Stuber Andrea

Fagylalt és uborka

Csehov: A Manó

kecskeméti Katona József Színház

színikritika

Színház 2006.V.

 

Fagylalt és uborka

Csehov: A Manó

Kecskeméti Katona József Színház

 

         Csehov: A Manó (kecskeméti Katona József Színház Kamaraszínháza)

Fordította: Wessely László. Díszlet: paseczki Zsolt. Jelmez: Földi Andrea. Dramaturg: Sediánszky Nóra. Rendező: Tóth Miklós.

Szereplők: Rubold Ödön, Danyi Judit, Jarábik Klára, Jablonkay Mária, Reiter Zoltán, Bori Tamás, Horváth Erika, Kiss Jenő, Szokolai Péter, Fazakas Géza, Flórián Antal.

 

          Ha A Manó nem bukott volna meg 1889 telén Moszkvában, akkor Csehov talán nem írta volna meg a mű javított kiadását, a Ványa bácsit. Ha viszont már az első kísérletre a Ványa bácsi került volna ki a tolla alól, akkor most szegényebbek lennénk A Manóval. Sajnálhatnánk. Tulajdonképpen úgy jártunk volna a legjobban, ha a másik három nagy Csehov-darabnak is lenne ilyen előzménye, mint a Ványa bácsinak A Manó. Micsoda finomságokat kínálna a színházi alkotók és a nem egyszeri nézők számára egy próba-Sirály, egy Cseresznyéskert-vázlat, vagy egy első, másféle verziója a Három nővérnek!

          De ne álmodozzunk! (Ugyan miért ne? Ennyit csak megengedhetünk magunknak a Csehov-hősök bűvöletében!) A Manó mindenesetre saját jogán is meglehetős színdarab – sokszereplős, életes, eleven komédia –, ugyanakkor minden apró mássága izgalmas, amivel elüt a Ványa bácsitól. A praxissal bíró néző óhatatlanul folyamatosan ráismer az azonosságokra és a különbözőségekre. Vagyis nézés közben maga is eljátszik – az összehasonlítással.

         A Manó a Ványa bácsinál ritkábban kerül színpadra, s ilyenkor mindig felmerül a kérdés, hogy vajon miért ezt adják elő, s miért nem a későbbi remekművet. Kecskeméten – jelen Manónk színterén – kilenc évvel ezelőtt vitték közönség elé a Ványa bácsit. Éppúgy a Kamaraszínházban, mint most e másik Csehovot. (A színházterem kopottas, rossz szagú, lehangoló előtérben vidámításul kiállítás látható Bagossy Levente díszletmakettjeiből. Szerepel közöttük Bagossy László E-chat című, itteni produkciójának kicsinyített színpadképe is. Azon az előadáson a publikum a szó legszorosabb értelmében szembesülhetett a kopárka, kékszékes játszóhely látványával.)

         Az 1997-es Ványa bácsi, Galambos Péter munkája, kisebbfajta rendezői trouvaille-ként maradt meg bennem. Ott egy olyan Szerebrjakov professzor állt az értelmezés középpontjában, aki a rendszerváltás után alighanem kényszerből vonult vissza vidékre az ő kiábrándult, miatta csalódott hozzátartozói közé. Ez a kortársi érzet különös, egyéni ízt adott a drámának. A Manót színrevivő Tóth Miklós semmi extrát nem talált ki a 2006-os produkcióhoz, s ezt a legkevésbé sem rójuk fel neki. Érzékelhetően erős, odaadó, összehangolt, jóízű csapatmunkát vezényelt, s ennek eredményeként átgondolt és átélt Csehov-előadás született Kecskeméten. Békebeli színházi este.

