A '47-es Villamos

Tennessee Williams: A vágy villamosa

Tivoli Színház

Vannak színdarabok, melyeket mindenki nagyon jónak tart, de senki nem látott még jó előadást belőlük. Aztán vannak darabok, melyeket senki nem tart nagyon jónak, viszont a színpadon minden körülmények között remekül megélnek. Az ilyen mű, mihelyst meglátja a nézőt, azonnal működésbe lép; bekapcsol, felmelegszik, hat. A vágy villamosa alighanem ebbe a kategóriába tartozik.

Tennessee Williams 1947-ben írt drámájának magyar karrierje 1962-ben indult, amikor Tolnay Klári egyszer s mindenkorra lefektette a Blanche DuBois-ábrázolás alapjait. Eszerint a szép lélekkel és érzékeny idegrendszerrel megáldott-megvert hősnőt tönkretette az élet és az alkohol, de finomságával és lelki gazdagságával így is fölébe nő közönséges környezetének. Ezen a képen árnyaltak az azóta született produkciók, mindenekelőtt az 1984-es kaposvári bemutató (Ács János rendezésében, Pogány Judit Blanche-ával), meg a két éve készült nyíregyházi verzió (rendező: Szász János, Blanche: Csoma Judit). Ez utóbbi, többdíjas előadás látható a budapesti Katona József Színházban a színházi élet delikatesz ajándékaként.

Most pedig megérkezett a legújabb Blanche, a Nagymező utcai Tivoli Színház színpadára, Eszenyi Enikő személyében. Barnás-tüllös utazóruhát és csinos kis kalapot visel – jelmez: Barta Andrea –, úgy botorkál be a darabbéli Elysiumi mezők utcába. (Bájos ötlet gyanánt nem átallják a koszlott New Orleans-i utcát ugyanúgy nevezni, mint a párizsi Champs Élysées-t.) Megtört, halk, fáradt kis nő. A hangja mély, mint egy kút. Nyoma sincs benne annak az eszenyis csipogásnak, amit a magam részéről idegesítőnek találtam a színésznő pályájának kezdetén, utóbb megszoktam, majd megszerettem. E mostani entrée hangvétele igen figyelemreméltó alakítást ígér.

A hely, ahová Blanche látogatóba jön, Menczel Róbert díszlettervezői képzelete révén tárul elénk. A tér sötét, szikár és talpalatnyi – három oldalról a közönség határolja. A színpadkép leghülyébb részlete a zuhannyal kombinált csillár (alig világít, amikor kéne, viszont mindig csöpög, amikor nem kéne). A legmarkánsabb elem pedig – ki hinné? – egy félig-meddig villamoskocsi, mely Kowalskiék fürdőszobájaként funkcionál, ezenkívül konkrétan illusztrálja a színmű címét. Az ominózus éjszakán Stanley épp itt erőszakolja meg Blanche-t; állatiasan, hátulról, felnyomva a nőt a villamoskocsi szélvédőjére. (Szépen világított, drámai erejű szcéna.)

A ház lakói közül Stanleyben László Zsoltot, Stellában pedig Horváth Lilit tisztelhetjük. A darabot színre vivő Tordy Géza színészválasztása felvet néhány gondot, amelyet az előadás nem old meg. Horváth Lili semmi esetre sem az a kicsi, gyönge nő, aki boldogan bújik a brutális és trabális férfi védőszárnyai alá. De hát László Zsolt sem az a "díszes hímmadár", akinek Williams leírja Stanleyt. Ha viszont kettejük kapcsolata nem az erős, éhes hím és a megadó, készséges nőstény közötti "szexuális szolgaságon" (à la Brecht) alapul, akkor kérdés, hogy micsodán. Horváth Lili csöppet sem elomló, hanem kifejezetten határozott fellépésű fiatalasszonya és László Zsolt józanul taktikázó, elővigyázatosságból kegyetlenkedő férje láttán arra is gondolhatnánk, hogy a lehető leghétköznapibb és legköltőibb módon szerelmesek egymásba. De ez a szerelem nem él előttünk a színpadon. Meg hát ellent is mond neki Stanley némely tette. Ne is firtassuk hát tovább, mi van kettejük között, hiszen az előadás úgysem őket, hanem Blanche-t, vagyis Eszenyi Enikő alakítását állítja reflektorfénybe.

