Gyilkos olvasat

Martin McDonagh: A párnaember

Egri Gárdonyi Géza Színház

Martin McDonaghtól azt szoktuk meg, hogy a hősei koszlott ír porfészekben huzakodnak-veszekesznek, minden vonatkozásban csúnyán beszélnek – poénos roncsnyelven, amennyiben Varró Dániel adta szájukba a magyar szöveget –, és nemcsak verbálisan nem kímélik egymást, hanem fizikailag sem.

Mindehhez képest némiképp meglepő a 37 éves londoni sikerszerzőtől A párnaember. (Úgy hírlik, ez volt az első színműve. Ezért még egyáltalán nem kapkodtak a színházak, sőt. Az ősbemutatóra is csak évekkel az elkészülte után, 2003-ban került sor Londonban.) A mű feltehetően nem Galway megyében játszódik – mint a későbbi McDonagh-opusok –, hanem egy meg nem nevezett totális diktatúrában. Közelebbről meghatározhatatlan a földrajzi hely. Szóba kerül a szereplők között csehül hangzó utcanév, szlovákszerű kerületnév. Az egyik hősnek örmény hangzású a neve, a másiké mintha lengyel lenne, a harmadikat meg úgy hívják, ahogy Shakespeare-nél A viharban a légi szellemet. Csak hát itt nincs semmi légiesség, hanem nagyon is drabális dolgok történnek: gyermekgyilkosságok. Igaz, irodalmi alapon. Legalábbis a mintát a bűncselekményekhez egy novellaíró adja, tudtán és akaratán kívül. Az ő horrorisztikus alkotásait látja megelevenedni a rendőrség.

Ha mégis ismerősnek hat valami A párnaemberben, akkor az a szerző egészségesen morbid humora. Plusz az a nehezen tetten érhető, mégis tagadhatatlan költőiség, ami a történetben bujkál. McDonagh titkos, véres lírikus. Ha kicsit odébb vonatkoztatunk a műben zajló borzalmas eseményektől, akkor a darab során látni fogjuk, milyen finom idealizmussal tulajdoníttatik itt életbevágó fontosság a literatúrának. Elbeszélések válnak sorsfordítóvá, novellák halálos ítéletté. Kínzatás és vallatás közepette nemesül a kötetnyi rémtörténet az egyetlen megmentendő értékké. S a végére még a kihallgató tiszt is – rendőrnyomozó és hóhér egyszemélyben –, még ő is irodalmi babérokra tör.

Martin McDonagh első munkája ügyesen szerkesztett, jól felépített háromfelvonásos. Az első rész és a második is úgy ér véget, hogy frappánsan lezárulni látszik a sztori. A néző szinte kétkedve kíváncsi, merre vezethet még út a szereplők számára. De a szerző mindkétszer győzi újabb fordulattal, s leleményesen csavarint még egyet-kettőt a cselekmény menetén. Van fantáziája a bizarr, groteszk, meglepő meseszövéshez.

És van fantáziája Dömötör Andrásnak is, aki A párnaember magyarországi ősbemutatóját színre vitte az egri Gárdonyi Géza Színház stúdiójában. Ne gondoljuk, hogy könnyű dolga volt! McDonagh annyiféle műfajból csipeget – hoz egy kis grand guignolt, politikai drámát, abszurdot, krimit, thrillert, komédiát –, hogy bizonnyal nem egyszerű megtalálni az optimális megjelenítési módot. Csapdák tömkelegét kell elkerülni. Sorolom: gusztustalanság, kabarészerűség, ízléstelenség vagy éppenséggel a túlzottan komolyan vétel. Dömötör feltűnően biztos kézzel konstruált ütőképes előadást. Persze jók a színészei, de ez még nem garancia semmire. Az azonban a játszók és rendező eredményes együttműködésére utal, ha – mint esetünkben – az előadás ritmusa kifogástalan, s a színészek minden megszólalása tökéletes.

A színhely: rendőrségi kihallgatóhelyiség. A díszlet egy fémes kasztni, amely tud titkot tartani és a későbbiekben meglepetéssel előállni. (Dömötör András és Nagy Fruzsina munkája a látvány.) Mészáros Máté és Gál Kristóf elegáns, szürke öltönyös, nyakkendős rendőrök, akik valami fojtott feszültséggel és rutinos (rendőr)szakmai indulattal esnek neki a Katurian Katurian nevű fogva tartottnak. A kihallgatók pontosan ábrázolt hierarchikus viszonya szerint Mészáros Tupolskija a rafináltabb és veszélyesebb, Gál könnyen dühbe jövő Arielje az egyszerűbb és brutálisabb. Kaszás Gergő Katurianja velünk együtt fogja kiismerni őket, miközben ő maga sokat változik az események hatására. Eleinte egy nyüzüge, lenyalt hajú, szemüveges, betojt értelmiségi. Aztán kap egy-két pofont – képletesen meg tettlegesen is –, s egyre vériszamosabb lesz a képe. De minél kevesebb látszik Katurian arcából, annál többet tudunk meg a férfiról. A harmadik felvonásban már egy guru bölcsességével lát bele a két belügyes fejébe, szívébe, múltjába és jövőjébe. Közben a második felvonásban elénk lépett Katurian kissé gyengeelméjű öccse, aki kulcsfigurája a történetnek. Michal megformálásában Schruff Milán e.h. a lehető legegyszerűbb módon kiváló. Ahogy a két karja lóg, repked a teste körül, abban valahogy egyszerre fejeződik ki a fiú együgyűsége, beszámíthatatlansága és védtelensége.

A két Katurian fiú szülei is szerepelnek a darab flash back vonulatában, ám Dömötör András őket csupán áttételesen jeleníti meg, így megkímél bennünket néhány durva képtől. Különösen szellemes ötlet, hogy amikor Kaszás Gergő elmeséli kegyetlen gyerekkorát, akkor eljátssza a családot apró legófigurákkal, s közben kézikamerával teszi őket láthatóvá számunkra. (A kedvencem az a későbbi momentum, amikor tragikus autóbalesetről, személyautó és hússzállító kamion végzetes karamboljáról értesülünk. Látjuk a kivetített képen, amint a legókocsiban utazó legószülőkre ráesik egy 40-50 dekás marhaszegy.) A darab legbizarrabb históriája, amikor Katurian elbeszélése nyomán a gonosz nevelőszülők keresztre feszítik Jézust alakító kislányukat. Dömötör behoz egy Krisztus-szakállas kislányt – Kerek Vivien játssza kedvtelve és talpraesetten –, a szülőpárt a rendőrök formálják meg. Ennél kényesebb színpadi helyzetet nehéz elképzelni. A játék itt majdnem a szó szoros értelmében borotvaélen táncol. De úgy látszik, Dömötör András és társai ebben a produkcióban egyáltalán nem tudnak hibázni.

Stuber Andrea