Gondolkodni

TÍZ ÉVVEL EZELŐTT Bagó Bertalan épp átmenetet képezett a színészet és a rendezés között. Már túl volt első rendezői sikerein – a Vatzlavon és Az ötödik Ká pesti színrevitelén, valamint a nyíregyházi Ötödik Frankon –, és színészként épp megismerkedett a Szolnokon rendező Bereményi Gézával. (A méltán elfeledett A jéghegyek lovagja című produkcióban találkoztak először.)

          HÚSZ ÉVVEL EZELŐTT Bagó Bertalan a Nemzeti Színház pályakezdő színésze volt. Már gyakorlatos főiskolásként, Szinetár-növendékként is a Hevesi Sándor téren szerepelt, nem egy előadásban másodszereposztásban, Mácsai Pál váltótársaként.

          – HARMINC ÉVVEL EZELŐTT hol csinált mit?

– Egy építőipari szakközépiskola padjait koptattam Budán. Ez elég meglepő volt tőlem, hiszen a festő és tanár édesapám műhelyében (valamint a strandon) nőttem fel Balatonbogláron, és mindig úgy gondoltam, hogy képzőművész leszek. Aztán a fővárosban elkeveredtem egyszer a Várban a Szabó Ilonka utcába. Gázlángok égtek, esett a hó, megkapó látvány volt. Elsétáltam egy épület mellett, kiolvastam a táblát: iskola. Ide akarok járni – gondoltam –, bármi legyen is ez. Káromra biztosan nem vált. Itt a diákok zömmel ötöst vagy egyest kaptak – a végére a társaság felét kiszórta a tanári kar. Hiszen az építőipar olyasmi, amiben elég veszélyes hibázni. A tanintézet történetében én voltam az első és máig egyetlen diák, aki színművészetire jelentkezett az érettségi után. Ezt persze megelőzte négy év, amikor belevetettem magam a főváros kulturális életébe. Elvállaltam a kollégiumban a színházi közönségszervezést, és a jegyek ugyan általában a nyakamon maradtak, viszont főpróbákra ingyen mehettem. Erősen megmaradt bennem a Nemzeti Színház néhány akkori előadása. Például Ruszt József Szuzai menyegzője vagy a Zsámbéki Gábor rendezte IV. Henrik. Balkay Géza, ahogy bejön és egyetlen mondattal lenyűgöz: „Jöttök, urak?”

– Amikor öt-hat évvel később a Nemzetihez került, az már egy másik színház volt.

– Ígéretes fiatal csapat húzta akkor a társulatot. Bubik István, Kubik Anna, Kováts Adél, Rubold Ödön, Mácsai Pál, Hirtling István, Funtek Frigyes. Épp az volt a gondom, hogy éreztem, nehéz lesz kivárni, míg én is szóhoz jutok! Pedig már másodikos főiskolásként is ott sertepertéltem néhányuk körül. Szó szerint, mivel az első év után Kerényi Imre hármunkat beválogatott a híres János király-vizsgaelőadásba, így aztán Kaszás Géza barátommal ott mostuk a padlót a színen a képzeletbeli vérontások után. A főiskolán egyébként jókat dolgoztunk, különösen a Legenda a dicsőséges feltámadásról című előadásunk bizonyult sikeresnek. S ahhoz képest, hogy velük párhuzamosan a nagy érdeklődéstől övezett első Major-Székely-Zsámbéki-osztály végzett, valamint azt is beszámítva, hogy az osztályfőnökünk, Szinetár Miklós – ő volt az első européer, sőt világpolgár, akit életemben láttam, biztos voltak mások is, de én nem ismertem őket – nem vezetett színházat, egészen sokan kaptunk fővárosi szerződést. Én azonban néhány év után inkább elmentem a Nemzetiből Szegedre. Ott találkoztam Ruszt Józseffel, akivel előbb Szegeden, majd az onnan távozottak által létrehozott Független Színpadon tölthettem együtt emlékezetes időszakot.

– Vonzódik a mester típushoz?

