Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2005. április:

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

        1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

Napló:

1. péntek

(Szabó Márta. Tetszetős az újságban.)

A Marton-osztály Virrasztás című vizsgaelőadásán voltam tegnap. (Legalábbis a szünetig). Nem különösebben jó, de gyengéden és gyönyörködve nézem a főiskolásokat. Szépek, fiatalok.

Most elmegyünk hétvégi kirándulásra. Az úgy van, hogy kedves férjem munkahelye, az Egyetem jószerével nem is finanszírozza már a tanintézeti működést, inkább csak kotorászik az alkalmazottak zsebében. (A bért talán hagyjuk is, az a legkevesebb.) Kifizettetik a benti telefonszámlát, a parkolást a garázsban, plusz bármit, ami eszükbe jut. Megsarcolják a kutatás-fejlesztésből származó bevételeket, viszont nem áll módjukban fedezni az oktatás költségeit. (Vagyis a tanszék a maga megtermelt jövedelméből veszi a papírt, tollat, kiemelő filcet, projektort, számítógépeket, a laborok felszerelését.) Végül a több körös elvonásokból báró Csekonics Egyetem valamennyit visszaad a tanszéknek, s ezt a vezetés arra szokta fordítani, hogy tavasszal két és félnapos vidéki kirándulásra viszi a dolgozókat és családjukat. Városnézés, ebéd, borkóstoló. Közvetlen tónus, baráti hangulat. Lurkók fogócskáznak, férfiak tréfásakat mondanak, hangos a hahota. Asszonynépség kupaktanács: gyereknevelés, receptklub, lakberendezési ötletek. Én meg kukulok.

Majd csak kibírjuk valahogy idén is. (Tavaly a hortobágyi túra kifejezetten érdekes volt.) Ekkora társaságban okvetlenül akadnak helyes, normális, kellemes emberek. Tudok is néhányat. Milyen kár, hogy egyik sem én vagyok.

Mai:

HA NEM CSINÁLOK

SEMMIT, AZZAL MÁR NINCSENEK IS MÁSOK,

AKIKKEL MINDENEM CSAK VÉGET ÉR?

(Tandori Dezső: Válaszlevél, válaszolatlanságköteles)

vissza a lap tetejére

2. szombat

vissza a lap tetejére

3. vasárnap

Keszthelyen volt a bázis, a Via Hotelben töltöttünk két éjszakát. (Hetvenes évekbeli üdülőstílus, lenyűgöző kilátás a békés Balatonra, és a szobáig hatoló bogárinvázió.) Onnan tettünk buszos túrákat: megnéztük a herendi porcelánékat, a tihanyi apátságot. A legnagyobb hatás Cserszegtomajon ért. Borkóstoló és zenés-táncos vacsora várt ott bennünket a Várszínház pincészetében, illetve a szomszédjában. Mármost ez a várszínház olyan, ha mesélnék, nem hinném el, hogy ilyen létezik. Néhány éve épült, kívülről erődítménynek hat. Belül ezerkétszáz férőhelyes színháznak mondják – sőt, a kultúra védelmében emelt bástyának –, igen impozáns, viszont színházként hasznavehetetlen. Van egy nem túl nagy, négyzet alakú színpad, ami semmit nem tud. Nincs portál, nincs kulissza, nincsenek trégerek, nincsenek járások. Néhány gerenda fut a tető alatt, amiről szőttesek meg pirospaprika-füzérek lógnak le. A színpad alatt másfél méternyi terméskő, a közönség felé eső sarkokon széles kőoszlopok. Amennyire a paprikafüzérektől látni lehet, minden csupa fa és terméskő. Vagyis csak színházilag szegényes a dolog, amúgy nyilván sokba kerülhetett. A színpad és a nézőtér közötti, tizenkét méteres üres sávban csinos műtavacska. A nézőtér három oldalról, szögletesen szegélyezi a színpadot, tehát a látási viszonyok erősen korlátozottak. Maga a nézőtér is tele van faoszlopokkal, gerendákkal, ismeretlen rendeltetésű polcocskákkal a sorok előtt. De mindennek megvan a funkciója. Amire nem paprikát függesztettek, arra magyar és német nyelvű feliratot: Kérjük, ne tegye fel lábát az étel és italtartóra!

Óriási beruházás lehetett ez, és annyi telik tőle, hogy tíz-húsz népi táncos rophatja nyári estéken, ezerkétszáz beevett, beivott német turista előtt. Júliusban és augusztusban, hetente egyszer. Csütörtök az a nap, amikor nagyon kell vigyázni, és véletlenül sem arra tévedni.

vissza a lap tetejére

4. hétfő

Sajnálom Básti Julit. Volt ez a méltatlan Pentheszileia-história, amelyben őt hamis és kedvezőtlen színben tüntették fel, és semmiféle nyilvános elégtételt nem kapott. Nem lenne csoda, ha esetleg elbizonytalanodva érezné magát a Nemzetiben. Ha így van, ez óhatatlanul belejátszik a kudarcba, mármint abba, hogy nem jó A Macskalápon előadásában. Mintha fal lenne közte és a szerep között. Hiába veselkedik erősen, nem bírja áttörni. Én legalábbis csak a nagy akarást éreztem. Maga a darab sem győzött meg arról, hogy a Médeia után érdemes volt ezt megírni és eljátszani. Milenkovic rendezői munkája messze nem tűnt olyan cizelláltnak, mint a kaposvári Murlin Murlo vagy az egri Három nővér esetében. (Bár abban lehet érdeme, hogy a gyerekszereplő remek.) A tegnap esti előadásban voltaképp egyetlen dolog történt meg, az, hogy Básti Juli nyílt színen elvágta a darabbéli kislánya torkát. Ez is mentség számára. Úgy értem, egész este úgy és arrafelé kellett feszülnie a játékával, hogy ezt majd drasztikusan megtegye. Kikérem magamnak egyébként. Ha már sokkolni akarnak, miért a civil kislányt használják fel? (A Katona Médeiájában nem mutatták premier planban a gyerekgyilkosságot, és igazuk volt szerintem.) Bezzeg Básti Juli hátat fordít nekünk, amikor leszúrja magát! Itt már tapintatosabbak – vagy kevésbé ügyesek technikailag.

A kislány (Vay Viktória) nagyságát jelzendő: lemészárlása után két perccel mosolyogva jön ki a tapsra. Mintegy biztatva bennünket arra, hogy ne vegyük a szívünkre a dolgot. A színészek, Básti Julit leszámítva, mind rendben vannak. Kulka János, Molnár Piroska, Stohl András, Pásztor Edina – kitűnőek. Ahogy pedig Csomi megcsinálta magának a Macskanő szerény kis szerepét – le a kalappal. Hibátlan és elementáris. (Küllemileg meg pont úgy fest, mint Kőmíves Sándor.)

Mai:

NEM IGAZI NŐ AZ, AKI NEM VÁLLALJA MÉG A MEGALÁZKODÁST IS EGY FÉRFIÉRT, EGY KIRÁLYI FORMÁTUMÚ FÉRFIÉRT – mondja Thomas Mann A varázshegyben, de nem értek egyet vele. Bár az egészen biztos, hogy nem rám gondolt.

vissza a lap tetejére

5. kedd

(Kedves férjem mindig különös gonddal állíttatja össze a virágcsokrot, amelyet Csomi művésznő számára szokott letenni a portán, új szerep alkalmából. A mostani bukéta is szép sikert aratott a színházban.)

