A színház segít

Beszélgetés Funtek Frigyessel

– Legyen ez olyan interjú, amelyben nincs szó a Franciaország előtti időszakról!

– Legyen! Nagyon támogatom.

– Latolgassuk, hol lenne most, ha 1988-ban nem hívják Párizsba egy négyrészes francia film főszerepére. Akkoriban épp elszerződött a Nemzeti Színháztól Kaposvárra. Ha nem marad, most lehetne Kaposvár Kovács Zsoltja. Esetleg a Katona Máté Gáborja.

– Ha nem mentem volna el, valószínűleg nem élnék már. Nekikeseredésemben öngyilkos lettem volna, vagy meghaltam volna abban a rákbetegségben, amelyből kigyógyítottak Párizsban az orvosok.

– Most Cannes-ban él. Mivel foglalkozik?

– Tanítok egy jónevű nemzetközi balettiskolában. Nagyon fizetős intézmény, aminek megvan az az előnye, hogy a diákok komolyan veszik a dolgukat: azért járnak oda, hogy tanuljanak. Nyolcévesen kerülnek be, tizennyolc évesen végeznek, azután két évig még az iskola kötelékében maradhatnak ösztöndíjasként. Ebben az időszakban, amikor már felnőttek, előadásokat hoznak létre. 2000-ben például Az ember tragédiáját rendeztem meg 150 végzett táncosunkkal a Cannes-i Filmpalotában. Idén a Bernarda Alba házát csináltuk. Az én kurzusom egyébként a tizennégy éveseknél kezdődik, s eleinte inkább terápia és önismeret-fejlesztés jellegű munka folyik, mint a színészmesterség magyarázása vagy gyakorlása. A tapasztalat azt mutatja, hogy erősíti a táncosok kifejezőkészségét, ha a beszéddel, a prózai színészettel foglalkoznak. Akik meg nem lesznek táncosok – mert persze a növendékek nem mind válnak majd balettművésszé –, legalább közelebb kerülnek a színházhoz, ami sok mindenre jó lehet. A színház ugyanis a legkülönfélébb módokon segíthet az embereknek – ebben hiszek. Hogy egészen extrém példát mondjak: nyáron egy táncos-koreográfus barátommal a marseille-i börtönben dolgoztunk. A franciák állami program keretében támogatják a büntetésüket letöltött emberek visszailleszkedését a társadalomba, aminek nemcsak szociális és egzisztenciális, hanem a pszichés vonatkozásai is vannak. E program keretében hoztunk létre színházi elődást bűn, bűnhődés, szabadulás tárgykörben a marseille-i női börtön tizenkét elítéltjével, köztük több gyilkossal. Nem akármilyen élmény volt. Legközelebb Rómában végzünk hasonló munkát: „koedukált” Rómeó és Júliát viszünk színre. Olaszországban amúgy is gyakran megfordulok: az udinei színiakadémián évek óta tartok egy-egy több hetes kurzust.

– Mindig csak a tanítás, a rendezés? Színpadra sose lép?

– Van azért egy csöppnyi színészi „repertoárom”: A kék szakállú herceg vára című Bartók-opera néhány versszakos Prológja. Ezzel már több helyen felléptem. Legközelebb Amszterdamban fogom előadni egy operafesztiválon, egy magyar nyelven énekelt Kékszakállú-előadás bevezetéseként. Egyébiránt nem vágyom színészi szerepre, tíz éve eszembe sem jut játszani. Bár most, amikor a Makrancos hölgy veszprémi próbáin végső kétségbeesésemben néha előjátszottam a kisebb szerepek megformálóinak, megfordult a fejemben, hogy bizonyos dühöket alighanem ki tudnék tombolni magamból a színpadon.

– Voltaképp hogyan lett franciaországi vendégrendező előbb Szegeden, majd Veszprémben?

– Korognai Károly – akit futólag ismertem még a főiskoláról – szegedi igazgatóként a Tótékot akarta műsorra tűzni, s valakinek (talán az Őrnagy szerepére kiszemelt Dörner Györgynek) eszébe jutott, hogy ezt a színdarabot évekkel korábban én megrendeztem a Nemzetiben, hívjanak hát engem. A következő szezonokban Korognai előbb az Equus, majd a Szent Johanna színrevitelére kért fel, pedig arra nyilván nem számíthatott, hogy majd én viszonzásul meghívom őt rendezni Cannes-ba. A veszprémi igazgatónő, Kolti Helga a Szent Johannát látta, azután megkeresett, hogy örülne, ha rendeznék a színházában valamit, s ha e produkcióban színészi feladatot is találnék a számára.

– Ki választotta a darabot?

– Én életemben egyetlen darabot választottam, a Tótékat, de azt alaposan. Itt az volt a kívánalom, hogy Shakespeare-vígjáték legyen a mű. Nem mondhatnám, hogy különösebben kedvelem a Shakespeare-vígjátékokat – a Macbeth-et, azt igen! -, de a Makrancosban láttam egyrészt egy kiváló szerepet Bubik Istvánnak, akivel igen szívesen dolgozom együtt, ha csak lehet. Húsz éve vagyunk barátok, s ez a barátság valamiképpen benne is van ebben az előadásban, legalábbis remélem. Másrészt ez egy olyan történet, amely vígjátékiasan elnagyolt módon ugyan, de mégis nők és férfiak kapcsolatáról és harcairól beszél. A végén egy furcsa monológ található, amelyben Kata végképp fel- és megadja magát. Ezt a szöveget ma nem szabad és nem is lehet egy az egyben, komolyan véve elmondani, csak maró gúnnyal vagy cinikusan, de mindenképpen úgy, hogy a férfiak kicsit elszégyelljék magukat, velem együtt. Hiszen nekem is van épp elég bűnöm a nőkkel szemben. Eddig két előadás ment le Veszprémben a Makrancosból, s mindkét este azt tapasztaltam, hogy kilenvenkilenc százalékban női nevetéseket hallani a nézőtéren. Ennek megörültem. Ha a férfiak csöndben vannak, restellkednek vagy bosszankodnak a darab láttán, akkor elégedett vagyok. Megverni csak nem fognak, mondom magamnak, de azért a biztonság kedvéért néhány nap múlva hazamegyek Cannes-ba...

Stuber Andrea