Cipőhangverseny

Székely János: Caligula helytartója

Nemzeti Színház Stúdiószínpad

d: Mira János  j: Debreczeni Ildikó  z: Selmeczi György  r: Taub János

fsz: Tordy Géza, Csiky András, Mécs Károly, Cseke Péter, Szanitter Dávid, Mihály Pál

Kicsit úgy járt a Nemzeti Színház Székely János drámájával, a Caligula helytartójával, mint a darab főszereplője a rá bízott feladattal. Caligula parancsa értelmében Petroniusnak fel kell állíttatnia a cézár szobrát Jeruzsálemben a templomban. Barakiás, a zsidó főpap azonban meggyőzi a császár emberét, hogy lehetetlent követel. Ha ugyanis a szobrot beviszik a templomba, onnan az isten azonnal kiköltözik, így hát az épület nem isten háza többé.

Mármost a Nemzeti Színház bevitte Stúdiójába a Caligula helytartóját, a dráma mégsincs ott. Egyszerűen nem jön létre, nem kel életre, nem szólal meg. Ennek talán az az oka, hogy Taub János rendezése alapvetően nem most és nem ide készült, hanem a szolnoki színház nagyszínpadára. (Némiképp hasonló esetnek vélem a Radnóti Színház Három nővérét is. Az a produkció Nyíregyházán született meg 1994-ben, a Nagymező utcában most csak vajúdik. Sem megismételni nem tudja az eredetit, sem markánsan elütni attól.)

A történelmileg elég fontos 1988-as évben mutatta be a Szigligeti Színház a Caligula helytartóját. (Hét évvel később Taub ismét színre vitte a darabot, ezúttal Zalaegerszegen.). A szolnoki előadásból lehet emlékezni Kézdy György Barakiásának szépszavú, méltóságteljes érvelésére és Fodor Tamás nagyívű Petroniusának kiutat kereső, élénk és bizakodó tekintetére. Vagy akár a leplekbe burkolt jeruzsálemi nép táncára. Ez utóbbi a mostani előadás koreográfiájában is benne van, csak éppen másként hat. Ami a nagyszínpadon mutatósan teátrális, esztétikus tömegmozgás volt, az stúdióméretek közt nem több, mint kivehetően kifejezéstelen arcú, civil jelenlétű fiatal lányok majdhogynem komikus tekergése-vonaglása- fetrengése.

A játék azt a kellemetlen érzetet kelti, mintha Taub itt most nem tudna mit kezdeni a kisebb tér adta testközelséggel. Mintha nem számolt volna avval, hogy ezen a helyen minden apróság megnő: harsogóbb és tolakodóbb lesz. Akár a lépések zaja is. (A Mira János tervezte, pasztell gyolcsok által körellengedezett színpadon a hangos cipőjűek és a halk cipőjűek küzdelme zajlik. A zsidók hordanak puha, alig talpú szandált, a rómaiak meg vastagabb lábbelit.) Közegidegennek mondhatóak némely színészi megoldások is. Például azok a parodisztikus hatást keltő, elnagyolt mozdulatok, amelyekkel a katonai szertartásokat jelzi Cseke Péter és Szanitter Dávid. (Csekének jutott – jutalmul vagy büntetésül? – Probus szerepe, a képmutatás szükségességéről szóló versmonológgal együtt. Szanitter Dávid Luciusként ártatlankodik, az előadás egyetlen, belülről felfűtött alakítását nyújtva.) Csöppet túlzóak Mihály Pál Agrippiájának szavalásai, Tordy Géza Petroniusának tárt karú gesztusai, vagy Csiky András Barakiásának patetikusan el-elcsukló hangjai is. Nem beszélve Cseke nagy lendületű, két-három lépésben összefoglalt futásairól.

Székely drámájában és a Petronius-Barakiás vitában az a legszebb, ahogyan a két, jelentős agyműködésű ember egymás felé fordul, megérteni vágyva a másik gondolkodását. Ám itt a főszereplő színészek nemigen látszanak eljutni egymás tudatáig. Az előadás meg nem történte olyan szintű, hogy még egy kapitális színészi baki sem rendíti meg az este eseménytelenségét. A történet utolsó részében, amikor Petronius végérvényesen meghajlik Barakiás érvei előtt, így szól a szövege: Isten az ember önarcképe. Így van. Éppen ezért a szobrot nem viszem be. Hanem e ponton Tordy téveszt, s véletlenül az ellenkezőjét mondja, tudniillik azt, hogy beviszi a szobrot. S mintha mi sem történt volna, megyünk tovább. Barakiás megöleli a rómait, a zsidó nép kissé diszkós ünnepi táncba kezd, a közönség soraiban pedig egészen enyhe zavar támad csak. Na jó – gondolhatják a nézők – , ideje volt dűlőre jutni, már eddig is túl sokat vacakoltak avval, hogy hová tegyék azt a szobrot. Ekkor Székely János távol lebegő szelleme feltehetőleg nagy sebességgel elindul zúgva-zúgolódva a Nemzeti Színház felé, ám nagyot koppan a stúdió mozaikdarabkákkal kombinált márványos falán, azután elhallgat.

Stuber Andrea