Még a Nemzetihez: tegnapelőtt a Művészeti Tömlöcben is volt épp valami, a Nemzetiben pedig a nagyszínpadon és a stúdióban is játszottak. Vagyis vasárnap este több ezer embert bocsátott ki a kompexlum. A rövidke 2-es villamos viszont csak negyedóránként járt. (Már odafele is alig lehetett felférni rá.) Arra gondoltam, ideiglenes vandálként esetleg meg kellene rongálnunk a BKV járművét. Attól kezdve talán lenne különjáratunk, rendőri biztosítással. Mint a Ferencváros-meccsről jövőknek a metróban.

Anna Kareninát néztem tegnap a Tivoliban. Ez az első olyan POSZT-os versenyelőadás, aminél nem értem, mi beválogatnivalót talált rajta Karsai György. Magáról Anna Karenináról mindig azt gondoltam, hogy végtelenül önző és ostoba. Györgyi Annának amúgy kedvelője vagyok, de itt most csupa külsőségnek találtam az alakítását. Kellene már a Budapesti Kamaraszínháznak egy erős, vonzó férfiszínész, hogy eljátssza azokat a szerepeket, amelyeket Haás Vander Péterre osztanak. Kulka János jó. Szikár, egyszerű, pontos, tiszta. Arra jutottam közben, hogy erről az előadásról én a szünetben eljövök, de aztán a patetikusan befejeződő első rész nagy nézői tapssal zárult. Azt hitte ugyanis a közönség, hogy vége a darabnak. Kicsit kellemetlenül érintett az irodalmi tájékozatlanságuk. Úgyhogy iránymutatásul ott maradtam inkább. (De megbántam. Tovább erősödött az a tapasztalatom, hogy ami az első részben nem jó, az a másodikban sem.)

vissza a lap tetejére

6. szerda

Seress Zoltánt csinálok a héten, a Bárka Maeterlinck-bemutatója kapcsán. Jól bevált interjúalany. Félórát késett, de az ilyenért csak ritkán neheztelek. Néha még jól is jön. A huzamosat késő alanynak ugyanis általában van némi bűntudata, s ettől készségesebbnek és beszédesebbnek igyekszik lenni.

Nagy Györgyről van cikk a mai Népszabiban, akit Nyíregyről ismerek mint koreográfust és mint kedves, laza, vagány fiút. (Egyszer ultipartiban magával rántott egy teljesen link szubkontrába, a gatyám ráment.) Amikor a balesete történt, mi épp Budakeszin időztünk apukámmal a Rehabilitációs Intézetben, gondoltam is, hogy hamarosan ott találkozunk majd, küldtem is biztató-hívogató sms-t. De Edocska, a felesége – vagyis Majzik Edit debreceni színésznő, akinek olyan szemei vannak, hogy elérzékenyülésre adnak okot –, nem hozta fel őt Pestre, mert akkor nem tudott volna mindig vele lenni. Örülök, hogy végül is nem kellett megbánnia ezt a döntését, mert Gyuri szépen javul. Kérem a kedves olvasót egy percre belegondolni: mit csinálhatott végig az elmúlt két évben Majzik Edit a szerepein kívül, egy mozgásképtelen férjjel és két kisgyerekkel. (A cikkben nem közlik az alapítvány számlaszámát. Én közlöm, mert már megtudtam: 60600084-10050824)

Mai:

Tar Sándort olvasok, A mi utcánk című kötetet. Erős, konok, anakronisztikus írónak látszik. Itt egy novellavég:

ISZNAK. ARRA GONDOLT, HOGY MEG KELLENE PRÓBÁLNI, HÁTHA ÚGY JOBB. DOROGINÉ IS ISZIK, MEG ÁRVA JOLÁN, DE LEHET, HOGY A TÖBBI IS. AZTÁN ARRA GONDOLT, HOGY TULAJDONKÉPPEN MÉG ELŐTTE AZ EGÉSZ ÉLET, ÉS ETTŐL MEG KELL BOLONDULNI.

vissza a lap tetejére

7.csütörtök

A Cymbeline titkos favoritom nekem, az egyik legkedvesebb Shakespeare-darabom. Ezért aztán hallatlan könnyelműség volt elmenni tegnap az RS9-be, megnézni a gyér kis előadásukat. (Szűcs Kati is oka, azt mondta, egész jó.) Tisztelem, becsülöm a lelkes amatőröket, csak legyen bennük némi szerénység. A legbizarrabbul itt a társulat mesterei hatnak. Az enyhén beszédhibás Lábán Kati, aki úgy viselkedik a színpadon, mintha nagy színésznő lenne, holott erről nincs szó. És Balkay Géza, aki nagyjából Őze Lajost játssza, de ehhez azért nem elég tehetséges. Amúgy is zavarba ejtő volt, mert annyira lassan mozgott és beszélt, nem lehetett egyértelműen eldönteni, hogy ez maga az alakítás, vagy esetleg alkoholos befolyásoltság. Minden elismerésem a közönségé – nézték az előadást megadóan, érdeklődve.

Dolgozom épp, s jut eszembe, hogy ha nem lenne férji műszaki-tudományos hátterem, én még mindig az írógépet püfölném, az biztos. Amikor először küldtem számítógépből faxon anyagot a Népszava szerkesztőségébe, utána úgy kellett visszatartanom magam, hogy oda ne rohanjak megnézni, tényleg kijött-e náluk a gépből a cikk. (Egyszer régen egy színiigazgatói pályázat eredményére vártunk az önkormányzati ülésterem előtt, s ezenközben modernkori technikai bénázásainkról sztoriztunk, Alföldi Róbert mesélt egy helyeset. Hogy amikor ő először hallgatott CD-t, meg is akarta fordítani a lemezt.)

vissza a lap tetejére

8. péntek

(Talán azért lett a Laurából – Egy csók és minden más, ez volt a címe – „vezércikk”, mert azt nem olvassa a kutya se, így legalább nem derül ki, milyen idejét múlt anyag.)

A Piccolo Színházban voltam tegnap. Csak nemrég ismertem fel, hogy ez ugyanaz a hely, ahol egyetemista koromban Csuri barátnőmmel megfordultam néhányszor Benkó-klubban. A pénzes Zsák, ezt néztem, és jobb volt, mint vártam. Pedig számíthattam volna erre, hogy Kőváry Katalin rendezőben van szakmai tisztesség és önérzet, bizonyos szint alatti előadást nem ad ki a kezéből. Még Balázs Péter is szinte jó volt. Egy különösen formás, komplett kis alakítást is láttam, a Szirtes Balázs nevű fiatalembertől. Mutatós pasas. Ha holnap beveszik egy szappanoperába, holnapután címlapokon lesz, egy hét múlva már bulvárhír, ha megnyomja a kocsija orrát.

(Akartam mondani, hogy Keszthelyen múlt szombaton néztem a Megasztárt. Ebből a második sorozatból semmit nem láttam még, tehát most ismerkedtem meg a versenyzőkkel. Nagyon meglepődtem, hogy pont azt történt, aminek szerintem történnie kellett: azok kapták a legkevesebb szavazatot, akiket nem díjaztam, és az esett ki, akit erre ítéltem. S ha már így bekerültem a vetélkedés uszályába, megmondom, hogy minden körülményt figyelembe véve a Caramel nevűt, Tóth Gabriellát és Torres Dánielt juttatom az első háromba.)

Mai:

József Attila, a töredékek közül.

