Stuber Andrea

Talpon

Arany János: Toldi

színikritika

spirituszonline.hu  2015.II.20.

 

Talpon

Toldi (Pesti Színház)

 

Elképzelni is gyönyörűség. Hogy bekopog Pesten Arany Jánoshoz egy őrült feltaláló 1865 derekán, és lázas tekintettel időgépről magyaráz. Addig-addig győzködi a költőt, míg az rááll, hogy kipróbálja a masinát. 150 évet tekernek előre a tárcsán…

Arany János nagy bajusszal, zsinóros mentében – az ma nem volna különösebben feltűnő – rendben landolna a Belvárosban. Benézne az Akadémiára (értelemszerűen nem a művészetire, hanem a tudományosra, ahol 1865-ben még csak titoknok), kimenne a Margitszigetre, betérne könyvtárba, könyvesboltba. Biztosan összeakadna valakivel, aki elújságolná neki, hogy színházban látható a Toldija. Két különböző előadásban is! Az egyik kiváló produkció fizikai színházi (hogy micsoda? – kérdezné udvarias hümmögések után), a másik egyszemélyes, a Váci utcában. Felteszem, hogy a Pestiben kezdené a szemlézést.

Ő persze nem tudná, hogy ezen a Váci utcai színpadon utoljára Darvas Iván szerepelt szólóban, néhány évtizedig Az őrült naplójával, majd később A nagybőgőssel. Most pedig Csőre Gáboré ez a nem kis színpad – a valamelyest lerövidített nézőtér előtt –-, hogy előadhassa a 12 énekből álló elbeszélő költeményt. Mindjárt érkezik, a zsöllye felől, mintegy közülünk. Addig is a színpadképet lehet gusztálni, amely alkalmasint nem sokat mondana Arany Jánosnak. A Hujber Balázs tervezte díszlet egy autóbuszmegálló, bizonyosan nem a centrumban. Koszos tábla, összefirkált menetrend, rozsdás támfal, kér rozoga pad. Baloldalon, sörösrekesszel az oldalán két zenész ül. Könnyen szót ért az utcai muzsikusokkal a fiatalember, aki befut: zsinóros kötésű kekidzsekiben, fehér pólóban, hózentrágeres strapanadrágban. Bakancs van a lábán, és mint szinte minden tárgy, amit látunk, ez is jó szolgálatot tesz az események valamely pontján. A bakancsok – fűzőjüknél összebogozva, átvetve a színész vállán – eljátsszák majd a farkasokat. Pontosabban a tetemüket, amikor Toldi Miklós magával viszi őket a Toldi házba.

Ez a mi fiatalemberünk mintha nagyon ritkán járó buszra várna itt, s míg állni látszék az idő – oppardon, az másik költő –, addig elmondja derűs kedéllyel, sok energiával, épp a megfelelő hőfokra kapcsolt játékkedvvel Arany János művét. (Lehet, hogy pénzt is elfogad produkciójáért a járókelőktől. Legalábbis elkéri az egyik zenész sapkáját és leteszi a színpad elejébe.) Mielőtt megjelent volna teljes életnagyságban, már láthattuk őt a buszmegálló falára vetítve, amint kásztingolják – talán reklámhoz, talán szinkronhoz, ki tudja –, és próbaképpen épp a Toldi Előhangját kell felolvasnia. Tudja kívülről. Előbb azonban bemutatkozik, elmondja, ki ő, melyik színház tagja, milyen szerepeket játszik. Főszerepként mindössze A zöld kilencest emlegetheti, meg még A hetvenkedő katonát, és ennek kapcsán módunk van megállapítani, hogy tényleg, Csőre Gábor már 18 éve van a Vígben, türelmesen és dolgosan, nagyritkán mutatkozva egy-egy főszerepben. Épp ideje volt, hogy nagyot dobjon. A kásztingon a Csőre után következő személy Stohl András, aki a felvételen erős megütközéssel fogadja a kérést, hogy mutatkozzon be…

Az előjáték keretében felbukkanó előhang már jelzi, hogy Paczolay Béla rendező és színésze játékosan és önironikusan viszonyulnak tárgyukhoz, a Toldi előadásához. Eszközeik válogatottak és összerendezettek, illeszkednek egymáshoz. Használnak zenét (ebből kicsit talán sokat is) és a muzsikusok által produkált hangeffektusokat. Használnak animációt, a buszmegálló falát mint felületet minden oldalról igénybe véve. Hol mozgófilmet vetítenek rá, hol pedig árnyjátékot produkál mögötte a főszereplő. Néha a kettő szellemesen összekeveredik. Azt hisszük egy-egy ponton, hogy még mindig Toldink árnyát látjuk, miközben a címszereplő váratlanul előbukkan vetített képe mögül.

Különösen jól sikerül a már-már horrorisztikusan ábrázolt farkaskaland, amikor nagyerejű hősünk bőszen csapkod egy bájosan szőrmók, gyerekrajzszerű, vetített farkassal. Később a megfékezendő bika úgy rajzolódik ki a falon, mintha kezdetleges számítógépes játék üldözendő célpontja lenne. A hatalmas rúd, amellyel Toldi mutatja az utat Budára, látszólag a színész kezében kezdődik, de aztán a vásznon nyúlik hosszúvá. (Laczfi nádor alighanem busszal jött leventéi – akiket természetesen szintén Csőre játszik el – ámulva nézik a mutatványt, s fényképezgetik is mobiltelefonnal, sőt szelfiznek vele.)

A harmadik, amit használnak még a színrevivők, az minden tárgy, ami csak jelen lehet ezen a helyszínen avagy ennek a buszra váró fiúnak a birtokában van. Sálja kötszer, amikor megsérül. Esernyője fejfa a budai temetőben vagy golfütő a király kezében. A hátizsákjából előkerülő sörösdoboz a csehül beszélő és hamarosan csehül álló cseh vitéz vaskesztyűs keze. (Budweiser, természetesen.) Összeroppan gyorsan s kiserken belőle a bajnok sörvére. Amúgy is ihletett csúcsjelenete az előadásnak a párviadal, amely zsúfoltra rajzolt fedetlen sportpálya közönsége előtt zajlik, miközben a király szotyolázik, s kicsit tart attól, hogy a titokzatos győztes talán külföldi lovag. („Félek, nem magyar lesz; pedig nem lenne szép, Ha más víná ki a magyar becsületét.”) De hát Toldi Miklós nyer, ki más, mint ez a rokonszenves fiú a színpadon, aki a nádasban éjszakázva csillagokkal lapdázik. Ezernyi leleménnyel eljátszott történetének komikus epizodistája Bence, az öreg szolga (Csőre Gábor), aki ahányszor belebiciklizik az eseményekbe, először mindig kénytelen pisilni egyet. (Az ember nevetve ismeri fel a költemény végefelé, hogy erre, mondhatni, szöveg van.)

A Pesti Színház Toldija az ritka színházi eset, amikor az előadás végén a tizenéves gyerekközönség és a felnőttek pontosan ugyanakkora lelkesedéssel tapsolják meg Csőre Gábor teljesítményét.

Aztán már csak azért kell drukkolni, hogy az időgép be ne krepáljon, és visszafelé is működjön: hazavigye Arany Jánost. A kiegyezés és az utána következő évtizedek mégiscsak jobbnak tűnnek.

Stuber Andrea