonalúan átengedte nekem a színésznőjét. Egy készülő előadás kisebb szerepéből vette ki Sándor Julit, hogy eljátszhassa a filmben Esztit, a cselédlányt.

– Ha már Nyíregyházánál tartunk, ott lett sikeres színházi rendező. Tavasszal színre vitte a Móricz Zsigmond Színházban A vágy villamosát, s az az előadás is besepert vagy négy-öt hazai díjat.

– Vissza is megyek idén Nyíregyházára, megrendezni a Ványa bácsit.  Én tulajdonképpen mindig is színházi rendező szerettem volna lenni, és ez ma sincs másképp. A színházi munkára filmrendezőként is szükségem van. Ha nem dolgoznék színházban – amely jobb környezet, mint a filmé –, a felvételek során kevésbé tudnék kommunikálni a színészekkel. Hiszen a forgatáson alig jut idő az emberi finomságokra. A színház nagyobb mélységre és alaposságra ad lehetőséget. Nyíregyházán pedig nagyon jó légkörű a társulat, tele tehetséges emberekkel, akikből sok mindent ki lehet még bányászni. De a Ványa bácsi előtt vár rám a promóciós út Los Angelesbe. Egy hetünk lesz arra, hogy megtegyük, amit megtehetünk a Witman fiúk megismertetéséért. Szereztünk 8-9 millió forintot – a minisztériumtól, aTV2-től, a Magyar Mozgókép Alapítványtól és a Nemzeti Kulturális Alaptól –, ami nem sok, de telik belőle arra, hogy még néhány stúdióvetítést és egy fogadást is rendezzünk. Hogy ez elég lesz-e propagandának, s hogy van-e esély a legjobb külföldi filmnek járó Oscar öt jelöltje közé bekerülni, azt nem tudom.

– Van szmokingja?

– Nincs. De az öltönyömet kitisztíttatta a Witman fiúk jelmeztervezője, aki a feleségem.

Stuber Andrea