HA ELHAGYSZ, MINT ÉG ALJÁN A NAP,

MIT IS TEHETNÉK, HOGY NE SZÁNJANAK

 

KI FOGNÁ FÖL SZÍVÉVEL ÉNEKEM,

HA TE SEM ÉRZED, HOGY KI VAGY NEKEM

vissza a lap tetejére

9. szombat

Tulajdonképpen nagyon kíváncsi lennék arra, hogy amikor a pápa elhunyt, akkor pontosan mi zajlott le. Feltéve, hogy a halálon túl az van, amit a katolikusok gondolnak. Vajon konkrétan hogyan történt a mennybe menetele? (A mennybe menetelében egy percig sem kételkedem, ámbár az nem kizárt, hogy az Isten esetleg nem volt mindig teljesen elégedett az ő földi helytartójával. Hátha az Isten némely szempontból kevésbé konzervatív, mint amilyen II. János Pál volt.) Elég sok ember hal meg naponta – itt ez a miskolci kis színésznő is, nagyon rossz néven veszem az ilyesmit –, kell lennie valami hivatali rendszernek, adminisztrációnak, osztályozásnak. (Valahogy úgy, ahogy Molnár Ferenc elképzelte a Liliomban.) De amikor a pápa hal meg, az biztosan odafenn is rendkívüli esemény. Esetleg maga Szent Péter jön ki elé a kapuba, az előző pápákból álló fogadó bizottság sorakozik fel, bemutatkoznak egymásnak, felhúzzák a zászlókat, országos ünnepnap. Remélem, hogy mivel ott már nem lesz egyházfő, lerakhat nagy terheket, s ez megkönnyebbülést jelent számára. De elég szegényes a fantáziám. Voltaképp azon is nehezen tudok túllépni, hogy miféle szellemalakban jelenhetett meg ott fenn, amikor a teste idelenn volt közszemlére kitéve.

Mostanra már elpihent, bárhol is.

vissza a lap tetejére

10. vasárnap

Verőcén a kertészkedés besokalltával még épp elkaptam a BBC-n a Károly herceg esküvőjének végét. Kijöttek a templomból, és a nagy szélben Kamillának fognia kellett a fején a díszbokrocskát, különben tán kiszúrja a szemét. Úgy nézett ki, mint egy megvadult hal. Mindazonáltal jó érzéssel töltött el, hogy ez az asszony – akinek nyilván nagyon sokat kellett nyelnie az elmúlt évtizedekben – elnyerte méltó jutalmát. A kivénhedt királyfi és a csupa protokoll státus – erre vágyott, és az övé lett.

A mi családi vágyálmunk a gyerekekkel a bálnamentés volt. Vannak az óceánokon olyan partszakaszok, ahol időről-időre megfeneklenek pilótabálnák. Ilyenkor önkéntesek fáradoznak azon, hogy átvészeljék valahogy a kalandot. (Zömmel sajnos belepusztulnak. Mármint a bálnák.) Amikor csak az apály miatt maradtak hoppon, locsolgatni kell őket, simogatni, bátorítani, tartani bennük a lelket. Mindig szerettük volna, hogy egyszer a mi négyfős csapatunkra jusson egy bálna, akit sikerül visszajuttatni a vízbe. Hát nem valószínű, hogy ez megvalósul. De legalább hajós bálnanézésre talán majd elmegyünk egyszer kedves férjemmel. Eddig még csak gyilkos bálnákat volt szerencsénk szemügyre venni, ám ők voltaképp delfinek, kardszárnyúak. (A antibes-i akváriumban láttuk őket szerepelni. Egy családnyi orkát: papát és mamát szomorúan lekonyult hátúszóval, és a gyanútlan, vidám gyereket.) A delfineket is szeretjük, naná, elvégre ők is kedvelik egymást, a bálnák és a delfinek. Amikor bálnababa születik, akkor ott néha a palackorrú delfinek bábáskodnak. Ők böködik-lökdösik a borjút felfelé, mindaddig, míg fel nem ér levegőt venni. (Ha ez az ember leszerelte volna a palackomat – mert ez a csalóka látszat –, akkor engem is felszínre taszigálhattak volna a delfinek. Magam is alig hiszem ugyanis, de én vagyok ott a kép közepén, vagyis a Vörös tengerben, illusztris delfintársaságban. Panniról még nem volt kép, hát tessék! Kedves férjem meglepetésszerűen ugrasztott bele bennünket ebbe a búvárkodásba, angolul tartottak rövid kiképzést, aztán már vittek is a vízbe. Tízenegy-két évesek voltak a gyerekek, bátrak és ügyesek.)

vissza a lap tetejére

11. hétfő

Elmentünk tegnap a Fiumei Mező úti temetőbe József Attila sírjához, nappali virrasztásra. (Ez olyasmi, mint a korai klasszikus Panni-mondás: „Egész nap itt fogunk éjszakázni?”) Volt úgy száz-százötven ember és folyamatos fluktuáció. Jöttek idősek, fiatalok, gyerekesek, leraktak kis virágot, hallgattak némi műsort, aztán elmentek. Nekünk Daróczi Ágnes érdekes beszéde és Palya Bea éneklése jutott. Egyszercsak busz indult a Nemzeti Színházhoz, hát elmentünk oda is. Kitűnő szervezés: amikor megérkeztünk, épp Fodor Tamás következett, és elmondta a (talán) legkedvesebb József Attila-versemet, az Ajtót nyitok címűt. Ha már ott voltunk, belátogattunk a Művészeti Tömlöcbe, hát nekem belülről sem tetszik. Kopoltyúval lélegzik a plafon. Plusz a nem nagyon előnyös kilátás a Nemzetire. A színháznak az az oldala leginkább úgy fest, mint egy túl édes cukrászsütemény. Női szeszély. Hanem maga a hangversenyterem, az igazán impozáns! (Nekem a modern pesti házak közül összesen kettő tetszik. Csak nemrég jöttem rá, hogy mind a kettőt ugyanaz az Egeraat nevű holland ember tervezte.) Eredetileg arra készültünk, hogy a Galériában megnézzük a Munkácsy-kiállítást, de ez a program összefagyás miatt egyheti halasztást szenvedett.

Mai:

NEM ÉR SZERENCSE, NEM ÁRT BALSIKER SEM –

SZAVAM SZERELEM KÉRTE.

BOCSÁSSATOK MEG, HOGYHA JÓ A VERSEM

ÉS SZERESSETEK ÉRTE.

Isten éltesse sokáig József Attilát az emberekben!

vissza a lap tetejére

12. kedd

Nagy-Kálózy Esztert képzeltem el erre a hétre, de kétségesnek látszik az interjú, mivel péntek óta napról-napra halasztja a dolgot. (Beteg, nyűgös és főpróbahetes.) A biztonság kedvéért csinálok egy Kerekes Évát, tartaléknak. Ha nem kell most beugrania Eszter helyére, jó lesz jövő hétre.

Megnéztem tegnap a Dallas Pashamende című filmet. Van neki nagyon erős világa, de énszerintem ez a forgatókönyv sincs rendesen megírva. Nem tudom, valahogy nehezen barátkozom Gryllus Dorkával. Annak viszont örülök, hogy a kolozsvári Bogdán Zsolt idekeveredett ebbe a filmbe, és most akárki láthatja. (Nyári Oszkár hátára meg Simon Templar volt tetoválva!)

