Színházi emberek

Horesnyi Balázs

Képzeljünk el egy családot: a mama grafikus, a papa színész. Fiukra erősen hat mindkét szellemi közeg: a képzőművészek társasága és a színházi világ. Mivé legyen ez a gyerek? A kérdésre Horesnyi Balázs pályája szolgál a legfrappánsabb válasszal. Ő ugyanis - szülei hivatását ötvözve - színházi díszlettervező lett. Mégpedig a fiatal nemzedék egyik legtöbbet foglalkoztatott tervezője. A nézők persze nemigen tartják számon, hogy a színpadkép kinek a munkája. Segítek: aki az elmúlt években gyönyörű, üvegberakásos ajtókat látott a színen, netán a nézőtér felé lejtő színpadot, a messzeségben apró makettházakkal, az valószínűleg Horesnyi Balázs munkájával találkozott.

*

- Bár mindig imádtam a színházat, fel sem merült bennem, hogy színész legyek - mondja. - Félrehúzódó gyerek voltam, elvonultam a zugomba olvasni, rajzolni. Gimnazista koromban megszállottan készültem a főiskolára. Negyedikre már az összes tantárggyal szakítottam, csak a rajz érdekelt. Miután bekerültem a főiskolára, nagyszerű időszak következett. Szerintem ott terveztük életünk legjobb, legbátrabb díszleteit. Persze azok mind papíron maradtak.

- Talán mégsem mind. Hiszen már főiskolás korában hívták színházakhoz egy-egy munkára.

- Akadt néhány rendezõ, aki kíváncsi volt a növendékek terveire. Szikora János például, aki látta a Kék madárhoz készült rajzaimat, s később, amikor épp ezt a darabot rendezte, meghívott díszlettervezőnek. Vele azóta többször is dolgoztam, legutóbb Szegeden, A Mester és Margarita színrevitelén. Szikorához bármikor szívesen megyek, mert nagyon jól lehet együttműködni vele. Komolyan érdekli a díszletterv mint kiindulási alap. Érzékenyen tud reagálni rá, a gondolataitól nekem is újabb és újabb ötleteim támadnak, hajtjuk előre egymást. Ezt imádom. De máshogy is lehet dolgozni. Az sem muszáj, hogy a rendezővel azonos legyen a szemléletünk. Ott volt például Vámos László, akivel A testőrt csinálhattam a Madáchban. Szinte semmiben nem értettünk egyet, de lenyűgözött az alaposságával, azzal, hogy mindenre odafigyelt. Ha a díszletben valamit két centivel odébb csaltam, azonnal észrevette. Ugyanakkor lehetett vitatkozni vele, mert elég nagy ember volt ahhoz, hogy elviselje az ellenvéleményt. Én a bizonytalan rendezőket nem szeretem, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy mit akarnak a darabbal. Bár az erőszakosoktól is ódzkodom, ha a műről nincs elég meggyőző elképzelésük, viszont ahhoz kőkeményen ragaszkodnak.

- Kitől fogad el ellenvéleményt? A családtagjai például szakmai vitapartnerek?

- Természetesen. Mamám (a grafikus: Molnár Gabriella) a mai napig is első korrektorom. Rajta tartja a szemét a munkáimon, s igen jó szeme van. Papám (a színész: Horesnyi László) szakmailag más világ, mint én, mégis mindig a segítségemre volt, főként könyvekkel. Ő valóságos antikváriumi cápa, kicsi koromtól kezdve könyveket kaptam tőle ajándékba. Hihetetlenül jó érzékkel nyúl a könyvekhez, mindig eltalálja, hogy mit kell éppen a kezembe adni. És ott van a feleségem (Varga Mária színésznõ), aki egyetlen mondattal kimozdít, ha éppen megfeneklek egy tervvel, vagy lecsillapít, ha történetesen összezördültem a rendezővel.

- Bőven lehet alkalma összezördülni, mert sokfelé tervez díszletet, miközben tagja a Madách Színháznak.

