Stuber Andrea

Reinkarnáció

Háy: A Senák

Pécsi Nemzeti Színház

Criticai Lapok 2007.I.

 

Reinkarnáció

Háy János: A Senák

Pécsi Nemzeti Színház

 

          Jószerével melegváltás történt: a Nemzeti Színház két és fél éves pályafutása után decemberben levette műsoráról Háy János A Senák című színdarabját.  Az ősbemutató rendezője, Balikó Tamás még ugyanabban a hónapban közönség elé vitte a művet a Pécsi Nemzeti Színház Kamaraszínházában. Pécsen Háy színpadi szerzőként nem ismeretlen – ez a tény remélhetőleg gördülékenyebbé teszi majd A Senák be- és elfogadását. (A tapasztalatok szerint ugyanis Háy darabjainak sajnos életszerűen trágár nyelvezete tud megütközést kelteni a meglepett nézőkben. A szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának Senák-bemutatója például helyi kultúrpolitikai botrányt keltett, de a Nemzeti Színházban is voltam tanúja olyan esetnek, amikor magát utóbb pedagógusnak mondó néző előadás közben bekiabált a színészeknek, hogy hagyják abba a káromkodást.) A pécsi közönség két Háy-darabot már ismerhet: A Herner Ferike faterját és A Gézagyereket. Igaz, nem a pécsi Nemzetiben, hanem a Pécsi Harmadik Színházban láthatta ezeket Vincze János rendezésében. Némi túlzással, kicsit nagyotmondón azt is állíthatjuk: hogy aki egy Háy-darabot látott, az látta az összes eddigit. (Bizonyos szempontból.) Vagy legalábbis okvetlenül identifikálni képes az újat a régebbiek ismeretében.

A Senák első részéhez a szerző az 1960-as évet köti. A második felvonás hat évvel később, vagyis 1966-ban játszódik. Ekkoriban már túl voltunk a téeszesítés legnagyobb rohamán. Háy itt most a dilemmával dolgozik: aláírja-e a főhős, Rák Jani a belépést vagy sem. (Kifejezetten meglepő, amikor Balikó Tamás a pécsi előadás második felvonásában két jelenet között Kovács Kati Nem leszek a játékszered című számát játssza be hangkulisszaként. Jogos ugyan – az év stimmel –, mégis  ide nem illőnek hat a Táncdalfesztivál felidézése. Háy falujának világában nincs benne a tévé. Nemcsak a saját tévé nincs benne, de még a szomszédé sem, ahol ekkoriban összegyűltek az emberek megnézni egy-egy műsort. Egyébként is vannak dolgok, amik bántóan hiányoznak Háy falusi hőseinek életéből. Például a tisztességesen elvégzett munka adta jó érzés. Vagy a természet szépségének akár csak futó öröme. Hogy például fát szállítva a Senák a madarak csivitelését nem hallja, mert nyikorog a kerék, s biztosan nem látja meg azt sem, ha az erdő szép.)

Rák Jani komoly, dolgos, megbecsült ember a faluban. (Van két lova!) Nem hajlik a Pestről jött agitátorok szavára, megtagadja a belépést. Mi meg próbáljuk elképzelni a helyzeteket. Nemcsak a nyakas parasztemberét, de még a beszervezőkét is. A munkáslétből kikapaszkodni igyekvő férfiak járják a vidéket, beszélnek – hittérítőkről és kőkorszakról kocsmafilozofálnak –, és egyetlen érvük sincs a téesz mellett. Végül aztán egy helyi iszákos semmirekellő lesz a segítségükre: a Senák. Ő találja ki, hogy egy  éjszakán addig verjék a Rák Jani házán a redőnyt, amíg az nem bírja hallgatni háromhónapos kisgyereke rémült bőgését, és aláír. Vihetik a közösbe a földjét és a lovait.

Valljuk be, hogy ezen nagyon könnyen fenn lehet akadni. Rák Jani megtörésének e módja dramaturgiailag kevésnek, technikailag pedig kifejezetten ügyetlennek tetszik. Egy formátumos drámahős éjszakai csendháborítás miatt ne adja fel az elveit! Az olyan ember, aki 1956 után bagatell dolognak gondolja néhány géppisztoly elrejtését („Mégiscsak fejlődik a világ, azért már nem lehet olyat, hogy börtön hat szar rozsdás puskáért ”– mondja Rák Jani), miért félne kilépni a házából és szétzavarni a dörömbölő brigádot?! Ha már nem bírja tovább hallgatni. De nem is lehet az a zaj annyira elviselhetetlen, ha Lecki szomszéd számára magyarázatot igényel, hogy mi módon törték meg Rák Jani ellenállását. (Konkrétan pedig béna színpadi helyzet van. Hogyha Senák és társai szolidan lármáznak, akkor nem tűnik elég hatékonynak a kényszerítő eszköz. Ha meg féktelenül, akkor praktikusan nem halljuk és nem értjük a közben zajló dialógusokat.)