Ma – a száraz tényközlés szintjén: – temetői látogatás. Ezen a napon lenne huszonegy éves a lányom, ha élne.

vissza a lap tetejére

13. szerda

Elindult a Vidéki Színházak Fesztiválja, ami a következő két hétben jószerével mindenestés elfoglaltságot jelent. (Előtte rálazítottam kicsit. Múlt csütörtök óta nem jártam színházban. Tisztára elvonókúra. Kérdezte múltkor Halmai Kati, nem unok-e minden este színházba menni. Menni nem unok, csak aztán a színházban unatkozom olykor.) A tegnapi este: székesfehérváriak, Pattogatott vérfürdő (Popcorn). A darab második részét elnyeli a demagógia, mint a mocsár. Annak idején a vígszínházi bemutató is belesüllyedt, de a fehérváriak egészen ügyesen felturbózták a befejezést. Tisztességes, dolgos produkció, rendes színészi aprómunka. Brunner Mártáról például soha nem gondoltam még, hogy színésznő, de itt most ezt a benyomást keltette.

Mai:

(Úgy látszik, citátumaim fő forrása Thomas Mann és a hajléktalanok lapja. Most az utóbbi jön, szerkesztve.)

HATVANAS HÁZASPÁR 35. HÁZASSÁGI ÉVFORDULÓT ÜNNEPEL. MEGJELENIK EGY TÜNDÉR, S KÖSZÖNTVE A HŰ FELEKET, EGY-EGY KÍVÁNSÁG TELJESÍTÉSÉT ÍGÉRI.

A FELESÉG: SZERETNÉM A FÉRJEMMEL KÖRBEUTAZNI A FÖLDET!

A TÜNDÉR INT A VARÁZSPÁLCÁJÁVAL, S MÁRIS OTT A KÉT HAJÓJEGY.

A FÉRJ: ILYEN LEHETŐSÉG CSAK EGYSZER ADÓDIK AZ ÉLETBEN. NE HARAGUDJ, DRÁGÁM, DE ÉN EGY HARMINC ÉVVEL FIATALABB FELESÉGET KÉREK!

A TÜNDÉR INT A VARÁZSPÁLCÁJÁVAL, ÉS A FÉRJ MÁRIS 92 ÉVES.

TANULSÁG: A FÉRFIAK IDIÓTÁK. A NŐK TÜNDÉREK.

vissza a lap tetejére

14. csütörtök

(Pedig Rudolf Péter még írta is esemesben, hogy szép interjút csináljak Eszterrel. De ha valaki csúsztatja folyton, és hol ezért, hol azért nem alkalmas, akkor nem fontos neki a dolog, sőt nyűg talán. Abból jó interjú nem lesz, pusztán helykitöltés. Mint amilyen ez lett. Sajnálom.)

Hát akkor közzé teszem a 2x10-es Nagy Könyv-listámat. Azért nehéz, mert voltaképp mindet azonnal el kellene olvasni újra, hogy tudjam, úgy áll-e a dolog, ahogy gondolom. Vagyis vannak köztük olyanok, amelyeket régebben olvastam, ám jól emlékszem a hatásukra. De ki tudja, most miként lennék velük? Egy-egy lényeges könyv korszakonként mást jelenthet az embernek. No mindegy, az biztos, hogy az alábbi listán számomra fontos és kedves könyvek szerepelnek. Zömmel olyan szerzőktől, akiknek még egy-két művét szívesen beneveztem volna. (És bármelyik pillanatban eszembe juthat, hogy elfeledkeztem valami kihagyhatatlanról. Akkor galádul bele fogok nyúlni és cserélek.)

 

Kosztolányi Dezső: Édes Anna                                     Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés

Molnár Ferenc: Az aruvimi erdő titka                            Thomas Mann: A varázshegy

Karácsony Benő: Napos oldal                                      Lev Tolsztoj: Kreutzer szonáta

Németh László: Iszony                                                 Csehov: Drámák

Szabó Magda: Freskó                                                   Camus: A pestis

Fejes Endre: Szerelemről bolond éjszakán                   Flaubert: Bovaryné

Nádas Péter: Emlékiratok könyve                                 Karl May: Winnetou (mi tagadás)

Hamvas Béla: Karnevál                                     Maugham: Színház

Örkény István: Egyperces novellák                               Goethe: Vonzások és választások

Sinkó Ervin: Optimisták                                               Turgenyev: Apák és fiúk

vissza a lap tetejére

15. péntek

Kerekes Évával bezzeg el lehetett üldögélni két órát. Látszik rajta erősen az idő múlása, de azért csicseri lány maradt. Aschertól el van olvadva, viszont a Katona József Színházról nem sok jót mesélt, sőt. Becsületére legyen mondva, még csak nem is kérte, hogy ezeket ne írjam meg. Mégsem teszem bele az interjúba. Meg akarom óvni attól a helyzettől, amibe kerülne, ha a bemutató környékén megjelenne az újságban a társulatra nézve csöppet sem hízelgő véleménye. Nem szeretném kitenni őt annak, hogy a Katonában megnehezteljenek rá. Lehet velem nem egyetérteni, de ezt előbbre valónak tartom, mint leadni egy kemény, szókimondó, visszhangos cikket.

Kellemetlen meglepetésként ér MGP Kávéház-kritikája a Mozgó világban, mivel a szinhaz-hu-n is írt róla. Szerintem „gyakorló” kritikus korában ilyet nem csinált, hogy ugyanarról az előadásról kétfelé publikált volna. (Ez meg az én mérsékelten izgalmas Seress-interjúm.)

Kecskemétiek Rómeó és Júliája. Nemigen szeretem Bodolay Géza rendezéseit. Persze nem mind egyformák, vannak fokozatok. De általában plakátszínházat csinál. Túl harsány, erőszakos, rikító hatásokra törő. Finomság, az nincs benne soha. Tapasztalataim szerint a színészek ritkán jók Bodolay piros neonjai és nyers egyértelműségei között. Most is csak Kőszegi Ákos. Makranczi Zalán igen jókiállású, egyebet nem vettem észre rajta. Kubik Anna hogy be lett vive az erdőbe! Elviselhetetlen röhögőáriákat ad elő mint kikapós és iszákos Dajka. Megterhelő este volt.

Mai:

Szerb Antaltól:

ÚGY TETT, MINTHA KIMONDHATATLANUL SZENVEDNE, ÉS KÖZBEN KIMONDHATATLANUL SZENVEDETT.

vissza a lap tetejére

16. szombat

Panni ma tizenhét éves, hurrá!

Általában gondosan megválogatom, milyen színházba viszem magammal kedves férjemet. Néha persze melléfogok, olyankor furdal a lelkiismeret. Most azonban beletrafáltam, mert ez a tatabányai Szerelem igazi békebeli színházi este volt, élveztük. Semmi különös nem történt, eljátszották a színészek lélekkel, érzéssel, érzékkel, tehetséggel. (A tapasztalatok szerint a múlt századelős darabok jól sikerült előadásai mögött okvetlenül rendező áll. Jelen esetben Novák Eszter, akitől én eddig nem sok olyan produkciót láttam, ami tetszett volna.) Fél tizenegyig eltartott, nyilván mert senkinek nem volt szíve előbb befejezni. Tóth Ildikóban mindig szoktam látni valami ernyedtséget, ezúttal eleven volt. Csomós Mari ennivaló Mama, és Gidró Katalin is nagyon édes. De Varga Zoltán a legnagyszerűbb mint Komoróczy.