Eszenyi és Horváth Lili láttán a lányok múltját úgy kell elképzelnünk, amilyennek most látjuk őket. Blanche lehetett a kicsi, törékeny, betegeskedő nővér, akit állapotára való tekintettel mindig ki kellett szolgálni, s aki e helyzettel nyilván vissza is élt. Eszenyi a parancsolgatáshoz szokott emberek álságos alázatosságával kér. Formális udvariassága alig leplezi diktátorhajlamát. Ha Stella tizenötéves korában otthagyta a családi birtokot, akkor bizonyára nem csak Belle Rêve-ből volt elege, hanem a testvéréből is. S így talán nem is véletlenül alakulnak ilyen rosszul Blanche dolgai a Kowalski-lakban. Stellának nyilván van miért elégtételt vennie a nővérén.

Csakhogy Horváth Lili nem játssza el, hogy ambivalens érzelmi viszony fűzné Blanche-hoz. Nem mutatja, hogy rivalizálna, vagy fölényben lenne, vagy élvezné, hogy előnyt élvez. Egysíkúan gyöngéd szeretettel kíséri végig a főhősnő sorsát. Márpedig Stella feneketlen jóságában és rendíthetetlen testvériségében akkor is elég nehéz hinni, ha butábbra, naivabbra veszik a kisebbik DuBois-lány figuráját. Horváth Lili kemény arcélű Stellája azonban megkövetelné, hogy a figura differenciáltabban viszonyuljon Blanche-hoz.

El is érkeztünk az előadás legfőbb tényezőjéhez, Eszenyi Blanche-ához. Ehhez a szép, csapzott nőhöz, aki talán inkább maga bánt el az életével, mint hogy az élet bánt volna el ővele. Akinek feszült idegessége mögött nemcsak hisztéria, de agresszivitás is bujkál, akiben a finomság is csak megjátszás és a kedvesség is csak számítás, s aki minden gyarlósága ellenére ab ovo nem arra rendeltetett, hogy megalázzák és elveszejtsék.

Nagyon valószínű, hogy Eszenyi szakmai életének jelentős állomása ez a szerep. Olyan feladat, melynek kapcsán számot adhat arról, mennyi mesterségbeli tudás és tapasztalat halmozódott fel benne. Hát, rengeteg. Eszenyi elementáris adakozókedvvel tárja elénk színészi eszköztárának kincseit. Merészen zongorázza végig a változó hangulatokat, az érzelmi hullámzást, a kétségbeesés fokozatait. Van egy hihetetlen – úgy is mint: nem hihető – pillanata, amely a komédiázhatnékból, a lehengerlően gátlástalan játékosságból, az elsöprő erejű színésznőségből fakad. Belenéz a tükörbe, s olyan ziláltnak látja magát, hogy rémületében felüvölt.

Az a legszebb jelenete, amikor megismerkedik Mitch-csel, s először beszélgetnek egymással. A fiút jelesül játszó Pindroch Csaba szemben ül vele (és velünk), végtelenül kedves, jól eltalált, odaragadt mosollyal az arcán. Blanche ekkor kicsit lecsendesül, szinte elhagyni látszik pózait. Hirtelen elesett kis nővé válik. Mintha csak elveszett tárgy volna az utcán, amely várja, hogy felemeljék. Elkábult áru a halpiacon. Kilábalni igyekezve önnön bénultságból, váratlanul még a pedagógus is előbújik belőle, amint francia neve eredetét magyarázza a fiatalembernek. De mindegy is, hogy mit beszél, csak az számít, megszületik-e most a csoda vagy nem. S a megváltás e percben hajlani látszik arra, hogy eljöjjön a nő számára. Kár, hogy Eszenyi majdnem háttal ül, nem mutatja felénk az arcát. Pedig ekkor végre talán a szemében, a tekintetében is megláthatnánk Blanche DuBois-t.

Stuber Andrea