Stuber Andrea

A színházcsináló

Zsámbéki Gábor

interjú

Elite 1998. XI.

 

A színházcsináló

 

Zsámbéki Gábor pályája szinte hibátlan sikertörténet. Úgy indult, hogy az ifjú rendező – nem sokkal később: főrendező – többedmagával létrehozta "Kaposvárt", vagyis az ország akkori legjobb színházát. (Szinte a semmiből: egy semmilyenke vidéki teátrumból.) Majd a fényes vidéki évek után rövid, zűrös, ámbár egyáltalán nem haszontalan kitérőt tett a Nemzeti Színházba. Onnan távozván Székely Gáborral megalakította a Katona József Színházat, mely hamarosan a másik legjobb magyar színház lett. Mi több, világviszonylatban is igen jól jegyzett színház. Ezt bizonyítja az is, hogy az Európai Színházi Unió idén a Katona József Színház igazgatóját választotta elnökéül.

Zsámbékiról szólva hosszasan sorolhatnánk jelentős rendezéseit, emlegethetnénk színháza sikereit, taglalhatnánk színészpedagógusi munkáját, de kinek van ennyi papírja? Az egyszerűség kedvéért – merőben szubjektíven – én itt most azt emelném ki, hogy ő az a rendező, aki sosem okoz csalódást. Bármelyik előadására is üljön be a néző, azzal a jó érzéssel teheti, hogy tudja: amit látni fog, az biztosan nem lesz ócska, felületes, dilettáns, semmitmondó bóvli. Zsámbéki Gábor formátumára, ízlésére, szaktudására és szakmai tisztességére bizton számíthatunk.

*

– Bár a neve erről nem árulkodik, színészcsaládban nőtt fel. Édesapja, Zách János nem csupán színész volt, de rövid ideig színházat is igazgatott, történetesen éppen a kaposvárit. Ön vajon miért változtatott nevet, s lett Zách Gábor helyett Zsámbéki?

– Nem én változtattam nevet. A Zsámbéki az eredeti, apám vette fel művésznévnek a Záchot.

Az édesanyja is színésznő?

– Az volt. De aztán részint egy tüdőoperáció, részint a három gyerek miatt abbahagyta a pályát.

Ilyen körülmények között nyilván szóba sem jött más pálya, mint a színház.

– Igaz, sokat voltam színházban – gyerekszínészként fel is léptem a Várkonyi Zoltán vezette Művész Színházban –, de mindenekelőtt az irodalom izgatott. Rengeteget olvastam, s annyira rajongtam a klasszikus kínai költészetért, hogy érettségi után a bölcsészkar kínai szakára jelentkeztem. Nem vettek fel, így hát eljöttem a Katona József Színházba díszletmunkásnak. Egy évvel később indult a színművészeti főiskolán rendezői szak, oda bejutottam. Életem legnagyobb szerencséjének tartom, hogy Nádasdy Kálmán növendéke lettem.

– Szinte mind így vannak ezzel, akiket ő tanított. Vajon mi volt Nádasdy Kálmán titka?

– Talán a pedagógusi megszállottság. Szenvedélyes tanár volt. Gyakran lehetett látni őt a Rákóczi úti épület előtt a buszmegállóban, amint fogja valamelyik diákja kabátgombját, el nem ereszti, csak magyaráz. Megvolt az a képessége, hogy személyre szólót tudott tanítani. Mindig úgy beszélt, hogy akihez szól, az profitálni tudjon belőle. Elsősorban hatáselemzést lehetett tanulni tőle. Ami azért fontos, mert egy rendező fejében sok olyan gondolat születik, aminek nehéz megtalálni a színpadi kifejezési formáját. Ismerjük azt a fajta rendezőt, aki kiváló a darab elemzésében és az asztali próbákon, viszont rögtön elveszíti az erejét, amikor odakerül a színpadra. Vagy azt a másik fajtát, aki elbűvölve ül a próba láttán, mert azt hiszi, hogy amit elgondolt, az ott van a színpadon, a játékban, holott nincs ott. Azért külön meg kell küzdeni, hogy ott legyen, s ehhez lehetett támpontokat kapni Nádasdytól. Aki egyébként nyilván nemigen kedvelt engem akkoriban, mert utálatos és beképzelt fiú voltam, mint általában a fiatal rendezők. A fiatal rendezőnek az a természete, hogy nagyképű, öntelt és csak a saját véleményére ad. Magam is nyilván éppen ilyen hallgatója voltam a színművészeti főiskolának. De mihelyst lediplomáztam és elmentem Kaposvárra, mindjárt éreztem, mennyire hiányzik nekem, hogy egy érvényes ember berontson a próbámra és rikácsolni kezdjen: mi ez a hülyeség, amit maga csinál?