Mai:

Kedves férjem hamarosan a végére ér az új Spiró-regénynek – azt mondja, jó –, akkor az jön, de egyelőre Moldova Az utolsó töltény 3. című munkáját olvasom, éppúgy nem sokra tartva a művet, mint az előző kettőt. (Olyan ez, mint a búcsúkoncertek, mindig van belőlük még egy. Ígérem, az 4. utolsó tölténytől már eltekintek.) Itt egy jópofa mondás belőle:

K. MÉG AKKOR IS AZ ELLENÁLLHATATLAN DON JUANT JÁTSZOTTA, MIKOR MÁR CSAK ANNYIRA EMLÉKEZETT A NŐKKEL KAPCSOLATBAN, HOGY ŐK VOLTAK AZOK, AKIK TÁNC KÖZBEN HÁTRAFELÉ MENTEK.

vissza a lap tetejére

17. vasárnap

Visszatérve még a tatabányaiak Szerelemjére, olyan előadás, amit többször meg lehet nézni, mivel az ember egyszerre csak egy szereplőn bírja rajta tartani a szemét, pedig közben a többi is nézendő volna. Varga Zoltánról beszélgettünk utána, hogy a karakterszínészet magasiskolája, amit művelt. És akkor kedves férjem felterjesztette, én pedig jóváhagytam. Hogy ez mit jelent, azt a maga helyén és idejében – a jövő héten – kifejtem majd. Az volt még jópofa, hogy a Tháliában surround hanghatás van, mint a plazamozikban, és a hátunk mögül hallatszott a Szalayék ablaka alatt sétáló katonatiszt kardcsörtetése. A második ilyen alkalommal az előttem ülő Bodolay Géza méltatlankodó arccal hátrafordult, hogy megnézze, melyik néző csinálja a zajt, és még morgott is, hogy ”ki ez az állat?”

Tegnap a pécsiektől a Patika, erről nincs sok mondandóm. A második felvonásban Stubendek Katalin és Köles Ferenc szépen helyt álltak, kedvenc Lipics Zsoltom meg ordítozott. A harmadik felvonást eleve nem szeretem, így az elől eljöttünk.

Ma megnéztem videóról a tegnapi Megasztár-szerepléseket. Ez jó húzás volt, mert harmadannyi időbe telt csak, mint egyébként. Itt most már mindenki kitűnő – Palcsó Tamás mennyivel jobb, mint korábban! valahogy arca is lett mostanra –, kár szűkíteni a keretet. A Pitralon-ügylet közben azt hittem, Tóth Gabi ma kiesik, de nem. Én a magam részéről azt szerettem volna, ha Pély Barnabás nem folytatja.

vissza a lap tetejére

18. hétfő

Érdekes, minden háznál akadnak olyan eleve elrendeltségek, amiken nem lehet változtatni, akkor sem, ha az ember (lánya) szorgos és ellenszenves hárpiaként rendszeresen kifogásolja. Nálunk 1. a fiúk szintén mindig lefogatmossák a fürdőszobatükröt. (Vö: Olga Szemjonovna.) 2. Addig tömik a szemetest, amíg túl nem csordul, de ki nem vennék a teli zacskót, hogy újat tegyenek be. 3. Az elfogyott vécépapír csutkáját megbízhatóan ott hagyják mindig a vécében, ahelyett, hogy kidobnák. (Azt viszont nem közvéleménykutattam, hogy ők mit tudnak felhozni ellenem. Jobb is így, mert kötött a napi naplóterjedelmem.)

Tegnap a szolnokiak Othellója. Hát, nem nagyon… Általában szoktam fogni, amit Telihay Péter a rendezéseivel akar, de most nem igazodtam el. Úgy éreztem, a három főszereplő három különböző irányba megy. Alföldi Róbert magas hőfokon eljátszik egy gyerekdarabos ármánykodót, féltékenységi alapon. Czapkó Antal impozáns jelenség fél-egy fejjel magasabban mindenkinél, de lelkileg és agyilag (a szövegértelmezés szintjén) nem elég robusztus ehhez a figurához. Gubík Ági a leginkább zavarbaejtő. Úgy fest, az ő Desdemonája az oka mindennek, mert annyira frivol nő a lángoló hajával, a túl fesztelen modorával, a meztelenkedéseivel. Szóval nem állt össze a kép.

Mai:

Névnapi ajándékul kaptuk a szüleimtől a Leonardo, a reneszánsz ember című szép kötetet. Hihetetlen, hogy mi mindennel foglalkozott a pali, még egy jókora ollógépet is tervezett a gyapjúszövet bolyhainak levágására. De van itt tőle valami meglepő:

A KÖZÖSÜLÉSI AKTUS ÉS AZ ABBAN RÉSZTVEVŐ TESTRÉSZEK OLY VISSZATASZÍTÓAK, HOGY HA A KÖZÖSÜLŐK ARCA ÉS DÍSZEI NEM VOLNÁNAK OLYAN SZÉPEK, ÉS HAJLAMUK NEM VOLNA OLY TOMBOLÓ, A TERMÉSZET ELVESZÍTENÉ AZ EMBERI FAJT.

vissza a lap tetejére

19. kedd

(Halmai Katalin egyik kiegészítése a tegnapi pontokhoz: a szennyesbe tett nadrágjuk zsebeibe papírzsebkendőket rejtenek. Stimmt!)

Együtt készültünk elindulni itthonról, de már vagy öt perce. Csakhogy én még szaladgáltam a lakásban szájkencéért, kézkrémért, egyebekért. Kedves férjem türelmesen állt kabátban az ajtónál, majd kissé tán erőltetett nyugalommal felvetette, hogy én alighanem rosszul tudom, hogy koraszülött voltam, mert nekem nyilvánvalóan későszülöttnek kellett lennem, és ezt majd okvetlenül tisztázzuk az anyukámmal.

Ha humortalan emberrel élnék, az húsz évet öregítene rajtam, ami nagy luxus lenne, hiszen így sem vagyok már fiatal. Erről jut eszembe, Frédi kutya milyen örömmel fedezte fel a nevetést. Volt két éve néhány olyan hónap, amikor bajokból adódóan magára maradt Verőcén. Hogy ne legyen annyit egyedül a kiskutya, ingáztunk és kétlaki életet éltünk kedves férjemmel. Mi sokat nevetünk. Eleinte Frédike nem tudta, nem értette, hogy ez micsoda. Ha meghallotta, aggódva átszaladt a szobánkba megvizsgálni, mi ez a furcsa hang. Aztán rájött, hogy ez valami jó dolog, és vidáman csatlakozott.

Tegnap a debreceniek Kurázsi mamáján voltam. Ezt az előadást kiadta nekem decemberben a Színház újság. Mondtam: havazik, nincs téli gumink, nem megyek el kocsival. Vonattal és ott alvással vállalom. Gondolkodtak két napig, aztán az volt a válasz, hogy megfontolták, és ennyit nem ér, vagyis ennyi pénzünk nincs. Így áll a szaksajtó zászlóshajója, a messze legjobban dotált színházi lap. Most viszont a Criticai Lapoknak írom majd, nyilván nyüglődve, mert túl sok mondanivalót nem kínált az előadás. Összefoglalom: Dobos Ildikó jó színésznő, és való neki a szerep. Ámbár közben Vári Éva jutott eszembe, neki való csak igazán!

vissza a lap tetejére

20. szerda

Miskolciak Egerek és emberekje a Nemzetiben. (Ó, hogy szeretném, önösen, ha a Nemzeti itt állna az Engels Erzsébet téren! Nem pedig ott a pusztában, ahol mindig hideg van és fúj a szél, mint a Lövölde téren.) Nagyon kedvelte az előadást a közönség. Ez a darab meg szokta érinteni a szíveket. Csak hát az én szívem szőrös: Hunyadkürti Istvánt, aki kábé kettő centivel magasabb és három kilóval nehezebb a George-ot játszó alacsony, zömök Mihályfi Balázsnál, a legjobb indulattal sem vagyok képes bivalyerős, közveszélyes Lennie-nek tekinteni.

