Ki nő ki?

Spiró György: Az imposztor

Spiró György: Az imposztor (Soproni Petőfi Színház) Dramaturg: Dobák Lívia. Díszlet: Langmár András. Jelmez: Halasi M.Zsuzsa. Rendező: Mikó István.

Szereplők: Sinkó László, Trokán Péter, Kőszegi Ákos, Ivancsics Ilona, Lázár Csaba, Nyírő Bea, benkő Péter, Hacser Józsa, Rácz Brigitta, Szakács Tibor, Tándor Lajos, Boros Zoltán, Győri Péter, Nemcsák Károly, Posta Lajos, Urmai Gábor, Zalai Tamás, Szabó Anikó.

Az imposztor az a színdarab, amely bármikor eljátszható, mégis ritkán lehet/szabad bemutatni. Spiró György nagyszerű műve tértől, időtől, rendtől függetlenül mindig aktuális ugyan, de akár évtizedek is eltelhetnek úgy, hogy autentikus Bogusławski hiányában nem tűzhető műsorra. Hiszen még bokor is ritkán nő olyan, amelyben egy Bogusławski terem.

Mint ismeretes, Spiró kifejezetten Major Tamás kérésére és személyére írta Az imposztort, Az ikszek című regény egyik epizódja nyomán. Legenda játszott legendát a Katona József Színházban, amikor Major a lengyel színház atyjaként Tartuffe szerepében leckét adott a vilnaiaknak színészségből, csibészségből. Az 1983-as bemutató óta mindössze egyszer került közönség elé a darab, Veszprémben, a helyi nagy öreg, Szoboszlay Sándor főszereplésével. Azóta nem adták elő.

Persze ha az ember színházzal fertőzött, elképzeli néha, hogy milyen jó lenne Iátni Az imposztort. Olykor sorra veszi magában, kik lehetnek azok a színészek, akik a következő tíz-húsz-harminc évben esetleg eljátszhatják ezt a nagyigényű szerepet. Mostanában legfeljebb Garas (megfáradtan és huncutul). Tíz év múlva talán Kern (a maga fanyarságával, sprőd humorával). Húsz év múlva Eperjes (egykori Tartuffe-jének minden kópéságával). Később esetleg Mucsi (szikáran, kiéhezetten, fel-felfortyanva).

Ennyi jóleső ábrándozás után a színházzal fertőzött elmegy Sopronba, s látván Az imposztor ottani korrekt és teljesen láztalan színrevitelét elbizonytalanodik: milyen jövő várhat erre a műre. Ha akadnak is a következő évtizedekben e színdarabot adók, vajon lesznek-e vevők? A soproni bemutatót követő második előadás közönségének hűvös érintetlenségén ugyanis lemérhető, hogy milyen veszélyek fenyegetik Spiró komédiáját. Egyfelől talán az, hogy maga a színház – Az imposztor tárgya és közege – sokat veszített jelentőségéből, fontosságából mára. Megváltozott a szerepe és csökkent a varázsa. Húsz évvel ezelőtt a színházi témát valószínűleg izgatottabb kíváncsisággal fogadták a nézők, mint ma. (És talán tájékozottabban is. Gyanítom, hogy régebben a publikum nagyobb része ismerte a Tartuffe-öt, mint most. Márpedig Az imposztor voltaképp megköveteli a Molière-műben való néminemű jártasságot. Elvárnám, hogy egy vidéki színház vezetése számoljon e körülménnyel. Vagyis tervezze bele műsorába Az imposztor elé a Tartuffe-öt. Mondjuk egy évaddal korábbra.) A másik súlyos veszély a Bogusławski-jelöltekre leselkedik, akiknek talán esélyük sem lesz legendássá lenni. Annak idején Major Tamás nem pusztán mint kiváló színész jött be a színpadra, hanem teljes múltjával és egész súlyával állt előttünk. Odatudtuk mögé a fél életét. Egyszemélyben volt sok személy és intézmény és fogalom és hatalom: színész-rendező-igazgató, film-színház-tévé-rádió, intrika és politika, pedagógia és rafinéria.