– Nem mondhatnám. Kifejezetten rosszul viselem a nagyon komoly, végzetesen elhivatott, tévedhetetlen paprendezőket. Akik beülnek a nézőtérre és osztják az igét, hogy csak így vagy csak úgy lehet. Messziről kerülöm az olyan művészeket, akik kizárólagosak. Tartok azoktól, akiknél az erkölcs vagy az ízlés dogmává merevedhet. Ruszt nem ilyen volt. Nem volt mindenható. Slendriánnak is mondhatnám. Híres volt arról, hogy ő nem próbál. Sokkal többet ültünk a büfében, mint a próbatermekben, és beszélgettünk. Nagyokat kérdezett mindig a világtól. A kérdésfeltevés a lényeg szerintem, nem a kinyilatkoztatás. Tegyünk fel jó kérdéseket és közösen gondolkozzunk, ez a színház lényege, nem? Nekem színházcsinálóként az a törekvésem, a mániám, hogy az emberek gondolkodjanak azon, amit a színházban látnak. Gondolkodjon a néző, amikor megy hazafelé, sőt még otthon is foglalkoztassa kicsit az előadás, ne lehessen rögtön leülni a vacsorához. Persze tudom, hogy egyre szűkebb az a réteg, amelyik ilyen élményt vár a színháztól. Hiszen az egész környezetünk ez ellen dolgozik, és lassan talán el is tűnnek azok az emberek, akik még tudják, mi a jó bor, milyen egy tál minőségi étel, micsoda szellemi kaland lehet egy színházi előadás. Lehet, hogy végül az értékes színdarabok is beszorulnak majd a szűkebb helyekre, mint Rómában annak idején Senecáék a fürdőkbe, ahol egymásnak olvasták fel a jelentős műveket. De nekem az a meggyőződésem, hogy meg kell próbálni ellenállni ennek a tendenciának. Nem szabad feladni, önként átengedni a terepet a popularitásnak. Ameddig lehet, igyekezni kell betölteni a nagy tereket, és ott sok embernek csinálni komoly, kortársi színházat. Mai drámákat játszani modernül! Hiszen azon tudja megtanulni a közönség, hogyan kell színházat nézni. Meglehet, az ilyen darabok nem mindig habos-babosak, olykor talán fájnak is, hiszen rólunk szólnak. Arról, aki írja, meg aki játssza, meg aki nézi. De én Zalaegerszegen mindenekelőtt ezt szorgalmazom, mert számomra ez a színház értelme. Ami persze nem jelenti azt, hogy a Hevesi Sándor Színházban nem nyújtunk könnyű műfajú, kikapcsolódást ígérő előadásokat is. De erről a palettáról is olyan műveket szeretek választani, amelyek a szórakoztatáson túl még szólnak is valamiről. Idén a nagyszínpadon a Mária főhadnagy mellett a Valahol Európában lesz a musical. Megrendezem a III. Richárdot, és tartunk két magyar ősbemutatót. Az egyik Tasnádi István Tranzit című új darabja, a másik a Szerb Antal Utas és holdvilág című regényéből készülő Forgách András-adaptáció.

– Felteszem, Zalaegerszeg értékeli az ambícióit és a teljesítményét, hiszen immár a harmadik ciklusát tölti. Jó darabig Bereményi Gézával együtt, most meg már nélküle, mindösszesen tizedik éve vezeti a Hevesi Sándor Színházat. Igaz, ebben a városban minden eddigi színházi korszakot megbecsültek. Ruszt is, Halasi Imre is hosszú ideig regnált. Milyen ez a város?

– Olajra épülő ipari település, hatvanas-hetvenes évekbeli házakkal, sok park, kis belváros. Mostanra megnőttek a fák és eltakarják a házakat. Szép, ligetes hely, dombok között. Jól néz ki. Ami a közönséget illeti, valószínűleg épp olyan, mint a többi városé. A nézőink zöme számára nem teljesen ismeretlen a budapesti színházi élet, eljárnak a fővárosba, főként zenés előadásokra. És ugyanazokat a sztárokat szeretik, akiket az ország bármely másik szegletében. A sztárság globalizálódott, amióta a tévé meg a bulvársajtó fejleszti ki a sztárokat. Régebben a vidéki városoknak megvoltak a maguk helyi színészkedvenceik. Ma már ez nemigen tapasztalható. Igaz, a vidéki nagy öregek száma is erősen megfogyatkozott. Kikoptak, elment a kedvük, megromlott az egészségük. S közben az utánpótlásról is nehéz gondoskodni, mert nem egyszerű feladat vidékre szerződtetni fiatal színészeket. Bár valószínűleg évről évre könnyebb lesz, ahogy a frissen végzettek elhelyezkedési lehetőségeit elnézem. De nem véletlenül igyekeznek a vidéki színházak saját maguk gondoskodni a színészképzésről, nevelésről. Nálunk is működik stúdió, ahonnan nem egy tehetséges fiatal színészünk került ki, például Kiss Ernő vagy Papp Lujza.

– Bagó-színészek ők? Vagy Bagó-színész-e mondjuk a Zalaegerszegről Pestre szerződött Ilyés Róbert, akit számos főszerepben rendezett?

