Stuber Andrea

Színe és visszája

Frayn: Veszett fejsze

Kaposvári Csiky Gergely Színház

színikritika

Színház 2005.VII.

 

Színe és visszája

Michael Frayn: Veszett fejsze

Kaposvári Csiky Gergely Színház

 

Michael Frayn: Veszett fejsze (Kaposvári Csiky Gergely Színház)

Fordította: Mohácsi István. Díszlet: Khell Zsolt. Jelmez: Szűcs Edit. Világítás: Bányai Tamás. Rendező: Mohácsi János.

Szereplők: Tóth Eleonóra, Kocsis Pál, Pető Kata, Felhőfi Kiss László, Varga Zsuzsa, Gyuricza István, Horváth Eszter, Szvath Tamás, Lugosi György, Kovács Zsuzsanna, Nagy Viktor.

 

Igazi kunszt lett volna Mohácsi Jánostól, ha Michael Frayn Még egyszer hátulról (avagy Ugyanaz hátulról, avagy Hangok hátulról) című formás, kompakt, jól szabott vígjátékát színre viszi egy formás, kompakt, jól szabott előadásban, amely háromnegyed tízre véget ér. (Bő egy évtizede csinált legutóbb rövid, tömör, velős remeket Mohácsi, az Itt a vége, pedig milyen unalmas napnak indult címmel Nyíregyházán.)

Vélhetően az eredeti formájában és méretében is működött volna Frayn épkézláb komédiája, s egy feszes, szabatos színrevitel a rendező pályájának jelenlegi szakaszában kisebbfajta forradalommal ért volna fel – na jó, legalább egy egészséges felkeléssel –, s bizonyára járt volna szakmai haszonnal. De nem így történt. Mohácsi ezúttal is, amint szokta, a gyeplők közé dobta a lovat – hogy stílusos megfogalmazással éljek. A bemutató estéjén fél tizenkettőig fogva tartotta/rabul ejtette a publikumot a kaposvári Csiky Gergely Színházban, miközben fel-felharsanó nézői röhögések hangjainál egymást taposták halálra a színpadon tolongó poénok. A rendező a maga nem szabadalmaztatható eljárásának vetette alá a színdarabot: beküldte a Mohácsi-duzzasztóba, ahol ellátták ezernyi jó, jobb, rosszabb benyögéssel. Bő lére eresztették, szétfolyatták, majd elénk öntötték. De kezdjük talán előbbről.

Régóta tudjuk, hogy Mohácsi időt, energiát és közönséget nem kímélve, bőkezűen szórja a vicces mondásokat. (Annyira bőkezűen, hogy az már szinte pocsékolás.) Lazán szerkeszt, kicsit sem bánik gazdaságosan az anyaggal, és nem foglalkozik avval, hogy egy jó duma hatékonyabb, mint három jó és két rossz, amit a színészek egymás szájából vesznek ki. Formáját tekintve ilyenfajta korda nélküli színházat csinál. Lehet szeretni, nem szeretni, és lehet szeretni is meg nem is. Magam gyakran sóhajtozom azért, hogy bár lenne Mohácsi kissé mértékletesebb és kíméletesebb a nézőjéhez. Természetesen nem azt akarom evvel mondani, hogy minden Mohácsi-produkciónak jót tenne, ha lenyesegetnék és megnyirbálnák. (Különös tekintettel arra a sajátos jelenségre, hogy egy Mohácsi-előadás ötpercnyi húzás után varázslatos módon meg is nyúlhat tíz percet.) Mondjuk a Csárdáskirálynő úgy volt jó, ahogy volt. (Nekem.) A Bárka színházi Vészmadár meg úgy volt rossz. (Szintén nekem.)

Vannak esetek, amikor az elburjánzásnak, a huzamos egy helyben topogásnak, az aránytalan hosszúságnak dramaturgiai funkciója, sőt nélkülözhetetlen szerepe van. Hamarjában talán a Sárga liliomot hoznám fel példának, ahol az első felvonásban jogos és érthető kívánalom, hogy véget érni nem akarónak érezzük a színen mulatérozó társaság ki-kifulladó, majd újra nekilóduló vircsaftját. A legjobban mindenesetre azok a produkciók szoktak sikerülni (pl. Krétakör), amikor a fékezetlen habzású szövegfolyam, a mohácsista maximálprogram (sok szereplő – sok beszéd – sok alj) erős közlési szándékkal és drámai értékekben nem szűkölködő alapanyaggal találkozik. Hiszen Mohácsi munkái szép természetességgel, vonzó elfogulatlansággal és nyomós intellektuális tartalommal tudnak hozzászólni fontos, súlyos, elevenbe vágó kérdésekhez. (Hogy csak a Megbombáztuk Kaposvárt, vagy a Csak egy szög előadását említsem.)

