Stuber Andrea |
Egy tévút szép állomása |
Szervét Tibor |
interjú |
Vasárnapi Hírek 1997. X.12. |
Egy tévút szép állomása
Tegyük fel: megkérdi valaki, hogy Szervét Tibor milyen színész. Jó színész. De hogy milyen jó, azt nem könnyű elmesélni. A legszabatosabb válasz talán az volna, ha szeretettel ajánlanánk: nézze meg őt ki-ki magának a Radnóti Színházban. Elvégre nincs az az újságcikk, amely többet árulna el egy színész művészi és emberi minőségéről, mint az alakításai. Adott esetben például a Ványa bácsi Asztrovja, amiért Szervét a héten megkapta a Színikritikusok diját.
– Nem furcsa, hogy harminckilenc és fél éves korában kiáltják ki az egyik legtehetségesebb fiatal színésznek?
– Késlekedtem kicsit. Érettségi után jogi egyetemre mentem, el is végeztem, s csak később kezdtem ficeregni, levelekkel bombázni vidéki színházakat, hogy nem vennének-e fel segédszínésznek. A veszprémi színház fogadott, onnan jelentkezgettem a színművészeti főiskolára. Harmadikra sikerült. Idősebben vonultam be a Vas utcába, mint azok, akik akkoriban végzősként távoztak onnan.
– A diploma után is tett néhány kanyart a pályán, míg befutott. Szeged, Független Színpad, Miskolci Nemzeti Színház, Vígszínház – ez volt az útja a Radnótiig.
– Szegedre csapatostul mentünk Ruszt Józseffel, akit Mesternek tekintettünk. Tőle sok olyasmit lehetett megtanulni a szakmáról, amit talán már a főiskolán meg kellett volna tanulnunk. De Szeged nem tartott soká: egy év után dúltan távoztunk, s megalakítottuk Pesten a Független Színpadot. Az egy ideig jó volt. De én egyre kevésbé értem be azzal, hogy lelkesedünk, csapat vagyunk és Ruszt szinházeszményét szolgáljuk. Vívódások és vádaskodások után olyan messzire futottam a Független Színpadtól, hogy csak a pályán kívül álltam meg. Szögre akasztottam a színészetet. Néhány hónappal később hívtak Miskolcra.
– Miskolcon azonnal sztár lett. Jagóként mutatkozott be, majd főszerepek sorát játszotta el. S a nézők egyformán rajongtak Cyranóért, Bóni grófért, Hamletért. Tudja, miért?
– Talán azt szerették, hogy nagy erővel akarok hatni rájuk. Szíveket próbálok megdobogtatni. Egyszer egy néző azt mondta a Cyranómra, hogy ez a fickó pont olyan, mint az ő unokaöccse. Én ilyenekért vagyok színész. Az alternatív, formalista színjátszáshoz például semmiféle hajlamom nincs. Engem a színpadról keltett érzelmi hatások izgatnak. Meg a nagy szenvedélyű, nagy igazságú, erős erkölcsű hősök. Pedig ezek ábrázolása nem is könnyű nekem, mert nem sajátom a hősiesség. Attól tartok, alapjában véve kényelmes polgár vagyok, aki tévúton jár. De még nézni is azt szeretem a színházban, ha morálisan gazdag hősök erőteljesen képviselik önmagukat. (Utoljára Bubikot láttam ilyennek a II. Richárdban.) Egyébként is úgy gondolom, hogy a rendszerváltozás óta elbizonytalanodott szinházakban ma csak a morál lehet a felmutatandó érték. Ha van.
– Miskolci korszakának az vetett véget, hogy négy fővárosi színháztól kapott szerződési ajánlatot. Nem lehetett ellenállni?
– Hát nem. De én Miskolcra menet készültem is erre, bemértem a pályámat. Elterveztem, hogy kipróbálom a hatósugaramat. Megnézem, mit tudok, és amennyiben az eredmény biztató, akkor már csak úgy szerződöm el, ha "azonos árfolyamon vált be" egy fővárosi színház. A Víg a Cyrano címszerepét ajánlotta fel. Ennél többet színész nem kívánhat. De a Vígszínházba lépve valaminek vége lett. Mintha elfogyott volna az ambícióm.
– Eljátszotta a Vígben Cyranót, a Mágnás Miska bonvivánját, A dzsungel könyvében Sir Kánt. És valahogy minden alakításán látszott, hogy a Vígszínház nem képes önt adaptálni. Jellemző módon akkor volt a legkiválóbb (szerintem), amikor az Ivanovban a partnerei ellen játszott.
– Ha jobban megnézem, minden vígszínházi szerepemben az idegent, a kívülállót kellett megformálnom. Nyilván nem véletlenül alakult így. Az embert azok a feladatok érik el, amelyek a saját sorsát jelölik ki. Vagy a személyisége fordul rá éppen ezekre a szerepekre. A kettő mindenesetre összefügg.
– Két évad után elszerződött a Vígszínháztól. Ami nem túl gyakori fordulat. Akik a Vígbe kerülnek, nemigen szoktak akarni eljönni onnan.
– Amikor a Radnóti Színház Ványa bácsijában vendégként próbálni kezdtem, már az első jelenet kezdetén feltettem Valló Péternek egy fogós kérdést Asztrovról. (Én korábban hozzászoktam ahhoz, hogy alaposan fell kell készülni a szerepből és a darabból, mert hátha a rendező ugyanezt elmulasztotta.) Erre Valló félóráig beszélt egyfolytában, lenyűgöző emberismerettel. Azonnal eldöntöttem magamban, hogy ide kell szerződnöm. Attól kezdve vakon mentem Valló után. Furcsa is ez most, annyira Valló rajzolta fel Asztrov figuráját, hogy én nem is tudom, milyen igazán. Mitől jó vagy mitől sikeres. Nem tehetek róla. Én csak játszom, és nagy jóérzéssel érzékelem, hogy létezik ez a férfi. Boldog, tájékozatlan kezdőnek érzem magam Asztrov ügyében.
– Most megtalálta a helyét?
– Meglehet. A Radnótiban jó játszani és jó lenni. Nem kell demonstrálni, hogy mi egy csapat vagyunk, mégis gyakran együtt maradunk a színházban késő éjszakáig. A büfé már rég bezárt, de még mindig ott ülünk, és fél kettőkor valaki azt mondja, akkor most elmesélem, hogy... És elmeséli. Mi meg hallgatjuk és értjük.