Stuber Andrea

A szövegláda fosztogatói

Szirmai: Mágnás Miska

kaposvári Csiky Gergely Színház

színikritika

Criticai Lapok 1999. III.

 

A szövegláda fosztogatói

Szirmai: Mágnás Miska

Kaposvári Csiky Gergely Színház

 

Amikor a kaposvári Mágnás Miska előadásán felmegy a függöny, még tart a nyitány. Szirmai Albert zenéjére sürgölődnek a munkások, akik Baracs mérnök úr irányításával vasutat építenek a Korláth-birtok mellett. A színpad mélyén ott emelkedik a töltés, jobb szélen a grófék szabadtéri reggelizőasztala látható, bal oldalon szerszámos sufni áll, mellette vészterhesen magasodik egy óriási fa, melynek törzsét szinte teljesen befűrészelték. Ez a pazarul baljós fa látszólag bármelyik pillanatban rádőlhet az első felvonásra. Szól tehát a zene, az emberek muzikálisan serénykednek, sínnel, sínfogóval ropják a táncot. Szívderítően kaposvárias kezdet – akár Ascher is rendezhetné –, majd belépnek a képbe a főbb szereplők, s elkezdik nyomni a szöveget. Ahogy jön, jön megállíthatatlanul a bőkezűen hintett rizsa, az ember tévedhetetlenül felismeri, hogy Mohácsi Jánossal van dolga.

Kitérő gyanánt próbáljuk meg kitalálni, hogyan születik a mohácsiáda. Fog a rendező egy darabot, elolvassa, s eszébe jut róla valami, amire eddig még senki nem gondolt. Meghányja-veti, mélyíti, szélesíti az ötletet, meghatározza a produkció kezdő- és végpontját. Mohácsi alkalmasint mindig pontosan tudja, honnan hová akar eljutni a darabbal, de a start és a cél között bőven hagy szabad pályát. Ekkor jön az összes alkotó és becipeli a megkerült szövegládát. Az kinyílik, s ömlik a duma. A próbák a beleírási szakasszal kezdődnek. Minden szereplő bátran poénkodhat, gyarapítandó a darabot. Ha termékenyen pihent agyú a társulat, a próbák második hetére összeállhat egy egész estét és fél éjszakát betöltő szövegkönyv. Szerintem ez lenne az a pillanat, amikor Mohácsinak elszántan végig kellene néznie még egyszer a megvastagodott példányt. De nem ám azzal a kedves, megértő, mosolygós barna szemével, ami van neki, hanem jegesen szigorú tekintettel. S akkor talán alaposan megrostálná a rizsát, ami valószínűleg jótékonyan hatna a produkcióira.

Félreértés ne essék, nem időtakarékosságból szorgalmaznám a húzást. Végtére is az ember nem azért megy színházba, hogy minél előbb hazaérjen. De mint azt a Mágnás Miska-előadás bizonyítja – és némiképp az eggyel előbbi Mohácsi-rendezés, a nyíregyházi Krétakör is igazolja – a szöveg féktelen elburjánzása kórosan deformálhatja az előadást. Semmibe tartó dialógusokra könnyen rátelepedhet az unalom, jelenetek válhatnak szétfolyóvá, egész felvonásokat laposíthat el a ritmustalanság. Miközben a célirányosság legcsekélyebb jele nélkül araszolgatunk a végkifejlet felé. Közben persze lehet mulatni a bemondásokon. Már amíg győzi energiával és figyelemmel a néző. Mert Mohácsi nem emel ki, nem hangsúlyoz, nem rangsorol a poénok között. Mint bozótharcosok, úgy vágjuk magunkat keresztül 10-15 vicces mondáson, mire eljutunk a legfontosabbig és legszellemesebbig. Kérdés, maradt-e addigra nevettényi erőnk.

Ami a Mágnás Miskát illeti, ezzel az operettel Mohácsi véleményt közöl korról és emberekről – hogy ne mondjam: társadalmi osztályokról, ha létezik még ez a szakkifejezés. Történetesen ugyanarról a történelmi időszakról és részben ugyanarról a közegről van szó, mint amelyikről a Csárdáskirálynővel beszélt. Kálmán Imre operettjének keletkezési ideje 1914, a Mágnás Miskáé 1916. (Igaz, Mohácsi ezúttal fiatalít néhány évet a művön, amennyiben valamivel 1919 után játszatja. Ezzel módot ad Korláth grófnak arra, hogy megjegyzéseket tegyen Károlyi grófra, földosztásra vagy Kun Bélára.) Mohácsi Csárdáskirálynője revelatív felszólamlás volt. Mágnás Miskája bizonyos értelemben ismétlés, szerényebb hatásfokkal. Annak idején szemügyre vehettük Edvin amorális, bornírt, rasszista úri társaságát. Most Korláth grófban és körében ismerhetjük fel ugyanazt a mentalitást. Pozitív hősökről szó se essék. A diadalmas primadonna-bonviván páros nőtagja még annyit sem tud, hogy kihez is akar férjhez menni. A derék Baracs mérnököt pedig szépen korrumpálják a harmadik felvonás végére.