A darab második részéből nem derül ki, hogy Rák Jani mit csinál a továbbiakban. Dolgozik a közösben, a földeken? (Ha már a lovait nem ő hajtja szállítani, fuvarozni, hanem a téeszportási állásából kibukott Senák.) Nem tudjuk meg, miként nevelik Janiék az immár hatéves kisfiút, aki – úgy tűnik – fel sem veszi, hogy szerettei, az apja és a nagyanyja egyfolytában gyalázzák egymást. Nem sejtjük, hogy a Mama (anyósviccek megelevenedett hőse), aki egyfolytában a vejét piszkálja, marja, kritizálja, nem aggódik-e a saját jövője miatt. Hiszen öreg már, vélhetően nem dolgozik, s a megélhetését minden bizonnyal Jani biztosítja. (Szokták falun becsülni az ilyesmiért a családfenntartót.) Az világos egyedül, hogy Senák Lajos nem bír a Jani két lovával, hiába üti-veri őket. Az állatok, amennyire ez módjukban áll,  ragaszkodnak az igazi gazdájukhoz. Végül mintha valamiféle istenítéletet hajtanának végre, halálra tapossák a részeg Senákot. (Az előadásban a ló általi önbíráskodás természeti vihar közepette zajlik le. Ez egyfelől hatásos drámai hangeffektus, másfelől viszont mégiscsak necces, mert esőben nehezen köt meg az udvari járda betonja, amely alá Jani a fegyvereket rejti. Márpedig az utolsó jelenetbe íróilag belefoglaltatott, hogy megkötött.)

          Meglehet, hogy a fenti latolgatásaink egyáltalán nem jogosak. Hiszen Háy darabjait valószínűleg nem a cselekmény felől kell megközelíteni.  Nem állíthatjuk, hogy a szerző realista drámákat, vagy pláne színpadi szociográfiákat ír. Hogy pontosan miket ír, annak definiálásán még dolgoznak a szakemberek. Egyelőre két frappáns megfogalmazást idéznék ide: Koltai Tamás szerint Háy művei szürnaturalista, abszurdizáló darabok. Visky András szintén az abszurdot emlegeti jeles tanulmányában, amelyben bírálja is a Háy-drámák verbális humorát. „A beszédbe helyezett konfliktust – amely, meggyőződésünk, a Háy-dramaturgia egyetlen esélye, hogy a szószínházi tradíciót a legjobb abszurddal szembesítse – felváltja a poénra való törekvés és a kínálkozó szóviccek előtti, olykor kifejezetten vidáman vállalt szerzői kapituláció.”

          Mindazonáltal feljogosítva érezzük magunkat arra, hogy a részletek igazságát vizsgálgassuk, már csak azért is, mert Balikó Tamás pécsi rendezése realista vonalvezetésű. Még inkább az, mint amilyen a pesti nemzeti színházi előzmény volt. Ahhoz Horesnyi Balázs furcsa, ferdülő, dülöngélő, bizonytalan érzést keltő díszletet tervezett. Ott a játszók mégsem állhattak nagy biztonsággal a realizmus talaján. Evvel szemben a pécsi premierhez Bátonyi György szürke, koszlott, kietlen, valószerű helyszíneket bocsátott a hősök rendelkezésére. Rák Janiék konyhájában falvédő a falon, a kocsmában légypapír, népköztársasági címeres tanúsítvány. A mű egyetlen, mindenképpen stilizálást igénylő eleme a két ló megjelenítése marad. Ezúttal a lovakat felvételről látjuk, a falra és a hullámpalára vetítik őket, illetve inkább csak egy-egy mozgó, „lélegző” részüket. Olykor mintha a hátukon hullámzó szőrt, máskor mintha a szemüket vennénk ki a felnagyított képekből. Ez a rendezői megoldás felruházza bizonyos poézissel az adott helyzeteket, viszont határozottan sutává teszi azt a jelenetet, amikor Jani felteszi kisfiát a lóra. Senák halála pedig szó szerint úgy történik, hogy a szerencsétlen kocsist előre megfontolt szándékkal halálra vetítik a technikusok pultjából.

