|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
Még életemben Pintér Bélán ilyen rosszul nem éreztem magam, mint tegnap a Szutyok című előadáson. Egyrészt fizikailag, attól talán, hogy elhagyták a jól bevált 90 perces időtartamot. Ez majdnem kétórás, anélkül, hogy akár a helyiség, akár a nézőtér, akár maga a darab – akár a publikum (vagyis én) – jól kondicionált lett volna ehhez az igénybevételhez. (Szamosi Zsófi szép, eltorzított, szenvedő arca – az kibírta ezt az extra estét is.) Másrészt a darab, a kifutása – nyomasztott végtelenül, és egyáltalán nem értettem már az elejétől kezdve sem, hogy min bír itt nevetgélni a közönség. Nekem csak az ütőgardonra volt egy árva, de széles mosolyom, nevezetesen azért, mert rögtön eszembe jutott, hogy amikor elsős egyetemisták voltunk Moszkvában, Tóth Sankó el akarta magyarázni az oroszoknak az ütőgardont. Avval az emlékezetes mondattal próbálkozott, hogy „Nye tolka pengetik, dázse ütik is”. Mai: Hát attól tartok, a Varró Dani fordítását is lehúztam a Lear-kritikámban. De kicsit úgy hat ez az új verzió, mintha túl hosszú lenne a darab és belefáradt volna a költő. Eleinte még nagyon igyekezett friss-mai szavakat keríteni, aztán egyre inkább beérte az elődökével. Itt hozok, sietve, egy jó mondatot Edgartól: MINDIG JÖHET ROSSZABB, AMÍG KI BÍRJUK JELENTENI, HOGY ROSSZABB NEM JÖHET. Úgy terveztem, nem írok arról, mennyire szét vagyunk esve a Frédike halálától. (Ilyenkor nagyon kell vigyázni ám, autóközlekedéssel, lakásbezárással, minden ilyesmivel, hogy nagyobb baj ne történjen. Tegnapelőtt, fájdalmamra, elveszítettem a kedvenc, színháziruhatár-mentesítő barna nagykendőmet.) Azt gondolhatják az olvasók, hogy ez azért túlzás, vannak az embereknek nagyobb gondjaik és veszteségeik egy kutyánál. És ez igaz is, még a mi esetünkre is. De aztán az jutott eszembe, végül is ez az én naplóm, azt írok, amit akarok, vagyis ami kikívánkozik. Vasárnap délelőtt (tehát a kiskutya utolsó napján) a sétánál csatlakozott hozzánk egy nő – Frédike mágnesként vonzotta a kutyakedvelőket –, és elmesélte, hogy neki is pointere volt (mondjuk ezt nem szerettem, hogy mindig jöttek a történeteikkel, hány éves volt és hogyan halt meg), mondta, milyen szép, okos, nagyszerű kutya volt az övék, és hozzátette, hogy kicsit makacs volt. Nem lehetett akármikor szeretni-szeretgetni, csak amikor ő akarta.
Hát Frédikéről ez nem mondható el. Őt
mindig lehetett szeretni, mindig akarta. Igényelte, és örömmel, odaadóan,
viszonozva fogadta tőlünk. Na jó, talán az utcai dédelgetésre egy pici udvarias
tartózkodással reagált. Kedves férjem szerint ilyenkor valószínűleg azt mondta
volna nekem – már ha nem lett volna igazi úri Nem jó most utcára menni, az egész környék Frédi-sétatér. Pedig az ismeretlen rajongói meg sem kérdezhették még, hogy hol a kiskutya. Ez a kommunikációs helyzet nyilván előttünk áll még. Hol van, hol van. Ma estétől Verőcén lesz, az udvarban, a nagy kő alatt, hamvak formájában. Jönnek ma a gyerekek, megyünk és eltemetjük. Ez az időskori portré jó lesz ide búcsúzóul. (Kedves férjem szíves helyesbítése április 1-hez: Sankó nem Moszkvában mondta ezt, hanem még Harkovban, a nyelvi felkészítő táborban, az oroszórán. Moszkvában már biztosan felkészültebb volt.) Rogán Patyomkin Antal polgármester „Főutca”-átadást kíván ünnepelni feltámadáskor, ezért aztán nagyszerű pihenőnapokat élünk: éjfélkor még hangosan aszfaltoznak odalent, hajnali 6-kor meg füvet nyírnak. Rogán Patyomkin Antal biztosan más környéken lakik, de remélem, neki is van egy lendületes, ambiciózus polgármestere. Az igazán jó idők akkor jönnek majd, amikor a jövő héten megnyitják a „Főutcát” – ez a Főutca egy értelmezhetetlen kifejezés, azért használok idézőjelet –, és attól kezdve itt fognak pöfögni-araszolgatni az autók az egy sávban, velünk az élen. Ugyanis úgy szervezték a környékbeli autós forgalmat – pl. megszüntették a kijárást a kiskörútra a Városház utca felől –, hogy még aki éppen elfelé akar menni innen, azt