|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2008. július
Vannak átállási nehézségeim. Este 10-kor lecsukódik a szemem – az EB-döntőt is alig bírtam végignézni, de úgysem fogom megbocsátani, hogy Raúlt nem vitték oda a spanyolok, hogy kapjon a kezébe egy aranyérmet, a méltányosság kiveszett a sportvilágból –, aztán éjjel 2-kor felébredek, és mennék újságot csinálni. Az utolsó napot még mindenképpen el akarom majd mesélni, de most az van, hogy itt pihegek Kremsben. Ez egy kisváros Alsó-Ausztriában, a Duna mellett, ahol konferenciáznak a derék távközlési szakemberek. Kedves férjem egy doktorandusz hallgatójával együtt írta a cikket, és a fiú fogja előadni itt, mi meg majd drukkolunk, illetve tanfelügyeljük. Vagyis hát én ugyan nem, mert ez kívül esik a kritikusi szakterületemen. Egyelőre nem hagytuk el a szállodát, csak nézegetünk lefelé a hegyről. Mögöttünk csíkos szőlőhegyek, alattunk a kisváros, a Duna, szemben a melki apátság. Két közepeske úszómedence, egy bent, egy kint. Szerintem nagyon jól fog menni nekem itt a zsibbadás és tespedés a következő néhány napban. Mai (nem mai, kisvárdai): Ennek nem voltam tanúja, csak közvetve tudom: amikor éjjel fél kettő tájban kijöttünk a szabadkaiak remek Szomorú vasárnap-előadásáról, Alföldi Robi lelkesen felkiáltott: HOL VAN MÉG VALAMI ELŐADÁS? MENJÜNK, NÉZZÜK MEG! A kisvárdai zsűri az utolsó pillanatig szépen helyt állt, a zárón kedvesen kiosztotta a díjakat. (Nagy izgalmakat nem éltünk át, hogy vajon miként döntenek. Jó, hogy találtak annyi díjazandót, mint amennyi díj volt. A gyergyói Antal D. Csaba az idei fesztivál felfedezettje és gólkirálya, egyben Teplánszky Kati-díjasa. A Világtalanokban a vak fiút játszotta megrendítően – á, szóval ez a srác ilyen drámai!, gondoltuk, azután két nappal később majd’ hanyatt estünk tőle, olyan elragadóan bájos Cherubin volt a Figaro házasságában. Minthogy vele is készült interjú a Kisvárdai Lapokban – a díjazottak zömét jó érzékkel kikaptuk magunknak –, bemutatom őt, itt a portréja, SAJT-fotó.) A zsűri egyébként maga szaladt bele a késbe, vagyis a rendkívüli megterhelésbe, amikor az első éjszaka egyesült, mondván (joggal), hogy miért is ne lenne Eszenyi és Alföldi is kompetens a zenés előadásokat zsűrizni, így aztán valamennyien nézték az összes előadást. A díjátadás után a Dés-Bereményi-dalok koncertje következett. Hamar rájöttem, hogy csukott szemmel kell hallgatni. (Még ha ez avval járt is, hogy decibelre fittyet hányva belealudtam olykor.) Amit látni lehetett, az nem tetszett. Udvaros, Básti, Cserhalmi, Kulka – húsz évvel túl a dolgon. Csak az nem passzé, ami belül van, legyen szó akár róluk, akár rólam, a néző-hallgatóról. És hát nem lehet ezeket a dalokat színpadi helyzetként megrendezni. (Talán mégis lehet, de akkor sokkal jobb színházi rendező kellene hozzá, mint amilyen Bereményi Géza.) Hogy behoznak egy ajtót, és azon Kulka János megpróbál úgy bejönni, mint „aki úgy tudott bejönni”?! Hát nem tud úgy bejönni. Sem ő, sem más. Ez a fejben járás tipikus esete. (24 órán belül elfogadok helyreigazítást :-) Közben Erzsi barátnőmmel egyeztettünk ebben a kérdésben. Igen, Funtek Frigyes úgy tudott bejönni, 1985-ben a Játékszín Tüzet viszek-előadásában.) Kremsről egyelőre csak annyit mondhatok, hogy isteni a reggeli. Mai (tegnapi): Tegnap a hotel étteremteraszán vacsoráztunk. – Fúúú, de szeretek a feleséged lenni… – De jól is csinálod! Krems a Duna-völgyi Wachau része, amit a Mesél a bécsi erdőből ismerek (itt lakik valahol az Alfréd mamája és nagymamája), kultúrtájnak nevezik a vidéket, Krems és Melk városával. Kremsnek sok hangulatos, ódon utcája van, ilyen meg ilyen. Kedves férjemmel együtt ereszkedtünk le a hegyről tegnap, ő ment két órát konferenciázni, én meg, gondoltam, mászkálok addig, és utána találkozunk a városban. De nagyon erősen tűzött a nap, és az utcák egyik felén sem volt árnyék, úgyhogy leültem egy árnyas padra. Aztán le is dőltem rá, és elaludtam. Miután felébredtem, nekivágtam a városnak, de nagyon erősen tűzött a nap, és az utcák egyik felén sem volt árnyék, úgyhogy amikor szembe jött megint egy árnyas pad, akkor leültem, aztán le is dőltem. Összesen három padon aludtam, és nem lehetetlen, hogy estére már körözték azt az ősz importhajléktalant, aki beköltözött (kiköltözött) a városba tegnap. Kisvárda a tegeződés-magázódás problematika gócpontja számomra. Az a tapasztalatom lett az elmúlt években, hogy itt egyfelől letegeznek engem a férfiak, másfelől viszont a