Stuber Andrea naplója
© netrights: Stuber Andrea
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
2007. február:
A szerzői jogász Hartai Adriennel kábé ezer éve nem találkoztam, úgyhogy már csak azért is megérte tegnap elmenni a Tömlöc-beli Fesztivál Színházba, mert véletlenül egymás mellé szólt a jegyünk. A Kurt Weill Cabaret című előadást láttuk a Madách Színháztól. 22 song enyhén revüsített formában, hét nő és egy férfi felléptével. Balla Eszter, Haumann Péter, Ladinek Judit, Malek Andrea, Molnár Szilvia, Oroszlán Szonja, Várady Viktória. Elegáns, profi produkció másfél órában. Mit mondhatnék még? Most akkor szívesen megnéznék egy Balla Polly – Malek Jenny leosztású Koldusoperát. Kedvelem Malek Andreát. Ez abból is adódik, hogy egyszer régen csináltam ezt a cikket vele. A találkozás itt nálunk történt, beszélgettünk, beszélgettünk, közben már hazaért a kedves férjem is, később feljött Andreáért a fiúja, és csak ültünk itt mindketten (a fiúval együtt hárman), teljesen lenyűgözve egy fiatal lány természetességétől, bájától, őszinteségétől, kedvességétől, varázsától. Nem sokon múlt, hogy nem ülünk itt azóta is mind a négyen. (Mondjuk akkor Malek Andrea nem mehetett volna feleségül Princz Gáborhoz.) Mivel a Kurt Weill-műsorban Haumann is elénekelte a koldusfinálét, borostul és palacsintástul, hazaérve megint kénytelen voltam palacsintát sütni. Úgy látszik, ez már feltételes reflexszé (de miért nem reflexxé? nekem az jobban tetszene) vált nálam. Eger kapcsán még annyit, hogy a szállodákban bejelentkezési lapot kell kitölteni, és kérdezik a személyi igazolvány számát is. Én nem tudom a személyim számát, ezért mindig a Bródy János szig-számát szoktam megadni, mert azt tudom. Volt egy dala, amelyben megénekelte: AU-IV. 385223. Még soha sehol nem ellenőrizték és nem tették szóvá, milyen igazolványszámot nyújtok be. Az lehet a helyzet, hogy a hotelportások vagy nem olvassák a beírt adatokat, vagy nem tudják kívülről azt a régi dalt. Arra gondoltam tegnap a József Attila Színházban, hogy az Ahogy tetszik az egyik legnehezebben elkezdhető Shakespeare-darab. Első jelenete szinte megoldhatatlan. Egyfelől a szikár információközlés, másfelől Orlando máris forrponton. Nádasdy Ádám új fordítását hallottuk. (Helyenként bántott. „A jobbik felem két vállon fekszik itt.” Én úgy képzelem, hogy a jobbik felemnek csak egy válla van. Vagy: „örömet okoz”. Okozni bánatot szoktunk. Örömet szerzünk.) Hargitai Iván rendezte a produkciót, aki szereti a modern környezetet, még ha ez csak üres forma is. A női főszerepet bűbájos fiatal színésznő, Tompos Kátya játssza. Csak hát Rosalindának mindenekelőtt előadásra van szüksége maga körül. Az meg itt nincs. (Viszont köszönhető egy jó jelenet Horgas Péter díszletének: az ardennes-i erdő előállítása.) Amikor Schnell Ádám agyonjátszotta a „Színház az egész világ” monológot, az jutott eszembe, hogy szünetben hazamegyek. Így is lett. Mai: Annak idején az Esti Hírlapnál becsületbeli ügy folytán lettem elbocsátva, miután egy összértekezleten kiálltam a méltánytalanul kirúgott főnök mellett. Evvel a legkevésbé sem dicsekedni akarok, ugyanis nem érdemem, hanem adottságom ez, ráadásul nincs bizonyítékunk arra, hogy akkor is így viselkednék, ha kénytelen lennék két kézzel kapaszkodni egy állásba. Amit mesélni akarok ennek kapcsán: ilyenkor – mert hát nem egyszer jártam így – a kollégák odajönnek az emberhez és igazat adva, együttérzőn kondoleálnak, búcsúzkodnak. Még azok a más rovatbeliek is, akikkel – nagyobb szerkesztőség esetén – szót sem váltottunk soha. Ebben a helyzetben szoktam idézni a szimpatikus odajövőknek az Ahogy tetszik Le Beau-ját (Szabó Lőrinc fordításában): REMÉLEM, HOGY KÉSŐBB, EGY JOBB VILÁGBAN MEGISMERJÜK ÉS MEGSZERETJÜK EGYMÁST. Az a mélységesen elkeserítő a képviselők költségtérítési ügyében és a Fidesz politikusainak hősies kordonbontásában, hogy miként gondolkodnak a törvényhozásban ülő embereink. Meg vannak győződve arról, hogy ha ők úgy tartják jónak, akkor a törvény nem számít. Rájuk nem vonatkozik. Örültem, hogy a Duna tévé adta tegnap a Sztornó című új magyar filmet, mert moziban nem sikerült megnéznem. Lovasi András kifogástalan, de valahogy hiányzott a filmből az átütő őrület. Lehet, hogy moziban, nagyban jobban hatott volna. Voltak mindenféle könyvek. Most Huszár Tibor Kádár-könyvét olvasom (A hatalom évei 1956–1989), de akadozva, úgyhogy belefogtam Tibor Fischer A béka segge alatt című regényébe is. Mivel láttam egy tévéműsorban Mohácsi Jánost, amint ajánlotta. Szóval éppen ezt olvasom. Nagyon laza. Mai: A Népszabadság tegnapi számából, Csákvári Gézától, a Valami Amerika és a Magyar vándor című filmekről: IGAZ, UTÓBBI AZÓTA FELÉRTÉKELŐDÖTT, KÖSZÖNHETŐEN A RÉGI VÍGJÁTÉKOK REMAKE-JEINEK KÖSZÖNHETŐEN. Ez a mondat sajnálatosan arra utal, hogy e cikket a megírásától a megjelenéséig senki el nem olvasta. (Na jó. Esetleg egy köztes szerkesztő szórendet akart cserélni, mellőzhetően.) Egyébként oly sok év után most a kihordási bonyodalmak nyomán lemondtuk a Népszabadság-előfizetést a múlt hónap végével. Ennek ellenére máig is bedobják a postaládánkba. Ennél kupiisztikusabb már nem is lehetne a terjesztésük. Jelentős pusztítást végeztek a viharok Verőcén az ártéri erdőben. Viszont felépült autóbalesetéből a Géza fejedelem lovasszobra. Erről jut eszembe, a közelünkben, a Szomory Dezső téren áll egy kút, szoborral a tetején. Gyakran elmegyek mellette, de csak mostanában néztem meg egyszer tüzetesebben. Lenge ruházatú, vízhordó emberpárt ábrázol. A nő két nagy korsót visz rogyadozva. A férfi egyet. Neki maradt egy szabad karja, avval átöleli társát, hogy össze ne roskadjon, s ezenközben üres kezével a nő pucér mellén matat. Nem tudom eldönteni, hogy egy szexista férfi szoborta vagy egy felháborodott, feminista nő.