Füst Milán: Boldogtalanok

Fekete - igen, fehér – nem

Békéscsabai Jókai Színház

Füst Milán: Boldogtalanok (Békés megyei Jókai Színház)

Díszlet: Menczel Róbert. Jelmez: Zeke Edit. Rendezõ: Telihay Péter.

Szereplõk: Gáspár Tibor, Kovács Edit, Tarsoly Krisztina, Muszte Anna, Karczag Ferenc, Mészáros Mihály, Hodu József, Csizmadia Éva, Szilágyi Annamária, Árdeleán László, Szűcs László Csaba.

Ahhoz képest, hogy Füst Milán naplóírással töltötte jószerével a fél életét – kérdés is, hogy ha napi 2-3 órát feccölt csak a naplóírásba, vajon jutott-e ideje élni egyáltalán? – szóval ahhoz képest meglepően kevés szót vesztegetett feljegyzéseiben ifjúkora büszkeségére, a Boldogtalanok című drámára. Alig is említi az 1914-es év folyamán (amikor született a mű) és 1923-ban (amikor hellyel-közzel közönség elé került. Afféle magánrajongás nyomán és némiképp baráti piknik jelleggel. A Róza szerepét játszó Forgács Rózsi ambicionálta a bemutatót. Víg Vilmát Heltai Jenőné, Húber Rózsit Kosztolányi Dezsőné adta.) Nincs nyoma a naplóban például annak, hogy miként talált rá a szerző az egyszerű, tömör, dacos címre, mely nyilván azonnal kedvetlenségcsinálóként hatott a megcélzott színházigazgatókra. A színdarabot nagyra értékelő, mérvadó első olvasók mind azt hümmögték: nagyszerű mű, de sötét, túl sötét.

Ez a sötétség az, amit a Békés megyei Jókai Színház Boldogtalanok-előadását jegyzõ Telihay Péter karakán módon, köntörfal nélkül vállal. A rendező gyászfekete díszletet terveztetett Menczel Róberttel. Fekete a fal, a kályha, az asztal, a szék, a szekrény, de még az álló hamutartó is, s a fekete árnyalataiban tobzódnak Zeke Edit jelmezei.

Mielőtt továbbmennénk, hadd tegyek egy hangulatjelentésnyi kitérõt. Érdekes szinte bőrön érezni, hogy a látvány komorsága rekordidõ alatt deprimálja a közönséget. A nézők kedélyállapota a kezdeti kíváncsiságból hamar elégedetlenségre, majd néma ellenállásra vált. Közben megható naivitásuk is megnyilvánul, amellyel pozitív fordulatban reménykednek. A második rész elején érezhető ingerültséggel fogadják, hogy a színpadkép ugyanaz, ami volt. Pedig a szünetben számítottak kicsit arra, hogy a folytatásban felvirrad a szereplőknek, s talán még a díszlet is kivirágzik. Szinte tapintható a csalódottság a nézőtéren. Mindez egyébként igazolja azt a személyes tapasztalatomat – amelyet megerősítenek a mindenfelé játszó színészek –, hogy a kelet-magyarországi és a nyugat-magyarországi közönség habitusa különbözõ. A győriek például türelmesen és engedékenyen végignéznek szinte bármit. Udvariasan elfogadják a nem igazán jót is, viszont az igazán jó sem készteti őket feltűnő lelkesedésre. Evvel szemben a békéscsabai nézők – vagy a nyíregyháziak – sokkal emocionálisabban reagálnak. Képesek hevesen elutasítani, de ragyogva rajongani is.

Visszatérve a látványra; Menczel mintha egy életkép negatívját tette volna a színre. A fekete berendezési tárgyak mögött két kopasz fa meredezik. Három-három belógó lámpa vezeti tekintetünket a színpad mélyéhez, ahol a hatalmas ajtó magasodik. (Mögötte fény és füst gomolyog, amikor nyílik.) Oldalt reflektorok állnak díszsorfalat, pászmájuk szinte felszeleteli a színpadot. A szép, borús képkompozícióban feltűnik néhány ébresztõóra (legalább négy darab, talán több is – a földszintrõl nem látható be teljesen a színpad.) A ráismerés kétes örömét érzem; ezek a kellékek már játszottak Telihay szegedi Három nővér-rendezésében. (Egészen konkrétan azonosítani tudom az egyiket: a szovjet gyártmányú, aranyozott szegélyűt – rendszeresen riadtam ilyenre valaha.) A vekkerek talán azt jelzik: kívánatos lenne felébreszteni, felrázni Füst Milán boldogtalan hőseit. És akad olyan pillanat, amikor a sűrű csendben átható, félelmes tik-tak hallik. De hiába a figyelmeztető ketyegés: a szereplők végzete a reménytelen, torz érzelmi gyötrődés.