– Nem Bagó-színészek. Én nem tanítok a stúdióban. A színészeink foglalkoznak a fiataljainkkal. Akkor dolgozom velük, amikor olyan előadásba kerülnek bele, amit én rendezek. Ilyés Robit nagy színésznek tartom, és sok darabot vele képzeltem el. Most meg majd nem az ő színészi személyisége fog feladatokra inspirálni, hanem másoké, vagy akár maga a társulat. De ha jobban belegondolok, mégis akad valami, ami színész kollégáimnak közös vonása, mert fontos számomra, hogy meglegyen bennük. Ez pedig a humor. Nincs humortalan színészünk. Lehet olyan, akinek kis humora van csak, vagy nem jó humora, de a humortalan színész nemcsak hasznavehetetlen számomra, hanem elviselhetetlen is. A humor nekem elengedhetetlen eszköz a színházban, nem nélkülözheti a dráma, a tragédia sem, mert a humorral előbb elérhető és megnyerhető a néző, mint bármi mással. Nem rohanhatok rá a közönségre, nem ránthatok kardot, hogy bökdössem, de megközelíthetem, feloldhatom humorral, hogy aztán mélyebb dolgokat is a magévá tegyen.

– A humor valóban mindig jelen van a munkáiban. További jellemzőket keresve a következőket sorolnám, mondjuk a legutóbbi rendezései (Zalagerszeg: Koldusopera és A Gézagyerek, Bárka: Az arany ára, Vidám Színpad: Démonológia) alapján: szellemi frissesség, lendületesség, szertelenség, széles ecsetvonások. Nem az az pepecselős fajta.

– Néha többet ér a dolog úgy, hogy benne marad némi piszok, mint ha kikalapálnám, és az szürkítené a játékot. Szeretném azt hinni, hogy ha hosszabb ideig próbálhatnánk, akkor az esetlegesnek tűnő elemeket, amelyek néha zárványként, irritálóan ott maradnak az előadásban, kiküszöbölhetném. De sajnos Magyarországon nem olyan a színházi struktúra, hogy elviselné a hosszabb próbaidőt. Nincs mód arra, hogy türelmesen vagy időigényes kísérletezgetés útján jussunk el a színpadi végeredményig. Hathetes időintervallumokra vagyunk beállítva, és ha valaki három hónapig akar próbálni, arról azt gondolják a színházvezetők, hogy nem tudja, mit akar. Én sem vagyok képes a saját színházamban több időhoz jutni, mert ha két hónapot kérek, akkor az igazgatóm, Stefán Gábor elszörnyülködik, hogy a Bagó valami lilaságra készül… A szűkre szabott próbaidőnek tudom be, hogy ha a rendezésem… hogy is mondjam…

– Maszatos. Az jó szó.

– Mindig azt hiszem, hogy ha nem kellene sietni, kitisztáznám. Csak nehogy egyszer a szavamon fogjanak valahol!

– Lassan egy évtizede irányítja a zalaegerszegi színházat, és egyszer sem lépett színpadra. Nem volt egyetlen olyan szerep sem, amely a színész Bagó Bertalanért kiáltott volna?

          – Nem az én dolgom meghallani, ha utánam kiáltozik egy szerep, hanem a rendezőé. Hívtak játszani több helyre is, de nem vállaltam. Nem dübörög bennem a színész. Meg nem is tudnék így hirtelen rendezőt mondani, akinek nagyon vágynék a keze alá. Van egy színház, amelyért művészeti vezetőként felelős vagyok. Van néhány külföldi szakember, aki már három éve figyel bennünket, a rendezéseimet, a színházunk előadásait, a fejlődést. Úgy fest, hogy talán sikerül belekerülnünk a nemzetközi színházi vérkeringésbe. Ez izgat engem, mert úgy hiszem, hogy az európaiság nem földrajzi helyzettől függ, hanem a gondolkodásmódtól. Zalaegerszegen is lehet európainak lenni, és zalaegerszegiként is lehet egyenrangúnak lenni Európában. Nyugaton keveset tudnak rólunk, magyarokról, de érdeklődnek irántunk. Az egész, rendszerváltási időszakunk fő kérdése ez: nyitunk-e Európa felé vagy sem. Voltaképp erről szól a filmem is.

          – A Vadászat angolokra című kosztümös, enyhén romantikus, minuciózus történelmi drámát említi. Eléggé elüt a színházi munkásságától. Pont ilyen filmet szeretett volna csinálni?