* Mai: A Szakasits Etele útnál egy kirakatban kötényt láttam, ez volt rajta nagy betűkkel: A FÉRJEM NEM A FŐZTÖMÉRT VETT EL… Fölötte egy áruismertető cédula állt evvel a szöveggel: TRÉFÁS FELIRATÚ KÖTÉNYEK Mos’ mi olyan tréfás ebben?! – kérdem halálra sértődve. * Megkerestem interneten, hogy ideiktathassam az alkotó nevét. Sidló Ferenc műve 1933-ból. Danaidák. Vagyis két nő. Lehetetlen. Az a magas, atletikus nem lehet nő! Az egy nagyobb mellű férfi. (Ha visszamegyek egészen a mitológiáig, úgy döntök, hogy a szobor Hypermnestrát és jegyesét, Lynceust ábrázolja, a Danaidák tárgykörből.) A közönség egy rejtély. (Talán nem is egy, hanem több rejtély.) Például a Kamaraszínház kényelmetlen zugait az Asbóth utcában általában megtöltik a nézők, legyen ott bármi, bárkivel műsoron. Ide meg, a Thália új Stúdiójába alig jöttek el tegnap este, amikor Dürrenmatt Play Strindberg című háromszereplőse ment. Pedig ezt Cserhalmi György, Hernádi Judit és Seress Zoltán adják elő, ami igazán minden(féle) igényt kielégítő szereposztás. És a produkciójuk sem érdektelen, főleg mert nagyon különbözőképpen fognak a dologhoz. Cserhalmi mintha ezen az egy estén akarná eljátszani az összes főszerepet, amit az elmúlt öt-tíz évben nem játszott el. Hangoskodik, hatalmasakat gesztikulál, rogyadozva jár, túlkap. Hernádi a szaktudása jól bevált rétegét hasznosítja, minden szavához akad egy vicces, ironikus mimikai mozzanata. Seress Zoltán pedig mindevvel szembeszegezi a halkságot, mértékletességet, pontosságot és a maga feszes eleganciáját. Nem jó előadás, de tanulságos este. Így egy nap elteltével már biztos, hogy meg kell említenem az Ég veled! című filmet. Tegnapelőtt adták a tévében a filmszemle kapcsán. Nem szoktam cuppanni Pacskovszky József munkáira, de ez most eléggé tetszett. Egész leleményesnek találtam a történetet, örültem orosz színészeket oroszul hallani, és hát nem felejthető a mesének az a szálja, amelyet Kállai Ferenc figurája köré szőttek. Volt ott egy olyan perce Kállainak… Ahogy nézett Balla Eszter után, halványan reménykedett, kicsit már hitt, örült a lánynak, azután egyszer csak megdermedt a szeme és vége volt. Most láttam először öregembert meghalni. 2007. már a negyedik év a naplóban. Dagad, dagad. Miközben lassan elér majd a szenilitás, úgyhogy előbb-utóbb nyilván fogok olyasmit írni, amit írtam már. Kérem a csúcsfigyelmes olvasókat, értesítsenek, ha ez bekövetkezik! Ezt azonban biztosan nem írtam még: február 14-16.: szülinapi távközlési konferencia Párizsban!!! :-D Jövő kedden megyünk, vasárnap jövünk. Jó dolgomban azt is tudom, mit csináljak: azon vagyok, hogy megnézzük ott a Krétakör Hamletjét, amit Pesten csak ősztől fognak játszani. Kitanulmányoztuk a Párizs-térképet, megtaláltuk a helyet. A bobigny-i Lenin körúton áll a színház. Ilyenkor februárban korán becsukják az Állatkertet, de tegnap kiértünk bő egy órával zárás előtt. Rögtön a nagymajmok házába siettünk, mivel ott állították ki a plazmatévét, amelyen állandó közvetítést adnak a Füles orrszavú szobájából. (Való /állat/Világ.) A képernyő előtt szerintem kellene lennie egy tévéfotelnek, de nincs. Pedig abban ülve nézhetné a kis pulyát mondjuk az apukája. (Az orrszarvú bácsi kint grasszál az udvaron, a mama meg egyáltalán nem mutatkozik.) Amikor odaértünk, a kis Fülest épp hajkurászta egy gondozó ember; kergette körbe a szoba közepén fekvő oroszlánbaba körül. Nyilván hogy meglegyen a kilométere meg az étvágya, etetés előtt. Azután egy méretes cumisüvegből jó sok tejet kiszivattyúzott – mármint az orrszarvúkislány, nem a gondozó –, majd lefeküdt az oroszlánbaba lábai közé és alig látszott ki. Legfeljebb a fülei, mert azokat mintha irányjelzőnek használná. Miután elaludt, a felületes tévénéző-látogató akár azt is gondolhatta, hogy a proszektúrát látja, ahol az oroszlánt kiterítették a boncoláshoz. Na de félre a morbiditással! Meglátogattunk még néhány nagyobb állatot, tigrist, elefántokat, valódi fókákat – ez a nevük, hogy valódi fókák, azt nem tudom, műfókák (hamisak) is akadnak-e. A két víziló volt a nyerő. A házban heverésztek, egészen a rácsok mellett. Olykor feltápászkodtak, majd visszafeküdtek, s ezenközben úgy recsegtek és nyikorogtak, mint valami nagy, ódon várkapu. Mai: Hogy állatnál maradjunk: A SZÍNHÁZ OLYAN HATTYÚ BARÁTOM, MELY ISZAPTENGEREN VERGŐDIK… (Parti Nagy Lajos: Ibusár) Legközelebb akkor megyek a Magyar Színházba, ha az összes szereplő értem jön épségben, egészségben és odakísér a Hevesi Sándor térre. Tegnap megint „A mai előadás betegség miatt elmarad” papírragasztványt találtam ott, amikor Tartuffe-öt szerettem volna nézni. Jött egy levél, amelynek borítékján a feladó helyén csak egy postafiókos cím áll. Gondoltam, tán valami kéretlen hirdetés ez, de nem. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára levelezik ilyen imponálóan diszkrét módon. 