fiatal színésznők jó napotot kívánnak a sziámra. Próbáltam ezen valamelyest korrigálni, sziákra mondott jó estétekkel és vice versa, de ez nem segített, sőt inkább csak zavart keltett, és rossz, tisztázandó helyzet elé állított rokonszenves fiúkat (pl. Nagypál Gábort). Úgyhogy idővel tudomásul vettem a pertut mint jószándékú helyi specialitást, minek következtében az a logikátlan helyzet állt elő Kisvárdán, hogy magázódom közvetlen munkatársaimmal és kollégákkal – Jászay Tamástól kezdve Jurás Laci tördelőn át Zappe vagy Nánay kollégákig –, miközben tegeződöm az ismeretlen erdélyi színésszel. De mivel én sem vagyok teljesen fejlődésképtelen, ezért most már hajlamos vagyok az elfogadás-befogadás gesztusaként értékelni, hogy pl. Bocsárdi László, akivel sosem találkoztam, viszont értelemszerűen elmentünk már néhányszor egymás mellett Kisvárdán, az ötödik napon egyszer csak rám köszönt egy sziát. Meglepetésemben persze rögtön viszonoztam is hasonlóképpen, és azóta ez így van és passz. Hazafelé jövet most is hoztuk magunkkal Szemere Katát és Papp Timit. Végtelenül tetszett nekem, hogy Máté egész úton a legnagyobb természetességgel, könnyedén és kedvesen beszélgetett velük magázódva, míg végezetül a csöppet megilletődöttnek látszó lányok felajánlották neki a tegeződést, illetve emlékeztették arra, hogy már tavaly ilyenkor is felajánlották. Attól tartok, hogy a szülők általában túl sokszor tudják kimutatni a gyerekeken a saját, negatív hatásukat. Nem csoda, ha gyermekien örülnek, amikor valami (szerintük) pozitívat saját maguknak tulajdoníthatnak benne! Tegnap autós kirándulásra indultunk, s ennek nyomán hamar kiderült, hogy amit szemben a melki apátságnak véltünk, az nem is az, hanem a göttweigi apátság. (Stift Göttweig. Úgy tűnik, az apátság Ausztriában stift, bár arról fogalmam sincs, hogy viszonyul ez a dezodorstifthez.) Melk 50-60 kilométerrel odébb van, úgyhogy felhajtottunk odáig a Duna mentén. Mintha csupa kiegyenesített Dunakanyarban haladtunk volna; hegyek, erdők, szinte érintetlen természet, néha várak, itt-ott bájos kis települések, régi, román és gótikus templomokkal. Valahogy gagyimentes az egész vidék. Itt jóval sűrűbben építettek hidakat a Dunán, mint nálunk, s szemmel láthatólag sokkal nagyobb a hajóforgalom, mint amekkorát mondjuk Verőcén látni. Melk városkájára valósággal ráül az apátság (Stift Melk), amely a párizsi vonatról nézve – sokszor láttuk onnan – egyszerűbb, méltóságteljesebb tömbnek hatott. Így közelről kicsit sok rajta a barokk csicsa-micsa. Ráadásul a belső tereit, a múzeumot és minden egyebet meglehetősen elural a katolikus propaganda. A múzeum szép és gazdag – ez egy zöld terme –, de a legerősebb benyomást az ismeretlen szent csontváza tette rám a csupa arany díszítésű templomban. Kis oltáron, üveg mögött látható, Mária Terézia adományozta 1762-ben a melki apátságnak, ahol is Friedrichnek nevezték el. Ott hever a csinos, parókás Friedrich csontváz a vitrinben, olyan pózban, mintha ő feküdt volna modellt Szinyei Merse Pál Majális című festményéhez. Ennél bizarrabb templomi szentséget soha életemben nem láttam. Pénteken este magyar politikusok és újságírók bukkantak fel a szállodánkban. Szombat reggel hazaindultunk, bár előtte még kimentettünk egy liberális politikust szorult helyzetéből. (Először tévedésből a mi reggeliző asztalunkra tette le az omlettjét, amit nem ettük meg, majd amikor újabb köröket írt le kajáért, s ezenközben a jeltelenül hagyott asztalát felszámolták és elfoglalták, akkor odainvitáltuk magunkhoz. Ilyenkor az emberben támad hangyányi kétség, hogy vajon helyes volt-e az ország dolgait olyan, amúgy rokonszenves emberekre bízni, akiknek egy svédasztalos reggeli lebonyolítása sem megy zökkenőmentesen.) Hazafelé volt olyan ötletünk, hogy kitérünk Wagram felé, de mivel kedves férjem nem készült fel előzetesen abból, hogy mely seregek merről jöttek, így nem tudta volna autentikusan felidézni a helyszínen a napóleoni csatát, ezért elvetettük ezt a programot. Itthon a Belvárosban belefutottunk a legnagyobb rendőri készültségbe, alig bírtunk hazajönni. Sőt, amikor kedves férjem lement kajáért, útját állták nem kifogástalan modorú rendőrök, s gyalog is alig akarták hazaengedni. Arra kérem Budapest lakosságát, hogy mától kezdve senki semmivel ne dobáljon senkit. Olyan nagy kérés ez? Na, ugye. Köszönöm. (Állítólag savval töltött tojások is repültek a felvonuló melegekre, amitől végképp égnek áll a hajam. Kik ezek? Hol élek én? Milyen emberek