          A pécsiek előadásában a legérdekesebbnek az bizonyul, hogy a szereplők miként birkóznak meg a Háy János által szűken ábrázolt hősök és a köztük lévő kapcsolatok megjelenítésével. Lipics Zsolt a címszerepben – amely nem azonos a főszereppel – szerencsére igen távol áll attól, hogy kedélyes kocsmatölteléket formáljon Senákból. Színészi modorának sprődsége, tónusa fénytelensége révén valami szomorú, már-már cinikus haszonelvűségig juttatja el a figurát. S közben a kiégettség, a „meg kell élni valahogy” szenvtelen parancsa mögül néha elősejlik a megélt tragédia. Hogy a Senák sem tompult el annyira, hogy ne érezné a lét elviselhetetlenségét. 

Különös, hogy Balikó Tamás makacsul olyan színészekbe véli belelátni Rák Jani alakját, akiket inkább intellektuális alkatúnak mondhatnánk. A Nemzetiben a falusi porta előtt a magas, vékony László Zsolt állt fehér ingben, mellényben, töprengve, cigarettázva. Hosszú, keskeny, finom ujjai között izgatottan tekergett felfelé a cigarettafüst. Pécsen a nagyon hasonlóan festő Zayzon Zsolttól látjuk ugyanezt. Zayzon igen derekasan, jó érzékkel és jó ízléssel fáradozik a figura megteremtésén. Meg is kell dolgoznia érte alaposan, mert csak úgy, könnyedén, magától nincsen meg benne. (A szatmárnémetiek előadásának főszereplője, Nagy Orbán volt olyan, hogy bejött, megszólalt ízesen, megmunkálatlan mesterkéletlenséggel, s rögtön Rák Janinak láttuk. A természetes egyszerűség itt ugyanis elengedhetetlen. Az evidenciáknak evidenseknek kell lenniük.  Különös tekintettel a darabok bölcseleti vonulatára; Háy szemlélődő hőseinek puritán megfogalmazású problémafelvetéseire.)

Darabont Mikold baboskendőbe szorított Marikája szikáran, erős belső tartással állja a viharokat, és közben néhány szép, jellemző mozdulattal jelzi súlyos aggodalmait. Ahogy a jobb kezével rendre a nyakán babrál, bal kezét pedig hátulról a csípőjére teszi. Akárcsak Pesten, úgy itt sem ad Balikó különösebb nyomatékot Jani és Marika szerelmének, összetartozásának, egymás iránti vonzódásának. Igaz, ezt közvetve megmagyarázza egy jól sikerült jelenet az első rész végén. Ebben a Mama, vagyis Unger Pálma tanácsot oszt a lányának, miként is kezelje az urát. Ez a szűkszavú, szörnyű dialógus hírt hoz arról, hogy egyik nemzedék a másiknak miféle lehetetlen tapasztalatokat és rémes örökséget ad át. Hogyan tanítja-tereli arra, ahol aztán kölcsönös megbecsülésre,  normális együttélésre, családi boldogságra esély sincs.

A fővárosi agitátorokat Ujláb Tamás és Köles Ferenc játsszák, s Köles színészi teljesítménye fölöttébb méltányolható: precízen, lendületesen teremt figurát előttünk. A többiek alapjáraton elvégzik, amit kell. Figyelemreméltó a Janiék kisfiaként fellépő Fekete Zoltán. Belevaló, bátor, talpraesett gyerekszereplő. Igen jól mond el minden olyan szöveget, amelyet átlát, megért, amilyennel biztosan volt már dolga életében. A hosszabb, összetettebb, bonyolultabb mondatoknál viszont azonnal szavalóssá válik a hangja. A megéltség látszik hiányozni belőle akkor is, amikor Jani odaviszi őt a lovaikhoz, s felrakja az egyik hátára. „Jaj, de magasan vagyok, édesapám, innét minden más, hát magasabb vagyok a kerítésnél, magasabb vagyok a nagymamánál, magasabb vagyok az ajtónál. Milyen jó meleg a bőre. Odatehetem az arcomat?” – kérdezi iskolásan, nem igazán tudva, milyen az ott fent.

De még nem lenne késő egy napos délutánon elvinni őt felültetni egy lóra!

Stuber Andrea