Örömmel jelentem, hogy Varga Zoltán ma megkapja az Ananász-díjat. Az előzmények: 1992-ben láttunk Békéscsabán egy igen jó kis Kabaré-előadást, Réti Andrea személyében remek Sally Bowles-zal. Schultz urat Jancsik Ferenc játszotta, akit előtte talán sosem láttunk még, és valami elképesztően jónak találtuk. Napokig el voltunk ragadtatva tőle, és azon sajnálkoztunk, hogy Békéscsabán túl senki nem tudja; ott tündököl a színen egy isteni Schultz úr. Akkor kedves férjem azt mondta, hogy küldjünk neki egy ananászt. (Mivel a darabban is játszik ilyen gyümölcs.) Küldtünk. Írtunk mellé levelet is, magyaráz(kod)ót, elismerésünket és köszönetünket kifejezendő. És most, amikor Varga Zoltán lenyűgözött bennünket a Szerelem előadásában, kedves férjem csak annyit mondott, hogy ananász, én meg bólintottam. Csomag + levél ma lett letéve számára a Vidám Színpad portáján.

Mai:

Nádas Péter: Évkönyv

AZT TUDTA, AMIT TE IS TUDTÁL, DE ÍGY MÁR KETTEN TUDTÁTOK, ÉS AZ VALAMI EGÉSZEN MÁS TUDÁS.

vissza a lap tetejére

21. csütörtök

Hetek óta akarok interneten szavazni a Nagy Könyvben a Bűn és bűnhődésre, de mindig az volt a válasz, hogy Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkijre nincs találat. Szóvá is tettem mailben, mire értetlen és lekezelő választ kaptam, amivel nem jutottam előbbre. Tegnap aztán kedves férjem rájött, hogy Fedor Mihajlovic Dostoevskijt (!) kell beírni az üres mezőbe. Úgyhogy én mindenekelőtt A magyar helyesírás szabályait tudnám javasolni nekik Nagy Könyvnek.

A maratonfutók tiszteletkört futnak című opuszt, amelyet tegnap láttam a kaposváriaktól, elég soványkának találtam. (Írt ennél egy érdekesebbet Kovacevic a rendszerváltás környékén, a Nemzeti játszotta.) Talán ha kicsit kusturicásra lett volna rendezve. De így… lapos kabarénak látszott. Kovács Zsolt tökéletesen nagyszerű, mint azt már eddig is tudtuk. Másra nem emlékszem az előadásból. (Nyári Oszkárnak „élőben” nincs Angyal-tetoválás a hátán.)

A szünetben odalépett hozzám Réczei Tamás avval, hogy teljesen igazam volt a Veszedelmes viszonyokat illetően (zsollye.hu márc. 30.), de ő hiába mondta Szurdi Miklósnak. Ha ezt a megnyilatkozást a felelősség vállalásának tekintjük – példás és kivételes gesztus. Ha a felelősség elhárításának, akkor meg nem annyira.

Azt írja az újság, hogy Lance Armstrong idén utoljára indul a Tour de France-on (és megnyeri hetedszer is, remélem). Szoktuk nézni tévén a versenyt. Tíz évvel ezelőtt ott voltunk a befutónál a Champs-Élysées-n, de akkor Armstrong még rákbeteg volt, nem kerékpáros. (Nem így van egyébként. Akkor már részt vett a Touron, még szakaszt is nyert, csak mi nem ismertük a mezőnyt.) Hát lehet, hogy az utolsó Tourja beleszól a nyári programunkba. Azt mi évek óta szeretnénk ugyanis látni egyszer élőben, ahogy Armstrong megindul felfelé a hegyen. Egyszer csak kiáll a nyeregből, az arca befagy, a szeme üvegessé válik, a világ meghal, és ő teker, teker, teker mint gép, míg mögé nem kerül mindenki.

vissza a lap tetejére

22. péntek

A veszprémiek Ők heten (Brémai muzsikusok) című gyerekelőadását láttam tegnap délután. Örömmel vettem, hogy ez voltaképp folytatása Palásthy Bea korábbi Micimackójának, mert az nekem tetszett. Ugyanaz a díszlet, ugyanazok a figurák, és jólesett viszontlátni őket, Topolcsányi Laura perfekt Nyusziját meg a többieket. Nem volt könnyű nekik velünk. Erősen foghíjas nézőtér, sok nem teljesen ép gyerekkel, akik nem mindig a megszokott módon reagáltak, illetve nem mindegyikük reagált. Plusz Zala Szilárd kolléga mellettem, aki még a leghangosabb zeneszámok alatt is képes békésen bealudni. (Nem bántásiból a megjegyzés. Irigységből inkább. Vagy mégsem. Mondják, beteg.) Kicsit tán hosszú az előadás, de igen szépen dolgoznak benne a színészek. (Blogbarátoknak: Bajlának nagyon jól áll Füles.)

Este a Kortárs Drámafesztivál keretében lengyeleket láttam, a Mérgek című produkciót lódziaktól. Nem valami nagyszabás: öt, kevéssé eredeti párjelenet két színészre, egy fiatal és egy idősebb férfira. Ki lett bírva.

Mai:

Részlet a Fogságból:

DE HOGY NYOMORULTUL ÉLNEK A ZSIDÓK, AZT TUDTÁK: A PORTA CAPENA KÖRNYÉKÉN, A VIA APPIA ELEJÉN LEPRÁS ZSIDÓK KÉREGETTEK, EZT LÁTHATTA AKÁRKI, ÉS SOKAN VETŐDTEK ARRA, LÉVÉN A KÖZELI VIA OSTIENSISEN KÍVÜL EZ VOLT A DÉLI KERESKEDELEM KAPUJA

Fájdalommal tudatom, hogy Spiró György – megfertőződve egy rossz nyelvi divattól – helytelenül használja itt a lévén szót. Amire ő gondol, az a mivel, illetve a mivel hogy. Az után következhet volt, vagyis ige.

vissza a lap tetejére

23. szombat

Csoportosan mentünk tegnap Kaposvárra, és a fél életünket ott töltöttük az új Mohácsi-bemutatón. Fél tizenkettőig tartott. Sok mindent lehetett mondani a Megbombáztuk…-ra, a Csak egy szögre, a Sárga liliomra, hogy miért volt muszáj hosszúnak lennie, de erre most nincs mentség. Ez a Frayn-darab (Még egyszer hátulról, vagy Ugyanaz hátulról, vagy Hangok hátulról, jelenleg: Veszett fejsze) szimpla, normál méretű, háromfelvonásos, frappáns, ügyesen megírt, pontos, kompakt vígjáték. Ezt is belefullasztani az egyre fáradtabb és fárasztóbb, mind kimerültebb és kimerítőbb, féktelen és parttalan szómenésbe – már-már halálos. Meg hát a színészeknek sincs ekkora kapacitásuk. Kocsis Pál, Nagy Viktor, Felhőfi Kiss László többé-kevésbé bírja szusszal. A többiek halvány bábfigurák ebben a kissé önhittnek ható, általános mohácsista rendetlenségben.

