Főz, süt, fűt

Bodó Viktor: Attack

Magma Társaság

Különös ambiciója a Magma Társaságnak, hogy direkt elcsigázott, lehervasztott és felbosszantott nézők tetszését kívánja elnyerni. Ennek érdekében maga gyötri agyon leendő közönségét, mielőtt beeresztené a nézőtérre. Abból gondolom ezt, hogy az Attack című produkció legutóbbi két előadását (augusztusban Szentendrén és szeptemberben a Bárkán) nagyjából háromnegyed órás csúszás vezette be. Ez idő alatt a közönség kint tömegnyomorgott, a játszók pedig bent próbáltak - minden jel erre mutatott - , meglehetős közönyt tanúsítva a meghirdetett kezdési időpont és a várakozók szenvedései iránt. Amikor a Bárkában a jegyszedők végre ráküldték a publikumot a Vívóteremre, a rendező Bodó Viktor ezt oly rossz néven látszott venni, hogy frappáns válaszul még többször úgy tett, mintha kezdeni engedné az előadást, de mégse.

Nos, nem jó indítás ez egy színházi estéhez, annyit mondhatok. És mégis, ami ez után következett, az mind Szentendrén, mind a Józsefvárosban kiengesztelte a legmorcosabb nézőt is (engem). Fiatal emberek csoportja pontosan és könnyedén, szertelenül és szellemesen, ironikusan és együttérzőn kifejezte az összgenerációs (ha ugyan nem össznépi) kifejezésképtelenséget. Produkciójukból nemcsak tehetség ordított ki, hanem imponáló magabiztosság is.

Lássuk tehát, kikkel van dolgunk. Főszereplőnk Ginter Géza bukdácsoló joghallgató; egy szakadt küllemű, rossz tartású, sovány fiatalember halacskás zöld zokniban. (Valójában Hajduk Károly színésznövendék ő, ki nyüzügeségével, magasodó homlokával és izgágaságával eléggé emlékeztet Roberto Benignire, ami bennem speciel eleve jó érzést kelt.) Evvel a fiúval nem történik semmi különös: ül otthon, és néhány ismerős, rokon, szomszéd, barát, barátnő, üzletfél, boldog, boldogtalan bemászkál hozzá. Ketten-hárman összejönnek mindig és halálosan nem tudnak mit kezdeni egymással. Hebegnek, habognak, keresik a szavakat, nem találják. „Mi van, mondjad, mi van?!” – kérdezik egyre idegesebben egymást, de senki nem tud válaszolni. Jön például Géza barátnője, Vivi (a finom arcú Danis Lídia). Kettejük kapcsolatáról szépen beszél az a hektikus jelenet, melyben kitör rajtuk az egymás teljes meg nem értésének feszültsége. Géza ekkor dühödten bekebelez egy szappant, de Vivi rálicitál, mert nemcsak utánacsinálja, de még Cifet is iszik rá. Jön aztán az Apa (Csuja Imre), aki rövid, nevelő célzatú látogatásokat tesz a lakásban. Légy korrekt! – inti Gézát, szereti ezt szót hajtogatni ugyanis, s közben rettegés ül a tekintetében, mert ha végére ér a szentenciának, akkor beáll a csend, s esetleg kiderül, hogy nincs mit mondania a fiának.

Visszatérő vendég a Zsombi nevű szereplő is, aki a kullancs típusú látogatót testesíti meg. Beoson, lehámozza magáról idétlen füles sapkáját, felteszi a fogasra, leveszi fűzős cipőjét, rikító zokniban odalejt a hányászöld színű ülőgarnitúrához és elterpeszkedik rajta. Némán elücsörög, épp csak annyira van jelen, hogy felingerelje a házigazdát. Máthé Zsolt olyan alázatos mélasággal csinálja végig négyszer-ötször a mozgássort (bejövés, feltevés, levevés, odalejtés), hogy már a második alkalommal nézőtéri kacagás kíséri ténykedését. A legnagyobb nevettető azonban a Lehel nevű bejárókelő, aki többször elkezd mesélni valami történetet, ami roppant mód mulattatja őt, de még az elejéig sem jut el soha, mert annyira elfogja a röhögés. A lehető legmerészebb színészi tett ez, amire Mészáros Béla vállalkozik. Kényes feladatát – az abbahagyhatatlan röhögést – úgy tudja végrehajtani, hogy nem felidegesíti a nézőket,  hanem magával viszi őket a hahotába. S az író-rendező Bodó Viktor kézenfekvően leleményes eljárását mi sem jellemzi jobban, mint hogy röhögős Lehelünket okvetlenül összehozza a legviccesebb figurával, aki a Czapkó Antal játszotta szomszéd. Magas, mint egy jegenyefa. Merev és szögletes, mint egy darab tégla. És beszédhibás, hogy egy szavát se lehessen érteni. Bodó ugyanis szívesen fokozza bohózatig a komikumba hajló szituációkat. ( Ilyenkor Géza esetlenségét is kiélezik a végsőkig.)

Olykor megjelenik a társaságban egy afféle mai Luka (vándor-vándormotívum az Éjjeli menedékhely felől), akinek Töci a neve és Géczi Zoltán alakítja. Ő abban különbözik a többiektől, hogy nem szorul rájuk és nem akar tőlük semmit. Zenét hallgat, majd leveszi a fejéről a fülhallgatót, elmesél egy történetet, azután elköszön, visszabújik a zene alá és elmegy. (Praktikusan az a dolga, hogy rövid, kerekded, poénra zárt monológokat adjon elő.) Géza marad és próbál zöldágra vergődni. A szereplők tovább tehetetlenkednek, s nervózus kapcsolatkeresési igyekezetüktől valami kétségbeesett erő szállja meg az előadást. Hogy nem történik semmi, az nem tesz semmit. Végtére is ugyanarról van szó, amiről Csehovnál: avval telik az életünk, hogy esetlenül viselkedünk és sületlenségeket mondunk.

Az előadás első része frappáns, hiteles és tudatos kanavász. A másik rész elkuszuló, szürreáliába hajló, bizonytalanabb irányzékú. Végig szellemes, de nem mindig követhető. És még itt is érik kellemes meglepetések az embert. Például hogy két, testnevelésből felmentettnek tűnő színinövendék milyen pazar filmes akciójelenetet képes bemutatni. Amikor ugyanis Töci és Géza szörptől bekómáznak, zöld fényben vad verekedést adnak elő lassítva. (Bruce Lee-t is lassították filmen, hogy egyáltalán lássunk valamit abból, amit a kezével-lábával csinál.)

Mint az várható, Gézánk – aki egy ponton effektíve szétrobban, testrészekre – a második részben sem jut előbbre az élet problémáinak megoldásában. Lemondóan ül az ablakban, nézi és közvetíti a fényreklámot: főz, süt , fűt ,  főzsütfűt. (Mint az előadás.)

Miután felbukkant az Anya – a hihetetlenül erős jelenlétű Szirtes Ági -, Vivi elhagyta Gézát és már mással csókolózik, Töci lebukott heroinnal, egy váratlanul előbukkanó üvöltő kórus hosszan, kimerítően és végeredmény gyanánt felsorolja-elénekli-elsüvölti, hogy mi minden elviselhetetlen a világban. Korrekt.

Stuber Andrea