között?) Ilyenkor már le szoktam írni, hogy jövőre nem megyek Kisvárdára lapot csinálni. Pedig most tényleg nem. Hogy 2009-et kihagyom, azt eleve tudtam, mivel kedves férjem születésnapja bele szokott esni a fesztiválba, és nem akarom jövőre az 50. szülinapját is sms-ben ünnepelni. De függetlenül attól, mi lesz a fesztivál meg a Kisvárdai Lapok sorsa, világos lett, hogy a mi stábunk ideje lejárt. A két fiatal munkatársam kinőtte a feladatot. Amikor négy, illetve három éve először hívtam Papp Timit és Jászay Tamást, még pályakezdők voltak, külsőztek néhány lapnak, s a fesztiválújság-készítés nagyjából a mélyvízbe dobásnak felelt meg. Azóta (ifjúsági) úszóbajnokok lettek, mindketten főállású szerkesztők, rengeteg a dolguk, s nyilván nem ugyanazt a helyet foglalja el az életükben ez a munka. Jellemző, hogy idén szinte nulla tartalék anyaggal mentem Kisvárdára, ami eléggé megnehezítette az első napokat. Korábban ki-ki megírt egy-két anyagot előre – címlapos jegyzetet, interjút, kutakodást –, de most rajtam kívül senkinek nem volt ideje és energiája erre. Kicsit változott a hozzáállás, ez természetes és érthető, nem is veszem zokon – legfeljebb, ha kétszer sértődtem meg tíz nap alatt, de az is hamar elmúlt, szemernyi sem maradt belőle –, ám számolni kell vele. Valószínű, hogy legközelebb új embereket kellene vinnem, vagy – ami könnyebben megoldható – nekik kellene új embert vinniük helyettem. Hangsúlyozom: keményen és kitűnően dolgoztak most is. Hálás vagyok nekik – legelsősorban is Szemere Katának, aki Sanghajt hagyta ott sietve, hogy a szabadsága terhére melózhasson Kisvárdán bagóért –, hiszen én attól lehettem főszerkesztő, hogy olyan újságírók, akiket becsülök és sokra tartok, eljöttek hozzám-velem munkatársnak. És éppúgy nagyszerűen éreztük magunkat együtt, mint korábban. Jó volt velük. Ez itt nem üzenet, pláne nem elbocsátó (szép). Megbeszéltük a dolgainkat. Olyannyira tudtuk, vége a KisLapozásnak, hogy az utolsó napon felszámoltuk a szerkesztőségi konyhát. El is árulom: a kék vízforraló kanna Jászay kollegáé lett. Ő volt a tavalyi karácsonyfánk, őrzi is máig az emlékét: lóg még rajta egy üres szaloncukorpapír. Kiültettük Verőcén, szépen meg is indultak friss hajtásai. De elvágyódó lélek lehet, mert propellert növesztett magának. Nyilván arra készül, hogy még a tél előtt elrepül melegebb vidékre. Nálunk, amíg nem voltam itthon júniusban, véget ért egy valóságos Pál utcai fiúk-történet. Szemben, a postaépület árkádjai alatt sokáig gördeszkás fiatalok uralták a grundot. Azután a parkolóban posztoló hajléktalanok kiverték innen őket, és maguk költözködtek be. Volt időszak, amikor fotelt, franciaágymatracot, szerény gardróbot is tartottak. De végül is hiába győzedelmeskedtek a gördeszkások felett, mert most jött a nagytőke és lesöpörte őket. Martinelli cafe néven kávézó-étterem nyílt szemben. Kitelepült a járdára is, székekkel, asztalokkal, cserepes tujákkal. A vendéglátóipari vállalkozó annektálta a hajléktalanok élőterét. Az ágyuk helyére stílusosan virágágyást telepíttetett. Mai: A JÓ ÉTEL HALLGATAGGÁ, A JÓ ITAL FECSEGŐVÉ TESZ – mondja a verőcei „Barna party vendéglő” étlapja. (Olvasom az indexen, hogy felmentették a tojásdobálókat, mert egy korábbi ügyészi állásfoglalás szerint az élelmiszerrel dobálás a véleménynyilvánításnak legális formája. Kézenfekvő lenne a következő lépés: menni megdobálni tojással az illető ügyészt.) Üdvözletem küldöm a gyulai Shakespeare-fesztiválról! Beestünk ide tegnap, rögtön a londoni Globe Színház Rómeó és Júlia-előadására. (Tó-színpad. Szeretem, ha színházban ennyifelé lehet nézigélni. Fák hajladozását, sétáltatott kutyákat, színház iránt érdeklődő vadkacsákat is látni.) Nyolc fiatal adta elő a darabot, én jobban élveztem volna, ha körülöttük van a Globe Színház és London. Így eléggé közepesnek találtam. Elindult itt-ott egy-egy ötlet, de semmi nem ment végig. Pl. úgy tűnt, hogy a kezdetben mai viseletben játszó színészek fokozatosan magukra szednek egy-egy archaikusabb ruhadarabot, és a végére teljes, korabeli jelmezben állnak majd előttünk, de ezt abbahagyták. Az is ígéretesnek látszott, hogy a kék-fehér mikrobuszuk adja az összes díszletet, de aztán a cinteremhez behoztak egy béna, két férőhelyes műtőágyat. Nyilvánvalóan nagy volt nekik a színpad és túl távol ült a közönség. Gondoltam, ha elég sokat szaladgálnak lelkesen a színpad körül, akkor az energiamennyiség talán átcsap minőségbe, vagy legalább elsöpör a lendületük, ám ez sem történt