Mármost amikor a soproni vilnai színpadra Sinkó László lép – aki szintén kiváló színész (én ráadásul imádom) – ő vajon mit jelent a nézők számára? Kit lát benne a publikum? Emlékeznek rá Versinyinként, Übüként vagy Sganarelle-ként? Tudják, hogy mindörökre ő Bruscon, az állami színész? Ismerik Sinkót egyáltalán? Hiszen filmen, képernyőn rég nem szerepel, tévéműsort nem vezet, még reklámban sem bukkan fel soha. Lehet-e ő Bogusławskija a soproniaknak?

Sinkó középről érkezik, a darabbéli Orgon-házon jön át öles léptekkel. (Talán lesz még hálásabb este, amikor tapsot kap az antréja.) Érkezését némajáték előzi meg: két munkás dolgozik a Tartuffe-díszleten. S mert az egyikük túl alacsony, a másik felemeli őt, és az ecsetet tartó emberrel együtt festi végig a ház homlokzatát. (Rögtön láthatjuk tehát, hogy azért Mikó István rendezőként el fog itt viccelni, amivel lehet.)

Sinkó természetesen egész más alkat, mint az ős-Bogusławski Major volt. (S míg én csak halványan emlékszem az elődre, Sinkóban nyilván élénken él, végtére is ő játszotta Każyński színigazgatót az emlegetett előadásban.) Sinkó Bogusławskija némely tekintetben nem olyan, mint amilyennek az eredetiben mondják. Nem rozoga vénember, nem csontváz, nem rozzant aggastyán. Úgy is érkezik, mint egy kissé megöregedett világfi: elegáns, szeles, fekete útiköpenyben, amely igen jól megy hófehér üstökéhez. Azt gondolhatni, hogy ez a színész nem koplalva, kikopva került leszálló ágba, hanem inkább szétfolyt, szétitta magát. (De Isten ments, hogy félreértsen bárki: nem Sinkóról feltételezem ezt, hanem Bogusławskijáról.) Sinkó némi fádság, némi cinizmus mentén látszik kapcsolódni a figura előképéhez. Rezzenéstelen arccal igázza le az őt fogadó színitársulatot. Hibátlanul vonja magára a figyelmet, s tökéletes koncentrációval összpontosít saját érdekeire. Sokat viccel, faarccal mond poént, hogy aztán hirtelen, harsányan hahotázzon rajta. Sinkósan félrehajtja kicsit a fejét, s fél arcát belesimítja a jobb tenyerébe. Klasszikusan gegel: méretes táskájából számos ezt-azt hány ki, amikor a szerződését keresi. Az összecsavart darabpéldányt hol látcsőként, hol hallcsőként hasznosítja. Mikor a súgónő elfogódottan szuvenírt kér tőle, ő hosszasan szaggatja magáról az emlékül szánt kabátgombot. Sinkó kiváló színházipari szakmunkást formál meg hatásosan. Olyat, aki saját bevallása szerint kizárólag a színpadon adja ki magát. Elismerően mondja partnernőjének, Kamińskának: „Maga más alkat, maga a színpadon is úgy él, mint az életben... Szép alkat a magáé. Szebb, mint az enyém.” (Hogy milyen isteni mondatok vannak ebben a darabban!) Sinkó Bogusławskija színészileg tömör és mesteri, emberileg fedett és kiismerhetetlen. Többet tapasztalunk meg a nagy vendégművész életbeli őszintétlenségéből, mint színpadi őszinteségéből.