2005 nyarán küldtem be hozzájuk egy hirtelen ötlettel a kérelmet arra vonatkozóan, hogy van-e rólam anyaguk. (Magán az adatlapon adtak tippeket, hogy milyen események kapcsán merülhetek fel. Pl. útlevélkérelem elutasítása. Jé, tényleg! Hiszen nekem egyetemista koromban elutasították az útlevélkérelmemet, amikor az Istvánffy Zitával szerettük volna bevonatozni Nyugat-Európát. És hát az utóbbi években megtudtam, hogy akadtak a környezetemben jelentős, jelentgetős emberek.) No most érkezett meg a Történeti Hivatal válasza. Azt írják, hogy a kutatómunkájuk – az iratanyag jelenlegi feldolgozottsági szintjén – rám vonatkozóan nem járt eredménnyel. Nnnnnna… Örülök. Ha most a kezembe adtak volna egy vaskos dossziét, amelyből kiderülne, hogy amerre megfordultam, mindenhol akadt valaki, aki beszámolt rólam, akkor lehet, hogy kicsit át kellene értékelnem az életem első harminc évét. Elolvastam tegnap Del Medico Imre Életem című könyvét, mert megláttam a könyvtárban, és rögtön szimpatikusnak találtam, hogy ez a nyolcvanhárom éves ember egy mindössze 123 oldalas, kis alakú kötetben teszi közzé a memoárját. Dokumentarista jellegű, alig személyes, nem nagyon szépírói munka. De az tetszik, hogy az utolsó két oldalt a feleségének szenteli, akivel 45 éve él házasságban. „Bírjuk egymást” – írja egyebek közt. A Sose halunk meg sajtós olvasópróbáján vettem részt nézőként-hallgatóként tegnap délelőtt. A produkció nagyrészt átvétele annak az előadásnak, amit Szolnokon játszanak. Azonos az alkotói stáb meg a főszereplők, a továbbiakban pedig a József Attila Színház színészei népesítik majd be a színpadot. Mondjuk azt érdekesnek találtam, hogy a főszereplő, Koltai Róbert többször rátette a kezét „Hallgassál!” jelleggel a rendező Szabó Máté vállára. De ettől még kétségbevonhatatlanul Szabó Máté lesz a próbafolyamat esztétikai élménye. (Ámbár Tompos Kátya is szép. És Szabó Kimmel Tamás sem csúnya.) Este a Mesél a bécsi erdő premierje a Nemzetiben. Nem mondom, hogy rossz lesz ez, de nem is különösebben jó. A produkció erényének tartom, hogy azt a riasztó csömört, ürességet, nyomorúságot, meg a társadalmi veszélyérzetet, amit Ödön von Horváth sugall, azt kínosan létezőnek érzékelteti, anélkül, hogy bármit aktualizálna. A színlap szerint házilagos fordítást játszanak – Perczel Enikő dramaturg és Keszég László rendező munkáját –, amivel kicsit „elszépernősítették” a dolgot, főleg az első részben. És mintha nem született volna meg a közös játék. A legfőbb problémának Miklós Marcellt látom. Itt ez a remek alkatú, igyekvő fiú, és üresen kong minden szava Alfréd szerepben. Pedig hát Alfrédban muszáj lennie valaminek, ha Mariann ennyire ragaszkodik hozzá. (Egy pasi, akinek az első csók után az a harmadik mondata a lányhoz, hogy „Túl sokat gondolkozol”…) Martinovics Dorina sem nagyon meggyőző, de az ő Mariannja legalább fel van fűtve belülről. Mai: A Mesél a bécsi erdő mottója Ödön von Horváthtól, Mészöly Dezső fordításában: SEMMI NEM KELTI BENNÜNK ANNYIRA A VÉGTELENSÉG ÉRZETÉT, MINT A BUTASÁG. Szerintem a Lear király az a színdarab, ami csak egy embert tesz boldoggá: a címszerepet játszó színészt. A többieknek – az egyéb szereplőknek és a rendezőnek – a nehezen megoldható helyzetek és jellemek jutnak. Ha ránézek a Nemzeti Színház Lear király-bemutatójának színlapjára, azt kell mondanom, hogy ez itt méregerős szereposztás. Mégsem durran a produkció. Egy panaszos, habókos, vén hobó Lear hőbörgéseit látjuk. Meg egy vagány Edmund csibészkedését. (Én a Nemzeti Színház nézőterén ma már elviselhetetlennek találom a „Stohl Buci” konnotációját. Így aztán nézni is alig bírom őt.) Akadnak azért emlékezetes momentumok. Törőcsik Mari hosszú léptei. László Zsolt a szélben. Gazsó Gyurci kitapossa az igazgatója szemét. Vass Teréz különös o magánhangzói. Sárga ruha a piros virágoskert felett. És Cordelia temetése. De hogy Bocsárdi László hogyan képzeli el ezt a Shakespeare-tragédiát, mit gondol róla, azt talán akkor fogjuk megtudni – ha van mit megtudni erről –, amikor április elején a sepsiszentgyörgyiek elhozzák a Tháliába az ottani, Bocsárdi rendezte Lear királyt. (Most megnéztem a szereposztásukat, és megörültem, mert az se semmi!) Mai: BORZALMAS DOLGOK KÉSZÜLŐDNEK! – mondta Jordán Tamás (Gloucester), ha jól emlékszem. Sőt, már el is készültek – teszem hozzá tréfálkozva. Ez egyébként megint egy sajátos szövegkombináció: „Mészöly Dezső és Vörösmarty Mihály fordításának felhasználásával” – közli a színlap. Vörösmartynál az idézet így szerepel: rendkívüli dolgok vannak készülőben. Shakespeare-nél: There is some strange thing toward… Bementünk a Váci utcai Douglasba, hogy megnézzük, mibe kerül a parfüm és az arckrém, amit használok. Hogy ha Párizsban találkozunk vele, tudjuk, mi az ára itthon, esetleg érdemesebb-e odakint megvenni a következő adagot. Épp a krémem árát jegyeztem fel, amikor odajött hozzánk a bolt biztonsági embere, és közölte, hogy itt tilos irkálni, felsőbb utasításra, mivel az utóbbi időben visszaélések történtek. Az én racionális kedves férjem rögtön vitatni kezdte a férfi álláspontját, én meg inkább kihúztam őt az üzletből (tudjuk, kit), úgyis végeztem épp az irkálással. De tűnődöm ezen, hogy vajon miféle visszaélések történtek? Tán ilyen, mint hogy nyilvánosságra hozom: 8500 forintért adják a Kenzo l’eau 30 milliliteres üvegcséjét, és aztán majd azt is közzé teszem, mennyivel olcsóbb máshol?! Érdekesség gyanánt: apukám most olvassa A béka segge alatt című regényt, és kiderült, hogy ismerte az egész társaságot. A Pataki nevű hős például osztálytársa volt a gimiben. (Meg is van még, bár rossz állapotban. Apukám háromhavonta osztálytalálkozik a gimnáziumi maradvánnyal. 