Nagy hülyeségeket aligha csinált. Hiszen legendás színházat teremtett, legendás előadásokkal, legendás közönséggel. Kaposvárott nyilván sikerült megvalósítania azt, amit a színházcsinálásról elképzelt.

– Közben az ember nem feltétlenül érzi így, de utólag én is ezt gondolom. Olykor eszembe jut, hogy ott néha még az éjszaka közepén is felmentünk a próbaterembe, mert beszélgetés közben támadt egy ötlet és azt mondtuk, próbáljuk ki. Hajnalra nem ittuk halálra magunkat a büfében, hanem felmentünk próbálni. Ilyesmit soha többé nem lehet megcsinálni, sem Kaposváron, sem máshol. Más lett az élet szerkezete. Mindenki szalad a saját kis pénzecskéje után.

– Nosztalgiája van? Szeretne még mindig így, kaposvári módon színházat csinálni?

– Igazából csak így lehet.

– És ma mégsem lehet.

– Nem. Nálunk most nagyon rossz felé tart a színház. Nagyon-nagyon rossz felé. Azért is kell szeretni azokat a produkciókat és társulatokat, amelyek még munkakedvet és kohéziót mutatnak, mert amúgy a teljes szétforgácsolódás a szomorú jövő. Az egyéni érdekek elsődlegessége és a pénz hajszolása kátyúba juttatja a színházat.

– Hogy nem mindenhol lehet a kívánt eredményre jutni, azt mindjárt Kaposvár után megtapasztalhatta a Nemzeti Színházban.

– Valóban. Négy év alatt annyira jutottunk a Nemzetivel, hogy egy-egy jó előadást lehetett csinálni, de jó színházat nem. Miközben átláthatatlan és érthetetlen politikai játszmák zajlottak a fejünk fölött, a társulat és a vezetés között is zavar volt. Számos színésznek teljesen más elképzelése volt egy színház belső életéről és a munka mikéntjéről, mint Székely Gábornak és nekem. Ugyanakkor egészen kivételes képességű színészekkel találkozhattam ott. Emlékszem például a IV. Henrik egy házi színpadi próbájára, ahol Sinkovits Imre olyan ihlettel játszotta Pistolt, hogy mindannyian – nemzetisek, Kaposvárról vagy Szolnokról jöttek – tátott szájjal bámultuk. Ma is gyakran eszembe jut, akár egy külföldi próbán is, hogy egy hasonló szituációt hogyan oldott meg színészileg Kállai Ferenc vagy Agárdy Gábor. Szakmailag abból is profitáltam, hogy megismertem egy rosszul szervezett, hamis életű színházat. És olyankor, amikor a Katonában valami torzulást látok, netán az öregedés jeleit vélem felfedezni, akkor riadtan figyelem, hogy nem kezdünk-e hasonlítani a nemzetis emlékeimhez. Mert minden lényeges művészi hozam mellett az egyetemes tapasztalatom mégis a rossz munkaerkölcsű és rosszindulattal teli Nemzetiről szól.

– Ezért nem jelentkezett az új Nemzeti Színházért? Jóllehet azok között volt, akiket felkértek, hogy pályázzanak.

– Eszem ágában sem volt pályázni. Mivel azt gondolom, hogy a Nemzeti Színház még soha nem tudott szabad lenni. Ha végigolvassuk a történetét, ez világosan kiderül. A sorsában mindig a politika játszotta a döntő szerepet, soha nem lehetett elsődlegessé tenni a szakmai kérdéseket. Ez így volt a múltban, így van a jelenben és attól tartok, így lesz a jövőben is.

– A Nemzetiből annak idején a lehető legideálisabban "szabadultak": megalakíthatták a Katona József Színházat.

– Csodaszerű dolog volt. Mi magunk sem tudjuk pontosan a mai napig sem, hogyan történt. Gondolom, az MSZMP különböző szárnyai csatáztak egymással, s vitájukban a világon semmi jelentősége nem volt a mi képességeinknek. Az tény, hogy Pozsgay Imre szerepet játszott a színház létrejöttében, távozása előtt még aláírt egy papírt a Katona függetlenségéről. Sokkal többet nem tudok. Mivel párttag sem voltam soha, egyáltalán nem láttam bele a politikai játszmákba.

– Hogyan sikerült ilyen egészséges módon kívül maradnia a politikán, miközben a rendezéseiből érződik, hogy határozott politikai véleménye van?

