Stuber Andrea: Ha hasonlít, ha nem

Lukács Sándor

interjú

Zsöllye 2004. II.

 

Ha hasonlít, ha nem

Beszélgetés Lukács Sándorral

 

– Harminchat év után újra A vörös postakocsiban utazik a Vígszínház. Nagy a különbség?

– Jómagam két évvel a bemutató után, főiskolásként kerültem be abba az előadásba, néhány kisebb szerep megformálójaként. Bámultam a nagyokat: Darvas Ivánt, Bulla Elmát, Bilicsi Tivadart. Egy-egy megszólalásuk – például Bulla mint Steinné némelyik mondatának zenéje – máig a fülemben van. Darvast akkor idős színésznek láttam, és szörnyen megdöbbentem nemrégiben, amikor egyszercsak rájöttem, hogy jóval fiatalabb volt, mint én most! Az a produkció bujábban, burjánzóbban “krúdys” volt, és persze sokkal hosszabb is. Úgy emlékszem, majd’ fél tizenegyig tartott. A mostani bemutató szándékosan szikár. Hogy mondjam csak: ma már nemigen lehet aranyló húslevest csorgatni végig a szereplő állán, viszont kasírozott ételeket felvonultatni lakoma címén, az pláne lehetetlen. Úgy gondoltuk, hogy az előadás hűvös képi világában, visszafogott játékmodor mellett jobban érvényesül majd maga a szöveg, a varázslatos írói nyelvezet. Hiszen a történet nem túl csavaros; egy egyszerű szerelmi háromszögről van szó. (De a cselekményesség egy jó írónál nem unalmat jelent!) A lelkiállapotok hullámzása, a belső rezdülések kifejezése, a szavak bűbája az érdekes. Ebben az elgagyisodott világban hihetetlenül jó érzés ilyesmit is játszani!

– Az előadás bizonyos vígszínháztörténeti folytonosságot mutat. Az egykori Esztella Steinnét, az egykori Rezeda Sylvestert játssza. Esztellaként pedig egy végzős színinövendék, Danis Lídia lép fel. Nem lehet könnyű neki. Szokták segíteni a régiek az újakat, a tapasztaltak a fiatalokat?

– Pályakezdő koromban is úgy volt, hogy akadtak, akik kedvesek, közvetlenek voltak, mások meg tartózkodóbbak vagy rigorózusabbak. Én mindjárt pertut kezdeményeztem Danis Lidivel, és ajánlottam, hogy ha bármit szeretne vagy másképp szeretne, jöjjön hozzám bátran, beszéljük meg. Kétségtelenül nehéz a szerepe, de szerintem ügyesen boldogul vele. Jó a szemébe nézni a színpadon, sok őszinte érzést, indulatot, érzelmet látok a tekintetében.

– Mit mondhatunk Alvinczi Eduárdról?

– Gyönyörű, nagy férfiszerep. Van hozzá közöm. Egy színész számára két nagyon szerencsés eset van. Az egyik az, ha a szerep eltalálja őt, ha sok az azonosság közte és a megformálandó figura között, netán pont olyan, mint ő. Voltam már így, például amikor egyszer régen Ruszt József rendezésében Val Xaviert játszottam az Orfeusz alászáll előadásában. Korban, mentalitásban és helyzetben is épp fedtem a szerepet. Belőlem valónak éreztem Valmont vicomte-ot is a Veszedelmes viszonyokban – azt de szívesen eljátszanám újra! –, meg Petroniust a maga szellemi erőfeszítéseivel a Harag György rendezte híres Caligula helytartója előadásban. Közel állt hozzám Apa Miklós alakja is Esterházy Péter Búcsúszimfónia című művében, amelyet Zsótér Sándor rendezett. A darabbéli fiaim annyi idősek voltak, mint a saját fiam, és jól ismertem a mű problematikáját, történeklmi idejét (idejeit) is.

– És a másik szerencsés eset?

– Amikor a figura egészen más, mint amilyen én vagyok. Nagy élvezettel játszottam például a Rudolf Péter rendezte Angyalok Amerikában című darabban egy kopasz, meleg férfit, vagy Simon Balázsnál az Átváltozásokban az elmegyógyintézeti igazgatót. Most pedig imádom a Forgács Péter rendezte Alhangyát, amelyben olyannak kell lennem, amilyen még nem voltam: egy anyataposó, alkoholista barom, aki mindent túlél. Az imént egyébként zömmel olyan előadásokat emlegettem, amelyeket a Vígszínházban megforduló fiatal rendezők vittek színre, akikkel szívesen és kíváncsian dolgozom együtt (és úgy tűnik, ez kölcsönös). Egyebek mellett emiatt tudok jóérzéssel megülni immár több mint harminc éve a Vígszínházban. Már Várkonyi Zoltán is rendszeresen meghívta a működő rendezők legjavát, s ez a gyakorlat a mai napig érvényben van nálunk. Ezért sem volt soha okom elvágyódni, az elégedetlenséget egyébként elvből is távol tartom magamtól, mivel az elégedetlenség meg a nyomulás energiákat követel, és én a fölös energiáimat szívesebben fordítom másra.

– A Postakocsi esetében egy régi színészkollégája, Tordy Géza rendezte.

– Ez a harmadik alkalom, hogy rendezőként találkoztam vele, s most különösen jó volt vele együtt dolgozni. (Az első a Fekete asszony című, rövid életű produkció volt a Pesti Színházban, a második A Nagy Romulus.) Rendkívül felkészült volt, s sok helyen erősen megtámogatta a lelki ráhangolódásomat Alvinczi szerepére. Szigorúnak is bizonyult annak érdekében, hogy visszafogott legyen a játékom. Én szeretek sokat gesztikulálni, de nem hagyta, ha csak mozdult a kezem, már rám kiabált. Néha még a szöveget is elfelejtettem, annyira kellett figyelnem, hogy nem csináljak közben semmit. Tordy nagy önfegyelemre szorított rá, s ez mindenképpen hasznára válik az embernek. Most egy kisebb szerep következik számomra – Ljapkin-Tyapkin járásbíró A revizorban, Valló Péter rendezésében –, de biztosan abban is megtalálom majd a magam színészi örömét.

Stuber Andrea