- Az első megvalósult díszletem az Ódry Színpadra készült, Balikó Tamás vizsgarendezéséhez, a Teljes napfogyatkozáshoz. Ő és a vele együtt végzett rendezők - Mácsai Pál, Kolos István - attól kezdve hívtak, azután beindult a bolt. Dolgoztam fiatalabbakkal - Székely-növendékekkel -, de is­merkedem az idõsebbekkel is. Idén például összekerülhettem Valló Péterrel a vígszínházi Vízkeresztben. Nekem nagy élmény volt, bár csináltam egy-két baklövést. Eredetileg mediterrán tengerpart, nagy fehérség és forróság volt az elképzelésünk. Ehhez képest olyan hideg lett a színpadkép, mintha a Jeges-tengernél járnánk. Ráadásul kitaláltam, hogy a homok búzadarából legyen. Mert az milyen klassz anyag, a színe is pont megfelelõ. Azzal nem számoltam, mi lesz vele, ha vizet kap - márpedig vizet kap -, holott ezt minden háziasszony tudja. Most aztán ott áll a gríz a színpadon, s az esõ után mindenki küszködik a "vízbepapival".

- Nyilván nem ez volt az eddigi legjobb munkája.

- A legjobb munkáim talán azok voltak, amelyek nem valósultak meg. A Mûvész Színházban is, az Új Színházban is én terveztem a díszleteket az igazgatóváltás miatt elmaradt bemutatókhoz.

- "Anyaszínházában", a Madáchban sok zenés darab megy, de azokhoz mások tervezik a díszleteket.

- Én is terveztem, például A vörös malomét. Hatalmas színpadi gépezet volt, maga a szcenikai pokol. A zenésekhez nagy pénz, nagy látvány dukál. Én meg valahogy nem tudom átvenni ennek a dolognak a légkörét. Mások az arányok, más a működés, más nézőnek szól, nem nagyon értem ezt a nyelvet. De hát a Madáchban prózai produkciók is bőven jutottak nekem az elmúlt években. Hihetetlen mennyiségű időt, energiát öltünk például az Ahogy tetszik díszletébe. (A munkám ugyanis nem ér véget a tervrajzok elkészítésével. A java azután jön: az anyagok kiválasztása, beszerzése, a kivitelezés irányítása.) Az Ahogy tetsziket két hónapon át éjszakánként csináltuk a festőimmel, aztán a produkció alig négy-öt előadást ért meg. De még ha előre tudná az ember, hogy a dolog nem fog sikerülni, akkor sem spórol­hatja ki belőle a rengeteg munkát. Semmit nem szabad elnagyolni. Lustább díszletkivitelezők visszatérő kérdése a díszlettervezőhöz, hogy "Ki fogja ezt látni?" Mindig az a válaszom, hogy a néző. Látni fogja akkor is, ha csak egy nyolc centis vonalról van szó a színpad legmélyén.

- Van díszletálma?

- Nincs. Egy-egy helyzetre vágyom. Mondjuk az Operaházban Puccini vagy Rossini-operát tervezni. Vagy megismerkedni, dolgozni Ascher Tamással, Gothár Péterrel. Arról is álmodom, hogy egyszer majd lazítok kicsit, s évi hét-nyolc tervezés helyet csak ötöt vállalok. S akkor talán jut időm arra, hogy leüljek a zugomba és rajzoljak a magam örömére, vagy csináljak egy rézkarcot. A zug hamarosan meglesz. Most költöztünk új lakásba, egyelőre teljesen üres, amitõl alkalmas arra, hogy az ikrek (a kétéves Bálint és Máté) szétbiciklizzék. De az ajtók már készülnek a díszletműhelyben, szépséges festészet lesz rajtuk, Mantegna modorában.

*

Így hát az ember megnyugvással gondolhat arra, hogy ha majd a díszletszépségű ajtók között bicikliző ikrek felnőnek és pályát választanak, adott esetben megoszthatják erőiket. Egyikük mehet díszlettervezőnek, másikuk színésznek.

Stuber Andrea