Az Örkény Színház Fantomja

Vannak színházak, ahol a színészigazgató évadonként magára oszt egy-két főszerepet. Mácsai Pál nem ilyen. Ő – úgy tetszik – megvárja, míg megtalálja egy-egy nekivaló munka. Jut is olykor méretes színészi feladat számára az Örkény Színházban. Ez annak köszönhető, hogy a nála dolgozó rendezők – a színházhoz kötődőek és a vendégek – szívesen próbálják ki őt a színpadon. Így tett például a Tangót és a Három nővért színpadra állító Bagossy László (neki ez szinte szokása; a Katonában is alaposan megdolgoztatta Máté Gábort a Heldenplatz egész estét betöltő főszerepében), vagy Ascher Tamás A Bernhardi-ügynél. Ekképpen járt most el az Örkény dramaturgjából rendezőjévé vált Gáspár Ildikó is, amikor személyre és helyre szabottan lefordította és színre vitte Mácsai Pállal a Solness építőmester című Ibsen-darabot. (Hogy Mácsai Pál ritkán játszik, ez talán okozhatna gondot, de nem okoz, mivel színészileg tökéletesen karban tartja őt az Azt meséld el, Pista! című Örkény-estje, amelyet 26 éve ad elő, töretlen sikerrel.)

Ibsennek ez a késői drámája nem különösebben népszerű. A Thália Társaság játszotta először magyarul 1905-ben, a Foliès Caprice mulatóban, a Károly kaszárnya félemeletén. Ady Endre így számolt be róla a Budapesti Naplóban: „Nem mondjuk, hogy nagyszerű színpadi magyarázatot kaptunk. De éreztük a színpadon állandóan az Ibsen nyomában járó intellektusnak és érzésnek jeleit.” Az elmúlt évtizedekben mindössze egyszer került elő a mű, 2008-ban a Radnóti Színházban, Bálint András (akkori) színiigazgatóval a címszerepben. Tavaly átfuthattunk a cselekményen az SZFE Zsámbéki-Fullajtár-Tárnoki-Jákfalvi színészosztály A nagy Ibsen-vizsga avagy sehol sem jobb a szobalevegő című vizsgaelőadásán is, mivel Tarnóczi Jakab rendező egyhuzamban játszatott el a színinövendékekkel három családi drámát: a Kísérteteket, a Solnesst és a Borkmant.

A Solnessben – ahogy Ibsennél általában – régi családi tragédiák árnyéka vetül a történetre. A főhős egy építészként szép karriert befutott férfi, akinek házassága kiürült, boldogtalan, gyásszal terhelt. Jól felfogott érdekéből bolondít egy fiatal nőt, majd megszédül egy még fiatalabbtól. Végül meghal, voltaképp egyetlen póz kedvéért, amivel imponálni akart a lánynak.

Gáspár Ildikó újrafordította a drámát, ennek értelemszerűen az lett a következménye, hogy a 130 éves szöveg még frissebb, életszerűbb, egyben vulgárisabb lett, mint amilyenként a 2000-es évek elején Kúnos László jóvoltából találkozhattunk vele. Ami Kúnosnál még „régimódi vacak” volt, az mára „elavult fos”. „Itt hagy faképnél” helyett „itt hagysz engem egyedül, a szarkupac tetején”. És így tovább. Meglehet, hogy ez a nyelvi átminősítés eleve közelebb hozza a mai nézőkhöz a darabot, de ennél is fontosabb szerepet tölt be a dráma életre keltésében a rendező két, meghatározó döntése. Az egyik a tér. Szinte lakásszínházi a forma, amelyben az előadás zajlik. Az Örkény Asbóth utcai stúdiójában ezúttal csupán kétsornyi szék vonul végig a falak mentén. A közöttük elférő szűk helyen, majdhogynem a nézők lábaiban meg-megbotolva játszanak a színészek. Legalábbis akcióban kilépnek középre, de egyébként maguk is a nézőtér egy-egy székén ülnek. Némelyiküknek kialakítottak afféle magánzugot. Például Hámori Gabriella – aki Solness sápadtfehér arcú, már első blikkre is szenvedő felesége – kiskertet birtokol. Néhány zöldnövény állványon, általában azokkal foglalkozik, amikor nincs jelenetben. Gondozza, öntözi. (Ugyanolyan kerek, piros műanyag locsolókannája van, mint nekem, á la 1980-as évek. Csak az övéből nem csinált elefántot néhai Péter barátom, kék szigetelőszalagból szemet és szájat ragasztva rá.)

A bőrnadrágos Zsigmond Emőke a Solness cég nélkülözhetetlen irodavezetőjeként nagy gumilabdát kapott. Némely munkahelyeken előszeretettel ülnek ilyenen az egészségükre is ügyelő dolgozók. Szemben velem Pogány Judit foglal helyet, az otthonosan ismerős fekete kompléjában, amelyet ezúttal feldob a mellén csomóra kötött fehér gyöngynyaklánc. Amikor az előadás elején feláll, és egyre dúltabban kéri számon Mácsai Pál Solnessén, hogy miért nem ad háztervezési lehetőséget fiatal munkatársának, Ragnarnak (aki az ő fia), akkor nekem háttal áll éppen. Rögtön tudom: meg kell néznem még egyszer az előadást. Látnom kell, milyen Pogány Judit arca ebben a jelenetben. A fiát egyébként Polgár Csaba adja, akit Mácsai Pál nemrég felkért és kinevezett az Örkény Stúdió művészeti vezetőjének. És evvel a mellékkörülménnyel már el is értünk az előadás másik nagy rendezői találmányához: a darab és az élethelyzetetek rafinált összemosásához. Jótékony bizonytalanság lebeg afölött, hogy az ibseni szerepek megformálást látjuk, vagy a legszemélyesebb módon fogalmazódnak meg Madách téri figurák, szituációk, viszonylatok.