21 fiú közül, akik 1948-ben érettségiztek a Kölcseyben, kilencen élnek. Szerintem nem olyan rossz arány.) Mondjuk gyanakodhattam volna. Mivel azt lehetett sejteni, hogy ez az 1959-es, angliai születésű író – Tibor Fischer – nem fikciót írt, hanem az édesapja ifjúkorát. Valahol szerepel is a könyvben, hogy hősünk a Damjanich utcában lakik, és hát apukám is Damjanich utcai gyerek volt. (Sőt én is, évtizedekkel később.) Na ilyen kicsi a (könyv)világ. Mai: NAGY GOND EZ KIS ORSZÁGOKBAN: AZ EMBER FOLYTON SZEMBETALÁLKOZIK A MÚLTJÁVAL – írja Tibor Fischer A béka segge alattban, bár most az Aki hülye, ne olvassa! című novelláskötetét olvasom. Olyan A csodagyermek című komédia, mintha Turai Sándor, a Játék a kastélyban színdarabírója írta volna, hogy kiadja egy Gavault–Charvay nevű francia szerzőpáros munkájának. Vagyis erősen meg van támogatva Molnár Ferenc által, aki fordítóként szerepel a színlapon. Kellemes a Radnóti Színház fekete-fehér előadása. Bár jobban élveztem volna, ha egyben adják, és nem kell a három rövidke felvonás közötti szünetekben annyit toporogni. Meg az is balul sült el, hogy én sor szélén szeretek ülni, Valló Péter rendező viszont nyilván nem – az 1. székből a színpad negyedét, plusz a színpadmélyi vászonra vetített képeket-szövegeket nem látni. De ne panaszkodjam már ennyit, hisz’ mondom: kellemes előadás. (Majd megnézem még egyszer, máshonnan.) Ott van például Szombathy Gyula remek alakítása. Be kell vallanom, ő bennem nagyon-nagyon sokáig úgy élt, mint olcsó tévékabaré-jelenetek ripacs szereplője. Ez a véleményem egy percig sem tartható tovább! De mindenekelőtt Karalyos Gábort szeretném méltatni itt, aki némiképp meg is lepett. Ahhoz képest, hogy a terhelése, a foglalkoztatása nem tűnt kifejezetten építő jellegűnek az elmúlt években a Radnótiban, most mégis váratlanul készen, kompetensen és magabiztosan áll elénk egy tökéletesen megcsinált karakterrel. Az ő „Irén (férfi)”-je egy kis színészi műremek. Ízlés, stílus, ritmus. (Megfigyeltem, hogy amikor a színházban megérkezik a középen ülő néző és felállítja az egész sort, akkor viccesen megjegyzi, hogy „mindig a középen ülő jön utoljára”, s jót nevet a poénján. Még nem találtam meg a frappáns replikát erre, de keresem.) Tegnap döntött az idei Jászai Mari-díj bizottság. Tudnék mit mesélni, de nem lehet. Bár annyi szerintem nyilvánosságra hozható, sőt hozandó, hogy 93 név szerepelt a listán. Ennyi színházi embert jelöltek a díjra a Magyar Színházi Társaság tagszervezetei, a színházaktól kezdve a dramaturgi, tervezői, kritikusi céhen át a Színházi Intézetig és tovább. Für Anikó, Hegedűs D. Géza, Takács Kati, Csizmadia Tibor, Duró Győző, Khell Zsolt, Meczner János, Korcsmáros György, Mihályi Győző és én összetételben határoztunk arról, hogy a 93 jelölt közül melyik tizenhármat terjesszük fel a miniszternek. (Ennyit lehet, egy féllel sem többet.) Persze mind úgy jöttünk el, hogy fájt a szívünk egy-egy lemaradt színészért. Én a Tháliába mentem, ahol a kolozsváriak vendégszerepeltek a Túl a Maszat-hegyen előadásával. Annyi mondhatok, hogy a Muhi Andrist játszó Galló Ernő nagyon szépen beszél. Fülgyönyörködtetően. Márpedig ez ritka, becsülendő színészi erény manapság. Plusz ott volt élménynek a fantasztikus Bogdán Zsolt szeme-orra-szája hatalmasan és pirosan kivetítve, miközben bús, üres vödörként felrótta dalban, hogy miért nem tartunk benne vizet. (Szeretném a homokórát megállítani, szeretném a Bogdán Zsoltot teletölteni.) Ma meg repülünk!!! Párizsba visszamenni mindig öröm. Régen nem voltunk Párizsban. (2002-ben.) Még soha nem volt, hogy ilyen régen nem voltunk Párizsban, leszámítva azt az időt, amikor még soha nem voltunk Párizsban. A bobigny-i színházat leméleztem, aztán szemet vetettem az Opéra Garnier péntek esti Kékszakállú-előadására is, de onnan nem kaptam választ. Azért meg fogjuk kísérelni a dolgot, hátha ki lehet bírni anyagilag. No minden jót! Vagy ahogy az amerikai filmek magyar szinkronjában szokták mondani: Később még látjuk egymást! Elég tág időhatárok között tudnék repülőgép ablakán kifelé bámulni. Nézni szürke füstködöket, világos pamacsokat, fehér tejszínhabtengereket, és ha alájuk látni; erdőt, mezőt (kalászt, virágt), városok úthálózatát. Párizsban a Charles de Gaulle repülőtéren kiállítottak egy Concorde-ot. Gólyalábra szerelték fel – talán, hogy ne lehessen elkötni, mint egy tankot –, emelkedő tartásban szimatol orrával az ég felé vágyakozva. Karcsú, kecses, gyönyörű gép, és sosem fog már repülni, mert túl drága tévedésnek bizonyult. (Amikor a párizsi Concorde-katasztrófa történt, utána az lett a vizsgálat eredménye, hogy biztonsági szempontból sok mindent változtatni kell a szerkezeten. Ez rengeteg pénzbe került volna, úgyhogy inkább kivonták a forgalomból a Concorde-okat.) Párizs a régi. Például a rue Maublanc egyik szerény kirakatában legkevesebb tizenkét éve áll ez a borzalmas babafej evvel a borzalmas, műanyag esőkendővel (vagy mivel). Persze szállodát is ezen a környéken választottunk, ahol 1995-ben laktunk (Párizs 15. kerületében), ide