meg. De szépen dolgoztak, és kész csoda, hogy a hangjuk nem ment el. A Rómeó és Júlia után átültünk a Várba a III. Richárdra. (Egy megszakadás, 20 perces esőszünet.) Kollégák azt írták a premierről, hogy félkész a produkció – őszi bemutató lesz Kolozsváron –, de nekem nem ez tűnt fel, hanem hogy Tompa Gábor rendezése milyen lehasználtan modoros. Bogdán Zsolt a címszereplő, nagymértékben ezért vagyok itt. Mit ér a nyár, ha nem láthatni színpadon Bogdán Zsoltot? Árgus szemekkel próbáltam Glosterében felfedezni valami mélyet, bonyolultat, izgalmasat, drámait, de nem jártam eredménnyel. Olyan volt, mint egy általános iskolás fiú, aki épp rájött, hogy élvezet szemétkedni az osztálytársakkal. Két pozitív momentumot azért rögzítenék Bogdán alakításáról: mozgáskorlátozottnak ábrázolta Richárdot, és volt valami esztétikus szépsége a nagy ívű, széles mozdulatú, idomtalan járásának. Szerettem beteges lépteinek ritmusát és dallamát. Aztán amikor kutyapózban hevert Péter Hilda előtt, aki épp szórta Margit átkait, akkor olyan élénken tekintgetett, mint aki most kapott écát a továbbiakhoz. Voltaképp Margit átkait hajtotta végre a többieken, végső soron önmagán is az elkövetkezőkben. Mire lassan, de biztosan elhatároztam, hogy csinálnék egy interjút Bogdán Zsolttal a CompLex Magazinnak – hadd tudják meg a CompLex olvasói –, addigra elutazott Gyuláról. Felmerült bennünk kedves férjemmel, hogy elmegyünk a gyulai Hústörténeti Múzeumba, régi, zöld húsokat nézegetni. De ez még várat magára. Évek óta nem jártam itt, milyen szép, hangulatos, módfelett kulturált benyomást keltő kisváros lett Gyula! A tegnapi színházi program keretében az amatörizmus ült tort. Na, túlzok. A Szabadkai Gyermekszínház bábos Hamletje nem volt teljesen érdektelen. Ophélia alakja ihlette meg őket leginkább, az ő vízbe fúlása különösen szépen sikerült jelenet, fóliatengeren hánykolódó Ophélia-bábbal, Szloboda Tibor gyönyörűen énekelt siratódalt hozzá. Ezután még a Berze csoport (középiskolai színjátszók) Fringe-különdíjas Mmmbeth-előadását abszolváltam könnyedén, egy felszabadítóan rövid félórában. A fesztiválgazdák (vagy Ránki Juli?) kirándulást szerveztek: elvittek bennünket kisvasútszerű villanyos autóvonattal a gyulavári Wenckheim–Almássy kastélyba. Ott aztán megcsodáltuk a szépen felújított kúriát, a benne létrehozott kiállítótermeket („Himnusz és konferencia terem” – tárlókban ismertetés a különböző nemzetek himnuszairól, történetéről, alkotóiról, meg is lehet hallgatni mindegyik dalművet), és mindenekelőtt azt a jóféle kisvárosi önérzetet és lokálpatriotizmust, amely egy ilyen alapítványi vállalkozás összehozásához kell. Este a litván Meno Fortas, Nekrosius Macbethjével, nagy szakmai érdeklődés mellett. Élményszerűségében kicsit hasonlított a kolozsvári Ványa bácsihoz. Ez is nehéz, fárasztó, gazdag kirándulás. Bele lehet veszni. De az ember hamar megérti, hogy nem lehet mindent megérteni, mert egy szorongásos rohammal szemben is hiábavaló feltenni logikus kérdéseket. A többit majd a Színház folyóiratban. A szünetben Szász János bemutatta nekem az egyik Witman fiúját. Jól tette, mert meg biztosan nem ismertem volna Fogarassi Alpárt. A fiúból fiatalember lett, aki apró szerepet játszik a kolozsváriak III. Richárdjában. Kirándulva jöttünk haza, bejártuk a Körösök vidékét. Életemben annyi gólyát nem láttam, mint tegnap. Nyilván jelentős békatermő vidék ez, mert amerre mentünk, az összes villanyoszlop és kémény be volt építve családi fészeknek, és mindegyiken ágaskodtak a gólyák. Mintha falugyűlést tartottak volna. Körösladányban – ahol a Körösladányi Traktor Sportkör égisze alatt zajlik a sportélet – mindenki köszönt nekünk, és az is tetszett, hogy a Dr. Asztalos Miklós Művelődi Ház WC-jében a kézszárítóra ki van ragasztva egy nyomtatott cédula A KÉZSZÁRÍTÓ MŰKÖDIK! felirattal. Útba ejtettük Püspökladányt is, ahol elmentünk a temetőbe és megkerestük a Kerekes Laci sírját. Mondjuk arra nem számítottam, hogy mosolyogva fogad bennünket. De ha jobban belegondolok, ez így természetes, hiszen nagyon kedves fiú volt. Estéim a tévé előtt: Tegnapelőtt adta a Duna Tv azt az egyórás műsort, amit az idei kisvárdai fesztiválról készített. Nem szeretném minősíteni (vagy ha mégis: háááát…), mivel magam is szerepeltem benne pár mondatnyi nyilatkozat erejéig. Igaz, inkognitóban, mert azt írták alám, hogy Tompa Andrea kritikus. Bosszankodjon helyettem a Tompa Andrea. Valamelyik este megnéztem videón a Ballagás című filmet. Nyilván Horváth Péter kisvárdai zsűritagról jutott eszembe, mert tetszett ő nekem ebben annak idején. (És volt a filmben egy mozdulata – tehetetlen, ingerült karszéttárás –, amely elég pontosan rímelt az akkori életem egy eseményére, így is maradt meg bennem.) De Horváth Péter alakításától függetlenül is fontos film számomra a Ballagás. 