Mácsai Pál elismert, sőt rajongott Solnesst játszik, akit bizonyos pontokon nyugodtan nézhetünk Mácsai Pál színésznek és színiigazgatónak. Okos, fegyelmezett szakember, aki félve tudja, hogy előbb-utóbb jönnek a fiatalok és az ő helyét követelik majd maguknak. Természetesen nem egy az egyben Mácsai Pál ez, akit látunk. Még szép, hogy nem, hiszen a történetben a főhős egyszer csak pedofilként áll előttünk. Gáspár Ildikó azt is belerendezte a játékba, hogy e pillanatban mi nézők, megdöbbenünk és elhidegülünk tőle, s utána már nem is tud megénekeltetni bennünket, hiába fog újra a gitárt, s zengene velünk reklámdalocskát a Solness-házakban élők családi boldogságáról. A szerepazonosítást erősíti viszont az a betét, amikor Mácsai-Solness (kevéssé indokoltan) vászonra kivetített régi családi filmfelvételeket néz, ahol a gyerek és a kamasz Mácsai Pál biciklizik, focizik vagy bámulja a párizsi Notre-Dame-ot. Ezután a színész végignézi, s közben szarkasztikusan kommentálja azt a felvételt is (amely időről időre felbukkan a Facebookon), amikor 1994-ben egy koncerten eldübörögte a Dicsőséges nagyurak című Petőfi-verset.

A játék (legalább) kétfedelűségéhez tartozik az is, hogy a szereplők, akik az előadás folyamán a közönség első sorából nézik kollégáikat, nem egyértelmű módon vannak ilyenkor jelen. Lehetnek ők a szcénán épp kívül eső, magukat kifújó színészek, akik közömbösen várnak a sorukra. Lehetnek nézői helyzetű szakmai megfigyelők. De szemlélődhetnek szerepből is: mintegy látva és arckifejezéssel disztingváltan reflektálva arra, hogy mit tesz és mit nem tesz a Solness nevű ismerősük, rokonuk. Az, hogy a jelenetben részt nem vevő szereplők pozíciója nem meghatározható, csak fokozza az izgalmasságát ennek a felvillanyozóan érzéki produkciónak.

Mácsai Pál Solness építőmestere önérdek alapú manipulátor, de csak úgy lustán, kisebb szükségszerűségek mentén is könnyedén leuralja a környezetében élőket. Olyan férfi ő, aki gondosan leveszi fémszíjas karóráját, mielőtt benyúlna az irodavezetőnője ruhája alá. Sem a felesége, sem a szeretője nem érhet az arcához; azonnal elhúzza fejét a simító kéz elől. Csak az új lánynak adja oda magát. Mácsai Pál felhasználja a nézők fizikai közelségét, szemkontaktust keres, kimosolyog, hogy maga mellé állítson bennünket. Tekintve a színházi közönség nemi eloszlását, amit tapasztalatilag ¾ rész nő, ¼ rész férfire saccolok, nagy biztonsággal nyert ügye van. (Jómagam mint óvatos duhaj, önszántamból sosem ülök az első sorba, mert nem szeretném, ha bevonnának. Mácsai Pál ironikusan emleget is atrocitást, az első sor mellett elhaladtában.) A Solness elleni lényegi vádat elnyomott munkatársa, Ragnar mondja ki: ez az ember gyáva.

Mácsai Pál színészpartnerei többnyire markánsak, Hámori Gabriella mélabús, hallgatag, ám nagyon is képben lévő asszonyától Bajomi Nagy György néha fényképezőgépet kattintó, vakuzó, figyelemfelhívó orvosbarátjáig. A munkájába és életébe belefásult Solnesst felpiszkáló fiatal lányt, Hildét Szaplonczay Mária egyetemi hallgató játssza hosszú fehér ruhában, szakadt farmerban, piros tornacipőben, kapucnis piros fölsőben – mindebben egyszerre. (Látvány: Szabados Luca.) Irritáló jelenség, egyben lenyűgözően elfogulatlan. Hamar rájövök, hogy nekem, a Solness-korú nézőnőnek pont ilyennek kell látnom Hilde Wangelt: fiatalnak, üdének, szabadnak, szemtelennek, gátlástalannak és idegesítőnek. Tehát a színinövendék remekül végzi a dolgát.

A szünet talán felesleges. Egy ennyire intim, a közönséget alaposan behúzó előadásból kár kiengedni a nézőket a közepén. A végét pedig kicsit mintha elnagyolták és összecsapták volna. Ismét egy régi(nek látszó) filmet vetítenek a vászonra: Mácsai-Solness vörös bélésű fekete köpenyegben, erős sminkben, részint Drakulára, részint az Operaház Fantomjára emlékeztetőn kering a háztetőn a fehér ruháját menyasszonyi mezként viselő Szaplonczay-Hildével. Nem is tudom… Talán azt mondják evvel, hogy ne vegyünk nagyon komolyan semmit sem. Legfőképp saját magunkat ne.

Solness. Az Örkény Színház előadása. Szereplők: Mácsai Pál, Hámori Gabriella, Bajomi Nagy György, Pogány Judit, Polgár Csaba, Zsigmond Emőke, Szaplonczay Mária e. h. Látvány: Szabados Luca. Zene: Matisz Flóra Lili. Fordító, rendező: Gáspár Ildikó.

Stuber Andrea