Mi méreg gyűlt volna össze bennem éjfélre, ha nem szeretném Mohácsit! Félő, hogy ez (vagyis ő) már ilyen is marad. Ha eddig nem vetett gátat neki senki, most már nyilván nem is fog, hacsak magamaga nem. Talán egyszer egy szép napon Mohácsi János majd nagy elhatározásra ébred, jobb lábbal kel fel, és azt mondja: ezentúl hatékony és gazdaságos leszek, mint a nem hagyományos mosópor!

vissza a lap tetejére

24. vasárnap

A Nagy Könyv honlapján a listán kívül most telefonszámok szerepelnek, amelyeken szavazhatok 150 forintért. Leveszem a kezem az akcióról. Viszont Olga Szemjonovna nyomán megcsináltam a filmlistámat. Ez szerintem elég kommersz, és nem is a legjobb filmeknek nevezem őket, hanem a nekem (talán) legkedvesebbeknek. A sorrend tetszőleges, Az ötödik pecsét, a Picasso kalandjai, az Underground és Spielberg Párbaja épp csak lecsúszott:

         Sándor Pál: Herkulesfürdői emlék               Alan J. Pakula: Klute

Makk Károly: Szerelem                         Sergio Leone: Volt egyszer egy vadnyugat

Dobray György: Vérszerződés              Kertész Mihály: Casablanca

Bacsó Péter: A tanú                              Billy Wilder: Van aki forrón szereti

Bereményi Géza: Eldorádó                   Woody Allen: Zelig

Szabó István: Álmodozások kora          Milos Forman: Tűz van, babám!

Szurdi Miklós: Hatásvadászok              Roland Joffe: A misszió

Székely István: Hyppolit, a lakáj           Sydney Pollack: Ilyenek voltunk

Sándor Pál: Ripacsok                           Bob Fosse: Kabaré

Fábry Péter: Nyom nélkül                     Sidney Lumet: Tizenkét dühös ember

Az egriek Oidipusza volt tegnap délután. A görögök sorstragédiáit általában nehezemre esik nézni. Irritál, hogy az isteneik szórakoznak velük, ők meg butaságból hagyják. Úgy értem, Oidipusznak csak arra kellett volna vigyáznia egész életében, hogy ne öljön embert. Olyan nehéz ez?! Szép komolysággal helyt állt Görög László mint Oidipusz, Pap Vera mint Iokaszté, Mészáros Máté mint Karvezető. (Plusz Csendes László, akit de szeretek!) Utána át a Tháliába, ahol meg a Tudós nőket adták szintén az egriek. Rále Milenkovic rendezte, nem fantáziátlan és nem stílustalan, de valóban kétes ízlésű. (Emlékszem, Zappe kolléga kiakadt tőle a Népszabi hasábjain.) Lehet nyugtázni, hogy Anger Zsolt kitűnő színész.

vissza a lap tetejére

25. hétfő

Látom a Súgóban, hogy két-három pöttyel kevesebbet adtam a Kamra Csongor és Tündéjére, mint a kollégák. Nem írtam róla kritikát, úgyhogy most ismertetem az álláspontomat: szerintem Zsótér Sándor túszul ejtett egy csodálatos színdarabot, belökte a pincébe, és székhez kötözte. Szegény mű vergődött, ahelyett, hogy szárnyalt volna.

Egyéni csúcsot javítottam: tízszer voltam színházban a múlt héten. Fesztiválon (Pécsen, Kisvárdán) szokott ilyen sűrű lenni a program, Pesten még nem volt rá példa. Az Artéria Társaság Hedda Gablere véletlenül esett be megbízásként a zsollye.hu-tól, de örülök, hogy így alakult. A Nórájuk sem volt ellenemre (lásd szept. 21.,) ez meg pláne. Egy rendkívül antipatikus, de van benne valami típusú Hedda (Murzsa Kata), egy pompásan nevetséges/mulatságos Tesman (Sáfár Kovács Zsolt), egy trendi, vonzó Brack (Tűzkő Sándor, egykori nyíregyi stúdiós) és az egészben valami megfontolt, bölcs irónia. Kifejezetten élveztem. Utána még a Macska a forró bádogtetőn a soproniaktól a Tháliában. Őszintén szólva Tennessee Williams egész életművéért nem adnék – mennyit is? – mondjuk száz dollárt. Csupa lejárt nyavalygás. Ez a macskázás meg bádogtetőzés is… Nem szenvedhetem. Mindazonáltal működő az előadás, Nagy-Kálózy Eszter jó benne és a többiek sem rosszak.

Mai:

S APÁM, TE, A BÚS MAGASLATON ÁLLVA,

VAD KÖNNYEK KÖZT ÁTKOZZ VAGY ÁLDJ MEG ENGEM.

NE BALLAGJ CSÖNDBEN AMAZ ÉJSZAKÁBA.

TOMBOLJ, DÜHÖNGJ, HA JŐ A FÉNY HALÁLA.

Ez a Macska a forró bádogtetőn mottója, Dylan Thomastól. Micsoda hangzatos nagyzolás! Jól illik a darabhoz. (Viszont a fordító, Vas István még tudta, hogy magánhangzóval kezdődő szó előtt amaz van, nem ama, mint oly gyakran manapság.)

vissza a lap tetejére

26. kedd

Attól tartok, a Lajos Sándor-i hibába estem: túlvállaltam magam. A Veszett fejsze (Színház), a Kurázsik (Criticai Lapok) és az Oidipusz (Kritika) leadását átütemeztem a jövő hétre, így aztán ott is torlódás lesz. Maradt e heti teljesítésre a szolnoki Othello (Criticai), a Hedda Gabler és a Brémai muzsikusok (zsollye.hu), valamint Bede Fazekas Szabolcs a Jövő 7-nek. (Őt választottam ugyanis, miután olvastam Szemere Katától a Népszabadságban, hogy a múlt héten két bemutatója is volt.) Ez már majdnem napilapos tempó. Évekig dolgoztam napilapoknál, innen tudom, hogy nem nekem való. Minimum egyet muszáj ugyanis aludnom a cikkre. Utáltam aznapos írást leadni, mert másnap még biztosan találok rajta javítanivalót. Ha meg benne marad a hiba, annak egy hétig betege vagyok.

Tegnap Kortárs Drámafesztivál, moszkvaiak Szigarjev Gyurma (más fordításban: Plasztilin) című darabjával. Most jelent meg a Mai orosz drámák kötetben, és olvasva sem tetszett. Durva, nyers, szerkesztetlen. Az előadás sem érintett meg. Egyvalaminek örültem, a poharaknak. Ezek még ugyanazok a legolcsóbb poharak, amikkel negyed százada, vagyis az én (moszkvai) időmben tele voltak a kollégiumok és a sztalóvaják. Bordás üvegpohár víz, tea, vodka vagy bármi más fogyasztására. Sza znákom kácsesztva. Csomi azt mondja, Romániában is ilyenek voltak. Akkor ezt hagyta az utókorra a szocialista tábor.

vissza a lap tetejére

27. szerda

Mentem tegnap véradásra, mert kicsit hasznosabb tevékenységnek tartom, mint a kritikaírást. Egyszer csontvelődonornak is jelentkeztem, de ott alighanem veszélyes hulladéknak minősítettek. Adtak az elején egy paksamétát a tudnivalókról, abban szerepelt, hogy mikor mennyi vért vesznek majd. Erre én direkt figyeltem, hiszen kell a vérem másra is. Aztán a második alkalommal levették rólam az előírt adag tízszeresét. Értettem én, úgy voltak vele, ha már néhány balek odamegy, megcsapolják, de felháborított. Ráadásul az orvosnő, akinél reklamáltam, úgy tett, mintha nem értené, mit kifogásolok. Az a legbosszantóbb, ha hülyének nézik az embert. Az orra alá dugtam a papírokat, mire ő csinált úgy, mintha hülye lenne. Ó, hát véletlenül túlszaladt talán a csőben a vér – mondta. Ja. Mind a négyünk esetében, akik akkor ott voltunk. A másik három lány azóta biztos boldog csontvelődonor, engem viszont, problémás alanyt, soha többé nem hívtak be.