– Nem politizálok aktívan, időm sem lenne rá, meg hát rengeteg hamisságot látok a politikában. Részben ezért rendeztem most a Katonában egy idevágó művet, Az elveszett levél című Caragiale-vígjátékot. Mert ugyanazt az ingerültséget érzem a politikával és a politikusokkal szemben, amit az emberek többsége (egyébként nem csak Magyarországon). Amiatt, hogy a politikusoknak köd szállt az agyára. Azt hiszik, mi vagyunk értük és nem ők értünk. Öncélú és tékozló hatalmi harcok színtere a politika. Erről nagyon sokat tudott a román Ion Luca Caragiale, aki – Ionesco megfogalmazásában – a legnagyobb ismeretlen drámaíró. Minden hőse a politika bolondja, s lehet konzervatív vagy liberális, egyformán kretén. Caragiale meglepően nyugodt lelkiismeretű alakjai a drámairodalom leghitványabb figurái. Az elveszett levél is kíméletlen, vitriolos humorú társadalmi szatíra, egyszersmind igazi vígjáték, a klasszikus francia bohózatok modorában. Rendezés közben erre olykor figyelmeztetnem is kellett magamat; el ne ragadjon annyira a dühös bírálat, hogy háttérbe szoruljon a komédia.

Az elveszett levél értelemszerűen a sokadik rendezése a Katonában. Több szereplővel – pédául Máté Gáborral vagy Horváth Józseffel – már nagyon régóta dolgozik együtt. Nem fáradnak ki a kapcsolatok?

– Nincs erre szabály. Van, akivel három év után már nem tudunk újat mondani egymásnak, mással viszont húsz év alatt sem merülünk ki. Mindig van remény, hogy tudunk impulzusokat adni egymásnak. De résen kell lenni, az biztos. És ez nemcsak a színész-rendező kapcsolatra vonatkozik, hanem a társulat egészére is. Kellenek megújulások, jönniük kell új embereknek, új ízeknek, új szagoknak. Végtére is ebben a csapatban szinte mindenki eljátszotta már a másik szülőjét, szeretőjét, gyerekét és följelentőjét. Nehéz lehet újra meg újra rácsodálkozniuk egymásra. Most viszont megint jött frissítés, hiszen a legutóbbi színészosztályom – mely talán minden eddigi osztályomnál közelebb állt hozzám –idén végzett a főiskolán, így hat friss diplomást szerződtettem a Katonába. A szokásos jó és rossz érzésekkel. Egyrészt örömmel és várakozással, hiszen a színháznak szüksége van fiatalokra, másrészt viszont sajnálva, hogy növendékeimet letérítettem a helyes szakmai útról. Én ugyanis a leghatározottabban azt tartom, hogy főiskola után vidékre kell menni és ott eljátszani mindent. Lehetőleg minél több szerepet: kicsit, nagyot, prózait, zenéset, ilyet, olyat.

–Ezen az őszön viszont már nem indított újabb színészosztályt.

–A tanításról – pontosabban egy osztály végigviteléről – kénytelen voltam lemondani, miután az Európai Színházi Unió elnöke lettem. Ez eléggé idő- és energiaigényes feladat. Hasonlít a színházvezetéshez. Sok benne a diplomáciai tárgyalás, az egyengetés, a sürgetés, a béketeremtés civakodó emberek között. Elvégre minden tagszínháznak megvan a maga gondja-baja, az unió meg újabb energiákat követel. Sok jelentős színházi személyiség tartozik a szervezethez – mind egyénileg, mind egy-egy tagszínház tagjaként –, vétek lenne őket nem fölhasználni mint tanárokat. Nekem az a célom, hogy az eddig vékonyan csordogáló workshopokat kiszélesítsem. Legyen sok és sokféle kurzus, a végén bemutatóval, és lehetőleg a legnagyobbak dolgozzanak a résztvevőkkel. Ha már Lev Dogyin tagja az uniónak, akkor ne csak a saját növendékeit tanítsa Szentpéterváron, hanem vendégeskedhessenek nála lengyel, cseh vagy magyar színésztanoncok is. Ilyen módon lehet igazán hasznossá tenni a szervezetet az európai fiatal színésznemzedék számára. Erre a mi fiatal színészeinkben is megvan az igény, akik ma már szerencsére beszélnek nyelveket. Ebben történt pozitív változás az elmúlt években.

Nemcsak az unió elnökeként, hanem vendégrendezőként is ismerős a nagyvilágban. Több mint húsz előadást rendezett külföldön, arról nem is beszélve, hogy színházával bejárta a földet, hiszen a Katona több mint hatvan külföldi városban vendégszerepelt, s számos fesztiváldíjat nyert. Megtanulták már Európában helyesen kimondani a Zsámbéki nevet?

– Á, nem. A színészek ügyesen megkerülik és Gábornak, vagy inkább Gabórnak hívnak. A sajtóban leggyakrabban Szambekit olvasok. De vannak, akik hangsúlyt fektetnek arra, hogy még egy lehetetlen magyar nevet is képesek kimondani. Nekik általában Dzsambekira sikeredik.

Stuber Andrea