járunk vissza, úgyhogy tegnap rögtön el is sétáltunk „felénk”. Annak idején, hazafelé menet, a metróból kijőve egy enyhe kanyar után mindig váratlanul ez a látvány tárult fel, miheztartás végett. És ez volt a mi utcánk, a mi házunk. Ez pedig a szomszédos park, ide jártunk Mátéval és Annamáriával vegyes párosban focizni. Párizsban fűre lépni tilos, az emberek viszont módfelett parkba járósak. Tavaszi hétvégék bevett programja, hogy egymillió ember szorosan tolongva sétál mondjuk a Luxembourg kert keskeny, poros, kavicsos ösvényein a szép, tágas gyep körül. (Ő olyan kis medve még, hogy nem hagyhattuk otthon.) Kedves férjem azt mondja, tán még sosem vett részt ilyen méretű szakmai showműsoron. A távközlési világpiac egyik nagyágyú cégének nagyágyú vezetői tartanak érdekes és tanulságos előadásokat, színpadi elemekkel fűszerezve. (Kedves férjem itt most nem előadó, hanem hallgató, és szinte látom, ahogy szívja magába az új tudást.) A Porte Maillot Kongresszusi Palotájának nagytermében ülnek kétezren, kezükben masina, amellyel rögtön véleményeznek, illetve az előadó kérdéseire válaszolnak, ha kell. A délutáni szekcióüléseken kis, háromszereplős dramatizált betétek vezetik fel az egyes témákat. Az első munkanap végén lassan felszivárgott a színpadra egy teljes énekkar, és nagyszabású kórusművet adott elő zárásul. Kétezer távközlési szakember állva tapsolt és hujogatott. Ezenközben esett az eső, egész nap, ami arra a legjobb, hogy a nem távközlési szakember buszozzon nézdigélve a városban, illetve ruha- és cipőboltok kínálatát szemlézze. Mindenhol „soldes”-t árulnak. (Utcai képek: medveszállás a játékboltban, mákoscsiga a Café de la paix kirakatában.) A szálloda második emeletén lakunk. És ahogy itt ülök a szobámban, nem búsan (sőt), nem egyedül – a kis medve az utca felé néz –, hallom halkan, hogy épp elmegy alattunk lábujjhegyen a metró. Akik benne ülnek, öt másodperce hagyták el a Convention állomást, és negyvenöt másodperc múlva a Porte de Versailles-ra érnek. (Vagy ellenkezőleg.) Felmentünk tegnap a Montmartre-ra, kisütött hozzá a nap is, megnéztük a Dalí-múzeumot, amit eddig még nem láttunk. Nagyon-nagyon impozáns! Festmények, szobrok, ruhák és sok szellemes, beazonosíthatatlan tárgy (ámbár nem ufó). Naplóbeli dokumentálásra kiválasztottunk egy-egy kedvencet; kedves férjem ezt az Ádám és Évát, én ezt a báliruhát. Este nekivágtunk Bobigny-nak. (Plakát a metróban). Több emeletes kulturális centrum, három színházteremmel. Schillingék a Kisteremben játszanak. (Olyasmi, mint a Bárka vívóterme.) Igazi fesztiválhangulat: zsúfoltság és fullasztó hőség. Legalább kétszázhúsz néző a kétszáz férőhelyes, arénaszerű nézőtéren. Hárman adják elő a Hamletet: Gyabronka József, Nagy Zsolt, Rába Roland. (Gyabronka demonstrál, Rába illusztrál, Nagy Zsolt megél. Az utóbbit választom nézésre. Választani muszáj, a helyzet megköveteli.) Az első percekben kiderül a miként, a lényeg, a legfőbb elem: a játékosság, onnantól kezdve egy darabig küzdök a méltatlankodásommal, hogy miért, miért nincs itt negyedik játékosnak Csákányi Eszter?! Mintha csak rá várna a negyedik lépcső! És jutna sok feladat az ő más nemű, más korú, más színű színészi személyiségének. No de ez vakvágány. A produkció így is bravúros. Ha kicsit jobb volna, zseniális lenne. Mi, nézők olyannyira elválaszthatatlan részei vagyunk, hogy nem is áltathatjuk egymást. Nemcsak az elragadtatott arcok vannak benne az arcunkban, hanem az elnyomott ásítások, a leplezve megnézett karórák is a leeresztettebb részek alatt. A párbajjelenet az előadás csúcspontja, aztán már jön is a befejezés, és a publikum rendkívül lelkes a végén. Gyors, pergő, heves, felállásos taps, a nyugat-európai gyakorlathoz képest kifejezetten hosszan. Persze magyar közönséggel lesz az igazi. Amikor a néző, akihez beszélnek, a színész szemébe nézhet, és nem kell a kivetítőre lesnie ahhoz, hogy megértse, mit mondtak neki. De én boldog vagyok, hogy itt vagyok és láthattam ezt! Ma meg megyünk az Operóba! Már az előadás előtt háromnegyed órával megérkeztünk, hogy meghatottan belépjünk az Operába. Egyszer a gyerekekkel és anyukámmal megnéztünk az épületben egy jelmezkiállítást, de előadáson nem jártam itt soha. Hát, amikor valaha a Párizsi regényt olvastam – abban írja Szomory Dezső, hogy előadás után csak jön, jön lefelé az Opera lépcsőjén (ami azt jelenti, hogy olcsó jeggyel jó magasan ült) –, igazán nem gondoltam volna, hogy egyszer majd itt fogok feszíteni tiszteletjegyes kritikusként a földszinten. (Kedves férjem kicsit feljebb ült sok mukiért, ráláttunk egymásra.) Két egyfelvonásost játszottak, szünet nélkül, de egy előadássá állt össze, azonos rendezői világgal, rímelő motívumokkal és hasonló mondanivalóval. (Az ember végül egyedül marad – így foglalnám össze.) Már a Janácek is jó volt, A kékszakállú herceg vára meg egyenesen fenséges! Hátborzongatóan szép előadás. Amikor a vége után kedves férjemmel találkoztunk, csak hápogtunk meg nevetgéltünk örömünkben. Úgy tessék elképzelni, hogy van egy hatalmas, technikailag nyilván mindent tudó színpad, és a rendező semmilyen elem és eszköz használatát nem viszi túlzásba, nem tobzódik, nem elkápráztatni akar. Hanem igénybe vesz olykor egyet s mást, hogy hatásosan kifejezze elgondolását a darabról. Szikár, misztikus, különösen impresszív előadás. A sötétség