1980-ban készítette Almási Tamás, mindössze két évvel azután, hogy én ballagtam, tehát sok mindent megörökített és felidézett a gimnazista koromból. (Bár a filmbéli diákok lazábbak és merészebbek, mint mi voltunk, meg a nadrágjaik is jobbak. Sőt, velünk ellentétben ők már iskolaköpenyt sem hordtak. Három olyan konkrét ruhadarab is látható a filmben – az egyik Takács Katin –, amilyenem nekem is volt akkoriban.) Nem lehetetlen, hogy ebből a filmből, a zenéjéből ismertem meg az Eddát – szerettem egyetemista koromban, a moszkvai diszkók rendesen úgy értek véget, hogy ordítottuk: Egyszer egy szép napon, tudom, hogy elhagyom a várost, ahol élek (a megfelelő helyen Miskolc helyett Moszkvát énekelve) –, ma meg szívszorító nézni a filmben itt-ott felbukkanó, néhai embereket. A szalagavató bálon a szülői munkaközösség tagjaként Erki Edit grimaszol. Később egy kis háttérjelenetben Prókai Annamária olyan kedvvel és lendülettel táncol, máig bírná erővel, biztosan. “Kérem, azonnal törölje a blogjából, amit ma olyan fontosnak tartott beírni. Higgye el, ez a legjobb mindkettőnknek. iva” Ha ez a legjobb nekem is, hát törlöm. (Volt ennél a napnál egy ironikus félmondatom a szinhaz.hu fórumjának hozzászólópápájáról, iváról.) Iva „nagyon röviden” tárgymegjelölésű mailjét pedig azért idézem itt, mert az én fogalmaim szerint ez egy névtelen levél. Válaszolni tehát biztosan nem fogok rá. No ez az én bajom az internetes fórumozással is! Hogy a hozzászólókhoz nem tartozik polgári név, személyazonosság, a vélemény nyilvános vállalása. Márpedig tapasztalatom szerint az anonimitás csökkenti a felelősségérzetet. Jobban megfontolja a szavát az, aki tudja, hogy szembesíthetik vele vagy visszahullhat rá. Visszatérve a Ballagáshoz: hogy miért pont Zubornyák Zoltán ment színésznek a szereplők közül, azt sem a film, sem a mostanra múlttá vált jövő láttán nem igazán érti az ember. És hát ott van az osztályban a 19 éves Zsótér Sándor is. Látszik rajta, meghatóan látszik, hogy különleges fiú. Visszatérve a júl. 12-i bejegyzésemhez: megtaláltam az interneten, hogy Györfi Lajos készítette Kerekes László síremlékét, legyen ennek nyoma itt. Egyébként most jöttem rá arra, hogy a borosta, az szobrászatilag nyilván egy problematika. Mert hát aligha lehet kivésni minden kétmilliméteres szőrszálat. Nem csoda, ha a szobrász inkább lyuggat-pöttyöz, amivel viszont az adott helyen óhatatlanul homborművé teszi domborművét. Visszatérve még korábbra: Pálfi Ervin kapta idén a Kisvárdai Lapok szerkesztőségének díját, a Szomorú vasárnap előadásában nyújtott alakításáért. Mert ez valahogy kimaradt a kisvárdai szószaporításból. Mai: A Macbethből, Szabó Lőrinc fordításában: KÖLDÖKTŐL ÁLLIG KETTÉHASÍTOTTA, S VÁRUNK ORMÁRA TŰZTE A FEJÉT. Gondban vagyok ennek a két sornak a vizualizálásával. Mert köldöktől állig hasítva legfeljebb széles rést lehet vágni valakin, de attól még nem válik ketté. Ha csak nem lett megelőzően leszedve a feje az illetőnek, oromra tűzés céljából. Viszont ha nincs már feje, akkor meg hogy lehetett pont állig hasítani? Feldúlt Kolonics György halála. Milyen olimpia lesz ez már megint? Bogdán Zsolt helyett Feleki Kamillkáról írtam most a CompLexnek. Augusztusban lesz a születésének századik évfordulója. Kritikusok díja szavazási szezon van, latolgatás, vívódás. 173 előadásom volt 2007. júliustól idén júliusig, az egyhónapos koreai kimenőhöz képest nem olyan rossz eredmény. Fiúbőség mutatkozik nálam (mármint legjobb férfialakítások), és hiányom van a zenésben/kommerszben. Tűnődöm a legjobb magyar drámákon, és azt veszem észre, hogy én nagyon megszerettem Térey János Asztalizene című darabját. Külön szeretem benne a két évvel ezelőtti augusztus 20-i események oratorikus jellegű feldolgozását. Azt a részt a játszó színészek utálják, tudom, próbálták is fúrni, de nekem meg jólesik, hogy létezik ez a megemlékezés, szinte szó szerint rögzítve a drámatörténet számára azt, amit megéltem aznap este. Mai: A júliusi Színházból. Proics Lilla készített interjút Keresztes Tamással, aki ezt mondja: KUNG-FUZTAM ÉS FOCIZTAM A MEGYE II-BEN, AHOL NAGYON ÉSZNÉL KELLETT LENNI, MERT HA A KAPUS KIVETŐDÖTT, MEGÉGETHETETT