Repró

A Picasso kalandjai a Pesti Színházban

Az emberek számos szempontból csoportosíthatóak. Úgy is, hogy vannak, akik látták a Picasso kalandjai című zseniális (“héniál!”) svéd filmet és vannak, akik nem. Ennek mentén jól tagolható a közönség a Pesti Színház nézőterén, a nevezett filmből írt színpadi játék előadásán. Kiderül ez abban a pillanatban, amikor Picasso párizsi lakáskereső portyáján először kiejti a száján, hogy aqua. Ekkor a publikum egy részéből heurisztikus nevetés tör elő. A másik résznek ehhez meg kell várnia, hogy a Picassót – vagyis voltaképp Gösta Ekmant – alakító Gyuriska János belefogjon a vizet szemléltető kiselőadásába.

Szögezzük le, hogy a filmet nem ismerők is elég jól szórakozhatnak a Váci utcában. A Gyalog galopp színháziasításán edződött alkotógárda hasznos tapasztalatainak birtokában egy újabb kultuszfilmet tett színpadra. Természetesen a Picasso kalandjai rajongói számára garantált csalódás az előadás. Hiszen amit kapnak, az a legjobb esetben is csak olyasmi lehet, de nem az. Ugyanők képesek méltányolni azokat az erőfeszítéseket, amelyeket a színpadra alkalmazók (Méhes László, Mikó Csaba és Horgas Ádám) tettek azért, hogy ne pusztán reprodukálják a filmet – annak mélységei nélkül egyébként –, hanem színházi nyelvre fordítsák le. Hozunk példát erre, de előbb az ellenkezőjére.

Amikor a második világháború alatt Picasso a lakásában üldözötteket bújtat, lámpának, függönynek, öltönynek, tigrisbőrnek, miegyébnek álcázva őket, s a náci Don José – aki hauptbahnhof, ezt nem lehet kibírni röhögés nélkül – rendszeresen razziáz nála, akkor ez a jelenetsor egyfelől ismétlődések, másfelől tömörítések és vágások révén nyeri el ideális formáját és ritmusát a vásznon. A színházban viszont végig kell játszani az egész históriát az első ajtónyitástól az utolsóig, amitől könnyen unalmassá válhat az epizód. Ha viszont kihagynak belőle, elakadhat a humorforrás. A sűrítésekkel egyébként is csínján kell bánni – ezt tanúsítja a Sirkka-ügy, amelyből Sirkka dalán kívül jószerével semmit nem sikerült átmenteni a színpadi változatba. (De maga a dal sem akármi: helsinki tudósítónk jelentése szerint a finnek nemzeti eledele, identitásuk egyik jelképe, a rozscipóban sült hal receptje képezi a szövegét; végy vizet és sót, aztán vajat és lisztet, aztán dagasztani, és hasonló fordulatok.) Az viszont jópofa ötlet, hogy Picasso sikertelen kivégzésekor becsempészik a színre Sirkkát, s a halálraítélt az énekesnő dalolásától kezd rángatózni a villamosszékben.

Ideje is felemlegetni azokat a részleteket, ahol a rendező Méhes és Horgas ügyesen és tehetségesen hidalja át a másolás nehézségeit. Ott van például a pályaudvari szcéna, Picasso vonatra szállása. Az a frenetikus pillanat, amikor a szerelvény nem előre indul el, hanem a síneken keresztbe állva kezd távolodni, minden bizonnyal dobogós helyen van a filmtörténet legnagyobb képi poénjainak versenyében. Színházban viszont nincs megoldás a kivitelezésére. A Váci utcában mindenesetre felhúzzák a magasba a díszletvonatot a reminiszcencia kedvéért. A Picassót búcsúztató tömeg azonnal szétszéled, a díszletfalak lezárulnak. Egy lány azonban nem elég gyors, s valahogy bentragad a színpadon. Zavartan felénk fordul, hátrálni kezd, megpróbál kikeveredni a színről, de semerre nem képes kijutni. Ez az ötlet önálló, kedves és szellemes. Akadnak ilyenek az eladásban, ha nem is túlnyomó részben. Viszont a jelenetek közötti összekötőelemként fel-felbukkanó diszkótánccsapatot megkönnyebbült szívvel tudnánk nélkülözni. Annál is inkább, mert összekötő elem – és nem több – Igó Éva is, aki vörös loknikkal, színes, pikasszós ruhában, Ingrid Guggenheimként narrálja a festő élettörténetét. (Ennek kapcsán némiképp talán el is kedvetlenedhetünk attól, hogy az Atlantis Színház tagjai, akik ebben az előadásban is nagy kedvvel nyüzsögnek, manapság alighanem több időt töltenek a Víg és a Pesti színpadán, mint mondjuk Igó Éva.)

A színészek hoznak mindent, amit lehet: munkát, manírt, poént, ökörködést. Fogékonyak nemcsak a humorra, de az artista-jelenet bizonysága szerint a lírai szépségre, vagy az első világháborús kép drámaiságára is. Élvezik a dolgot, mindenekelőtt Hajdu István, aki Picasso apjának figuráját (“kreátúra, idióta”) a közkedvelt spanyolos klisékből frappánsan állítja össze. Gyuriska Jánosnak a legnehezebb. Főhős létére elég hálátlan szerep jutott neki. Kutyakötelessége mindent megcsinálni, amit filmbeli elődje produkált, hozzátenni ahhoz már nemigen van mit. Gyuriska hűen teljesíti a feladatot, a néző meg mosolyog, sóhajt, és ismét leszögezi, hogy a Gösta Ekman egy zseni.

Stuber Andrea