Az életpuszta kép

Szűk egy hónappal a Pintér Béla és Társulata idei bemutatója előtt Pintér Béla a nyilvánossághoz fordult anyagi támogatásért. Ötmillió forint hiányzott Az imádkozó című új produkciójukhoz. A deficit egyenesen következett abból, hogy a kulturális kormányzat tavaly ősszel meghirdette ugyan ez évre is a taópótló támogatást, ám a független színházi társulatok pályázatát még csak el sem bírálták. A köztől kért ötmillió forint 24 órán belül összejött, és az adományozási időszak kitűzött végére majdnem kilencmillióig kúszott fel. Erről a feltűnő fizetési kedvről eszébe juthat az embernek Pintér Béla három évvel ezelőtti tüntetési beszéde: „Kedves fideszes honatyák és kultúrprominensek, hát akkor ezután is hozzánk fogtok színházba járni? Mert idáig is hozzánk jöttetek, ha nevetni és sírni akartatok.”

Lehet, hogy még a pénztárcájukat is kinyitották. Bár búcsúcédulát nem adnánk érte. (Egyébként így folytatta ott a Madách téri demonstráción Pintér Béla: „Mert pontosan tudjátok, hogy a színház alapvetően kritikus, ellenzéki, vagy ha nem az, akkor kurva unalmas és hazug. És a kormánypropagandában még elviselitek a hazugságot, de a színházban már ti sem.”)

A közösségi gyűjtést kezdeményező színház felajánlotta, hogy az adományozók neve belekerül a készülő produkcióba: elrejtik a díszletben, így a támogatók konkrétan is részesei lehetnek az előadásnak. A bemutató láttán úgy képzelem, hogy a Gellért-hegyet ábrázoló díszletfal labirintusszerű rajzolatába, vagyis fáiba „vésték bele” a pénzküldők nevét. (A hegy mögül, eleve lesújtó módon, kikandikál a MOL-toronyház.)

Volt egyébként olyan színházfinanszírozási időszak, amikor Pintér Béla évi két bemutatót is létre hozhatott, de annak 2010 után vége lett. Azóta évadonként egy őszi Pintér Béla-premierre spórolhatunk. 2019 óta Újpestre megyünk érte, a közel 500 nézőt befogadni képes Újpesti Rendezvénytérre. Soha nem hiába mentünk, de ezúttal pláne. Úgy gondolom, az utóbbi 4-6 év legerőteljesebb pintéri drámája került most közönség elé. Az alábbiakban azt a szép, lehetetlen feladatot igyekszem teljesíteni, hogy erről referáljak és meggyőzzem a kedves Olvasót anélkül, hogy spoilereznék. Hiszen a Pintér Béla-bemutatóknak mindig megvan az az izgalmas, vonzó vonása, hogy nem ismerjük előre a színdarabot.

Az imádkozó bizonyos szempontból korszakzáró, vagy inkább korszaknyitó produkció. Ez ugyanis az első olyan bemutató, amelyben nemcsak a 24 éves színtársulat őstagjai közül nincs benne senki – ezúttal Enyedi Éva sem, aki színészként vagy dramaturgként minden korábbi munkában részt vett. De senki nem képviseli már azokat sem, akik a második hullámban csatlakoztak Pintér Bélához – Roszik Hellától és Friedenthal Zoltántól Csákányi Eszteren át Stefanovics Angéláig. Az imádkozót tehát a társulat harmadik generációja alkotta, amelynek valamennyi fellépő tagja a független színházi szcéna színészi élvonalából jött, s rendelkezik már munkatapasztalatokkal és szerepekkel a Pintér Béla színházi univerzumában. Fodor Annamária például három éve tagja a társulatnak és a 2019 óta született bemutatóknak, de vett át szerepet olyan, korábbi előadásokban is, mint a Tündöklő középszer vagy az Anyám orra. Az imádkozó többi szereplője, Jankovics Péter, Takács Géza, Messaoudi Emina és Szabó Zoltán szintén nem először dolgozik itt.

Fodor Annamária a Long Réka nevű főhősnőt játssza. Pintér Béla ismét olyan szerepet írt, amely után minden komoly színésznő megnyalná a tíz ujját. (Legutóbb talán Csákányi Eszter, a 42. hét orvosnője kapott Pintértől ilyen szép, bonyolult, gazdag és hálás színészi feladatot. Vagy Jordán Adél az Ascher Tamás Háromszékenben.) Long Réka mérsékelten sikeres popénekesnő, a negyvenes évei körül, amikor már egyre sürgetőbben érzi a lelke mélyén, hogy ha párra nem talál is, de gyereket feltétlenül szeretne. Erre tesz fel mindent. Bár az árat a mindenért nem ő fizeti, hanem részint az apának kiszemelt családos férfi, legfőképpen pedig a gyerek. A mélyen dekoltált, bordópiros ruhát viselő Fodor Annamáriáról bohó módon az jut eszembe, hogy akár eljátszhatta volna Marilyn Monroe-t a Blonde című filmben. Tökéletesen tudja ő is azt a párás szemet, elpuhuló szájat, mélyen érzést, megbántottságot, cicásságot és demonstratív áldozatiságot, amivel egyszerre sugallja az ellenállhatatlan női vonzerőt és a védtelenséget. Amikor a hősnő hisztérikus, olyankor Fodor Annamária szinte eszenyis hangokat hallat, és ezt nem negatívumnak szánom. A néző a történet végére arra jut, hogy Long Réka nem szerette a férjét, csak akarta. Nem szerette a gyereket sem, csak akarta. De meg lehet érteni a kétségbeesett akarását. Ebben a darabban mindenkit meg lehet érteni. Nem tudjuk meg, hogy ki miért ilyen, amilyen, egyenként, s külön. Erre nem terjed ki az ábrázolás. De meg lehet érteni őket.