        Paseczki Zsolt díszlettervező egyszerű vonalakkal és egynemű színekkel operál. Trapéz alaprajzú, fekete tér tátong előttünk a színpadon, négy-négy ajtó nyílik a jobb és bal oldalán. Hátul, képkivágatban, megemelt, műfűvel borított tereprészlet. Arra van a kifelé, a szabad ég alattiság, s ez a részlet felvonásról felvonásra odébb tud helyezkedni. A végére a kivágat egészen elterpeszkedik a színpad hátsó traktusában. Elöl néhány szükségszerű bútor áll. Az első felvonásban sárga abrosszal borított, szépen megterített asztalok szolgálnak Ljonyecska születésnapi ünnepségéhez. Később bordóvá sötétednek a textíliák, és ehhez igazodnak a ház fénypontjának, Jelena Andrejevnának toalettjei is. (A harmadik felvonásbeli ruhánál Földi Andrea – aki imponáló változatossággal tudja elszabott öltönyökbe bújtatni a különböző férfiszereplőket – mintha nem találta volna el, hogy mi előnyös a Jelenát játszó, dekoratív Danyi Juditnak.) Nincs szamovár és nincs fekete kenyér – pogácsáznak a környékbeliek –, van viszont sonka és uborka bőségesen. Szokolai Péter Fjodor Ivanicsa még a születésnapi partira is egy üveg uborkát hoz ajándékba az ünnepeltnek. Más nem is strapálja magát ajándékkal. Fegyusán kívül csupán a Manó nem érkezik üres kézzel – egy elültetni való facsemetét hoz. (Lehet, hogy leendő bozót az, de erdőismeretből fel voltam mentve.)

        Az előadás abban találja meg lényegét és értelmét, hogy méltányolható alapossággal bemutat majd’ egy tucatnyi, érzelmekkel, gondolatokkal, zavarokkal, rokon- és ellenszenvekkel, reményekkel és csalódásokkal teli embert. Vegyük talán sorra őket!

        A Mihail Lvovics Hruscsovot játszó Fazakas Géza a jól ismert „Asztrov-kosztümben” érkezik: megkopott barna bőrkabátot visel. Izmos, erőteljes férfi, akinek ízes beszédéből egészséges, vállalt egyszerűség érződik ki. A rendezés finom eszközökkel teremti meg a címszereplő számára a nyerő helyzetet. Az előadás eleji összejövetel zsongás-bongásából úgy emelkedik ki a Manó kiselőadása az erdőről, mint az első figyelemreméltó megnyilvánulás. Bájos iróniával ellentételezi a hatásos szónoklatot, hogy a férfi tányért tart a kezében, amelyről egyfolytában csurog az olvadozó fagylalt. Jelena alig tud félrehúzódni a csöpögés elől. Van érzéke Tóth Miklósnak ahhoz, hogy kontrasztos elemeket – legyen az savanyúság és édesség, vagy pátosz és komikum – ideálisan összehozzon.

        Fazakas Géza Manója pontosan hruscsovnyi egység. Nem több nála, vagyis egyelőre nem a Ványa bácsi Asztrov doktora. Még illúziókat kell elvesztenie és hektoliternyi vodkát meginnia ahhoz, hogy egyszer majd Asztrov váljék belőle. A Vojnyickijt megformáló Reiter Zoltán viszont határozottan túllép „Georges” figuráján, s nekikeseredett, energikus indulataival szinte már a kész Ványa bácsit hozza színre. Ez a külsőségekre nem adó, enyhén szakadt értelmiséginek látszó férfi – tar fej, szemüveg, fekete viselet, nadrágtartó – rég elmerült saját keserűségében és cinizmusában. Ám fortyogásának intenzitása a társaság előterében biztosít helyet számára. Jellemző momentuma Reiter feszült, figyelős, önmagára reflektáló alakításának, hogy még a második felvonásbeli magányos monológban sem enged meg Georges-nak szemernyi önsajnálatot, érzelmességet sem. Dühe mindenekelőtt saját maga ellen irányul. Nehéz is volna minden baja forrását Rubold Ödön elegáns, visszafogott, könnyed és szolidan érzéketlen Szerebrjakovjában találni meg. Rubold gyanúsan jóképű professzora láttán inkább a sármőr, mint az elmélyült tudós karrierjét képzeljük magunk elé. Jelena Andrejevnának nemigen volt mit félreismernie ezen az emberen. Az asszony csömöre és utálkozása leginkább abból az érzésből fejlődhetett ki, amit Rubold olykori illedelmes, fékezett, de gyerekes nyafogásai kelthettek benne. Danyi Judit Jelenája nem téveszthető össze a Nagy Nővel, a femme fatale-lal, de még a titokzatos szépasszony benyomását sem kelti. Egyre ziláltabb, mind bakfisosabb, hisztériára hajlamos teremtés. Danyi az első jelenetben egyértelműen eljátssza, hogy az egész társaságból egyedül Reiter Zoltán Georges-ához van köze. Ez az ember az ő támasza, igazodási pontja, menedéke. Danyi Jelenájának kiborulása jórészt avval magyarázható, hogy Jelena és Georges baráti (vagy álbaráti) kapcsolata kuszává, a nő szándéka ellen valóvá válik. (Tennék itt egy szubjektív megjegyzést: szeretem, hogy A Manóban fel sem merül Jelena és a doktor között a házasságtörés gondolata. Szerebrjakovot egy másik Jelena Andrejevna és egy másik doktor csalja majd meg a Ványa bácsiban. Ez az orvos még romlatlan. A mesterkéletlen Szonyához vonzódik, nem a saját levében zavarossá fővő professzornéhoz.)

