Stuber Andrea

Nehéz

Molnár: Az üvegcipő

zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház

színikritika

Criticai Lapok 2004.IV-V.

 

Nehéz

Molnár Ferenc: Az üvegcipő

Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház

 

Nem szabad a legjobbat akarni. Elég a jó is – mondja egy másik Molnár Ferenc-darab, a Játék a kastélyban unterman poéngyárosa, Gál színdarabíró. Ez a bölcs bonmot juthat az eszünkbe ama féktelen igyekezet láttán, amelyet Pap Lujza tanúsít Irmaként Az üvegcipő zalaegerszegi előadásában. A darab ugyebár vele kezdődik: Szabó Irma mindenescseléd megterít Sipos Lajos műbútorasztalos ebédjéhez. Mármost Pap Lujza ezt a magánszámot olyan aránytalan vehemenciával, már-már agresszív játékszenvedéllyel adja elő, hogy valósággal elriaszt az előttünk álló estétől. Mértéktelenségében odáig megy a fiatal színésznő, hogy mondjuk az abrosz foltjait taglaló mondatnak szinte minden szavát eljátssza, a paradicsomot külön is. Nem lesz könnyű Siposnak, Adélnak meg nekünk evvel a filigrán tank jellegű lánnyal – sóhajtunk nagyot így mindjárt az elején, s aggodalmunk jogosnak bizonyul.

Pap Lujza Irmájának már az alapállásában is van némi támadó jelleg; ahogy a felsőtestét előre dönti, a könyökét hátrahúzza, a tekintetét vadul ránk szegezi. Valami folyamatos egzaltáltság fűti, ami legfeljebb a második felvonásban akceptálható, amikor Irma épp botrányt csinál szerelme, Sipos Lajos lakodalmán. Pap Lujza Irmájában sajnos egyetlen csöpp természetes bájt sem lehet felfedezni, s amikor a színésznő dolgozik azon, hogy mesterségesen előállítson ebből valamennyit, olyankor a legrosszabb a helyzet. Félreértés ne essék, az eddigi súlyos szavak nem azt akarják jelenteni, hogy Pap Lujza alkalmatlan, hasznavehetetlen színésznő volna. Az üvegcipőn kívül például a Don Juanban is játszik, s abban markánsnak, elevennek, helyénvalónak mutatkozik Mari szerepében. Így aztán ezért a balul elsült Irma-alakításért szívesebben hárítjuk a felelősséget a meglepően tévedékeny színházvezetésre, mint az egészségesen ambiciózus színésznőre, aki még a tapsrendben sem szakad el attól a torz vadóctól, akit Irma gyanánt megformál.

Pap Lujza zavarodott, kétes hatású első jelenete végén belép a színre Ráckevei Anna mint Adél, s innentől lassan, óvatosan elkezd helyrerázódni az előadás. Ráckevei felbecsülhetetlen szolgálatot tesz a produkciónak: ritmust ad neki. (A Molnár Ferenc-darabok előadásánál alighanem a ritmus a kulcskérdés.) A Hevesi Sándor Színház bemutatója kicsit hasonlít egy olasz bajnoki meccsre: sok időhúzás, üresjárat, fetrengés a füvön és kevés foci. Zalaegerszegen az a tiszta játékidő, amikor Ráckevei Annánál van a labda. Ő tévedhetetlenül tudja, hogyan kell bánni vele. Olykor jó partnernek bizonyul számára a festett szőke Gábor László, aki Császár Pálként fiús bájjal és meggyőzően tud lenyűgöződni Ráckevei Adéljának nőies tempóitól.

Lehet jót mondani a központi férfihőst játszó Farkas Ignácról is, akit kifejezetten vágytunk látni Sipos Lajos, a Drága Mérges szerepében. Farkas Ignác Siposa öregedő férfi, aki abba a korba jutott, amikor hirtelen igényelni kezdi a szeretetet, amelyről eddig úgy gondolta, hogy nincs szüksége rá. Ez és csak ez a magyarázata annak, hogy a kényelmes, mogorva iparosember átengedi magát a kis cseléd viharos érzelmeinek. Farkas Siposa egy átható pillanatban megérti, hogy őt valóban nem szereti más, csak ez a dilinyós lányka. A többi: férfias jelenlét (mindvégig), némiképp árnyalatlan állapotrajz (például akkor, amikor magasan, felfokozottan, egyazon regiszterben játssza végig a Császárral való találkozást), és kifogástalanul szakszerű poentírozás (például amikor Irma szerelmi vallomására reagál bávatagon és pontosan, ütemnyi spéttel: “Hogy mersz tegezni?”)

Jár még egy maximálisan elismerő mondat Mester Editnek, aki a harmadik felvonásban tökéletes precizitással adja elő özvegy Roticsné prózai áriáját (mondom én, a ritmus a lényeg!), pedig akkor már nem könnyű észrevenni és méltányolni egy ilyen finom kis betétet, hiszen negyedik órája csordogál az előadás Bereményi Géza szétfolyó rendezésében. Végezetül foglaljuk írásba a színrevitel két apró ötletét, amely rendezői gondolatként lajstromozható. Az egyik konkrét, a másik szimbolikus. A második felvonás lehúzott függönnyel indul, mögötte jól hallhatóan ott mulat már a násznép, a közönség pedig egy-két kedves percig izgatottan találgathatja, hogy vajon kik ülik lakodalmukat. Azután a harmadik felvonás végén, amikor Irma és Sipos kéz a kézben elhagyni készül a rendőrkapitányságot, a kinyitott ajtón besüvít szél, vihar, szemét, papírlapok, úgy kell egységesített fegyveres erőkkel becsukni az ajtót a távozók után. Nem teljesen kizárt, hogy a rendezői gesztus azt fejezi ki: zord élet várja hőseinket odakint. Esetleg még annyit, hogy de nehéz volt eljutni idáig!

Stuber Andrea