Stuber Andrea

Madách Imre: Az ember tragédiája

Merlin Színház

színikritika

Kritika 1999. XI.

 

Madách Imre: Az ember tragédiája

 

Az ember tragédiája színpadi történetét meglehetős pontossággal ismerjük. A mű 1883-ban kezdődő színházi karrierjének első fél évszázadát Németh Antal dokumentálta, a második ötven évet Koltai Tamás dolgozta fel. Mindkét munka ismerteti a meg nem született bemutatókat is; azokat, amelyeket kiterveltek ugyan az alkotók, ám  ilyen vagy olyan okból nem vittek véghez.

Mármost aki a Tragédia-történet következő fejezetének krónikása lesz, az a Merlin Színház produkciója kapcsán létrejött és létre nem jött bemutatóról egyaránt értekezhet. A színrevitel azzal kezdődött, hogy Berényi Gábor rendező hozta szokott tervezőit (É. Kiss Piroskát, Húros Annamáriát), kiosztotta a szerepeket (Kálid Artúrra, Moldvai Kiss Andreára, Mertz Tiborra), majd elkezdett próbálni. S mire az előadás közönség elé került, addigra Berényi helyett  Jordán Tamás lett a rendezője. Hogy a váltás menetközben hol és miért történt, azt nem tiszte tudni a közönségnek, ennek megfelelően én sem tudom. Az azonban tény, hogy a produkció trükkje, virtusa, stílusa jól felismerhetően Jordán Tamáshoz kötődik. A rendezői trouvaille pedig nem más, mint a színház és a film műfajának  vegyítése.

"Élőben" kevés szereplős, szinte eszköztelen kamaradráma zajlik a színen, viszont a játszók háta mögött a mozivásznon minden megelevenedik: a fáraó piramisa, a római gladiátorok véres küzdelme, a prágai lugas és így tovább. Ez a metódus kétségkívül jótékonyan hat a néző képi fantáziájának működésére. Támpontot ad ahhoz, hogy magunk elé képzeljük a Tragédia különböző színeit, ugyanakkor eléggé absztrahált  ahhoz, hogy ne akadjunk fenn a látnivalók műviségén. Lám, a díszlet fontos eleme, egy jókora kéz – mely  nem vetített, hanem kézzel fogható – a maga konkrét, megvalósított mivoltában azonnal zavaróan hat. Meglátva azt a nehézkesen mozgatható, zsinóron himbálózó, penészes színű testdarabot, az ember előbb gondol egy XXXL méretű vízihulla maradványára, mint az Isten jobbjára. A vetítés egyrészt  ledönti a képi illusztráció természetes színpadi korlátait, másrészt lehetőséget ad a színrevivőknek bizonyos játékosságra. A szereplők át- meg átjárhatnak film és színház között. A vászon ugyanis olykor úgy tesz, mintha képi kivágatát adná a színpadi jelen valóságának. A színpad pedig gyakran meghosszabbítása a filmes jelenetnek. Ennek jegyében itt akár három katona is végtelenített menetoszlopot alkothat, vagy a filmszereplő kaphatja a képébe azt, amit a színpadról felé hajítottak.

Magától Madách-tól sem állhatott távol a filmes megoldás, még ha ez eszébe sem jutott. Ma akár forgatókönyvként is olvashatjuk a Tragédiát, olyan szerzői közbevetésekkel, mint "Amit Lucifer mond, mind láthatóvá is lesz." (Negyedik szín.) S hogy épp mit mond ekkor Lucifer? "Pár ezredév gúláidat elássa/ Homoktorlaszba temeti neved,/ Kéj-kerteidben a sakál üvölt, /A pusztán koldús, szolganép tanyáz." És a Merlinben a homok valóban befújja, betemeti a piramist (a vásznon).

Jordán két évvel ezelőtt egy amúgy feledhető dolgozatban már mesterkedett abban, hogy a színielőadáshoz vetítővásznat applikáljon. A Megadom és... című szüleményében tévéfüggő család főszerepelt. A hősök  egy szappanopera hőseit bámulták szakadatlan, míg az utóbbiak a kivetített képernyőről lejőve egyszercsak belemasíroztak az előbbiek életébe. Az akkori és a mostani Jordán-találmány között mégis van egy jelentős különbség. A Megadom és... tévés hősei valójában egyenes közvetítés résztvevői voltak, míg a Tragédia "felvételről megy". A rögzített, kész film bizonyos mértékig kiiktatja a jelenidejűséget a színházi estéből. Ez a hiány a legfeltűnőbben akkor válik hátránnyá, amikor az Úr és Lucifer dialogizál egymással. Illetve éppen hogy párbeszédről nincs szó köztük. Az Úr szövege Darvas Iván hangján, magnóról szól. A gépről jött intelmek és Mertz Tibor Luciferének halk, értelmes szavai messzire elkerülik egymást. Ennek következtében a produkció szinte semmit nem érzékeltet a Lucifer-Úr viszonylatból, s kizárólag a Lucifer-Ádám kapcsolatra koncentrál. Egy szép, meghitt, tudásvágy és kísérletezőkedv szülte férfibarátság létrejöttére. Amelyben Kálid Artúr bugyután-idétlenül röhögcsélő fiatalemberből érett, bölcsülő férfivá lesz, míg Mertz Tibor egyre megértőbb, belátóbb és elfogadóbb nevelőtanárjává válik. Érdekes és kellemes színfolt köztük Moldvai Kiss Andrea enyhén önironikus, hamiskásan szende Évája. Mindhárman gondosan és dicséretesen kerülik a pátoszt, a zengzetet. Erős agymunka sejlik föl szövegmondásuk mögött: láthatólag megpróbálták megérteni és megértetni mind a 4141 madáchi sort. Irdatlan feladat.

Az előadás olykor kifulladva, de újra és újra lendületet véve halad előre. Hogy közben Jordán filozófiailag mit gondol a műről, az helyenként kihámozható. Jelenünket az egyébként erősen meghúzott londoni színben jelöli ki. Erre utal, hogy a vásznon ekkor egyenes helyszíni közvetítés látható. A színen felbukkanó kézikamerás operatőr a londoni vásári forgatag közepén álló Ádámot és Lucifert mutatja. A végtelenségig, az örökkévalóságig tágul ki a kép a vásznon, amikor ott van rajta Ádám, Lucifer és a vászon, azon ott van Ádám, Lucifer és a vászon, azon ott van Ádám, Lucifer és a vászon és így tovább.

Londonon kívül mintha Róma is – váratlanul – máig érne. Talán annak köszönhető ez, hogy a vetített Jordán Tamás Péter apostolként a személyes düh és a premier plan keltette erős hatással mondja el lesújtó véleményét a társadalomról.

Ha a Merlin Színház produkciója nem is lesz mérföldkő Az ember tragédiája történetében, azért figyelemreméltó eredményt mondhat magáénak. Szellemes vizuális megoldásával, képi kínálatával és talán szavaival is sikerült eljuttatnia a művet a fiatal nézőkhöz. Az én estémen megszelídített a társulat egy szekérderéknyi vihogós középiskolást.

Stuber Andrea