Jankovics Péter Kádár Gáborja zenész. Szőke parókában váratlanul egy Kurt Cobain-forma figurának mutatkozik a színész. Világos, hogy a zenekarában ő a formátum, az alkotótehetség, a vezéregyéniség. Az ő hajlandósága határozza meg a banda működését. Jankovics Péter a hős magánéleti válsághelyzetében igen szépen, egyben feltáratlanul gyötrődik. A Kurt Cobain-es paróka azonnal igazolja a maga telitalálatos mivoltát, amikor elkeseredett vívódásában Gábor rendre lehajtja a fejét, és arcába hullanak a szögegyenes szőke fürtök. A tisztességét megszenvedő férfi auráját hordozza az alakítás. Az előadás végén, pár évtizedes időugrás után már idős, megfáradt, beletört Kádárt látunk, megkopaszodva, ősz szakállal és bajusszal. Az utóbbi váratlanul gyorsan elengedett a premieren. A színész hosszú perceken át fogogatta, nyomogatta az orra alá, végül feladta, és egy lezser mozdulattal a háta mögé hajította, nyílt színi tapsot aratva.

Takács Géza Orczy-Nagy Oszkárja csak másodhegedűs lehet Kádár Gábor mellett. Mint ilyennek, makacsul hinnie kell abban, hogy a főnök semmivel sem különb nála, és ő egyedül, nélküle is képes zenészkarriert csinálni. Oszkár egyben családi barát is, ami abból következik, hogy hőseink mindig együtt vannak, próbálnak, koncerteznek, utaznak – gondolom –, úgyhogy nincs módjuk érdemesebb barátságra lelni.

Messaoudi Eminának mint énekesnőnek, anyának és feleségnek leginkább egy visszahódítási jelenet jut, amely hasonlóan virtuóznak mondható, mint Arkagyináé a Sirályban. Messaoudi Eminát a továbbiakban kárpótolja egy ifjú hősnő szerepe, aki már tudja, merre van a siker útja.

Szabó Zoltán a csodatévő orvos mitologikus figuráján kívül különböző gyerekszerepeket formál meg, a néhány hónapos fiúcsecsemőtől a huszonéves nagylányig. A színész tévedhetetlenül mozog az életkori és nemi korlátok között; jó érzékkel sem nem sok, sem nem kevés, akár pelenkában, akár rugdalózóban dolgozik. Közben megérthetjük, hogy aki nem boldog, az a gyerekét sem tudja megtanítani arra, hogyan legyen boldog.

Ahogy Pintér Bélánál általában, úgy most is fontos a zene, amit ezúttal az író-rendező maga válogatott össze, s Jankovics Péter zenei vezetése mellett a szereplők adnak elő hangszeresen. Beethoven Holdfény szonátája különös jelentőséget kap a zenekar történetében, de az is igen emlékezetes, amikor Fodor Annamária a Mátuska című orosz népdal könnyűzeneileg feldolgozott változatát énekli, saját szövegátiratban. A darab szerkezete eleinte keretesnek látszik. (És az, hogy az első tíz percben talán egyetlen poén sincs, előre jelzi: nemigen lesz okunk röhögni azon, amit látunk, hacsak nem kínunkban.) A keret valójában az időkezelés trükkje, félrevezetés, hiszen végül nem tér vissza hozzá az előadás, hanem egy ponton Pintér Béla a történetvezetésben a másik alternatívára vált.

Az imádkozó a családi dráma jellegű cselekménye alapján A sütemények királynőjével, a Titkainkkal, a Szutyokkal, A démon gyermekeivel, vagy az Anyaszemefényével is rokonítható. Voltaképp minden olyan, korábbi Pintér-darabbal, amely az ember boldogságra való képtelenségéről szól. Meglehet, azok részletezőbb, kutatóbb vagy színesebb ábrázatot mutattak. Az imádkozó más dimenzió. Direktebb, monokrómabb, ugyanakkor súlyosabb, mert ott sötétlik mögötte az egész, NER-rel átitatott társadalmunk. Poén szintjén csak elvétve játssza ezt ki Pintér Béla, de azért ott van, tagadhatatlanul és nyomasztóan. A sütemények királynőjénél vagy a Titkainknál volt bizonyos távolság, rálátás. Az imádkozó viszont teliben a mostban játszódik. (No meg aztán a jövőben.) És olyan érzést kelt a nézőben, mintha Pintér Béla már nem szeretné a hőseit. Levette a kezét Magyarországról. Az előadás azt mondja egy gyomorszájon vágás erejével, hogy ha hazudtok magatoknak és hazudtok egymásnak, akkor ez lesz.

Másképp kell gondolnunk, ha másképp akarunk élni. Különben ez lesz, ami van.

Az imádkozó. Pintér Béla és Társulata előadása. Szereplők: Fodor Annamária, Jankovics Péter, Takács Géza, Messaoudi Emina, Szabó Zoltán. Díszlet, maszk: Gergely-Farnos Lilla. Jelmez: Hornyák Dóra. Írta, rendezte: Pintér Béla.

Stuber Andrea