tucatnyi árnyalatát világítják a színre. Amikor az irdatlan feketeségben Judit a kezébe kapott lámpától halványan megvilágítva hatalmas, alig derengő lépcsősorokat jár be, voltaképp nem is tudom, hogy valódi-e, amit látok, vagy vetítés. Ugyanis vetítenek olykor egy színpadfenéki pontból, négy-öt átlátszó függönyre a szereplők közé. Olyan, mintha többdimenziós képet látnánk. Minden szoba vetítés – a Kékszakállú vára voltaképp az Opera Garnier. (Például a foyer a kincstár.) Amikor Juditnak végül be kell vonulnia az utolsó szobába, hátul felhőszakadás támad. Igazi vízesés, fényes esőzuhatag, ezen kell keresztülmennie, s ahogy átvág rajta a nő, világos kontúrja lesz a testének – áááh, ezt a látványt egyszerűen nem lehet elmesélni... Judittól nem voltam oda, túl hisztérikusra formálta Béatrice Uria-Monzon. A Kékszakállút egy nagy darab, görbe lábú, imponálóan férfias, fekete amerikai énekes, Willard White adta csodálatosan. (Eredeti nyelven énekeltek egyébként, a Janáceket csehül – ahoj, poplacsek! –, a Kékszakállút magyarul. De ez nem jelenti azt, hogy értettük is minden szavukat.) A Brumi az Operában sorozatból: Brumi a főlépcsőnél. Brumi a páholyban. Tegnap este ismét Bobignyba túráztunk, hogy megnézzük a fesztiválon a berlini Volksbühne Brecht-előadását, a Frank Castorf rendezte A városok sűrűjébent. Odafelé elmeséltem kedves férjemnek a darabot, evvel nagyjából kiürítettem a metrókocsit. Ezúttal az Oleg Jefremovról elnevezett nagyterembe szólt a jegyünk (de hiszen én még csináltam Jefremovval interjút a Film Színház Muzsikában!), legalább 600 férőhelyes, egyszerű, modern, magasan emelkedő nézőterű helyiség. Egyvégtében játszották a németek a darabot, 2 óra 50 percen át. Nem tartottak szünetet, nyilván hogy ne mehessen el a közönség, de a franciákon ugyan nem fogtak ki: ők sans gęne leléptek előadás közben, nem zavartatták magukat. (Még szerencse, hogy Brumit ide nem vittük magunkkal. Nem volt neki való.) Hazafelé, éjféltájban a metrón azt beszéltük, hogy bár igen késő van, a szegény franciák le sem fekhetnek, hiszen nincsen hálószobájuk, csak álószobájuk. (Mivel a szó eleji h betűt sehogy sem bírják kiejteni. Na, ez élőszóban jobb volt, mint írásban.) Michel Piccoli Leart királyt játszik ez idő tájt, szívesen megnéztem volna azt is, de több színházi este már nem fért bele ebbe a néhány napba. A párizsi kirakati gyűjteményhez: tálaló szett nagyon hidegkonyhai készítményekhez. Hazaértünk tegnap este. Jó volt parizernek lenni. Végül is szinte mindent csináltunk, amit szeretünk ott. Ettünk kagylót Leonnál, hagymalevest a La Lutece-ben. Gyújtottunk gyertyát a Notre Dame-ban. Dokumentáltuk Máténak a legújabb, legmodernebb párizsi villamost. (Füvesítették a pályáját. Úgyhogy biztosan tartanak fűnyíró villamoskocsit meg locsoló villamoskocsit is.) És az operai estével még mindig nem teltünk be. Kiöltözködés egyébként szóba sem jöhet a párizsiak Operájában, mivel ahogy a többi színházban nem, úgy itt sem jellemző a ruhatár. Kabátban állnak a nézők a büfében, kabáttal a kezükben ülnek a nézőtéren. (Mellettem egy pasas piros tréningfelsőben. Előttem megtermett fekete fiatalember, aki lefényképezte a székét, mielőtt elfoglalta a helyét.) Kedves férjem jól rálátott a zenekarra, és azt meséli, hogy nagyon rendetlenek voltak a muzsikusok. Teljesen össze-vissza zenéltek, míg csak be nem jött a karmester, hogy rendre utasítsa őket a pálcájával. Még a Chagall festette plafont akarom megmutatni. Na most már abbahagyom, épp csak elszaladok angolórára, azután elutazom Debrecenbe a DESZKA fesztiválra. Majd igyekszem jelentkezni. Mai: C’EST MA CHAMBRE DE TORTURE – énekli kínzókamrájáról a Barbi, vagyis Barbe-Bleue, vagyis a Kékszakállú. (Visszatérve még a Kékszakállúra. Az, hogy W.W. görbelábú, csak a tapsnál derült ki. Kékszakállúként még nyílegyenes lábai voltak.) Kedves, rendes fesztiválkának néz ki ez a debreceni. Bár hiányzik egy jóféle klub. (A színházi büfé alkalmatlan: nem főznek és elviselhetetlenül füstös.) Délután megnéztem a Honvéd Kamaraszínház Szíkölök-előadását. Kedvemre való. A játszókból jön, róluk szól, az övék – a személyesség tétova ereje hat rám. Van néhány nagyon szép jelenet. Például ahogy a "Mész Magyarba"-táskákból Parlamentet építenek, amely azután Siratófallá lényegül, majd végül rájuk omlik az állampolgársági népszavazás után. Vagy ahogy Kátai István és a nekem gyönyörű Kovács Ágnes Anna előadnak egy válós-veszekedős-verekedős házaspári kettőst az Emlékszel még? kezdetű operettslágerre. Este a veszprémiektől Sultz Sándor-darab. Mindjárt rájöttem, hogy ismerem; vagy olvastam, vagy hallottam felolvasószínházban. Két öregasszony, jóval Vajda János halála után, emlékezik, viaskodik, Vajda-verseket vagdos egymás fejéhez. Meszléry Judit és Bajcsay Mária. Egy koron túl már nem fáj látnom, mit művel az idő a színésznőarccal. Sőt. Tisztelettel és szeretettel nézem a ráncokban a múltat, a tudást, a tapasztalatot, a valahai szépséget. Érdekes, ez utóbbiból többet vélek látni Meszléryben, mint Bajcsayban. Vagyis nekem Meszléry inkább Gina, mint Róza, ellentétben a veszprémi szereposztással. A két előadás között beestem a Pompeji pizzériába. (Egy Pompejiről elnevezett pizzériában biztos lávakövön sütik a pizzát.) Míg ettem egy francia hagymalevest és Santana Supernatural CD-je szólt hozzá zenei kíséretül, arra