A CIGARETTÁJA. Nyíregyháza-Sóstón voltam tegnap a Bodó Viktor-féle Szentivánéji álom nyílt napján, de sajnos nem volt ma időm ezt megírni ide, úgyhogy már csak kultura.hu-link lesz belőle. Az erről szóló, megjelenendő cikkem ugyan nem túl jó, de a mottóját hozom azért: Szamosi Zsófia néző: – A rémálom-folyosón kiállt a falból egy mozgó női láb. Kinek a lába volt az? Fekete Ágnes asszisztens: – A Szandtner Annáé. Szamosi Zsófia néző: – Az nem lehet, az ő lábát megismerem. Fekete Ágnes asszisztens: – Hát… lehet, hogy le van kettőzve. Tegnap a Tour de France pöttyös trikósa – a hegyi menő – akkora szökésben volt, hogy a Lehel út és a Dózsa György út kereszteződésében láttuk őt elsuhanni. Kijöttünk Verőcére. Úgy képzeltem, hogy egy-két napig majd a nagy diófa alatt lesz a szerkesztőség. De egyelőre beázik. Kutyakomédia a Nagydiófa utcai szerkesztőségben. Kedves férjem közben szarvasbogarat futtat. Mai: A POR SIET. A KŐ RÁÉR. (Weöres Sándor) Egy nagy nyomdai átfutású cikk. Egy csiga, akit megmentettem. Egy mackó – Horvát Némó kapitány, tengeri medve – a kellő tisztelettel ismerkedik Frédi kutyával. Momentán nem mondható nagyon eseménydúsnak a szakmai életem. Erre való tekintettel nem ígérek folyamatos naplóírást a következő hetekben. Amikor áprilisban volt az a bonyodalom, hogy kényszerből költöztetni kellett a honlapomat új címre, akkor odavesztek a naplóba tett fényképek, illetve nem fértek fel az új helyre. Másik tárhelyet kellett keresni számukra, és most jutottam el odáig, hogy nekiálltam felhelyezni azt a több mint 500 fotót, amit ebbe a kockás füzetbe beragasztottam. (Hamar megleszek, már 2006 végén járok. Ha elkészültem evvel, feltöltöm a 2008. első félév cikkeit.) A költözködés annyi haszonnal járt, hogy itt az új helyen van forgalmi statisztikám. Nem tudtam korábban, mennyi olvasóm lehet, hát több, mint amennyit gondoltam volna. Szombaton és vasárnap mindig kevesebb a látogató, hétfőn viszont nagy roham szokott lenni. (Ez vagy azt jelenti, hogy az emberek a munkahelyükön neteznek és blogolvasnak, vagy pedig azt – amit nagyon helyeselnék –, hogy hétvégén nem ülnek le a számítógépükhöz.) Csöppet rossz lelkiismerettel konstatálom, hogy a leggyakrabban délelőtt 10 és 11 között keresnek fel, talán arra számítva, hogy már felkerült a napi napló, de nem mindig tudom tartani ezt a határidőt. Azt is látom, hogy mely fényképeket nézik meg a legtöbben, és meglehetősen egy húron pendülök a látogatóimmal, mert én is arra kattintanék elsősorban, amire ők. Májusban mindenekelőtt a tapírkölyökre (máj.12.) és a mustivirágra (máj.25.) voltak kíváncsiak. Júniusban Eszenyi Enikő Béres Márta-portréját (jún.30.) és a Tomi fényképezte pécsi vízilógyereket (jún.8.) nyitogatták a legsűrűbben. Júliusban Kerekes László síremléke (júl.12.) és Antal D. Csaba sztárfotója (júl.2.) bír a legnagyobb nézettséggel. Tessék vigyázni, mert arról is vannak adataim, hogy melyik mondatnál melyik olvasó milyen arcot vág! Nem ritkán érzek belső késztetést arra, hogy fiatal nőket megszólítsak az utcán, és tisztelettel, udvariasan felhívjam a figyelmüket arra, hogy milyen előnytelen ruhadarab van rajtuk, mennyire nem kellene ilyet hordaniuk. Vajon hogyan reagálnának? Mi van, bazmeg?! Szokott állni a Felszab téri aluljáróban egy vak koldus. Általában a családja fényképe is vele van, nagy család. Néha rákezd borzalmasan énekelni, olyankor feltűnően nem adok neki pénzt. De hát nem látja. Nézegetem a New York Times-ban Mr. Liam Neesont. Szombatig Beckettet játszik Manhattanben, Lincoln Center Festival. Mondjuk ilyenkor jó, hogy nem szeretem Beckettet. Olvasom megértőn, hogy amikor tavasszal elkészült a szavannakifutó az Állatkertben, komoly logisztikai feladatnak bizonyult az állatok átköltöztetése. Azt írja a Hírszerző: “Az orrszarvúk tereléséhez például az Állami Autópálya-kezelő Zrt.