Mármost a Veszett fejsze címen futó vígjáték véleményem szerint nem ez az eset. Frayn színdarabja sem műfaját, sem formátumát, sem tárgyát tekintve nem igazán alkalmas a felturbózásra. Sőt, kifejezetten kárára válik az a gyakran ritmustalansággal párosuló parttalanság, amely a Mohácsi-művek sajátja. (Érdekes egyébként, hogy az Ugyanaz hátulrólt az Új Színházban színre vivő Jirí Menzel szintén elbánt a művel. Bár beavatkozása pont ellenkező előjelű volt – ő ugyanis egyszerűen elhajította a harmadik felvonást –, éppúgy tönkre tette, legalábbis nagymértékben hatástalanította az eredeti színdarabot, mint Mohácsi János.) Nem arról van szó, hogy Frayn vígjátéka nem érné meg a fáradságot, amibe kerül, hogy az alkotók megnövesszék, a publikum pedig végigülje. Hanem arról, hogy a színrevivők minél inkább dolgoztak rajta, annál inkább ellene. Szétverték a szerkezetét ugyanis. Lehet persze, hogy magasabb szempontból nem kár érte, de mi az a magasabb szempont? Mohácsi ezúttal egy bohózat terepére vonult a fegyverzetével, ám verbális attakja erőtlenedni látszik. Egyre fáradtabban vándorolgatnak már a poénok egyik produkcióból a másikba. Vagy ha nem is pontosan ugyanazok a szócsavarások és kifejezés-kifacsarások ismétlődnek, mindenesetre ugyanolyan srófra járnak. Egy cipőben evezünk – mondhatnám, srófra –, mind, akik szavakkal ügyködünk. Véges a készletünk.

Frayn szereplői színtársulati tagok, akik egy bohózatot játszanak el. Az első részben a főpróbát vehetjük szemügyre – elég rosszul áll az ügyük egy nappal a premier előtt, ez Mohácsiék számára alighanem ismerős helyzet –, a második felvonásban ugyanazt a darabot nyomatják egy hónappal később, vidéki turné keretében, délutáni előadásban. Ekkor a 180 fokkal elfordított díszletek állnak előttünk, s mi hátulról, a kulisszák mögül láthatjuk a produkció lefolyását. A harmadik felvonásban megint a színéről mutatkozik a komédia, hetekkel később, immár a vészes szétesettség állapotában. Mindeközben megismerjük a játszókat – és persze a rendezőt, az asszisztenst, a műszakot is –, a szereplők színészi és emberi karakterét, változó viszonyaikat, összeveszéseiket, kibéküléseiket.

Frayn szellemes háromfelvonásosa praktikusan azon a bohózaton alapul, amellyel a színháziak fellépnek. A mű második felvonásától kezdve elsődleges humorforrásként szolgál, hogy az általunk már megismert, darabbéli szövegek és helyzetek részleteit, törmelékeit, illetve roncsait látjuk viszont akár elölről, akár hátulról. Ennek komikumát azonban szinte teljesen kioltja, hogy a kaposvári produkció jelentősen kibővített atelier-részlegében jószerével eltűnik, belevész a felhozatalba az a bohózat, amelyből a további részekben a tréfák fakadnak. Amikor annak kellene eszünkbe jutnia, hogy most melyik színésznek éppen mit kellene mondani vagy csinálni a darabbéli darabban, már rég zsong a fejünk a sok szövegtől. Mely szövegek egyébként részlehajlóan, normális arányokat borogatóan és áthidalhatatlan különbségeket okozva oszlanak meg a szereplők között.