        Jarábik Klára Szonyája mintha valami hatvanas évekbeli romantikus vígjátékból lépne elő. Sminkje, ruhája, sikkje, egész megjelenése bájos házikisasszonyt idéz. (Szonya és a nagybátyja egyáltalán nem úgy viszik a birtokot, ahogy azt a Ványa bácsi szereplőitől megszoktuk. Julját kivéve itt senkiről nem lehet elképzelni, hogy dolgozik.) Jarábik Szonyája divatos úrilány, aki a felismert szerelemtől nyer belső tartalmat, s felvonásról felvonásra szebb, nagyobb, ragyogóbb lesz a kék szeme. Horváth Erika Juljája képviseli a nyugodt lelket, a türelmes jóhiszeműséget és a derűs emberszeretetet. Szüntelen, bizakodó mosolya, fékezhetetlen üdvözlőpuszijai a legegyszerűbb, de biztos megoldást sugallják: lehet simán örülni az életnek. Ami végül még egy olyan lendületes svihákot is lefegyverez, mint Szokolai Péter röpködő hajú, kiélt arcú, homályos tekintetű Fjodor Ivanicsa.

        A szépen és eredményesen együtt játszó társaságban a mellékszereplők, Kiss Jenő és Flórián Antal is megragadják a maguk lehetőségeit egy-egy markáns pillanat erejéig. Kiss Jenő a „mindenki keresztapja” Orlovszkij képében bemutatót tart abból, amiben verhetetlen: jegesen csillogó, semmibenéző szemekkel, harsányan adja a joviális bácsit, aki a látványos gesztusoknál tovább sosem megy. Flórián Antal szánalmat is, részvétet is kelt bennünk Ostya iránt, ahogy kell. Maria Vasziljevna, az öregasszony szerepe A Manóban pont oly hálátlan feladat, mint a Ványa bácsiban. Jablonkay Mária nem is jut vele semmire.

        A kecskeméti előadás első és utolsó pillanatait szeretném még felemlegetni mint jól és rosszul sikerült megoldást a jelenetek telítésére. (Érzelemmel, gondolattal, tartalommal.) A kezdet egy viszonylag hosszú némajáték. A Ljonyecskát adó Bori Tamás huzamosan időzik a terített asztalok mellett. Pengeti a gitárját kicsit. Rágyújtana, nincs tüze. Csóválja a fejét. Mosolyog, járkál, nézdigél. Minden bizonnyal tudja, mit miért csinál. Talán belső monológot is végigvisz magában. Csak mi, nézők vagyunk rosszul időzítve ehhez. Hiszen mi még nem tudunk róla a világon semmit. Bori ténykedése egy támasztalan színész pótcselekvés-sorozatának látszik csupán.

        Az utolsó jelenetben a hátsó, füves emelvényen bontakozik ki Csehov gyors, nagyvonalú, boldog végkifejlete. Két pár, négy szerető szív talál egymásra. Fazakas Jarábikot ölelgeti, Szokolai Horváth Erikát. Miközben a nézőtér háta mögött jelzett tűztől egyre vörösebb fényben úsznak a szereplők. A lángok alighanem közelítenek hőseinkhez. Lehet, hogy ez az a tűzvész, amitől a Három nővér harmadik felvonásában leég a fél város. Amely tűzvésznek talán az az egy mulasztás róható fel, hogy a Prozorov-házat megkímélte.

Stuber Andrea