Stuber Andrea naplója
© netrights: Stuber Andrea
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
2008. szeptember
Ellenségeim sem állíthatják, hogy egy főzőfenomén volnék, de azért ez a hotplate megihletett itt. (Farkaséhes munkásembereknek kell estére ebéd-vacsorát csinálnom.) Sertéstarja szeleteket fogtam, fűszereztem (só, fehérbors, kakukkfű és mustár), belehajítottam a gőzölgő medencébe. Amikor már elég jól néztek ki, átmenetileg kimentettem őket. Előbb szeletelt hagymát, majd felvagdosott paprikát és paradicsomot dobtam be a helyükre, az olívaolajba. Kis idő múlva ez lecsószerű trutymónak nézett ki, ekkor visszahelyeztem alá a húst, és egy darabig még együtt fojtogattam az egész holmit. Úgy éreztem, hogy ha kifőzök széles metéltet, az jó lesz hozzá köretnek, és a legteljesebb mértékben igazam lett. A végén kell még tíz ujj, és lehet megnyalni. Mai: LADÁNYI MIHÁLY: KOMMUNIZMUS
A PÉNZÜGYMINISZTÉRIUM DEVIZA FŐOSZTÁLYA SÁRGA INGGOMBOKAT ADNA IBOLYASZINÜ NADRÁGGOMBOKÉRT! Kísérleteztem a kiskutyával. Megállapítottam, hogy nem nagyothalló. Tök süket. Ágyút lehet sütögetni mellette, nagy lángon. Kizárólag azt hallja, ha az ember szeretettel gügyögve duruzsol neki, de lehet, hogy azt sem a fülével. A gyerekek szétszóródtak tanévet kezdeni, kedves férjemnek is egyre sűrűbb a máshol dolga, csak én posztolok itt a Dunánál. Már állnak a kerítések a régi falak helyén, az utca és a szomszéd felé, de még előttünk tornyosul a gázbevezetés és gázkazánra szert tevés. Tegnap lezajlott egy futamom a fővárosba, és – másodikaünnep lévén – néztem Verőce honlapján, hogy vajon hová tudunk majd vacsorázni menni, ha nem korán érünk ide. De a honlap csak a szellemi fogyasztást segíti elő. Szent táplálékunk a kenyér és a bor – könyvajánló – ez virít a főoldalon, de a helyi három vendéglő neve, nyitva tartása vagy elérhetősége, az nem lelhető fel a portálon. (Vác és Verőce között az út mentén nyílt nemrégiben egy panzió és étterem, Lancelot néven. Oda estünk be negyed 10-kor, és a javukra írom, hogy nem utasítottak el bennünket, jóllehet 10-kor zárnak.) Ennek magas nálam a tetszési indexe. Kedves férjem tegnap hajnalban ment el, keresztülszelte az országot, este 9-re ért ide, nem gondoltam volna, hogy ebből még hagyományos házassági évforduló is lesz, de lett. Engem közben meglátogatott Csuri a kisfiával, hoztak ajándékba egy fügefacsemetét, aminek különösen örülök, mert amióta Olga Szemjonovnától kaptam egy-két adag natúr fügét, azóta rajongója vagyok. (A fügének. Olga Szemjonovnának már korábban is.) Tetszik nekem nagyon, ahogyan Csuri, a mi érettnek mondható korunkban, egy kicsi krampusz anyukája. Nincs benne semmi görcsös igyekezet, könnyed, laza és türelmes. Amikor ma kedves férjem vagdosta a szakállát (több etapban szabadulunk meg tőle, hadd lássuk, hogy mutatnak rajta az arcszőrzet különböző verziói), eszembe jutott Felhőfi-Kiss László az 1994-es, nyíregyházi Kicsengetésből. Igen jó kis előadás volt, még jobb, mint az 1986-os a Pesti Színházban, pedig az sem volt rossz, szintén Verebes rendezte, St.Johnt Tahi Tóth játszotta, aki akkoriban még be tudta fejezni a szavakat, nem nyújtotta a végtelenségig a magánhangzóit. Nyíregyen ez volt Gazsó György bemutatkozó főszerepe, de a többiek is remekeltek, Szigeti András, Kerekes László, Pregitzer Fruzsina, Gábos Kati, Bede Fazekas Szabolcs. (Bagossy, amikor megnézte, azt mondta: jó, jó, de Gazsó mint St.John a végén miért nem gyújtja fel az épületet?!) Szóval azért jutott eszembe Felhőfi, mert nemcsak gyorsöltözése volt a produkcióban, de gyorsborotválkozása is. A történet szerint a jelenetek közt múlik az idő, a szereplők magánélete változékony. Felhőfi hőse eleinte rossz passzban volt, ehhez Felhő az előadás előtti napokban mindig növesztgetett némi borostát. Aztán a későbbi szcénákra rendeződött a sorsa, addigra nemcsak babaarcú lett, de mintha még a beesett szeme is visszaugrott volna a helyére. Jó, hát talán nem gyorsborotválkozás volt, de biztos nem lassú. Amikor a kultura.hu-s munkanapba beleszerkesztem a Pestre menést, ügyintézést és szülőlátogatást, akkor olyan futkosós a program, hogy nem fér bele a naplóírás. (Egyébiránt maga az utazás flott. Zónázó vonattal számolva nincs egészen egy óra a háztól házig jutás.) Este kiaraszoltunk Zsámbékra a Vajdasági Tanyaszínház Hegedűs a háztetőn-előadására. Még Kisvárdán támadt bennem a vágy, mondtam Magyar Öcsinek, hogy szeretnék egyszer velük menni, legalább pár napra, amikor ők nyaranta járják a vajdasági falvakat az előadásukkal. (Minden nyáron csinálnak és visznek egy produkciót, zömmel az aktuális újvidéki akadémistákkal.) És ha már idén júliusban nem jutottam el hozzájuk, akkor legalább szerettem volna látni az előadást – elhozták, adták a múlt héten a Millenárison, most meg kétszer a zsámbéki romtemplomnál. (Tegnap, ma.) Nem állítom, hogy szakmailag nagyon acélos. A felütés egyenesen lesújtott. Azonnal automata üzemmódra kapcsoltak: a zene mellett a kórus is playbackről ment. Olyan volt, mintha a Vándor Kórus énekelte volna a Hagyomány, hagyományt nagy elánnal, közben a színpadon az a tucat fiatal egy hangot sem mert kiadni, csak tátogtak szorgosan. Hanem aztán lassan elfogadtatták magukat, a szombat már kifejezetten szép volt. Idővel az összes szereplővel megbarátkoztunk, talán mert minden sutasága ellenére volt valami lefegyverző bája az előadásnak. (Alaposan meghúzták a darabot, de jó kézzel.) A Goldét alakító, egyben a legjobban éneklő lányt (Földi Lilla) emelném ki a színésznövendéki felhozatalból, meg a Mótelt játszó, kedvesen karakteres, nyakigláb fiút (Mészáros Gábor). Az előadás vége meglepett, úgy tartalmilag, mint formailag. Tevje (Vukoszavljev Iván) búcsút mondott Anatevkának, s távoztában felgyújtotta a házát. És nagyon szépen kivitelezték a tüzet. (Ha írnék kritikát, az lehetne a címe, hogy Háztűznéző.) Hétköznap késő délután, hat-hét tájban a legjobb a kenuval vízre szállni. Üres a part, a Dunán sincs senki, és ahogy felfelé evezünk, simogat a nap, miközben ereszkedik lefelé Nagymaros fölött. Olvastam, hogy hűségriadó van érvényben ezen a hétvégén. Úgy terveztem, hogy majd ülünk a diófa alatt és szorítjuk egymás kezét. De minden mindig máshogy van. Sejtettem, hogy ez a nyár utolsó hétvégéje. Úsztam egyet este, egy méhecske haladt előttem, de rosszul ment neki a tempózás, úgyhogy kivittem egy gallyon, átmeneti hordágyon a partra. Hálásnak látszott. Itt valahogy annyira közel esik a vihar (meg hangos is), hogy éjjel nem lehetett aludni tőle. Most csendes eső, csendes udvar, a munkások nem jöttek, Frédike gubbaszt az ágyamnál. Momentán nem is ülőmunkát végzek, hanem fekvőt. Mai: Nyerges András 1969-es Jó vér című regényét olvasom. Ez a mottója: SEREGESEN SENKIK JÖNNEK, MEGRABOLNAK, ELKÖSZÖNNEK (Ady Endre) Finnugristának lenni, az lehet még egy meghitt, békés, vonzó foglalkozás. Mai: ŰRFONALBÓL NINCSET SZÖVÖK – jutott eszembe. Nem vagyok egészen biztos, de azt hiszem, hogy ez a sor nekem valami húszéves kori mélabús alanyi költeményemből való. Dédatyám, mint jól tudod, nem gabonakereskedő volt – mondhatná nekem kedves férjem (Esterházy után szabadon) –, de szállító. Volt neki egy Veronika névre hallgató uszálya, avval vitt például építőanyagot Verőcéről, a téglagyárból meg a fatelepről, bárhová. Egy uszály igazi egzisztenciát jelentett mint ingó vagyon (főleg nagy hullámzásnál), de olykor egyetlen éjszaka alatt többször is gazdát cserélt, mivel ez a Varga József dédapa szenvedélyes kártyás volt. Fedák Sári esetén simán feltette az uszályt. Szerencsés ember lehetett, mert reggelre mindig visszanyerte, úgyhogy végül nem is kártyán veszítette el, hanem szétfagyott neki a második világháború idején. Beállt körülötte a Duna, összeroppantotta az uszályt, amely azután elsüllyedt. Ott fekszik Veronika valahol a szigetspicc fölött, a víz alatt. Legalábbis ami maradt belőle. Frédi kutyának néha olyan rengeteg dolga van séta közben, hogy egyáltalán nincs ideje megállni, még kakilni sem. Ilyenkor kicsit megroggyantott hátsó lábakkal, guggolva menve igyekszik elvégezni a dolgát – kutyafuttában, mondhatni –, köznevetség tárgyát képezve a Duna-parton. Alkalmi nézők szokták kérdezni, hogy beteg-e ez a kutya, én meg mondom, hogy nem, csak roppant elfoglalt. Egy very busy dog.
A lakásunk egy
lapidáriumkezdemény: tele kisebb-nagyobb kövekkel. Különböző tengerek különböző
partjairól és ezer másféle helyről. Egy mészkövet, amely fésűskagyló lenyomatot
őriz, Nagymaros fölött ástunk ki az ösvényből. Az egészen különös, világoskéktől
sötétkékig terjedő színű követ a bátyám hozta Tengizből: olajkút kitöréséből
származik. Kedves férjemet Bretagne-ból jövet a repülőtéren fennakasztották egy
nagy, szív alakú kő miatt, amit nekem hozott. Akkora darab, hogy fegyvernek
látszó tárgynak minősítették a biztonságiak. Szintén Franciaországban, az óceán
partján talált magának a hétéves Annamari egy szép követ (fehér folt van rajta,
mint az őzike popsiján – az őzek fenekén egyébként azért van fehér folt, hogy
tudjanak éjjel szépen libasorban vonulni –), majdnem akkora (a kő), mint a feje
(Annamarié), és Fuszikának neveztük el (a követ), mert nem mondott le róla a
gyerek (Annamari), hazáig hurcolta magával, görgette, akár egy aprócska
Sziszifusz. Van Duna-kavicsunk, amit kedves férjem elvitt Japánba fürdőzni:
megmosta a Csendes-óceánban, azután hazahozta. A Duna-partól vittünk követ West
New Yorkba is, hogy azt tegyük a Klári néni sírjára. Van kristályos, fehér
utcakövünk Prágából 1989 augusztusából. Nem úgy lett, hogy felszedtük, hanem még
le sem rakták. Ott állt kupacban, és egyet A legrégebbi kedvenc a verőcei házikő, bár az nem a miénk. Az utcában az egyik ház lábazata közepes méretű dunai kavicsokból lett kirakva. Akad köztük egy szép, barátságos barna színű kő. Kedves férjemnek – aki hatéves koráig itt élt a nagyszüleivel – kis krampusz korában az tetszett a legjobban. Mindig megsimogatta, amikor elment a ház mellett. Most már kicsit nehezebb fogogatnia, mert valahogy sokkal lejjebb került, de én meg szoktam simítani, a kis krampi emlékére. Nem akarom túlfeszíteni a húrt, hogy színház helyett folyton ház körüli dolgokról fecsegek, de annyit azért mondok, hogy tegnap lencselevest és almás palacsintát csináltam ebédre. Jelzem, almás palacsinta alatt egyáltalán nem azt a négyrét hajtott, almamaszattal töltött, papírvékony dolgot értem, amit éttermekben szolgálnak fel ilyen címszó alatt. Az almás palacsintában nálunk – anyukámtól tanulva – magában a palacsintatésztában diffundál a reszelt savanyú alma. A kisütésnél ezt nem dobálom, mert nehéz (én elbírnám ugyan, de maga a palacsinta nem), falapáttal fordítom, és amikor elkészül, nem hajtogatom vagy csavargatom, hanem tortaszerűen egymásra halmozom őket, esetleg fahéjas cukrot szórva vagy csokis pudingot kenve közéjük. Merem ajánlani. Hidegen is nagyon finom. Mai: JÓZSEF ATTILA: ÉHSÉG
A GÉP MEGÁLLT. ELFÁRADT POR KERING FÖLÖTTE, MINT AZ ŐSZI KÖD MEG PÁRA, S RÁSZÁLL AZ EMBEREK HAJLOTT NYAKÁRA, KIK ESZNEK MOST. ÁTIZZADT SZENNYES ING
HŰL A VÁLLUKRA. FAL, FAL EGYRE MIND. KENYÉR S UBORKA AZ EBÉDJÜK MÁRA S MIND ÚGY ESZIK, NE VESSZEN CSÖPP SE KÁRBA S HOGY JÓT HARAP S HOZZÁHARAP MEGINT.
MÁR NEM TÖRŐDNEK SEMMIT AZ IDŐVEL. A HARAPÁSOK MAJDNEM ÖSSZEESNEK, DE JÓL MEGRÁGNAK MINDEN FALATOT.
EGÉSZSÉGES, MÉG JÓ PARASZTTÜDŐVEL SZÍVJÁK, RÁGJÁK A PORT, SZÉNASZAGOT S CSAK ESZNEK, ESZNEK, NEM BESZÉLNEK, ESZNEK. Azt mondták, hogy péntek délutántól elromlik az idő, de ez itt nálunk nem jött be. És én nagyon hálás voltam az elmúlt két napban a finom napsütésért. Tegnap még vízre is szálltunk, elnéztük Visegrádot és tiszteltettük a vadkacsákat. Még ma sem esik, amikor pedig magától értetődő lenne, hiszen kaput festünk. Volt a HVG-ben egy cikk – még augusztus 23-án jelent meg Visszataps címmel, csak el vagyok kissé maradva az újságolvasásban –, HVG-s kutatás a színházak tavaly évi működéséről. Ismertetik egyebek közt azt az adatot, hogy 2007-ben 100 lakosra 40 színházlátogatás jutott. De az a 99 ember, aki velem került egy turnusba, az szegény még évekig el nem jut egyetlen előadásra sem. Immár egy éve dolgozom olvasószerkesztőként a kultura.hu-nál. A mai dinamikusan változó sajtóviszonyok közepette ez nagyjából az aranykoszorús törzsgárdaságnak felel meg. Két hete egyébként csúcs született: 173 cikket szerkesztettem meg az ötnapos munkahéten. Gondoltam, ez olyan rekord lesz, mint a távolugró Bob Beamoné: évtizedekig kitart majd. Ehelyett olyan lett, mintha M. Phelps úszta volna: a következő indulásnál megdőlt. A múlt héten 195 cikk ment át rajtam. Remélem, ezt már nem kell egyhamar túlszárnyalnom, mert rogyadoznak a szárnyaim a mennyiség alatt. Éljen Fejes Endre! :-*
Hát itt olyan
hideg tud lenni, hogy tegnap forró teát ittam az ebédhez. Lassan egy hónapja
tart ez a másfél hetes munka a háznál – általános tapasztalat, hogy az ilyesmi
mindig kétszer annyi időt és pénzt vesz igénybe, mint amennyiről az elején szó
volt –, pedig nem kacsalábon forgó palotát Azt nem említettem még, hogy a héten elmegyek Sepsiszentgyörgyre egy Bodó Viktor - Gianina Cărbunariu összehasonlító színházi fesztiválra. Odafelé útra Wizzair-repülőjegyet vettem. Igaz, hogy szélhámosok, de mégiscsak hetedannyiba kerül, mint a Malév, és időben egy tizenharmada a vonatútnak. Más dolgom már nincs is, mint imádkozni, hogy rendben elvigyenek Marosvásárhelyre. Annál is inkább, mert ott kell bevárnom a katonásokat (Ledarálnakeltűntem), hogy velük jussak el Sepsiszentgyörgyre. Ha a Wizzair nem szállít le időben, akkor menedékjogot kell majd kérnem Vásárhelyen. Bár lehet, hogy elutasítanak, mert a gazdasági indokokat nem szokták akceptálni. Nem is emlékszem, mikor esett valami ennyire jól, mint ma reggel az, hogy fűtötték a verőcei vonatot. Feszes napirend nyomán török előre az esti színházig, de még annak is bele kellene gyömöszkölődnie a mai napba, hogy elmenjek a Színházi Társaságba aláírni a kritikusok díja okleveleit. Holnap elutazom Sepsiszentgyörgyre. Legalábbis Romániába. Ha nem írok, ne válaszoljatok! Még a szerdára visszatérve: annak, aki ötkor kel, zötyög villamoson, nappal a dolgát végzi, gépét vezeti és hajtja magát – nagy szívás este 8-kor megnézni a Horváth Csaba Kalevaláját. Meg azoknak a 65-70 év körüli finn turistáknak is, akik mellettem ültek. No hát késett a Wizzair-gép, de a Malév még többet, úgyhogy annak rendje és módja szerint találkoztunk a katonásokkal és a sofőrökkel a vásárhelyi reptéren. Én korkedvezménnyel abba a főúri kocsiba kerültem, amellyel az Olsavszky Éva–Kun Vilmos házaspár utazott Sepsiszentgyörgyre. Menet közben sok érdekeset hallottam tőlük – a család szóvivője Kun Vilmos – turnékról, társulatról, igazgatókról, leningrádi hadifogságról és még mindenféléről. A legerősebb benyomást az tette rám, hogy a színházuk milyen féltő gondoskodással veszi őket körül, és ezt jó látni-hallani-tapasztalni. Maga az út is élményszerű volt: barátságos, belevaló sofőr hozott bennünket egy olyan BMW terepjáróval, amelynek átlátszó a plafonja, ilyenformán a fák meg a templomtornyok nem értek véget, mintha elvágták volna, a szélvédő tetejénél. Mindenki kedves és készséges, akivel a színházban találkozom, én pedig türelemmel és kedéllyel viselem, hogy egy még rutintalan fesztivál vendégeként érnek megpróbáltatások a szervezés sutaságai kapcsán. Pl. nagy meglepetésként hatott rám, hogy a megérkezésem előtti estén a Szputnyik Holt lelkekje szerepelt itt, mert ezt nem írták abban a programban, amit küldtek. Ennél is nagyobb meglepetés volt, hogy a tegnap esti Cărbunariu-előadást, a Szado-mazo blues bárt – a műsorfüzetben jelzettel ellentétben – nem feliratozták semmilyen nyelven, és a színház udvarán játszották. Boros Kinga kolléganő örök hálára kötelezett, amikor meglátván a nem igazán hosszú nadrágom szára alatt a nejlon-harisnyazoknis bokámat, azt mondta, hogy szerinte melegebben kellene felöltöznöm, mert nem a színházterembe megyünk. Hazarohantam a panziómba és magamra vettem mindenemet. Így aztán nem fáztam. Mégis, amikor már egy és háromnegyed órája ültem egy zsúfolt, zsámbéki rakétasilószerű helyen (csak ez az utcára nézett), hallgatva, de nem értve, mit beszél két fiatal, ügyes román színész, akkor halványan felmerült bennem, hogy normális vagyok-e. No persze láttam, amit láttam, és azt éreztem, hogy illik egymás mellé a román rendezőnő és Bodó Viktor. A szervezők kitűnő érzékkel kerítették össze őket. Úgy képzelem, jóféle irigységgel nézhetik egymás munkáit, ötleteit. Ha az ember sétál kicsit Sepsiszentgyörgy centrumában, mindjárt nem csodálkozik azon, hogy itt egy nagyon jó magyar színház van. Valószínűleg ez az egyetlen vonzó lehetőség: kiszakadni a kintből és bemenni abba a cigifüstös, hideg házba csinálni egy másik világot: színházat.
Este a
Ledarálnakeltűntemen nagy kedvencem, B. Fülöp Bözse került mellém a
nézőtéren, és megtudtam tőle, hogy elmarad a szombat délelőtti záró program,
illetve beleszervezték a Katona-előadást követő közönségtalálkozóba. (Van nekem
egyébként egy kapcsolatom is itt: mailben elküldték egy román hölgy nevét és
telefonszámát, hogy hozzá fordulhatok majd. De nem találtam bent a színházban,
és még egyszer sem vette fel a telefont.) Úgy sejtettem egyébként, hogy emiatt a
szombati program miatt hívtak meg engem ( A Katona a nagyszínpadon játszott, a nézőtér első néhány sorát kivették, és a székek jelentős részét megcédulázták, hogy onnan nem látni. Magasabban is volt a játéktér a szokásosnál, a szegély majdnem csípőig kitakarta a színészeket. Az élmény össze sem hasonlítható a Kamra-belivel. Elsősorban nyilván az hatott lelkesítően a közönségre – pláne a Holt lelkek után –, hogy a színészek milyen virtuózak. Nagy Ervin több lóerős motorja lett az előadásnak, amióta nem láttam. Attól pedig egészen kicsire összeszorul az ember szíve, ahogyan Józsefként Keresztes Tamás félni tud. A hazafelé vonatút különben rendben volt, csak sokáig tartott, közel 15 órán át. De amúgy élveztem. Legutóbb 1995-ben hálókocsizgattam, Párizs és Budapest között, az is koraeste (késő délután) indult és reggelre ért oda. Még korábban pedig Moszkvába, az két éjszakát és közte egy teljes napot vett igénybe. De arra általában csapatostul váltottunk jegyet, vagy ha mégsem, ám a szokásos időszakok valamelyikében mentem, akkor biztosan akadt egyetemista ismerős a vonaton. Sepsiszentgyörgyről még a legjobbat elmesélem. Adott a színház öt kajajegyet. Kajajegyül – az egyszerűség kedvéért – a sofőr névjegye szolgált, pecséttel ellátva. És az első estén egy olyan hortobágyi palacsintát kaptam a horváthzoltánomért, amely alapjaiban rengette meg azt a tapasztalati tényállításomat, hogy nem szeretem a hortobágyi palacsintát. Isteni volt. Maradt egyébként két horváthzoltánom, hazahoztam, csak nem tudom, itthon hol lehet beváltani. (Hősnőnk megpróbál barátságos lenni a reggeliző asztalok felett. Hallja, hogy mellette Rajkay Zoltán épp valami ételt kínálgat Takátsy Péternek. Közbeszól, a padlizsánkrémre mutatva: És az is nagyon finom. Rajkay: Igen, épp azt ajánlottam.) Mai: SZERETLEK IBOLYA!! MIKI! Ez a helyzet Tápiószelén. Úgy kalkulálom, hozzávetőleg két hét még, és megoldódnak itt a dolgok. Akkor hazaköltözöm, és kulturális életet élő, színházba járó fővárosi lakos leszek. Addig minek is írjak és miről? Mai: MENJ MÁR. (Radnóti Miklós: Szerelmi ciklus 1927-28-ból) Ezt Szent György-szobornak néztem, és tetszett. :-) Reggelente 9-1/4 10 körülre vonul le a kultura.hu-cikkek első nagy hulláma. Akkor szoktam sétálni vinni a kiskutyát. Ilyenkor hétköznap üres a Duna-part. Tegnap azonban volt lent valaki, autóstul. A kocsi közvetlenül a víz szélén parkolt, orral a Duna felé. A sofőr nagydarab, terepruhás férfi, délcegen állt, mozdulatlanul, a fejét felvetve, a sziget felé nézve. Drámainak hatott az állása. Amikor félóra múltán* visszafelé jöttem Frédivel, és az az ember még mindig ott volt, ugyanabban a pózban, már kifejezetten nyugtalanított. Mit csinál? Remélem, nem fog autóstul a Dunának menni?! Gondoltam arra, hogy talán meg kellene kérdeznem tőle, minden rendben van-e, de nem mertem. Aztán messzebbről még láttam, hogy egyszer csak leguggol a vízhez és matat valamivel. Akkor rájöttem, hogy alighanem temet. Valakit vagy valamit. Mindenesetre lent maradtunk még, távolabb, és ott sertepertéltünk öt percet, míg a férfi végül beült a kocsijába és elhajtott. *Régebben egy órákat sétáltunk a kiskutyával, de most már nem szabad vele messzire menni, mert csak odafele futkorászik peckesen-pattogósan, visszafelé vánszorog, és olykor elbotlik a saját lábában a fáradtságtól. Tele van a szívem szívvel. Na akkor ma elmegyek aláírni a kritikusdíj okleveleit. (Hárman szignáljuk, az elnökség: Szűcs Kati Ági – Enci mondta így, nevetkérezve, a kisvárdai interjúban –, Urbán Balázs és jómagam, de egyedül én szoktam olvashatóan aláírni :-) Megjegyzem előzetesen és csigázólag, hogy még soha az életben nem volt ekkora találati arányom: a tizennégy kategória közül nyolcban az kapja a díjat, aki/ami nálam az első helyen szerepelt. Mai: “EGYÜTT ÉNEKELHETÜNK A MAMMA MIA SZTÁRJAIVAL” – írta a kultura.hu, mert a moziünnepen a film karaoke-változatát is vetítik a Palace-ban. Ezt az én kedvenc unokahúgomnak találták ki, az biztos, bár ő szerintem ragaszkodna az együtt éneklésnek ahhoz a formájához, hogy Colin Firth is okvetlenül legyen ott. Az én kedves férjem igazi költő. Csak sajnos nem keresünk annyit, amennyit erre a verőcei projektre költ. Lassan kiváltok nála egy viszontagsági igazolványt. Frédikéről meg kiderült, hogy valójában egy dézsmapocak. Lelepleződött mint zugevő, amikor rányitottam az ajtót, s ő épp szügyig merült a nagy Chappi-zacskóba. Borítékot kerestem épp a kedves férjem táskájában, amikor a kezembe akadt egy papírköteg, tele nyomtatott betűvel. Jé, nem ezt hívják napilapnak? Érdeklődve forgattam, és találtam benne Fábri Péter írását, amellyel egyet tudok érteni. Aztán pedig volt ez az anyag. No lám, így jár, aki eltemeti magát falun: nem is hallott még a Magyar Teátrumi Társaságról. Talán egy új, progresszív, konstruktív szakmai gyülekezet. Hadd lássam, mit lehet tudni róluk! Például miben különböznek a Magyar Színházi Társaságtól, amelynek tagja vagyok? Körülnézek az interneten, kiderül, hogy ez egy még nem működő színházi szervezet, amely mind ez idáig semmit nem fogalmazott meg önmagáról és a céljairól, csak most ezt, hogy nem ért egyet. (Ugyanakkor Békéscsabán és Kecskeméten a megyei közgyűlések nyilván jobban informáltak, mert napirendi pontként tárgyalták meg „a Magyar Teátrumi Társaság Egyesület megalapításában történő részvételéhez adott fenntartói hozzájárulást” – bármit jelentsen is ez.) A Hiller miniszterhez írt nyílt levelük az egyetlen támpont. De avval is nehéz mit kezdeni. Hogyan értelmezendő például egy ilyen mondat: „Feltétlenül be kell iktatni a törvénytervezetbe azt, a most még hiányzó pontot, mely garantálja, hogy annak bevezetésével egyetlen színház sem kerülhet anyagilag hátrányos helyzetbe – értjük ezen, hogy az esetleges kompenzálásokra törvényes garanciákat kell az előadóművészeti törvénynek biztosítania”. Azt jelenti, hogy „ide a pénzt, bármilyen színházat csinálok is?” Én sajnos nem ismerem „Mácsai Pál, Marton László, Pintér Béla és Zsámbéki Gábor, szeptember 3-án kelt levelükben megfogalmazott súlyos fenntartásai”-t, amelyekre az új szervezet képviselői hivatkoznak. Talán a levelük nyilvánosságra hozatalával együtt érdemes lett volna azt is ismertetni. Nézem az aláírókat, vajon mi hozta őket össze? (Mondjuk Fekete Péter benne levésén kicsit csodálkozom. Amennyire tudom /tőle/, a békéscsabai színház a helyi hatóságok részéről anyagilag meglehetősen támogatatlan. Amiből arra következtetnék, hogy a Jókai Színháznak rosszul felfogott érdeke a színházi törvény megfúrása vagy elodázása.) Ez egy speciális szakmai érdekközösség? Vagy jobboldali önkormányzatok nem egyértelműen szakmai alapon kinevezett színidirektorainak politikai frontja? Netán pr-fogás? Esetleg pártpolitikai haditett? Megágyazási tevékenység, hogy a Fidesznek legyen majd érve nem megszavazni a színházi törvényt, nehogy a kormány valami picike maradandót alkosson? Még azt nem is mondtam, hogy a múlt héten elvállaltam a békéscsabai Jókai Színház Gálfy-gyűrű díjat odaítélő grémiumában való részvételt. (Természetesen társadalmi munkában*.) Ami azt jelenti, hogy minden békéscsabai bemutatót meg fogok nézni idén. Ma zsúfolt nap áll előttem, úgyhogy már reggel 7-kor elmentem sétálni Frédivel. Na ilyenkor aztán különösen szép a Duna. Még csak bágyadtan, kezdetlegesen sütöget a nap a Cemende felől (Dunai Cement Művek), de sárgán csillog tőle minden. Álmos lévén vittem magammal zenét, hogy mozgassa a lábamat a ritmus. Axelle Red szólt a fülembe. Amikor azt énekli – nyilván egy pasinak –, hogy „veled megöregedni sem félek” (legalábbis így értem azt, hogy “avec toi je n’ai plus peur de vieillir”), akkor mindig az jut eszembe, hogy a számból vette ki a szót a nő. Kerestem most ezt a dalt, a Parce que c’est toi-t a TeCsőn, és egyszer csak ott találtam mellette, nagy örömömre, a J’ t’attends-t. Ez utóbbi volt a kedvenc számom 1995-ben Párizsban, bár fogalmam sem volt (mindmáig), hogy ki énekli. Egyszer el is dudorásztam egy párizsi lemezboltban az eladófiúnak, de megbuktam a produkcióval, mert nem tudta identifikálni. Közben most már Pesten vagyok. Úgy hiszem, hogy egy nagyon jókedvű masiniszta hozott a fővárosba, mert szinte egész úton vidáman dudált. Ámbár lehet, hogy csak egy Trabant-hajtányt próbált leszorítani a sínről. * A „társadalmi munka” az előző rendszer kifejezése arra, hogyha az ember önként dolgozik ingyen. ľ 2-re voltam csontsűrűség-vizsgálatra előjegyezve – csontritkulásom van évek óta –, Ľ 2-re odaértem, így hát felállítottam a laptopot a váróban, hogy addig is dolgozzam. Épp begyújtottam a rakétákat, amikor kijött az asszisztens, és behívott. Kicsit próbálkoztam: de hát van még félóra, és addig én itt még ezt-azt… „Mintha csak a férjemet látnám…” – mondta az asszisztensnő. Hát lehet, hogy fiúsan voltam öltözve :-) Tegnap a Kamrában átadattak a kritikusdíjak. Helyes kis este volt, Elek Ferenc és Keresztes Tamás bolondoztak összekötő műsorka gyanánt. Keresztes Tamás egyszerűen tévedhetetlen. Még öt perc, és beleszeretek. (Már ha ez nem hangzik túl fenyegetően.) A hivatalos rész után egyébként nem maradt öt percem a közös ünneplésre, mert a nézőtérről kijövők mintegy három perc alatt elárasztották cigarettafüsttel a Kamrát, úgyhogy igen rövid idő múltán kicsordultam a pincéből (és befordúltam a konyhára). Ilyen nap meg nincsen is.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|