-től kértek kölcsön sávelválasztó betontömböket, ezekből építettek utat a többtonnás állatoknak.” :-) Mai: AZ 1960-AS ELSŐ LABDARÚGÓ EURÓPA-BAJNOKSÁGOT SPANYOLORSZÁG BOJKOTTÁLTA, AMIÉRT A SZOVJETUNIÓ BEAVATKOZOTT A SPANYOL POLGÁRHÁBORÚBA A HARMINCAS ÉVEKBEN. A PAELLA FEJLESZTI A MEMÓRIÁT. (Mark Mason) Néztem egy nagyot tegnap a Híradó láttán. Fazekas Róbert diszkoszvető – akit a legutóbbi olimpián doppingvétség miatt kínosan megfosztottak elsőségétől – ott lesz Pekingben, mivel megdobta az előírt szintet. Vonul majd délcegen a magyar zászló alatt. Szép is ez. Nyilván azért nevezi őt a versenybe a Magyar Olimpiai Bizottság, hogy nyerjen megint egy aranyérmet nekünk. Nem is tudom, Schmitt Pál, az olimpiai bizottság elnöke vajon túlvan-e már a szokásos sajtónyilatkozatán, miszerint lemond a posztjáról, ha magyar doppingügy lesz? Most, hogy a kultura.hu-n túl más munkám nincs, könnyű, laza, nyárias hét ez, az időjárást leszámítva. Chico Buarque Budapest című regényét olvasom – előtte Charles Bukowski Postáját olvastam el, de róla majd a Ponyva után nyilatkozom –, és tíz órákat alszom. Úgy két hete támadt az ötletem: nézzük meg, hogyan áll kedves férjemnek az ősz szakáll. (Mert azt tudtuk eleve, hogy a szakálla, ellentétben a hajával, az már ősz lesz.) Erre mi történik? Elfognak egy magát ősz szakállal álcázó, boszniai szerb háborús bűnöst Belgrádban. A másikat még keresik. Jó, ha megússzuk kedves férjem letartóztatása nélkül! Szentjános fejevétele – 1965-ös magyar film, a hetvenes évek elején fiatalon meghalt Novák Márk rendezte. Néztem tegnap a Filmmúzeumon. Béres Ilona tanítónő egy sötét, szegény, elmaradott tanyán. Drámai konfliktusokba keveredik, a végén fegyelmiszerű falugyűlésen támadják, elítélik. Elrebegi egérkehangon, hogy ő csak tanítani akart, gyerekeket. Azt akarta – mondta egy nagyon váratlan fordulattal –, hogy utolérjük Európát. Avval fogadott anyukám a napokban, hogy szeretne moziba menni, megnézni az ABBA-filmet. Meglepődtem, mert nekem eszembe sem jutott volna – Colin Firth ide vagy oda –, kérdeztem is, hogy vajon mi váltotta ki belőle. Mondta, olvasta Fáy Miklóst. Dicsérte? – kérdeztem hökkenten. Igen, felelte anyukám, de azután elgondolkodott, és hozzátette, lehet, hogy Fáy Miklós ironizált, és ő esetleg félreértette. No, gondoltam, ha valóban így áll a dolog, akkor szigorúan felelősségre vonom a kollégát, amiért gyanútlan olvasókat dezorientál. Megkerestem a neten az írást, nincs itt semmi félreértés, Fáy Miklós már háromszor megnézte a filmet. Hát ha ő triplázott, akkor egyszer nekem is belefér. Most, hogy láttuk a Mamma mia!-t, megismertük Fáy Miklós gyenge pontját. Én az első félórában úgy éreztem, súlyos gyomorbántalmat fog okozni nekem ez a film az émelyítő világával. Talán még aranyszín konfettit is szórtak a tengeri képekbe és ezüst flittereket a csillagos nyári éjszakákba. Valószínűleg a görög szigetek összes szuvenírboltját kifosztották népművészeti abroszokért, és minden bizonnyal megdöntötték a negéd rekordját. A legnehezebben azt viseltem, hogy hőseink félpercenként tanúsítottak önfeledt nevetést. Aztán volt egy pillanat – egy egész görög falu népessége táncolta a Dancing Queent, miközben két másodpercre az ABBA egyik B-je is bevillant, a mólón zongorázva –, ami a szemérmetlen hatásvadászatnak olyan szökőárjaként érkezett, hogy átszakította a gátat és ledöntött a lábamról. Ha arra gondolok, hogy Pierce Brosnan milyen tüzesen énekelte Meryl Streeppel az S.O.S.-t – Pierce Brosnan kellemes meglepetés volt számomra: elegánsnak és férfiasnak találtam (bár a profilja elég rémes) –, tulajdonképpen nem is olyan elképzelhetetlen újranézni a filmet. Úgy alakult, este jártam Zsámbékon a Bodó Viktor rendezte Szentivánéji álomon. Tessék bátran menni, kétórás csupán, fedett és ülhetős! Hajduk- és Keresztes-csodálós este. Gyönyörű az előadás végi előadás, a mesteremberek Piramusz és Tiszbe-produkciója. Arról szól, hogy a színházcsinálás véresen komoly dolog. Felteszem, kevesen járhatnak a szemközti templomba, mert iszonyúan sokat harangoznak, hogy jöjjenek már! Keszthelyre mentünk tegnap, egyrészt azért, mert sosem voltam még a Keszthelyi Nyári Játékokon, vagyis előadáson a Festetics-kastély parkjában. Puskás Tamásék már jó sok éve nyári színházaznak itt, ezért meg is lepett, hogy nincsen nézőtéri tribün, csak a fűbe lerakott széksorok (kábé 450-500 férőhely), úgyhogy a közönség nagyobb része számára feltehetőleg részleges az élmény. (Jót nevettünk kedves férjemmel, mert azt írta a pénztáros a jegyemre, hogy fszt. bal 6. sor.) Másrészt azért mentünk, mert Haumann Pétert komoly színésznek tartom, és Shylock szerepe A velencei kalmárban olyan feladat, amely minden bizonnyal felcsigázza a színészi becsvágyat. (Bár Haumannal ilyen szempontból amúgy sincs gond. Úgy értem, akadnak számosan olyan, idős színészek, akik több-kevesebb becsülettel elvégzik a dolgukat a színpadon, de már olyan nagyon nem akarnak semmit ettől a szakmától. Haumannon viszont mindig látszik, hogy öröm számára a játék, olykor már-már fékezhetetlen öröm.) Némi bizonytalan előzetes zavart keltett bennem, hogy nem keverték-e