A színészi lehetőségeket tekintve egy Mohácsi-előadásban meghatározó jellegű az, hogy ki mennyire képes öntevékenyen részt vállalni a szóömlenyben. Mostanra már leszűrhettük azt a nézői tapasztalatot, hogy például Kocsis Páltól vagy Felhőfi Kiss Lászlótól bizonyára jelentős ötletroham telik ki. (Nyilván nem véletlen, hogy őket kettejüket Mohácsi János magával vitte vendégnek a Nemzeti Színházba is, pedig az a társulat egyáltalán nem szenved színészhiányban.) Hogy Kocsis Pál és Felhőfi Kiss László az effajta kreativitásából adódóan nagyobb részhez, jelentősebb feladathoz, több szóhoz jut a színpadon, mint mások, az önmagában véve nem baj. Gondnak inkább az látszik, hogy akiből esetleg hiányzik az affinitás az ilyen jellegű alkotómunkához, az Mohácsi színpadán oly tanácstalan, támasztalan, árva és színészileg magára hagyott maradhat, mint például ebben az előadásban Pető Kata. Vagy csak halványnak és háttérbe szorultnak látszik, mint az egyébként kitűnő színésznő Varga Zsuzsa. Esetleg meglehetősen jelentéktelennek mutatkozik, mint az asszisztenst játszó Kovács Zsuzsanna vagy a súgót megformáló Horváth Eszter. Tóth Eleonóra azon fáradozik – nem elégséges elhitető erővel –, hogy egy nagy múltú, leépült színésznőt ábrázoljon. Gyuricza István egy férfi-Honthy Hanna reverenciájával, lehengerlő szakmai tudással és meglehetős hatásosan állítja elénk a vidéki ripacsot, aki már rég szétitta magát. A legkorrektebben és legönállóbban elvégezhető színészi feladat Nagy Viktoré, ő adja ugyanis a rendezőt. Nincs folyton a színen, amikor viszont bejön, akkor lefojtott vehemenciával, karakteresen mutatja a többre hivatott, művész lelkű rendezőt, kinek társulata az idegein játszik. Miközben ő kínjában a tíz körmével szedi fel a világot jelentő deszkákat.

Mondani sem kell talán, hogy Mohácsi János nyilván nem (vagy nemcsak) a puszta mulatság, a könnyed szórakoztatás kedvéért nyúlt ehhez a színdarabhoz a művet fordítóként jegyző Mohácsi Istvánnal együtt. (Mi könnyű? – kérdi egy ponton Gyuricza. – Lovasság? Nyári zakó? Műfaj?) Hiszen ez a színdarab Mohácsi elemében, közegében, terében, a színházban játszódik. Persze hogy a színházról akar beszélni általa a rendező, s igyekszik belefogalmazni azt, amit gondol, vél, érez és megtapasztalt e tárgykörben. Jönnek számolatlanul a színházi aranyköpések (a „Van még egy napunk, még nem késő a Csókos asszony!”-tól kezdve a Tapsni nem akaró szün-ig.) Kritikusan és önkritikus láttatja a rendező a színháziakat: megmutatja az igényességüket és a slendriánságukat, a szemérmességüket és a szemérmetlenségüket, az irigységet és az odaadást, a rosszindulatot és a játékosságot, az intrikát és a szolidaritást. S a produkció harmadik felvonásában, amikor a darabbéli darab előadásában végképp elszabadul a pokol, valami kísérteties szellő legyinti meg a színpadot és a nézőteret. Egyszer csak azt érezzük, hogy a színházcsinálás mint dolog, tett, foglalkozás – tökéletesen abszurd tevékenyég. Ugyanakkor nyilván menedék is egy még abszurdabb külvilág elől. Amikor beáll a krach, mert a játék szabályainak elvétése következtében összeomlás történik fent a színpadon – vagyis a színen van az, akinek nem kellene ott lennie, s a bent tartózkodó színésznek úgy kell tennie, mintha nem látná kollégáját, aki maga is igyekszik elhitetni, hogy valójában nincs is ott –, az egyszerre hátborzongatóan valódi és kitüntetetten szépséges színházi pillanat.

Meg hát – ha tetszik, ha nem – van ennek a kaposvári Veszett fejszének ars poetica-i vonása más tekintetben is. Így születik és így kerül elénk hány, de hány színházi produkció. Ilyen félkészen, esetlegesen, öncélúan, kaotikusan. (Veszik! – ujjong Nagy Viktor mint rendező. Olcsón adjuk – mondja Felhőfi Kiss László mint színész.)

Ceterum censeo: Mohácsinak szüksége volna egy szigorú, de igazságos dramaturgra, akinek hisz.

 

Stuber Andrea