          – Amikor elkezdtem foglalkozni vele, jó sok évvel ezelőtt, nagyon érdekelt. Mert úgy éreztem, semmi nem változott a XIX. század óta. Ugyanazokkal a problémákkal nézünk szembe, mint akkor. És vonzott a film mint kifejezési forma. A színház frontális sík, a film viszont térhatású. Kíváncsi voltam, milyen a munka. Hogyan kell instruálni a színészt, miként kell dolgozni. Élveztem csinálni.

          – Kevesen nézték meg.

          – Annyian nézték meg, amennyien nálunk megnézni szokták az ilyen típusú filmet, ha csak annyi pénz van a forgalmazására, hogy öt kópiával indul el a mozikban. Houstonban viszont Arany Remi-díjat nyert, és például Iszlámábádban is szívesen eltanácskoztak róla pakisztáni értelmiségiek, miután a magyar nagykövet levetítette nekik.

          – Térjünk vissza a színházhoz, már csak azért is, mert még szót sem ejtettünk anyagi nehézségekről, önkormányzati döntéshozókról és színházi struktúraváltásról, pedig ezek ma a színházigazgatók leggyakoribb témái.

          – Osztom a szakma aggodalmait. Le is szögezném: vidéki színházra márpedig szükség van, mert a vidéken élő emberek először a helyi színházban találkoznak a kultúrával. A színház, még a legkommerszebb is, hordoz magában valami kultúrát, sőt kulturáltságot. Ez majd beérik. Olyan, mint az iskola. Hosszú távú befektetés. Nem érdemes bezárni színházakat, ahogy nem érdemes bezárni egyetemeket sem. És nem megoldás a befogadószínház, a régiós színház, a produkcióutaztatás sem, mert ezek mind művészi színvonalcsökkenéssel járnak. Szerencsénkre Zalaegerszegen a városvezetés nem vont el pénzt most tőlünk. Az inflációt nem követi ugyan a támogatásunk, de 2010-2011-ig garantálják a színház működőképességét. Abban is szerencsénk van, hogy nálunk az elmúlt tíz évben nem volt változás a különböző választások során. A színház szempontjából mindegy, hogy a Fidesz vagy az MSZP van hatalmon, viszont a váltás veszélyes. Amikor jönnek az újak, és a képükre akarják formálni a színházat. Előfordult az elmúlt kilenc évben, hogy konfliktusba kerültem a város vezetőivel, de olyan komoly helyzet nem állt elő, hogy mondjuk politikai szerepet kellett volna vállalnom. Erre nem is kerülhet sor. Függetlennek kell lenni. Csak akkor maradhat hiteles az ember, ha nincs elkötelezve poltikai pártoknak.

– Nem szólnak bele abba, hogy mit csinálnak a színházban?

– Nem. Majd akkor hagyom abba, ha bárki beleszól. Mi rendben vagyunk. A zalaegerszegi az ország egyik legnézettebb színháza, jóllehet a műsortervünk igazán nem mondható olcsónak. Egy Lear király elmegy harmincszor vagy többször. Sok színházi vezető úgy gondolja, hogy ha populárisabb programot kínál, arra majd tódul a közönség. Én meg azt tapasztalom, hogy nem ezen múlik, hanem az arányokon és a minőségen. Ha az emberek szeretik a színházukat, akkor nemcsak a kommerszet nézik meg, de akár a legelvetemültebb művészi őrültséget is, mivel sajátjuknak érzik a színházat és kíváncsiak arra, hogy mi történik benne. Minket nem utáltak meg, nem szoktak le rólunk. Ezenközben pedig a társulat szépen alakul, kezd egy nyelven beszélni, kezd tudni azonos stílusban együtt játszani. Aminek persze az is feltétele, hogy sokféle játékstílussal megismerkedjen, de hát épp ennek jegyében hívom hozzánk a rendezőket. Legutóbb például Cserhalmi Györgyöt, akivel igen jól működtek együtt a színészek a Pillantás a hídról esetében. A produkció kritikai fogadtatása ezt ugyan kevéssé igazolta vissza, de ettől még a társulat számára fontos, jelenetős hozamú szakmai esemény volt a próbafolyamat. Reményeim szerint egy hosszabb távú kapcsolat alapozódott meg. Cserhalmi idén is jön, ő viszi színre a Forgách András-féle Utas és holdvilágot. Amivel megint visszatértünk a vesszőparipámhoz, a kortárs szerzőkhöz, a magyar művek bemutatásához, hiszen ezt tartom a legfőbb feladatunknak. Kockázatos persze, de hát sosem szerettem tuti darabokat választani. Lehet, hogy azokból könnyebb jó színházat csinálni, de nem az a lényeg, hogy olyan-e, hanem hogy olyan szeretne lenni.

Stuber Andrea