össze itt az o végű szereplőket, mert a színlap szerint Antoniót Simon Kornél játssza, aki szerintem Bassanio szerepére van méretezve, de tényleg ő adta Antoniót, a velencei kalmárt, becsületes igyekezettel és az összképbe illő jellegtelenséggel. “A megvetés szülte erőszakkal szemben nincs más fegyverünk: a humor, a zene és a szerelem…” – írják a színlapon. Csak hát ez kicsit kevés. A velencei kalmár nem ilyen egyszerű. Komolyabb fegyverek is kellenek hozzá, úgy mint rendezői értelmezés, szituációk elemzése, szándékok, indokok, belső tartalmak, szerepívek, ilyesmik. Mondta valaki, hogy P. Brosnan éneklése szörnyű, és botrányos vele az S.O.S. az ABBA-filmben. Nem énekes, annyi biztos. Színész! Épp ez képezi a nem várt pozitívum tárgyát. Hogy nem pusztán filmsztár, hanem színész! Vivát! A napokban számolgattam, hogy már tizedik éve nem dohányzom. Pontosabban már tizedik éve nem gyújtottam rá. (Jóllehet bármelyik percben szívesen megtenném.) Apukám több mint fél évszázadig cigarettázott, ami elég jó esély a tüdőrákra. De nem jött be neki. Mai: Egy kultura.hu-s hírből. A MAGYARORSZÁGI ESZPERANTÓ TALÁLKOZÓK HAGYOMÁNYA A "VÍZIPISZTOLYCSATA", AMELYNEK SORÁN A CSAKNEM NÉGYSZÁZ FIATAL ÉS A HOZZÁJUK CSATLAKOZÓK VÍVNAK VÍZPÁRBAJT A HELYI TŰZOLTÓK FECSKENDŐKKEL FELSZERELT CSAPATA ELLEN. Nem mondhatni, hogy egyenlő erők küzdelme. De biztos így modellezik nyelvi helyzetüket az eszperantisták. Volt ez az eset a napokban, hogy egy ausztrál légitársaság repülőgépén felrobbant az oxigénpalack, és több méteres darab szakadt le a gép falából. A pilóta sikeres kényszerleszállást hajtott végre, és senkinek nem esett baja. Egy Híradó-beli tudósításban megszólalt az egyik utas, és azt mondta, hogy amikor megtörtént a dolog ott fent, akkor ő a zsebébe tette az útlevelét, hogy megkönnyítse az azonosítást. Engem egyszerűen lenyűgöz a férfiak racionalizmusának és praktikusságának ez a szépséges példája! (Amely egyébként az én kedves férjemtől sem idegen, sőt direkte ismerős. Bár darabjait el-elhullajtó repülőgépen soha nem ültem vele, és bizakodom, hogy ez így is marad.) Egészségeset bosszankodtam ezen a cikken. (Bár lehet, hogy csak legyinteni kellene rá. Voltaképp nem kizárt, hogy látens pr-anyag, avval összefüggésben, hogy – mint írja – a Magyar Lapterjesztő Zrt. fogja majd üzemeltetni a Costa Coffee nevű gyorskávéházlánc egységeit nálunk. Nem is tudom, milyen lesz az. Olyan, mint a napilap-előfizetés teljesítése? Vagy kapok kávét, vagy nem? Esetleg másnapra megígérik pótolni?) Azon még csak gúnyosan kacagtam, amikor a cikk elején az egyik hazai tulajdonos így foglalta össze a gyorskávézók sikerének titkát: “Háromszáz forintért itt úgy érezheted magad, hogy feltörtél.” De később kiderül, mégsem olyan nagy a siker, mert a magyarországi forgalom messze elmarad a várttól és a máshol tapasztalttól. Meg is állapítják az üzlet résztvevői, mi ennek az oka: fejletlen nálunk a kávézási kultúra. Arra biztos nem gondoltak még, hogy esetleg az ő önkiszolgálós, papírpoharas, műanyag pálcikás kávézási kultúrájuk nem ér fel a miénkhez. Annamari értesített, hogy pandabocsok születtek Szecsuánban. Négyen vannak, a legvidámabbat választottam bemutatásra. (Ilyen lesz, ha megnő. Ő az egyik San Diego-i panda, akit tavaly láttunk.) Mai: Akartam már írni, hogy Chico Buarque Budapestjét rendkívül szellemes regénynek találtam. Egy brazil tollnok kalandos találkozása a magyar nyelvvel, a következményekkel együtt. Ezt mondja: EGY BEVÁNDORLÓ A KIEJTÉSSEL VEHET MAGÁNAK ELÉGTÉTELT, EZZEL MEGSEBEZHETI AZT A NYELVET, AMELY GÚZSBA FONJA ŐT. Egy eltévedt méhecske keringett szédülten a metrókocsiban. Nyilván készségesen csatlakozott egy kosár gyümölcshöz valami kiskertben, aztán egyszer csak a várost szelte át a föld alatt. Latolgattam, hogyan menthetném ki, de nem találtam a módját. (Most megkérdeztem kedves férjemet, hogy vajon mit tehettem volna ezért az állatért. Megnyugtatott, neki erős meggyőződése, hogy a méhecske kikerült, amikor a metró feljött a felszínre. Az ajtó nyílásakor megérezte a friss levegőt, és egyszerűen kiszállt a Pillangó utcánál.) Mindjárt a végére érek Dragomán György A fehér király című regényének. Arany paca hirdeti rajta: magyar világsiker 28 nyelven. Értem, hogy miért világsiker. Csak nem értek egyet vele. Ez nagyjából onnantól lett világos számomra, amikor megtudtuk, hogy a könyv gyermek főhősének úgy kell szólítani a nagypapáját, hogy titkár elvtárs.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