gondoltam, nem lesz nekem rossz itt. (Hogy ne múljon el nap Kékszakállú nélkül: jelzem, került egy új kép illusztrációként a február 17-i előadás-beszámolóhoz.) Reggelente a debreceni Nagytemplom harangozására ébredek fél nyolckor. Tegnap délelőtt a Deszka-műhely keretében Forgách András beszélgetett Ascher Tamással. Szerény becslésem szerint Aschert mintegy 72 órán át bírnám csupa fülként hallgatni anélkül, hogy éhen, szomjan vagy álmon halnék. Utána Zalán Tibor próbálta feszegetni Vidnyánszky Attilát, Rusznyák Gábort és Tasnádi Istvánt "Mi a dráma?" címmel. Délután örömmel és élvezettel megnéztem újra a Nádasy Erika-féle Ibusárt. Most kicsit mintha könnyesebb előadás lett volna, mint amikor Egerben láttam. Ezt a zalaegerszegi Magyar zombi követte (az Örkény Színházban látható Tasnádi-darab, a Finito első változata). Szeretem Bagó Bertalanban, hogy egyenes vágányra állító rendező. Azt mondta nyilván a társulatának, hogy ez egy szögletes bohózat (már-már Flinstone családos verseléssel), és ennek megfelelően játsszák. Jelentem, Ilyés Róbert lefogyott, szép slank ember újra, és igen erőteljes Blondin Gáspár. (Az az ásós jelenet az asszonnyal... Aki Pap Lujza, s ő sem rossz.) Ilyés olyan erős, hogy nagy kedvem támadt sürgősen Zegszegre menni, megnézni őt Eddie Carboneként a Pillantás a hídrólban. Mai: AZ ÉN RENDEZŐI VILÁGOM: KOPÁR FALAK ELŐTT BOTORKÁLÓ PÁLCIKAEMBEREK – mondta magáról Ascher. Illő tisztelettel elhallgattam délelőtt, amint Békés Pál az 1956-os témájú darabokról kérdezgette Papp Andrást (Kazamaták) és Szőcs Gézát (Liberté '56). Spóroltam a délutáni programra is: Háy János portrébeszélgetése Szabó Magdával, de az sajnos az írónő betegsége miatt elmaradt. A napi színházműsor két olyan előadásból állt, amit már láttam, úgyhogy éltem Tasnádi Csaba kedves felajánlásával, hogy küld értem egy kocsit, menjek át Nyíregyházára megnézni a Művészetet vagy a Kétfejű fenevadot. És mivel az előbbi mindössze másfél órás – szép libasorban beóvakodtunk a diákbérletesek közé Kútvölgyi Erzsébettel és Tóth Sándorral, akik most Csárdáskirálynőt próbálnak Tasnádinál –, utána még átsettenkedtem az utóbbinak második részére. A Művészet (Puskás Tivadar, Gáspár Tibor és Petneházy Attila, Léner András rendezésében), „elmegy” kategória, a Kétfejű fenevad inkább érdekes. Ennél formásabb és biztosabb kezű rendezést még nem láttam Koltai M. Gábortól. Szabó Márta vendégként Báthory Zsuzsanna. Míg néztem, arra gondoltam, botrány, hogy ennek a szép és jó színésznőnek nincs munkája. Molnár Ferencet kellene játszania. A Vígszínházban. Mondjuk A testőr Színésznőjét. Közben meg jönnek a rém(es)hírek arról, hogy a pártpolitika kiknek osztogatja a vidéki színházigazgató posztokat. Kutya színházi világnak nézünk elébe. Délután megérkezett kedves férjem, részint hogy debreceni páros legyünk, részint hogy az esti előadás után hazavigyen (hozzon). Elmentünk az újdonatúj Kölcsey Művelődési Központba, ahol az Antal-Lusztig gyűjteményből látható igen gazdag és szép kiállítás, nagyjából az elmúlt száz év magyar festészetéből.
Este a
fesztivál zárásaként a debreceniek előadták Liberté ’56 című produkciójukat,
írta Szőcs Géza, rendezte Vidnyánszky Attila. Hát ez olyan volt, mint egy Megjött postán az e havi CompLex Magazin. Nyilván a többi címzett is ronggyá olvasta már, de lehetnek emberek, akikhez nem jutott el, ezért itt most közzé teszem a Nádasy Erika-cikket. Ime egy színházcsináló! Tegnap reggel voltam negyedik alkalommal a Munkaügyi Központban. (Szigorú megjelenési kötelezettséget írnak elő a megadott időpontra, mulasztás esetén még orvosi igazolást sem fogadnak el utólag.) Miután kiültem a soromat, az ügyintéző tudatta, hogy február 2-án elutasítottak – az előzmények –, postázták is a határozatot, bár nem kaptam meg. A rövid dialógus slusszpoénjaként értékelem, hogy végül azt mondta, most pedig fáradjak oda a legutóbbi beidézésemkor megismert ügyintézőmhöz (újabb sor), és nyomtassam ki vele az elutasítást, valamint nála töröltessem érdemtelennek ítélt személyemet a regisztrált álláskeresők közül. Ezen már igazán muszáj volt mosolyognom. Majd – kicsit sértődötten – megkértem, hogy ezt az aktust talán intézzék el egymás közt, én épp elég időt elvesztegettem a hivatalukban hiába, a továbbiakban egyetlen percemet sem kívánom itt pocsékolni. Közben megjött postán a levelük. Elolvastam az indoklást, igazságtalannak tartom. Fellebbezni fogok. Még a végén majd tüntetek az iroda előtt Kenyeret, munkanélküliséget! táblával. Jó hír is van. Anyukám, miután nyugdíjba ment, írt egy szakácskönyvet. (Jóllehet nem gasztronómiai tanszéken tanított az orvosegyetemen.) A kilencvenes évek elején jelent meg, és persze rég nincs belőle a boltokban. Most jelentkezett nála egy nyíregyházi könyvkiadó, hogy szeretné újra megjelentetni. Mai: ÉN EGY DUPLA-HÚSLEVEST KÉREK, HOSSZÚ TÉSZTÁVAL, BELEKEVERT TOJÁSSAL, SÁRGARÉPÁVAL, ZELLERREL, KALARÁBÉVAL, NEM BÁNOM, HA EGY KIS KARFIOL-CSUTKA IS LESZ MELLETTE, DE EGY DARAB CSONTOS MARHAHÚS MINDENESETRE LEGYEN A LEVESBEN, MERT AZT SZERETEM LEHARAPDÁLNI – ez egy rendelés Krúdy Gyulánál, A pincér álmában. Ültünk valamelyik nap Debrecenben a reggeliző asztalnál: Háy János és a felesége, Németh Ákos, Szűcs Kati meg én és nosztalgiáztunk. Jutott eszünkbe: valaha léteztek olyanok is a médiában, hogy kulturális hírek. Például a