A soproni színtársulat elég passzívan és szerény hévvel vesz részt a játékban, melynek során a híres kolléga beiskolázza és leiskolázza őket. Az igazgatót formázó Trokán Péter számára például adódna fogás a szerepen. Trokánt jó kiállása, előnyös külseje feltűnően a vilnai társulat férfitagjai fölé emeli. (Halasi M.Zsuzsa jelmeztervező még rá is erősít a bonvivánkülsőre: bebodoríttatja a színész haját.) Ahogy a többieket elnézzük, itt vélhetően Każyński direktornak kell eljátszania minden valamirevaló férfiszerepet. Talán titkon a Tartuffe-öt is öncélúlag tűzte műsorra. Meglehet, el sem küldte Bogusłavskinak a levelet, melyben a Molière-darab címszerepét felkínálta. Hiszen ha a vendégművész – akire való tekintettel a mű bemutatását engedélyezték – nem jön meg, akkor Każyński maga léphet fel Tartuffe-ként. Ha így vesszük, a színész-igazgató sokkal érdekeltebben és vehemensebben is viszonyulhatna a történtekhez: Bogusławski nem várt érkezéséhez, a vele való alkudozáshoz, majd a próbához. Trokán azonban pont olyan szimplán látszik ábrázolni a direktor figuráját, mint ahogy Każyński gondolkodik a Tartuffe szereplőiről. Azért teszik, amit tesznek, mert a szerző így írta meg és passz. (Személyes érintettség jogán megjegyzem, azt sem értem, hogy Győri Péter Chodźko kritikus szerepében miért nem játszik az égvilágon semmit a második felvonásban. Magabiztos fellépéssel bejön a próbára, leül, s rezzenéstelen arccal nézi és hallgatja Bogusławski darabelemzését. Ahogy én a magunkfajtát ismerem, szerintem okvetlenül reagálnánk némán is. Ott lenne az arcunkon, hogy egyetértünk, vagy egészen mást gondolunk.)

Kőszegi Ákos Rogowskiként kitűnik a kissé színtelen és élettelen truppból, mert ő az egyetlen, aki a rossz színészt markánsan el meri és tudja játszani. (Anélkül, hogy paródiát csinálna belőle.) Olykor figyelemreméltóan hitelesnek hat Benkő Péter Skibińskije is. Szakács Tibor alkati megfeleléssel és fiatalos lendülettel könnyedén megragadja Antoni Rybak figuráját. Az előadás legszeretnivalóbb szereplőjének Hrehorowiczówna bizonyul – ez jól érzékelhető a tapsnál -, ami annak köszönhető, hogy Hacser Józsa játssza, aki finom, törékeny, öreges bájjal és halk, mégis vezető erejű bölcsességgel ruházza föl az színésznő alakját. A legszebb és legidevágóbb illúzókat Ivancsics Ilona kelti. Kamińskát adja, Vilna csillagát. Különösen erős pillanata, amikor magára húzza a Tartuffe-Elmira próbajelenetet, s Sinkó-Bogusławski-Tartuffe megnyilvánulását mélyen átéli mint felé irányuló, rá vonatkozó, neki szóló szerelmi vallomást. Ivancsics alakítása hat a legteljesebbnek, bár én nem vártam ezt tőle, mert színészetének sokáig volt egysikú terepe a Szomszédok. Itt viszont az ő érdeme, hogy felcsillan valami kicsi fény ebben az előadásban, mely a színház eljelentéktelenedéséről szól, akár akarták ezt a színrevivők, akár nem. Ivancsics Kamińska-alakításába derűs-kacéran beleszövődött a megértés és a megbocsátás. Ez a nő képes elfogadni mindent olyannak, amilyen. A lehetőségeket korlátozottnak, a kollégákat kisképességűnek, a publikumot szerény igényűnek, a színházcsinálást tét nélkülinek, a Messiást meg nem váltónak.

Csak én nyugtalankodom még mindig a jövő miatt. Attól tartok, a szélesebb közönség nem lesz tanúja annak, ahogy a néhány lehetséges Bogusławski színészileg kinő, művészetében gyarapodik, személyiségében gazdagodik s lassan legendává válik. Akkor viszont mi lesz evvel a szereppel? Ha harminc év múlva bemutatják Sopronban Az imposztort, vajon kinek kell majd színpadra lépnie ahhoz, hogy a nézők szeme felcsillanjon Bogusławski láttán? Beleznay Endrének?

 Stuber Andrea