Meglehet, az alkotók csak azért ismétlik magukat, mert ha Szegeden jól mutatott az óradömping, jól mutathat Békéscsabán is. Esetleg megállt az idő Telihay számára. De ne firtassuk ezt tovább, inkább jussunk el végre az előadás elejéhez. Nagyszerű a kezdet. Olyan, mintha kiváló zenemű lendületes nyitánya volna. Az első jelenet mindjárt a titokzatos dúvadról, Húber nyomdavezető úrról szól, bár ő egyelőre házon kívül van. Az édesanyja és a szeretője ismerkednek egymással tapogatózva és tapintatlanul, támadón és védekezve, rokonszenv és ellenszenv ébredezése közben. Kovács Edit (Róza) és Muszte Anna (Húberné) dialógusa gyors és erőteljes, a hangvétel forszírozottan sprőd. Párbeszédük sebesen kattogó ritmusa, zaklatott staccatója azonnal megteremti ama különös stílt és azt az idegborzoló felajzottságot, amely a mű sajátja. És amire e felütés után sajnos nem tud még egyszer rátalálni az előadás.

Miután láttuk a két nõt (Gyarmaky Rózát és özvegy Húber Evermódnét – Evermódné, nem is tudom... létező név ez? vagy ki lehet ilyet találni?!), hazatér Húber Vilmos gócpont. A férfi, akiért és aki miatt az összes hősnő veszkődik. Füst Milán kicsi, jelentéktelen embernek írja le őt. Gáspár Tibor ellenben jó kiállású, elegáns, szépen szabott férfiként lép elénk. (Cseppet talán bizarr, hogy a szerephez nem illő hosszú haját csatokkal igyekszik elrejteni.) Gáspár felvillantja a figura néhány izgalmasan ellentmondó vonását, és számos másikkal így is adós marad. Távolságtartón és mégis ördögi kajánsággal figyeli a hatást, melyet a hozzá tartozó nőkre gyakorol. Olyankor a legelmélyültebb, amikor cigarettára gyújt, s váratlan, éles kacagásai a legátütõbbek. Nevetései bántják az ember lányának – tán nem is a fülét, hanem egyenesen az önérzetét. Gáspár erősségének mutatkozik Húber ereje, viszont gyengéje a Húber gyengesége. Az például nemigen sejlik elő az alakításból, hogy alapjában véve a nyomdász is csak áldozat, kinek boldogtalanságáért sokat tett a saját anyja. A férfi fatális elveszettsége is csupán abban az egyetlen gesztusban érhető tetten, ahogy Vilmának udvarolva földre kerül, s belecsimpaszkodik a lány lábába. A Gáspár teremtette figura nem látszik komplex személyiségnek, de mindenesetre rendelkezik avval a baljós vonzerővel, amelynek nem tudnak ellenállni a darabbéli, tönk környéki nõk. Közülük a legfigyelemreméltóbb a Kovács Edit játszotta Róza. Az az asszony szép. Elgyötört. Kemény. Kétségbeesésében magukhoz csábítja az ifjú és tapasztalatlan Vilmát, hogy õ tartsa otthon a kicsapongó Húbert. Majd amikor a nyomdaipar Don Juanja ráun a fiatal szeretőre, Róza Vilmával végeztetné ki a mindkettőjüket megcsaló férfit. Kovács Edit sok kis kínt és nagy elszánást mutat meg e fojtogató dráma legerősebb akaratú hősnőjeként. A karakter szépen szétzilálódik az események menetében, miközben a színésznő életszerűen bejárja az utat az önemésztő keserűségtől a féltékenységen és a rafinált behízelgésen át a kivetkezésig: a nyers, kíméletlen önzés ábrázolásáig.

Tarsoly Krisztina Vilmaként némiképp zavaró tényezője az előadásnak. Bár a negyedik felvonásbeli huzamos kiborulást meggyőző ziláltsággal, hitelesen összeomolva, igazi drámaként éli meg előttünk, de míg idáig jutunk, addig sok félrecsúszott hangot és hamis megszólalást kell elszenvednünk. (Hogy csak a legkirívóbbat említsem: Hi-hi-hi – mondja a fiatal színésznő nevetés gyanánt, s épp csak azt nem teszi hozzá, amit Sam Hawkins a Winnetouban, hogy “ha minden kötél szakad.”)

Muszte Anna Húberné szerepében ügyesen mozog, de a felszínen. Mutat színészi eszközt; hangváltást, testtartást, mimikát, gesztust számolatlanul, de állapotot egyet sem. Arra nem jövünk rá, hogy ez az asszony valójában kiféle, miféle. Magára maradt, rászoruló, szánnivaló anya, akit undok gyermekei folyton egymás nyakára küldenek – mint Lear királyt Goneril és Regan – avagy szimpla élősködő, aki gátlástalanul visszaél fia és lánya kiirthatatlan kötelességtudatával.

A békéscsabaiak érdemes kis előadását Karczag Ferenc (Dr.Beck), Mészáros Mihály (Sirma), Csizmadia Éva (Rózsi) és Árdeleán László (Mihály) gyarapítja még néhány sötét tónusú színnel.

Mármost az én ottjártamkor a publikum egyáltalán nem lélegzett együtt a drámával. Direkte külön lélegzett. Amikor a végén Vilma fegyvert fogott Húberre, majd mégis inkább önmagát lõtte le, ez a fordulat olyan váratlanul érte a nézőket, hogy meglepetésükben többen kuncogni kezdtek. Másnak pedig épp az ilyen nevetgéléstõl támadna kedve sírni. Füst Milán is nézne nagyot, szomorút. Hiába no, ezen az estén a közönség nem adta meg magát.

Stuber Andrea