tévéhíradóban. Az MTI pedig minden egyes színházi bemutatóról hírt adott. (Arról nem is beszélve, hogy voltak kulturális hetilapok.) Mostanra meg lassan maga a kultúra szó is kikopik a sajtóból. „Szórakozás” vagy „szabadidő” rovatot kínálnak helyette az érdeklődőknek. Trafikálás közben elnéztem az Arany Bika szálloda még mindig szép reggelizőtermét. Húsz évvel ezelőttről ismerem, mert akkoriban majd’ minden héten jártam vidéki bemutatóra az Új Tükörnek. A lap második-harmadik oldalán jelentek meg egyflekkes kritikák. (Pont úgy nézett ki, mint a MaNcsban a nyolc kis cikk oldalpár.) Természetesnek vették a lapcsinálók, hogy erre is szükség van, állták az útiköltséget (vonatjegyet vagy benzinpénzt) és a szállodaszámlát. Fizettek a cikkért háromszáz forintot, abból futotta egy tank benzinre a Trabantomba. Egy flekk honoráriumából ma egy játéktankot nem lehetne megtölteni. Erki Edit volt a szerkesztőm az Új Tükörnél. Hálásan gondolok rá, nemcsak mert dolgoztatott, hanem mert bírt a szerkesztők nekem legfontosabb tulajdonságával is: megnyugtató volt a léte. Bízni lehetett benne, abban, hogy a szerkesztése alatt nem követhetek el írásban nagy hülyeséget. Filmkritikusként is foglalkoztatott, és az összes szovjet filmet rám szignálta. Idővel eluntam ezt, kértem, kíméljen meg tőlük. Azt válaszolta, hogy nem teheti, mert én vagyok az ideális megoldás. „Úgy tudsz írni a szovjet filmekről, olyan ironikus álnaivitással, hogy egyrészt mindenki megérti: messziről kerülje el a mozi tájékát is, másrészt viszont nincs mibe belekötnie a szovjet követségnek – mind ez idáig egyetlen feljelentés sem érkezett ellened.” Ezt mondta. Az elmúlt hónapokban kínos fordulat állt be az életemben: hétvégenként rendszeresen főznöm kell. Van az a jogos annamáriai igény is, hogy vinne magával Pécsre főtt kaját legalább a hét elejére. Ritkán hivalkodhatom ilyesmivel, de speciel a tegnapi ebéd tényleg jól sikerült: bablevest főztem – keresem az okát, mitől lett különlegesen finom, talán attól a provence-i fűszertől, amit beletettem? – és almás palacsintát sütöttem. Ez utóbbi olyan, hogy magába a palacsintatésztába keverem a reszelt savanyú almát, aztán kisütve tortát építek, fahéjas cukrot szórva az emeletek közé. Épp megettük, amikor telefonáltak a szüleim, hogy meghalt apukám nővére. Nagynéném, özv. Lenkei Lajosné dr. Stuber Adrienne. Orvos volt, novemberben ünnepeltük a 80. születésnapját. BORUCH ÁTO ÁDONÁJ, DÁJON EMESZ! Nem vagyok járatos a dologban, de olvastam, hogy héberül ez a mondandó halálhír vételekor. Heltai Jenő jó poros kis Naftalinja a Játékszínben. Szerény hatékonyságú franciás bohózat Iglódi István rendezésében. Azt mondom megint: Balsai Móni. Könnyed, sikkes és temperamentumos színésznő. Van az első felvonásban egy előidéző helyzet: a férj (Bede Fazekas Szabolcs), aki épp külföldre utazni készül két hónapra a feleségével (Balsai Móni) megkéri az apósát (Dengyel Iván), hogy pár nap múlva táviratilag rendelje őt haza, hadd csalogathassa meg, szokása szerint, a feleségét. Próbáltam különböző embereket behelyettesíteni ebbe a apa–lány–vő szituációba, de senkivel és sehogy nem tudom elképzelni, hogy egy apuka ilyen helyzetbe hozza a lányát. Remélem, jól megnézett magának a Játékszín engem, mert nemigen fog újra látni. Ezer forintot kértek el a szakmai jegyért. Ennyit nekem nem ér a játékszíni mulatság. Mai: EROTIKUS LÁBBELIK – 30% Ezt az akciót hirdette egy körúti kirakat. Megakadt a fantáziám. Nem tudom, milyen lehet az erotikus lábbeli és hogy ki hordja. Egy vagy több férfi vagy nő? Mivel Erzsi barátnőm szabadságon van, elhatároztuk megnézni délelőtt az S.O.S szerelem! című filmet. Beültünk a Puskinba, beszélgetésbe elegyedtünk a nézőtéren, így csak tíz perc után vettük észre, hogy az idő megy, a film meg nem – rossz terembe tévedtünk, ahol hamarosan A mások élete című, friss Oscar-díjas német alkotást kezdik vetíteni. Nem bántuk, mert ez is érdekelt bennünket. Nehéz megszólalni és bármit is mondani ez után a film után. Az író-rendező Florian Henckel von Donnersmarck 11 esztendős volt 1983-ban. Én 23 éves, felelős felnőtt, ugyanabban a társadalmi rendszerben. Jó, de mégis muszáj avval jönni: nálunk ez nem volt így, nem lehetett így. Mi a németeknél évtizedekkel előbbre jártunk diktatúrapuhulásban, lazulásban. Ők eleve alkatilag precízebbek, mi nyilván a szocializmust is trehányabban, pongyolábbul építettük és védtük. Ennek ellenére elég eredménytelenül igyekeztem érzelmileg elhárítani magamtól a filmet. (Bár abban a pillanatban segítségemre siettek az alkotók, amikor hősünk, a lehallgató százados – a tökéletes Ulrich Mühe – arcán könnycsepp gördült az Apassionata hallatán. Feltűnő megkönnyebbüléssel találtam ezt a jelenetet hihetetlennek.) Definiálva az elsődleges nézői élményt: letaglózó majd felemelő, gyomorra fekvő, gondolkodóba ejtő mozi. (Egyébként telis tele finom, árnyalt, kimunkált apróságokkal.) Lesz-e vajon ilyen katartikus produktuma a magyar filmgyártásnak? Magyar vonatkozás (az öngyilkossági statisztikákon túl): hősünk, a Stasi-százados eszik valamit sivár otthonában. Erre a valamire tubusból Piros Aranyat nyom. (Egyetlen picike részlet ez, jelzi: működött a KGST.) A Puskin nézőterén élénk örömmel identifikálta a közönség az Univer nagy múltú, népszerű termékét.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|