Ha már felemlegettem a Csárdáskirálynőt, annyit még hozzáfűznék: azt a szép emlékű produkciót sem az operettslágerek vitték sikerre. Mindazonáltal a számok ott többé-kevésbé el voltak énekelve. Ami a Mágnás Miskáról sajnos nem mondható el. A legrosszabbul a Rolla-Baracs kettősök (Úgy szeretnék boldog lenni, A nő szívét ki ismeri) sülnek el. Míg a Hevesi András vezényelte együttes egészségesen muzsikál, a közönség berendezkedik a szájról olvasásra – mivel a primadonna hallhatatlan –, ám a néző összpontosításába olykor belezavar a bonviván, aki néhány hamisan intonált hang erejéig képes túlharsogni a zenekart.

Jó, hát nem az éneklés a társaság erőssége. Ettől még lehetne színészileg markáns a produkció. Csakhogy az operett nem az a műfaj, ahol a mennyiség pótolhatja a minőséget. A tömeg nem színesítheti ki a színtelen főszereplőket. Mohácsi mindig szívesen lépteti fel rendezéseiben a kaposvári sokaságot: fiatal fiúkat és lányokat, akik ügyesek, lelkesek, hatásosak együtt, s külön-külön is érdekesen és karakteresen villannak fel egy-egy pillanatra. De általános használhatóságuk arra azért nem terjed ki, hogy operettprimadonnaként vagy táncoskomikusként elfogadhatóvá tegyék magukat.

Lestyán Luca kellemes, filigrán jelenség a Szűcs Edit tervezte elnagyolt lovaglókosztümben, ám Rollája meglehetősen érdektelen. Anger Zsolt merev és küszködő, láthatólag nehezebben boldogul Baracs szerepével, mint amikor Miskát játszotta szeretnivalón a Vígszínházban. Kelemen József és Znamenák István Pixije-Mixije szinte belefullad a poénözönbe, a gazdaságtalan vicckitermelésbe. Némedi Árpád Miskaként kedves, halovány. Mindössze két olyan alakítást mondhat magáénak a produkció – az a kettő sem igazán passzol egymáshoz –, mely fenntartás nélkül dicsérhető. Az egyik Kovács Zsolté, aki Korláth grófként bemutatót tart abból, hogyan kell egy operetthősnek tökéletesen a helyén lenni. Kovács elegáns magabiztosságával, hibátlan ritmusával, tévedhetetlen poentírozásával emelkedik ki a játékból. A másik élenjáró teljesítmény Varga Zsuzsáé, aki Marcsaként úgy bájos, hogy nem negédes és úgy talpraesett, hogy nem közönséges. Alakításának főbb vonásai: természetes humor, egyszerűség, érzékenység, mindez keverve lágy lírai és sötétebb drámai színekkel. Az este legszívszorítóbb pillanatai köszönhetőek neki, például amikor az első felvonás végén elzokogja a Fáj, fáj a szívemet, vagy amikor Pixi és Mixi pezsgőben fürdetik őt.

Ha már az imént Anger kapcsán szóba került a vígszínházi Mágnás Miska, szögezzük le, hogy a mostani kaposvári előadás bizonyos értelemben nyilván annak a produkciónak a kiteljesítése. (Ezt jelzi az is, hogy Khell Zsolt díszlete koncepciójában nagyjában azonosnak mondható azzal, amit a Vígszínházban láttunk.) Amikor ugyanis Mohácsi 1996-ban megrendezte a darabot a Szent István körúton, akkor a szándékait vélhetően nem igazán sikerült megvalósítania. Legalábbis erre utalt az, hogy a produkció valahogy nem látszott "kompromisszumra gyönni"; vígszínházinak túl kaposvári volt, kaposvárinak meg túl vígszínházi. Innen, az 1998 végi Csiky Gergely színházi előadás felől nézve az is megsejthető, hogy mely ponton horgadhatott fel az ellenállás Marton László társulatában. Alighanem a második felvonás bálja, a bálban kitörő fékevesztett tombolás-rombolás lehetett az, amit a fővárosiak esetleg idegennek éreztek az úgynevezett vígszínházi stílustól. Pedig a kaposvári Mágnás Miskának ez a legátütőbb része (legalábbis amíg le nem ül a felvonás). Amikor a grófnak öltöztetett Miska lovász beveti magát az úri társaságba, elszabadul a pokol. Infernális dorbéz következik, melynek során a vendégsereg boldog, bárgyú tébollyal követi kedves Taszilóját minden hülyeségbe. Kútba ugyan nem ugranak az álgróf után, de Korláthék medence méretű akváriumába igen. Kiirtják a halállományt. Falhoz csapkodják a világító medúzákat, felkoncolják a macskacápát, szétcincálják a házigazda kedvenc polipját. Az urak és hölgyek zenés-táncos dúlása után átmenetileg elnéptelenedik a szalon, mindössze három igazi teknősbéka marad a csatatéren. Értetlenül bóklásznak a színen jobbra-balra. Helyesek. Csak aztán a további zűrzavarban szem elől tévesztettem őket és most nem tudom, velük mi lett.

 

Stuber Andrea