Pestligeten jártam tegnap délután, a Gózon Gyula Kamaraszínházban, a Kurázsi mamán. Nem rosszul jegyzett, profi színészek a világ végén, irgalmatlan körülmények között két-háromtucatnyi gimnazistának Brechtet játszanak. (Kellékes tán nincs is? Amikor Kurázsi odaadná Kattrinnak az Yvette piros cipőjét, a cipő nem volt sehol. Kereste egy ideig Horváth Zsuzsa, majd kiment, behozott egy szatyrot, és közölte, hogy abban van. Ezt nevezem kurázsinak!) Remélem, legalább jól megfizetik őket. (Aligha.)

Késő este még megnéztem a Terrorizmust a szolnokiaktól. A vidéki fesztivál valamelyik előadásán összefutottam Quintus Konráddal, kérdezte, nem láttam-e, s ha igen, nem mondanám-e meg, milyen, mert ő nem tudja. Illetve érzi, hogy nem az igazi, csak nem tudja, mitől. Hát én sem tudom, mitől. Talán hogy olyan nagyon színdarab akar lenni. Konrád mindenesetre tetszett. Volt benne élet. Meg ahogy korosodik, mind súlyosabb is. Nem kilóra értve persze.

vissza a lap tetejére

28. csütörtök

És a 8. napon (…megteremtette Isten a Down-kórosokat), ezt láttam tegnap a Thália Stúdióban. Ambivalensen viszonyultam, mindvégig erős tartózkodást éreztem magamban. A többi néző jobban hagyta magát, könnytörölgetésbe és orrfúvásba fúlt az előadás vége. Az biztos, hogy ebben a nőben, Szalay Krisztában van valami lefegyverző. Tehetség? Kedvesség? Szeretet?

Menetrendszerűen haladok. Tegnap megírtam Szabolcsot (akinek az egy bemutatója miatt nem volt másik bemutatója), ma a Kurázsik vannak soron, holnap meg Mészáros Sára. Szerencsésen úgy alakult, hogy az Uriel Acosta című pécsi bemutató kapcsán meginterjúvolható a Jövő 7-nek egy fiatal pécsi színésznő, akit kedvelek a nézőtérről, és ma este fel tudom keresni a Nemzeti Színházban, mivel szokta ott karakteresen mórikálni magát a Holdbeli csónakos előadásában. (Nagy méretű, szenvedélyes, eszmékért lángoló darab. Mármint Gutzkow Uriel Acostája. Forgách András fordította, elkértem tőle mailben, most úsztam partra belőle.)

Mai:

Spiró György: Fogság

EZEK AZ EMBEREK RAJONGANAK. BOLDOGAN MENETELNEK. JERUZSÁLEMBE MENNEK FEL, A TEMPLOMBA! RÓMÁBAN NEM RAJONG SENKI, LEGKEVÉSBÉ A SZKEPTIKUS, RABSZOLGAUTÓD ZSIDÓK. ZSIDÓNAK LENNI RÓMÁBAN TÁRGYILAGOSSÁGOT JELENT: MINDENKINEK ROSSZ, DE A LEGROSSZABB, HALLELUJA, MINEKÜNK, ÁLDOTT LEGYEN ÉRTE AZ ÚR NEVE.

vissza a lap tetejére

29. péntek

Csomó mindenkivel találkoztam tegnap a Nemzetiben, szinte minddel idétlenül viselkedtem, a leghülyébben alighanem Schell Judittal. De a lánnyal, Mészáros Sárával jól elvoltam. (Aki egyébként most elszerződött Pécsről Egerbe. Ez rokonszenves és bátor vagy felelőtlen lépés, majd utólag derül ki, melyik.) Gazsó Gyurcival is beszélgettem kicsit, soha nem láttam még ilyen dúltan panaszosnak. Áprilisban két bemutatója volt (hó elején a Mester és Margarita, közepén az elcsúszott Farsang), aztán rögtön próbálni kezdte a Boldogtalanokat, fáradt, nyúzott, besokallt. Mélyen megértem. Én is fáradt vagyok, és amikor véget ér az évad meg a heti Jövő 7 és zsollye.hu, akkor pihenés helyett elmegyek tíz napra Kisvárdára nemaludni és fesztiválnapilapot szerkeszteni. Ha megérem. (Kerekes Éva.)

Régen egyébként gyakran hívtam az interjúalanyokat lakásra, egyetlen praktikus okból. Terjedelmesebb interjúhoz magnó kell, és csak táskamagnóm volt. Szégyelltem volna beteríteni egy presszó teljes kisasztalát. Inkább jöjjenek fel a művész urak és hölgyek, gondoltam. És évekig furcsálltam magamban, hogy férfiak beállítanak egy nő lakására üres kézzel. Aztán arra jutottam, biztosan jóféle tartózkodásból teszik, mert nem akarnak lekenyerezni, vagyis levirágozni engem. Itt jegyzem meg azonban, hogy az egyetlennek, aki virággal jött (nem karóval), Kerekes Pubi Józsefnek – róla szól e pozitív megemlékezés – ebből semmiféle haszna utóbb nem származott :-)

Mai:

BARÁTSÁGOS VAGYOK AZ EMBEREKHEZ.

HORDOM MINT ŐK A KEMÉNYKALAPOT.

AZT MONDOM: MIND EGÉSZ KÜLÖNÖS SZAGÚ ÁLLAT.

S AZT MONDOM: NEM SZÁMÍT, ÉN IS AZ VAGYOK.

(Bertolt Brecht: A szegény Bertolt Brechtről)

vissza a lap tetejére

30. szombat

(Pontosításra szorul a tegnapi bejegyzés. Kerényi Imre is hozott egyszer virágot. Igaz, akkor nem interjú miatt jött fel, hanem meg akarta nézni az ablakomból a március 15-i ünnepséget, mert tudta, hogy rálátásom van. Az még a Múzeum körúti legénylakásom, illetve leánylakásom, vagyis elváltasszonylakásom volt.)

Visszatérve az interjúhelyszín témájára: régebben, még a rendszerváltás előtt, a Film Színház Muzsika idejében az is sűrűn előfordult, hogy az újságíró házhoz ment. Szerettem ezt, a színésznőlakásokban üldögélést, fényképek, plakátok, ezernyi mütyür és premierajándék közt. (Emlékszem például, mi minden burjánzott Szemes Marinál.) Meg jó volt azért is, mert benyomásokat lehetett szerezni az alanyról a saját közege láttán. De ez a gyakorlat is elmúlt, tapasztalataim szerint ma már nemigen hívják meg a színészek az otthonukba az embert. (Érthető ez, minden szempontból. Én sem hívnám a helyükben, lakást fotografálni meg pláne nem.) A kilencvenes évek elején találkoztam először Béres Ilonával, valami olyasmit mondott akkor, hogy magához majd csak egy jól sikerült első interjú után hív meg. Több jól sikerült interjút is készítettünk azóta, kicsit mindig reménykedtem, hátha eszébe jut ez a mondása, de nem. És az eltelt évek alatt, úgy látszik, az ilyesfajta invitáció teljesen kiment a divatból. Így nem jártam Béres Ilonánál többször is… (Az utóbbi évtizedben tán csak Horesnyi Balázséknál voltam, de az a lakás igazán izgalmas és impozáns elegy; egy díszlettervező, egy színésznő – Varga Marika, így mondja mindenki, tetszik nekem, hogy így nevezik – és két, rosszcsontnak látszó fiúgyermek családi fészke.)

vissza a lap tetejére

31.  nincs is ilyen nap áprilisban

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra