|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2009. március
Úgy volt, hogy Töreky Zsuzsa a jól bevált színpadi férjével, Gáti Oszkárral fog idén Győrben Nem félni a farkastól. De Gáti elhagyta a színházat, így a „megözvegyült” partnernőnek új hitvest kellett keresni. Csankó Zoltán lett az. Kedves és hasznos ötlet olyan színészekkel játszatni el Albee marakodós házaspárját, akik már adták valaha a Nem félünk a farkastól fiatalabb szerepeit. (Töreky Pécsen, a Vári Éva–Héjja Sándor duó mellett volt Honey 1989-ben, Csankó pedig a Radnótiban, Csomós Mari és Bálint András társaságában játszotta Nicket 1995-ben.) Ács János rendezte az előadást, jól meghúzta a darabot, nagyon helyesen. A mű úgy passzé, ahogy van, és az egyetlen érdeme, amiért nem kopik ki a színházak repertoárjából, az, hogy jó szereplehetőséget nyújt egy 45-55 közötti színész-színésznő párosnak. De ha ennyi a darab, akkor elvárom az előadástól, hogy a főszereplők csillogjanak, parádézzanak, a játékuk legyen színes és virtuóz. Ez Győrben sajnos elmarad, mert a négy színész – amúgy igen tisztességesen – a drámát akarja kibontani nagy elánnal. Azt a drámát, amire én csak cöcögök. Töreky és Csankó viszont oly döbbent, kétségbeesett, tragikus arcokat vágnak a másik minden beszólására, mintha Martha és George állandóan meglepnék egymást. (Nem tetszett nekem Töreky külleme sem. Nem volt stílusa és exhibíciója az öltözködésének. Erről utóbb megtudtam, hogy az Albee-ügynökség megdöbbentő módon nem fogadta el Gyarmathy Ági eredeti jelmezterveit, mondván, hogy ezek a ruhák nem az ötvenes éveket idézik.) Nehezítette a nézői helyzetemet, hogy míg Szina Kingát teljesen rendben lévő Honey-nak találtam, Sárközi József Nickként minden helyzetben a hitelesség kerékkötőjének tűnt a folyamatos fortyogásával és mereven elutasító magatartásával. Egy percre sem oldódott bele a vendégségbe, amitől végig nem értettem, hogy miért nem lépett le már az első öt perc után. (Itt jegyzem meg HANGSÚLYOSAN: nagyon szívesen mennék vidékre színházba más színészekkel vagy rendezőkkel is, akik előadásra tartanak és utána vissza is jönnek/hoznak. Akkor is nagyon szívesen, ha nem mindig vagyok elégedett a látottakkal.) (Ha ez a Töreky Zsuzsa naplója volna, a tegnapi beszámolóban alighanem szerepelne, hogy Máté – aki szintén velünk jött Győrbe, bár a színházba nem – mennyire kedves és udvarias fiú :-) A Föld Színház Világ bölcse című előadását láttam tegnap este a Sirályban, és jól éreztem magam. Diákokból álló amatőr színtársulatnak néztem őket, de azután csekkoltam az interneten: öt éve alakultak, és azóta legtöbben már végeztek is. Juhász Bálint társulatvezető rendezte az előadást, cigány meséken alapul, afféle „road movie”, lóháton. Mindenféléből van benne egy kicsike: énekből, táncból, humorból, lírából, rendezői leleményből és színészi fantáziából. Mai:
Telefonbeszélgetés – Képzeld, tegnap a Föld Színház előadásán találkoztam a fiatal, jóképű orvosoddal és a feleségével. – És milyen a felesége? Megnéztem a Gettómilliomost. Jelentős csalódás. Ha félretolom a profizmusát, azon túl pusztán egy sematikus és didaktikus giccs. Alighanem épp úgy a rossz lelkiismeret Oscarjait kapta meg az amerikaiaktól, mint annak idején a Farkasokkal táncoló című opus. Mai (régebbről): AZ OBOÁS, A TROMBITÁS, A HARSONÁS ÚGY SZÓLALTATJÁK MEG HANGSZEREIKET, AHOGY AZT MÉG SOHA NEM HALLHATTUNK, HOGY NE IS BESZÉLJÜNK A POSTAKÜRTÖSRŐL A SZÍNFALAK MÖGÖTT, AKI EGY IGAZI KÖLTŐ - írta a Le Figaro a Budapesti Fesztiválzenekarról. Ság vpirjod, dvá sagá nazád – jut eszembe Lenin egyik művének címe. Magyarul annyit tesz: Egy lépés előre, kettő hátra. Abszolút nem emlékszem, miről szól, tehát egyáltalán nem lehetetlen, hogy a szerző e munkájában az én interperszonális kapcsolataimat elemezte. El kell mondanom, hogy kedvenc állatom, a kék bálna újszülöttje óránként négy kilót gyarapszik az anyatejtől. Úgy képzelem, ha az ember mereven nézné, akkor szinte látná is, amint nődögél a kicsi, akár egy XXL-es lufi. Cseh Tamás – Bereményi Géza: Somlai Margit (részlet)
Somlai Margitot láttam én piacon guberálva, ősz, kicsi kontya úgy feszült, mint régen az iskolába’.
Láttam ott Somlai Margitot, lila eres kezével szemétben turkálni, s bújtam ott, ne legyen övé a szégyen.
Bújtam a földbe, bódé mögébe, vén Margit néni, ne láss meg soha. Somlai Margit, mit guberálsz itt? tán azt a szót, hogy „iskola”.
Oxfordi diplomás Somlai, latin-angol tanárnő öt nyelven tudta mondani azt a szót, hogy Teremtő.
S 85 éves kézzel ott ügyesen túrt szemétben, a Teremtő éppen nem figyelt, őhelyette is néztem.
Bújtam a földbe, bódé mögébe, Somlai Margit, nem én, nem én teremtem, nincs hozzá kedvem, ezt a világot, nem én.
Somlai Margit, láttam én, talált egy fél pár kesztyűt, vele örültem lesben ott, hogy a Teremtő enyhült.
Bújtomban szurkoltam: Istenem, Istenem és Teremtőm, a kesztyű párját lelje meg, segíts a vén tanárnőn.
Ultima hora non datur secunda, a párját hadd lelje meg, add a kezébe, Teremtőm, végre, végén még más találja meg.
Mivel hogy volt ott rengeteg szemétben túró pára, és minden bódé mögé bebújt, mindnek egy tanítványa.
Aki ilyet tud írni, az szerintem igazi költő. Nem úgy, mint a tegnapelőtti postakürtös a színfalak mögött, hanem igazi igazi költő. Unokahúgomék meghívtak bennünket vacsorázni, így eltöltöttünk Gianni éttermében egy finom szerda estét, kellemes társaságban és olasz konyhától kényeztetve. Tegnap meg utazás a soroksári pusztába. Mondjuk azt nem gondoltuk volna, hogy amikor végre eljutunk a János vitéz II. előadására, akkor utószor látni megyünk Csomit az Alföldi-féle Nemzetiben. (Itt jegyzem meg, hogy az idei elbocsátások kapcsán nemcsak a listát nehéz megérteni és elfogadni, de az elküldések módját, indoklását és stílusát is. Annyira nehéz, hogy nekem például nem is sikerült. /Bár a társulat a tónust már megtapasztalhatta az évadban./) Nos, ez a szereposztás eljátszott a dologból egyet s mást, amit az előző turnusból hiányoltam. Úgyhogy bár elismeréssel adózom Stohl András színészi profizmusának, mégsem cserélném el az ő Kukorica Jancsijára a tegnapit. Mátyássy Bencének valóságosan csillog a szeme, és ifjonti hévvel inog-inoggat, amikor a francia királylány csábítja őt. Nagyon helyesnek találtam a Mátyássy-Tompos Kátya párost. Hevér Gábor Bagója komolyan vehetetlen számomra – nem tudom, fogtuk vajon azt az olvasatot, hogy Alföldinél Bagó részegen hadonászik egy 56-os magyar zászlóval? –, és előhozta bennem Szarvas Józsi alakítását. Ő elképesztő erővel és nyomatékkal vette ki magát a rendezői elképzelésből. Integer személyiségként jelentékenyen eljátszotta egy egészen más előadás Bagóját. Mondjuk az is tény, hogy hozzá jobban illett Söptei Andrea megfáradt, szinte fád, reménytelenséget sugalló Iluskája, mint Tompos Kátya bájos fruskája. Ami a gonosz mostohákat illeti, persze rendben van mindkettő, de számomra a Csomi altja jobban passzol a szerephez. A tapsnál berepült neki egy virágcsokor. Van, aki gonosz mostohákra bukik :-) Ülök egy cigiszagú hotelszobában Debrecenben – Deszka fesztivál van. Fékezetlen habzású a program, délelőtt tíztől éjjel kettőig tart. Mire hétfőn elkezdődik a kultúra.hu munkahét, egy rongy leszek. Esetleg kettő. A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Könyökkanyar című, lírai és alternatív Tolnai Ottó-előadása úgy indult, hogy a kékre festett kezű-lábú Varga Heni lassan araszolva jött lefelé egy keskeny, ingó-bingó gerendán, aminek csak az alsó vége érte a földet, a tetejét felhúzták dróton a magasba. A két karjában tartott valami széleset (amitől nem látta a lábát), lépegetett, és közben elmondott egy tizenöt perces monológot, hibátlanul, tökéletesen. Sokkalta jobban, mint amikor később egyszerűen ülve beszélt. A legújabb Pintér Béla-darabot, A soha vissza nem térőt elég nagy térben, a Víg moziban adták, hangos sikerrel. Én ismét megvettem Pintér Bélát, a nagy mesemondót. Van maga neme, és abban zseniális. Mindenesetre imádom. Milyen nagyszerű ötlet volt, hogy Szamosi Zsófi otthagyta a Vígszínházat és átszerződött Pintér Bélához! Nemcsak egyre jobb, hanem egyre szebb is. De Friedenthal Zoltánt, Thuróczy Szabolcsot is remeknek találtam. Éjfél után a színészbüfében tartott, bizonytalan halmazállapotú szakmai beszélgetésen negatív véleményeket kapott a produkció. Most kicsit rossz a lelkiismeretem, hogy nem szóltam hozzá, mellette, de már akkor járdányi erőm sem volt. Délelőtt beszélgetés a magyar drámák helyzetéről külföldön. Megtudom egyebek közt azt, hogy a bukaresti Komédia Színház Nádas Péter Temetését játssza. (Ez vicces.) Azután az RS9 előadásában a Beckettre várva című Podmaniczky Szilárd-darab, mindenekelőtt Csuja Imre és Vallai Péter előadásában. Magát a szöveget nem találtam sokkal velősebbnek, mint azt, amit Verebes kotyvasztott a Godot-ból pár évvel ezelőtt a Nemzetiben. A nap fénypontja a Stúdió „K” Rettentő görög vitéze, amit láttam tavaly Kisvárdán, de azóta mintha rövidebbé és összeszedettebbé vált volna, úgyhogy most pont jó. (Hallatlanul bírtam, hogy Nagypál Gábor vagy Homonnai Kati milyen végtelen szeretettel néz a báb főszereplőre, Thészeuszra.) Este a debreceniek Halotti pompa-előadása. Tudom, hogy Borbély Szilárd verseskötete nem akármi, és Vidnyánszky Attilának a költői színházhoz való feltűnő tehetségét is többször megtapasztaltam már, de ez most a világon semmit nem mozdított meg bennem. Sőt unalomba fulladtam-fulladoztam, és komolyan tartottam attól, hogy sosem lesz vége.
Utána a Hazajöttem Debiből, megírtam a beszámolót (nem egy Purlitzer-díjas anyag, amint azt a népszabisok szokták mondani), aztán a Fédra fitness a csudában, Euro Center nevezetű helyen, második emeleten, egy fitness klubban. Ezt Tasnádi István mint író és rendező jól kitalálta. Praktikusan és eszmeileg is sikerült összeköttetést találnia a Phaidra-sztori és a fitness-terem meg annak tárgyai között. Annál szebbet pedig alig tudok elképzelni, mint ahogy Csákányi Eszter Fédraként szerelmet vallott a mostohafiának. Ma rengeteg cikk, valamint Annamarink Az előzetes tudás mérésének és beszámításának jelentősége a felnőttképzésben című diplomamunkájának büszkeséges megolvasása a beadás előtt. Végeredményben egészen természetszerű, hogy ha a mai kor s mai ember nem lát tovább az orránál, s élettevékenységének jellegzetes meghatározója a „napi” élet, napi kereset, napi siker, napi szenzáció, napilap, napihír-életritmus, ne törődjék mindazzal, amit az emberi élet eddig megteremtett a számára, sutba dobja a kultúrát s szellemet, amit máig örökölt, s legfeljebb elkerülhetetlen alkalmi frázisokban használja. „Elvégre kultúremberek vagyunk”, „kultúra munkása”, őre, fenntartója stb. Természetes tehát, hogy a mai átlagember, tömegember – „a mi édes Közönségünk” – a színházzal se törődik. Csupán használja, igénybe veszi. Majdnem úgy, mint a villanyost, a vízvezetéket. Két és fél órán át ott tölti az életét a „Tedd odébb a derekadat” című zenés vígjáték, Csarada Benő, Titán Szaniszló, esetleg Shakespeare Vilmos vagy G. B. Shaw urak művénél. Mert mindegy. S a színház számára ez a „mindegy” a veszedelem. Kibírja ugyan, mert hiszen jó ideje, évszázados mértékkel mérve, sok mindent kibír. De ha a kor nem kíván többet, miért termeljen többet, értéket, valamit a színház? Ha nagyjánosnak, szabópéternek mindegy, akkor miért legyen különb, termékeny, megtermékenyítő, magátmegbecsülőbb a színház? Miért becsülje, nevelje, keresse a Művészt, amikor a kornak csak a sztár kell? Miért ragaszkodjék az igazi színészhez, amikor a közönség tagokkal is beéri? A színház és munkásai nem tehetnek egyebet, mint saját portájuk körül igyekeznek rendet tartani, fenntartással fogadni a mindennapokat, várni, amíg a mindennapból ünnep lesz, s becsülettel űzni a mesterséget, amíg az újra hivatássá válhat. A fentieket 1943-ban írta Horváth Árpád (kicsit tömörítettem), a „Szó és színpad” sorozat első kötete elé, a Szerep nélkül címmel megjelent színészírások szerkesztőjeként. Kritikus, rendező, nagyreményű színiigazgató volt, 1944-ben kivégezték a nyilasok. Frédike ma a Haris közben meglátta magát egy kirakati tükörben, és intenzíven csóválni kezdett. Minden kutyát ilyen barátságosan szokott fogadni, legyen az akár ő maga. Tegnap pedig a Vitkovics Mihály utcában közvetlenül egy ürülékgyűjtő mellett kakilt ügyesen. Úgy éreztem, innen már csak egy kis lépés neki (de nagy lépés a kutyiságnak), hogy felmásszon a tetejére és egyenes bele kakiljon. Én meg csak várom, hogy abbahagyják már a Vörösmarty Mihály fojtogatását. Télre ugyanis fóliába csomagolták a Vörösmarty téri szobrot, és szoros hurkot vontak a költő nyaka köré. Régebben úgy óvták a hidegtől, hogy a fólia alá légvárat fújtak be neki, de úgy látszik, idén erre nem telt. Nyílt a Deák téri metrókuckó mellett két kis étterem. Talán japán, valamint olasz. Ez utóbbi előtt láttam az egyik nap egy táblát, felkeltette önös érdeklődésemet, miszerint „Torkos kedd” – az ételek árából 50% kedvezmény. De ez pont szerdán volt, utána meg bevették a táblát. A Pilvax pedig bezárt néhány hete. Kár érte. Nem jártunk oda, talán ha kétszer ettünk az étteremben, de az önkiszolgáló étkezdéjük végében hatalmas szép süteményeket árultak ablakon át az utcára. És hát emberemlékezetem óta nem volt ilyen: március 15., nem létező Pilvax kávéházzal. Ezt pedig véletlenül vettem észre egy elbújt csatornán, amíg a kiskutya mellettem hosszan legelészett a házfalnál. A Nyugat 2008 – 1908 érdekes és tanulságos este az Örkény Színházban. (Nem lepne meg, ha az egész abból jött volna, hogy Mácsai Pál szerette volna elmondani a Hajnali részegséget.) Egyebek között azt lehet megrázóan felismerni a produkcióból, hogy mindaz, amiről a múlt század első felében szó esett a lapcsináló literátorok között és kapcsán – a hazaffyságtól és az antiszemitizmustól kezdve az üzletiességen át a provincializmusig –, ma is hiánytalanul megvan. Csak talán a nagy írókból és költőkből, tisztán látó, tisztán gondolkodó európai szellemekből van kevesebb. (Jelentem, Hámori Gabinak meglepő módon rövid és vörös a haja.) Mai: Egy fotókiállításról tudósító MTI-hírből: A FELHŐK KÖZÖTT KÉSZÜLT KÉPEK KÜLÖNÖSEN AKTUÁLISAK MANAPSÁG – ÁLLÍTJA H. SZABÓ SÁNDOR. SZERINTE EZEK A FELVÉTELEK BEBIZONYÍTJÁK, HOGY KELLŐ TÁVOLSÁGTARTÁSSAL SZEMLÉLVE A DOLGOKAT A KÜZDELMEK, AZ IGAZSÁGTALANSÁGOK, A MINDENNAPOK IDEGTÉPŐ BIZONYTALANSÁGAI NAGYON IS VISZONYLAGOSAK LEHETNEK. Ha csak úgy nem. Goethe Faustja az Állami Bábszínházban, Balázs Zoltán rendezésében – nem tűnt elképzelhetetlennek, hogy ez akár elragadó is lehet. Úgy képzelem, a bábszínház igazán képes teret adni a fantáziának meg a képzőművészetnek. De jó darabig úgy festett az előadás, hogy az alkotók az agresszív untatást választották. Eleinte mintha egy nagy doboz altatót kínáltak volna. Ültek a bábszínészek élőben egy elővárosi vonaton, és Erdős István kétes s és sz hangok hallatásával lassan, halkan és monotonon szavalta Faust szövegét. Később lettek mindenféle technikájú bábok és látványelemek is, plusz felbukkant egy kedves, hihető Margit, de egyrészt addigra már erősen lenyomták az estét, másrészt váltogatni kezdték a szereplők között a szerepeket. (Ifjúsági közönségnek rendezni, az szerintem a szokásosnál nagyobb empátiát követel a közönség iránt. Nem, én nem tudom helyeselni ezt a hideg, élettelen, artisztikusan unalmas bábszínházi Faustot.) Akadt egy néma szemtanú báb, akit/amit nehéz elhelyezni az evolúcióban, mert középen csiga, hátul hal, elöl borzas csápfrizura, alul pedig két gólyaláb. Na az tetszett nekem, főként mert meghitt viszonyban lenni látszott a színésznővel, aki mozgatta őt és lebegtette az uszonyát folyamatosan. 9-kor tartottak egy szünetet, ekkor sor fejlődött a ruhatárnál. Én úgy éreztem, belehalok, ha most végig kell ülnöm az előadást. Visszaadtam az ipart és hazajöttem. Két más: A sepsiszentgyörgyi Nemes Levente örömséges Kaszás Attila-díjával váratlanul kinyílt a világ. Bacsó Péterről most, hogy meghalt, az jutott eszembe: amikor együtt zsűriztünk a nyíregyházi Vidor fesztiválon, a végefelé azt találtam mondani neki, nem gondoltam volna, hogy ennyire megegyezik majd a véleményünk mindenről, amit láttunk. Mire ezt kérdezte: Azt hitte, hogy már teljesen hülye vagyok? Kritikuskommandó csapott le Nyíregyházára tegnap, néztünk egy lányelőadást meg egy fiúelőadást. Az előbbi A Pál utcai fiúk volt, ami régi, jól bevált rendezése Tasnádi Csabának, s most is megállta a helyét. (Bár szerintem Nemecsek Ernő vagy félórával tovább élt a kelleténél, vagyis hát a haldoklását hosszalltam.) A délután embere Szalma Noémi volt számomra, aki Csónakost játszotta bájos kajlasággal és figyelemreméltó füttytudománnyal. (A figurát, akit megalkotott, leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, amikor a nagyszerű Cuba Gooding Jr. menő cowboynak igyekezett mutatni magát a Jack, a villám című filmben.) A fiúk a Tizenkét dühös embert prezentálták Koltai M. Gábor rendezésében, aki nem az ismert, Reginald Rose-féle drámát adatta elő, hanem egy filmváltozatból indult ki, amelyet Nyikita Mihalkov rendezett. Ez az adaptáció valahol Kelet-Európában játszódik, ennek minden hihető és nem hihető következményével. Pozitív, hogy ezúttal nem tudtam minden mondatot előre. Még pozitívabb, hogy a darab ebben a változatban kiegyensúlyozottabbnak tűnt, mint szokott. Nem vitte el annyira a tejfölt a 8. esküdt, mint általában. Jobb az eloszlás. Negatív, hogy egy csomó minden „nem stimmel”, eleve attól kezdve ugye, hogy errefelé nem létezik az esküdtszéki intézmény, azon át, hogy az életfogytiglani börtönbüntetés esetünkben nem helyettesítheti a halálbüntetést (mint tétet), odáig, hogy nem cserekompatibilis a cigányozás, a zsidózás és a kommunistázás, és egyáltalán: nincs kidolgozva, korban és karakterben következetesen összehozva a szereplők nyelvezete. Az est embere számomra a 6. esküdtet játszó Gyuris Tibor, aki – emlékeim szerint – műszak gyanánt vagy valami hasonlóként dolgozott a színházban 1993-ban, amikor én odakerültem, azután stúdiós lett Verebesnél, és most jött el az a pillanat, hogy örömmel üdvözöljem mint jó kis színészt. Tegnap délelőtt ismét a Nemzeti Civil Alapprogram kollégiumi tag-választó szavazásán múlattam az időt, estére pedig Lila ákácra mentem Győrbe. Ott aztán nem pont azt kaptam, amit vártam, mert Guelmino Sándor nem a jól ismert színdarabot rendezte meg – amit Szép Ernő írt színpadra a maga regényéből –, hanem saját verziót készített a könyvből. Ezt én az előadás alapján nem találtam egészen indokoltnak, a zenés betéteket pedig különösen szívesen elengedtem volna. (Még a Rókusban, az Arany Hédi betegágyánál is mulatós nótát énekeltek hőseink.) Hogy mégsem vagyok panaszos, az azért van, mert ha egy Lila ákác-előadás nem szenved hiányt Tóth Manciban és Csacsinszky Paliban, az már nagy szó. Márpedig itt eléggé autentikus Mancival volt dolgunk Balsai Mónika személyében (bár picit talán felette van a Mancinak, és akadt olyan jelenete, sok cukrászsüteménnyel, ahol szerintem szigorúbb rendezést igényelt volna). A Palit játszó Crespo Rodrigo is igen helyénvalónak bizonyult, és feltűnően szép bánatos tekintettel erősített rá a figurára. Pápai Erikát kell még megemlítenem szeretettel, hozzátéve, hogy egy ilyen gyönyörű szép Bizonyosné, mint ő, bizonyosan nem menne be egy nézőközeli stúdiószínpadra olyan ruhában, amelynek alján szürkére koszolódott a fehér csipke és foszladozó szálak lógnak róla számolatlanul. Míg nem voltam itthon, megfejtődött a Lokomotív GT réges-régi, Kék asszony című száma szövegének rejtélye. A dalban címszereplő hölggyel nyilván az történt, hogy megfogta őt a kék színű ágyneműje, kapott tőle egy világoskék árnyalatot, épp úgy, mint a mi Frédi kutyánk, aki momentán kék. (Bár az iménti archív felvételen ez nem látszik.) Anyukámnak orvosos nap volt a mai, úgyhogy nem jutott idő a naplóra (és még mindig nincs pereces tálcám). De úgyis csak annyit akartam hírelni, hogy a múlt héten cikkrekord született: 241 kultúra.hu-anyag megolvasószerkesztése hétfőtől péntekig. Tegnap viszont ünnep; Csomi meghívott bennünket ebédelni. Üde pillanat volt, amikor odajött az asztalunkhoz Fodor Zsóka és őszintén gratulált Csominak a tévésorozat-alakításához. Én is szoktam mostanában gratulálni, kitüntetési szezon idején, belső indíttatásból, 3-4 díjazottnak, mailben vagy máshogy. És jólesik, hogy jólesik nekik. Talán többet kellene gratulálnom :-) Hét nap a világ, Gyarmati Kata darabja az Újvidéki Színház vendégjátékaként. (Egy tavalyi kisvárdai zsűror, Eszenyi Enikő is ott volt nézőként, ez tetszett nekem.) Nincs túl sok eredetiség a műben (a Három nővér-allúziót leszámítva sem), de ami van, az ügyes, elég szellemes és nem hasznavehetetlen. Puskás Zoltán jó kézzel rakta színre, bár el tudtam volna képzelni, hogy a második rész inkább egészen más, az elsőtől teljesen elütő legyen. A színészek, úgy tűnt, tudnak mit kezdeni a dologgal, Krizsán Szilviát például kiragyogóan jónak találtam.
Hazafelé jövet a (Na, ez a bejegyzés kicsit muszáj szagú, olyannak hat, mintha semmi kedvem nem volna ma dolgozni, pedig ez már az.) Mai: Enyhítésül hozok egy viccet a hajléktalanújságból: AZ ÁLMOK IGENIS VALÓRA VÁLNAK. HÚSZ ÉVVEL EZELŐTT ARRA VÁGYTAM, HOGY KERESSEK HAVI HATVANEZER FORINTOT ÉS LEGYEN EGY 1989-ES ÉVJÁRATÚ GOLFOM. MÁRA MINDEZ TELJESÜLT. Hetedikes fiúk jártak nálam a tanárnőjükkel (aki osztálytársam volt a gimiben), annak kapcsán, hogy az önkormányzat vetélkedőt rendez általános iskolák között, a 100 éves Nyugat, illetve Terézváros tárgykörben. Ez ügyben igyekeztem segítséget nyújtani egyrészt egy előadandó jelenethez, másrészt egy elkészítendő Bálint András-interjúhoz. Más újság nincsen is. Utóbb eszembe jutott ezekről a fiatalemberkékről – akik számára kínálás céljából kólát és ropit vásároltam, mivel sztereotip gondolkodású éltes asszony vagyok –, hogy nekik nincs, nem lehet, nem is lesz emlékük a huszadik századról. Ezt elég furcsának találom. Később: Tavaly a POSZT utolsó estéjén, a díjkiosztóra várva a színház foyer-jában elhaladtam egy csoport mellett, ahonnan kivált egy színésznő, akit igen nagyra becsülök, és ennyit mondott: Szeretlek és adok egy puszit! Úgy is tett, majd visszalépett a társaságához, én meg tova. Rögtön jó estém lett ettől a kis intermezzótól, ámbár sejtelmem sem volt, hogy minek szólt. Most pedig keresek valamit a gugliban, és elém pottyan a saját naplóm, egy bejegyzés a tavalyi POSZT idején, amitől nyomban megértettem. Vajon hol kell jelentkezni a Guiness rekordok könyvébe a leglassabb tantusz kategóriába? Botho Strauss: A park, rendhagyó beavató főpróba – így szólt a meghívó a Nemzeti Színházba. Gondoltam, nézzük, mi ez. Az elején volt egy kis beszélgetés, Alföldi Róbert kérdezte a darabot fordító Forgách Andrást, aki mondott néhány hasznos mondatot. (Elmesélte például, hogy annak idején az első estéjén Nyugat-Berlinben, Peter Stein színházában rögtön egy Strauss-darab előadására esett be, és egyáltalán nem értette, mennyiben színház ez. Kellett neki 15 év, hogy rájöjjön, mi a jó Straussban.) A Nemzeti Színház Alföldi Róbert rendezte előadását én most itt nem fogom minősíteni (főpróba alapján). A darabról csak annyit, hogy ez egy Szentivánéji álom-átirat (sóhajtozva hiányolom belőle a mesterembereket), és én már az eredeti Szentivánéji álomot sem szerettem Alfölditől. A főpróba/fotós próba utáni program nem annyira beavatásra, mint inkább egy békebeli író-olvasó találkozóra emlékeztetett. Bár az az igazság, hogy nekem csak néhány nézőt volt módom meghallgatni, aki felszólalván elénk tárta a ma esti katarzis-számát, de aztán félóra múltán intett a kiskutya a távolból, hogy jöjjek már haza, sürgős. Ami engem illet, van Botho Strauss a sifonérban, egy régi Az idő és a szoba a Radnótiból, és egy jobb emlékezetű A viszontlátás trilógiája Nyíregyházáról – talán volt más is, csak elfelejtettem –, de azért előttem még áll néhány év abból a 15-ből, ami Forgách Andrásnak is kellett. Szörnyű, hogy ilyen történhet egy feleség-anya-színésznővel, mint ami Natasha Richardsonnal. Síel, bénázik, nevetgél, összeesik, meghal. Láttuk őt 1997-ben a Broadway-n abban a Kabaré-előadásban (Sam Mendes rendezte), amiért Tony-díjat kapott. Valami kedves, vállvonogatós nyegleség jellemezte Sally Bowles-ként, de a produkció legjobbja messze nem ő volt, hanem a Konferansziét játszó Alan Cumming. (Az index.hu 1989-re datálja ezt a Kabarét, de téved. 1989-ben valószínűleg az a Kabaré ment még a Broadway-n – amit szintén láttam, 1988-ban –, amelyik azon alapult, hogy a Fosse-film Konferansziéja, Joel Gray adta benne a Konferansziét.) Tegnap viszont a Rinoceritiszt láttam a Stúdió K-ban. Ionesco és Beckett nálam kis eséllyel pályáznak nagy sikerre, de ez egy light-os, kellemetes, jópofa előadás, direkt olyanoknak való, akiknek egyébként az orrszarvúk ellen sincs semmi kifogásuk, sőt. (Csak hát az élet elég messzire sodort az Állatkerttől, és nem hogy Laylát nem láttam már mióta, de a kistesója is jól megnő, mire eljutok hozzá.) Persze tudom, a darab arról szól, hogy a rettenetes világ egyszer csak végképp elrettenetesedik, mindazonáltal Vékes Csaba rendező, a dramaturg és a színészek nem kívánták erre való tekintettel egészen elrontani az estémet. Egyrészt itthon vannak a gyerekek, másrészt vacsoravendégeket fogadtunk; egy házaspárt, a férj még egyetemista koromban volt a legjobb barátom. Mármost vacsoravendégek fogadására nem én vagyok a kerület legalkalmasabb háziasszonya, ezt megkockáztathatjuk. Egy komoly, tekintélyes vacsoramenü első és utolsó fogását tálaltam fel, vagyis volt előétel (tatárbifsztek, saláta) és desszert (tiramisu, sajtok). Mindazonáltal senki nem írt be a panaszkönyvbe. (Van ilyenünk ugyanis, konyhai fogyasztók könyve, amelyben „Langyos a narancslé, reggel”, „Kicsi a mélyhűtő” és hasonló, 8-10 éves bejegyzések szerepelnek az illetékes kiskamaszoktól.) Mai: Mivel a kiskutya nyoszolyája könyvespolccal határos, ezért csóváltában Frédike nem csupán port töröl olykor a könyvekről, hanem néha ki is üt a farkincájával egy-egy kötetet a helyéről. Legutóbb A Rákosi-per című című összeállítást szedte elő, amely azon időszak dokumentumait tartalmazza, amikor is „Rákosi elvtárs, népünk vezére és tanítója az ellenforradalmi rendszer ellen folytatott lankadatlan küzdelme során, 1925. szeptember 22-től 1940. október 30-ig az osztályellenség kezében volt”. 1950-ben jelent meg, második kiadás (150 ezer példányban, az első kiadás 75 ezer darabját nyilván azonnal szétkapkodták). Részlet az előszóból: MIÉRT TARTOTTA A MAGYAR MUNKÁSMOZGALMI INTÉZET MÉGIS FONTOSNAK ÉS SÜRGŐSNEK E KÖTET MEGJELENTETÉSÉT? ERRE ELSŐSORBAN A NAGY ÉRDEKLŐDÉS, A VÁROSI ÉS FALUSI DOLGOZÓK ÁLLANDÓ SÜRGETŐ KÍVÁNSÁGA KÉSZTETETT BENNÜNKET. A pártkongresszus nyomán megjegyezném, hogy szemernyi bizalmam sincs egyetlen politikus iránt sem mindazok közül, akik a jelenlegi kínálatot alkotják. Viszont az elmúlt húsz év során az a privát tapasztalatom alakult ki, hogy ha a szocialisták vannak hatalmon, azt egy fokkal kevésbé utálom, mint ha az az MDF vagy az Orbán vezette Fidesz. (Talán mert az MSZP nem ambicionálja, hogy ideológiai mázt kenjen a dologra.) Doktor Perecz fékezhetetlenül röhögött annak idején, amikor utóbb megtudta, hogy én az első szabad választásokon, 1990-ben országosan a Fideszre, helyileg meg egy MSZMP-s jelöltre voksoltam. Egy negyvenéves mérnökember volt az aspiráns, aki korábban soha nem volt párttag. Úgy éreztem, ez a férfi biztosan nem egy gátlástalan karrierista. Imponált nekem az ő szép, már-már komikusan reménytelen vállalkozása. (Egyébként a Munkáspárt azóta is minden választás előtt becsönget hozzám, hogy adom-e a kopogtatócédulámat. Bájosan szégyenlősen és diszkréten. Egyszer, amikor kinyitottam az ajtót, más is állt a liftnél, ezért elsőre hiába kérdeztem a kopogtatót, ki ő és mit óhajt, mindaddig zavartan hallgatott, amíg magunkban nem maradtunk a lépcsőházban.) Vannak országok, ahol nem feltétlenül tompa agyú vagy unintelligens emberek meg sem tudják mondani, hogy ki náluk a miniszterelnök. Lehet, hogy való volna nekem egy ilyen ország. (Persze csak akkor, ha rendelkezik komoly szándékú repertoárszínházakkal is.) Megnéztem tegnap délután az Asztalizenét a főiskolán mint a Marton-osztály vizsgaelőadását, és nem tett rám mély benyomást. Bálint András rendezte, nyilván alaposan ismerve és esetleg továbbgondolva a Radnóti Színház bemutatóját. Itt szintén nem fogyasztottak a szereplők, csak az eszcájg hanghatásait játszották el mikrofon alatt. Az idő múlásával ez egyrészt el-elcsúszott, nem volt mindig pontos, másrészt meg modorosságnak kezdtem érezni. Azt jókora pozitívumként könyvelem el, hogy a szereplők nagyon szépen intonálva, jól beszéltek – ez a radnótisokról nem állítható, ők minél régebben és minél élénkebb színészi élvezettel játsszák a darabot, annál elnagyoltabban mondják a szöveget –, de ezen túlmenően nem találtam semmi figyelemreméltót a produkcióban. (Érdekes, hogy az előadás nélkülözte a humort, pedig a szövegben az még ott volt.) Bata Éva (Delfin) és Józan László (Krisztián) alakítását egységáron megvettem. Ugyanakkor megállapítottam, hogy vagy nem érek fel a budapesti elit ízléséhez, vagy egyszerűen nem értem az öltözékek színösszeállítását, de nem tudom, miért nem cserélt cipőt Klem Viktor Bata Évával, amikor az ő cuccához inkább amaz passzolt volna, és viszont. Kikatt a Kolibri Pincében: izgalmas színházi kaland, élveztem. Osztályterem-színház (ami azt jelenti, hogy a két szereplő viszi majd iskolákba a produkciót), Scherer Péter rendezői debütálása. Német a szerző, tüchtig gimnáziumi rémtörténet: a tanárnő és a kezelhetetlen diák, a tettlegességig fajulástól a kontaktusig. Az előadás gimnazista közönségének egy része ékesen illusztrálta magát a darabot: nevezetesen, hogy mennyire nem lehet mit kezdeni nyegle, modortalan, feltűnési viszketegségben szenvedő ifjoncokkal – volt egy különösen destruktív lány (a főszereplő Pelsőczy Réka is hamar kiszúrta mint gócpontot), na én őt szerettem volna felpofozni, latolgattam is ezt a nézői reakciót előadás közben –, illetve a kísérő pedagógusok talán elmulasztották a gyerekekkel megértetni, hogy bár itt iskolai közeg van imitálva, de azért ez SZÍNHÁZ. Szépen dolgozott a két színész. Szanitter Dávidnak volt egy olyan pillantása… A tanárnővel való találkozóra készülve bedezodorozta magát, majd odahajolt a padokban ülő nézőlányokhoz, hogy finom-e az illata, ők pedig ráhagyták. A tanárnő viszont kellemetlennek találta az illatfelhőjét. Mire Szanitter úgy nézett ki a lányokra – megbántódva és szemrehányón –, hogy ott helyben el kellett volna fogyasztani őt, megzabálás útján. Két vonás némiképp ellene hatott az egésznek. Egyrészt egy ilyen agresszív fiú, mint főhősünk, okvetlenül legyen kicsit csúnya, vagy legalább jellegtelen, és belülről fakadjon a durvasága. De hát nincs mit tenni, Szanitter Dávid gyönyörű és finom. Másrészt Pelsőczy Réka tanárnője nem látszik szerencsétlennek, és éppen az ő tónusában van valami bicskanyitogató. Amivel nem azt akarom mondani, hogy fel kell pofozni. Senkit sem kell pofozni. (Azt a bakfisprimadonnát sem, persze, aki öncélúan dolgozott az előadás ellehetetlenítésén.) Engem feldobott, hogy ilyen színház is van, mint amilyen a Karl Marx: A tőke I. kötet című, a német Rimini Protokoll produkciója tegnap a Nemzeti Színházban. Nem annyira művészi élményként, mint közösségi szeánszként funkcionált. Az előadás legjobb perceiben úgy éreztem, akárha egy okos kupaktanácsban ülnék, ahol az emberek a saját élettörténetük darabkáit egymáshoz illesztve próbálják meg összeállítani a közös múltat és a hozzá való viszonyukat. És ehhez sorvezetőként olykor használják a marxi társadalmi-gazdasági elméletet, illetve a főművet. (Simán beleillettem volna magam is a darabba. Elmesélhettem volna, hogy közgazdászhallgatóként behatóan tanultam A tőkét, 1979-ben egy teljes félévnyi szeminárium keretében. Oroszul persze. /Vérveríték./ Most hökkenten meg is állok magam előtt, mert attól tartok, nem tudom, hogy mondják magyarul: tyeória pribávocsnoj sztóimosztyi*.) Persze a produkció nem volt végig egyformán izgalmas – megszenvedtük azt is, hogy nem a teljes, elhangzó szöveget vetítették ki magyarul, és amit igen, az is magyar nyelvű olvasószerkesztőért kiáltott –, már csak azért sem, mert a nyolc szereplő között voltak érdekesek (mint például az öreg gazdaságtörténész vagy a vak telefonközpontos), kevésbé érdekesek és direkt unalmasak. De összességében véve nagyon örülök, hogy a zsúfolt háznyi nézővel egyetemben nem rettentem el ettől a par excellence könyvszagú és papírízű vendégjátéktól. * Hah, van énnékem négynyelvű közgazdasági szótáram, megnéztem benne. Értéktöbblet-elmélet. Számomra váratlanul gyorsan lefutott a legfrissebb békéscsabai bemutató, a Rab ember fiai. Hívtak a napokban, hogy siessek megnézni, úgyhogy tegnap délután rohanvást elkaptam még az utolsó előtti előadást. (Úgy estem be a nézőtérre, már sötét volt, két másodperccel a kezdő mondat előtt.) Nos, elég hervasztó produkció. Seregi Zoltán rendezése közlekedésirányításnak is szegényes, a díszlet csúf (nyilván olcsó), a címszereplő fiatalok igyekvőek, de nem meggyőzők, és akkor ott van Apafi Mihály erdélyi fejedelem szerepében Vikidál Gyula, akin nagyokat mosolyogtam. Megállapítottam, hogy amióta nem láttam őt színpadon, lett neki az egy színészi eszköze (combozás) mellé még egy: felső ajkát emelgetve bajuszát ütemesen rángatja. Kovács Edit, Jancsik Ferenc, Sás Péter és Ács Tibor részéről optimalizált szakmai minimum, de a legautentikusabb alakítást kétségkívül a sólymot játszó sólyom nyújtotta. Levettem itthon a könyvet a polcról („Stuber Andrea IV.a osztályos tanulónak kitűnő tanulmányi eredményéért. Budapest, 1970. június 13.”), még nem volt időm végiglapozni, de van egy olyan előfeltevésem, hogy nem fogok benne „szar” és „segg” szavakat találni. Ezekkel valószínűleg a színpadra író Zalán Tibor gazdagította Móra Ferenc művét, a modernizmus vagy a nyelvi lelemény jegyében. (Ha tévedtem, majd jelzem.) Rapidkritika ide vagy oda, nem kaptam jegyet A hét asszonya című Parti Nagy–Csákányi produkció mai bemutatójára – de tartozom az igazságnak avval, hogy későn ébredtem rá a Budapesti Tavaszi Fesztiválra, és bár eleinte felzaklatón elutasították a jegykéréseimet, utóbb kedvesen és készségesen hozzásegítettek minden kívánatos színházi előadáshoz –, ezért hát kénytelen voltam főpróbára menni tegnap. (Úgy döntöttünk a szerkesztőkkel, egyszemélyes produkció lévén az átlagosnál kisebb az esélye, hogy a főpróba nem mutat hű képet vagy megfelelő készenléti állapotot, így aztán még jól is jártam: nem szűk egy napom van a kritika megírására, hanem szűk kettő.) Az előadás elején azt hittem, el vagyok átkozva a szinhaz.nettel: amit oda írok, arról jót nem mondhatok. Bukott nézőként ültem végig az első fejezetet. Körülöttem mindenki nevetgélt, én viszont megrendülten néztem Csákányit, vagyis akit játszott. Egy riadt, szerencsétlen, elnyomott nő beszélt hozzánk remegve, és a szájából dőltek a partinagyos jópofaságok. Amikor odáig ért, hogy „hajcsárni hajcsár”, akkor szerettem volna dúltan közbevetni, hogy ezt a főnévi igenevezést mint poént PNL hány színpadijában elsütötte már. Szóval az volt az én nagy bajom, hogy antagonisztikus ellentétet éreztem az alkotórészek között. Csákányi Eszter alighanem a világon élő összes asszonyt mélyen ismeri és megrázóan el tudja játszani, de a világon élő egyetlen asszony szájából sem hangozhat el ez a szöveg, mert ilyen csak a Parti Nagy Lajos nyomtatójából jön ki. (Ez tetszik, ez a mondat, alighanem átviszem majd a kritikába, bocs!) (De hát nyomtatónak nem is lehet a száját bekötni. Bocs 2.) A harmadik fejezetre a szerző, úgy tűnt, megnyugodott – talán nem kell minden mondatba három poén, elég minden harmadikba egy –, az amerikás asszonynál pedig gyönyörűen összeért az egész: a szöveg, a játék, a figura, minden. Az volt a csúcs. És aztán nem ment alább a villamos-vezetőnő sem. Benne vagyok az újságban :-)
Kedves a Mai: Nem is emlékszem, mikor találtam ennyire jónak a színházi világnapi üzenetet, mint most. Augosto Boal brazil drámíró-rendező írta. Ez a kedvenc mondatom belőle: A SZÍNHÁZ ARRA TANÍT, HOGY MEGLÁSSUK AZT, AMI NYILVÁNVALÓ, DE MÁR ANNYIRA HOZZÁSZOKTUNK, HOGY ÉSZRE SEM VESSZÜK. Úgy tűnik, sosem adom fel a reményt, hogy egyszer lesz még egy olyan Zsótér-rendezés (a Peer Gynt után), amiért tudok majd legalább feleannyira lelkesedni, mint a kollégáim. Sajnálattal jelentem, hogy az egri A velencei kalmár sem az, amit tegnap a stúdiószínházi fesztivál keretében néztem meg. Nyugtázván és megbólogatván a zsótéri darabértelmezést, magát az előadást olyannak láttam, mintha a rendező arra igyekezett volna rávenni zömmel jó színészeit, hogy halk, kifejezéstelen, modulálatlan hangon elhadarják 80 percben a 100 híres drámából A velencei kalmár-szüzsé dramatizált változatát. A szándék a Schylockot játszó Mészáros Máténál enyhe és fájdalommentes kudarcot vallott, amennyiben ő ebbe a szűk ketrecbe zárva is tudott színészi alakításszerűt nyújtani. Mindenesetre hatott rám a produkció – dühös lettem –, utána viszont enyhet adott a következő program, a szabadkaiaktól A Gézagyerek, Bérczes László rendezésében. Finom, szép, szomorú előadás. Pálfi Ervin olyan szívszorító a címszerepben, helyenként kis híján megríkatott. Az idei Jászai Mari-díj bizottság egyik tagja ült mellettem a nézőtéren. A szünetben a múlt sötét árnyát illető nehéz sóhajjal azt javasoltam neki: azonnal hívjuk össze a bizottságot, szerezzük vissza a Balázsovits Edit kitüntetését, és az előadás után nyújtsuk át Pálfi Ervinnek. Együttérzőn bólintott, de ennél tovább nem jutottunk. A hideglelés jött rám, amikor tegnap este a szentpétervári Állami Drámai Színház Nem Hamlet című előadásán a főszereplő elkezdte székszám szerint kisorsolni, hogy mely nézők menjenek fel a színpadra. Attól tartottam, hogy ha beleesek a szórásba, sikítva fogok kirohanni a színházból. Megúsztam: másik tíz nézőnek kellett felvonulnia, de ők sem lelkesedtek különösebben a szereplésért. (Utóbb kiderült, hogy a zömük beépített ember volt, vagyis hát színésze a produkciónak, de nem mindegyikük. Kitűnően játszottak egyébként, mert pont ugyanolyan kényszeredettnek, feszélyezettnek és tartózkodónak tűntek, mint a civil nézők.) Nos, jó darabig bizarrnak találtam a dolgot, némiképp emlékeztetett a dél-koreai színházi élményeimre. A szünet utolsó perceiben, 9-kor kiderült, hogy Ľ 11 után lesz vége, és ezt nem várhatta ki, aki nem akart lemaradni az AlkalMáté Trupp Krízis-dalestjéről az Akkuban, márpedig én nem akartam. Tessék, itt van friss, gyors reagálású közéleti színháziság – mutogattam ujjal Koltai Tamásnak, magamban persze. Úgy képzelem a Krízis-dalest születését – bár tévedhetek is –, hogy Máthé Zsolt megírta a dalszövegeket, és kinek-kinek csak a magáét mutatta meg, a többieké mindenkinek újdonságot jelentett. Nagy bizalom lehet bennük egymás iránt, és ezt jó látni. Nálam Czukor Balázs vitte el a pálmát a csehovi értelmiségostorozójával, de akadt még legalább két szívcsücsköm: a Kovács Patrícia tanárnő vallomása és Mészáros Béláék dala a David Beckham válságáról. Voltaképp rögtön folytathatnám is, a Jordán Adél kartonszámával vagy a váratlanul poszkanyakú Fenyő Iván Önző, szar alak vagyok című drámai sanzonjával. (Máté Gábor úgy nézhette őket, mint egy joggal büszke atya.) Remek este volt. A múlt héten 9 előadáson voltam, úgyhogy most kicsit visszaveszek, mielőtt palotaforradalom törne ki itthon, kedves férjem és a kiskutya csapatokat gyűjtenének és megdöntenék a színházakat. Ahhoz képest, hogy a kultúra.hu mennyi időt és energiát követel, elégedett vagyok magammal, hogy ebben a hónapban eljutottam színházba Nyíregyházára, Győrbe, Debrecenbe, Békéscsabára és Egerbe. A Gyurcs. Ferenc féle erről-arról lemondásról az jutott eszembe, amit Steve McQueen mesél A hét mesterlövész című filmben egy emberről, aki meztelen fenékkel beleugrott a kaktuszbokorba. Kérdezték tőle, miért tette, mire azt válaszolta: pillanatnyilag jó ötletnek tűnt. Régóta van nékem egy rendszeres olvasóm a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletétől, ismeretlenül is üdvözlöm!
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