is mindig visszaterelik a „Főutcára”, ahol mindig állni és várni fognak az autók, mert vagy a busz ér majd megállóhoz, vagy parkolni készül valaki. Szerencsére ez utóbbiak számát csökkenteni fogja, hogy a fák közé beiktatott dupla parkolóhelyeket nem festették fel az aszfaltra. Ebből következően az autósok – ahogy ismerem őket - úgy fognak beállni, hogy a két helyre nem fér majd be a második kocsi. És még azt sem meséltem, hogy olyan információs táblát állítottak a kapunkkal szemben, amely rosszul van informálva arról, miként kell írni Szomory Dezső nevét. Mai: Képaláírás a City – a belvárosiak lapja áprilisi számából: AZ ÉLETVIDÁM LÁNY KÉT KÉZZEL HABZSOLJA AZ ÉLETET. A dagesztáni Ira Silova eredetileg a magyar csoporttársnőm kollégiumi szobatársa volt Moszkvában, de elszerettem őt, és barátnők lettünk. 28 éve nem láttam, 25 éve nem hallottam felőle. A kilencvenes évek elején írt utoljára két levelet, de nem kaptam meg, mert már rég máshol laktam. Nemrégiben megtalált az interneten, és most, hogy egy hetet Bécsben tölt, átjött hozzánk kicsit. Tegnap délután érkezett a Keletibe, a westbahnhofi automatából váltott, nem létező útvonalú vonatjegyével. Hozott mindent, ami a mi időnkben kurrens volt Moszkvában: vodkát, mustárt, kaviárt. 26 órát töltöttünk együtt, sétálgattunk a Várban, a Dunakorzón, a Belvárosban, felmentünk a Bazilika kilátójába, megnéztük onnan a környéket, a házunkat, és kedves férjemet, amint az erkélyről integet nekünk, durván megszakítva paprikáscsirke-főzési tevékenységét. És közben egyfolytában beszélgettünk. Ira azt mondta, több évtizednyi életet elmesélni még talán lehet, de el is magyarázni, hogy a másik megértse, mi miért úgy, ahogy – szinte lehetetlen. Mégis, mintha sikerült volna, úgy érzem. Megjegyzem, Ira férje fagylaltgyáros – korábban matematika professzor az egyetemünkön, a két fiuk is ott végzett, „nálunk”, a Lomonoszov közgazdasági karán –, de ne valami milliárdos fagyicápát képzeljünk el, mert erős konkurenciát jelent például Minyenkov, az egykori Mojszejeva-Minyenkov jégtáncpáros férfitagja. Na jó, ő régi jeges, úgy nyilván könnyebb fagylaltkodni. Mai: Papír a Keleti pályaudvaron egy kirakatban: PIZZA ÉRTÉKESÍTÉSE A MÁSIK ABLAKNÁL. A másik ablaknál: EGYEDÜLÁLLÓ SZELETBÁR Apukámnak új személyi igazolványa lett. A bátyám csináltatta. De majd legközelebb biztosan nekem kell meghosszabbíttatnom, mert amikor apukám személyije lejár, 2060-ban, akkor a bátyám már vén trotli lesz, én viszont épp csak betöltöm a 100. évemet. Kedves férjem hétvégén a Winnetou-t olvasta (n + 1. alkalommal), és váratlanul avval állt elő, hogy ő rádöbbent: Incsu Csunna alighanem elsikkasztotta a törzs vagyonát. Mert ugyan honnan lett volna neki saját aranyrögkészlete? Márpedig Incsu Csunna arra akarta felhasználni a nuggeteket – nagy titokban nekivágva az útnak –, hogy a lányát, Nso Csit a városban taníttassa. Lehet, hogy valahol szerepel a történetben egy AKV (Apacs Közlekedési Vállalat) is, csak arról a tájékoztatás jelenlegi szintjén még nem tudunk. Néztünk kicsit tévét is, a Bridget Jones naplóját, és kedves férjem egyszer csak megjegyezte, hogy én nem is csábítottam el őt, hanem ő maga tekeredett az ujjam köré :-) Akkor tehát én nem vagyok azok között, akik nagyon hiányolják a POSZT-ról a Mesél a bécsi erdő előadását, amely előadás egyetlen mondatban összefoglalható: ha válság van, a válság eszkalálódik és teret nyer a fasizmus. Természetesen nívós produkció, hiszen Zsámbéki Gábor rendezte és a Katona József Színház színészei játsszák (igazi igazgatói szereposztás), de nincsen nékem megrendülésem tőle. Túlságosan ridegnek, érzéketlennek, részvétlennek találtam. Nem romantikus érzelmeket és drámai szenvedélyeket hiányolok persze, én speciel egy finom iróniával is ellennék, de például a dunai fürdőzős Alfréd-Marianne jelenet már-már cinikus, gunyoros, parodisztikus beállítása szinte fájt. Úgy tűnt, Rezes Judit karakterének nem a karcosságára, hanem a butaságára játszanak itt rá, és ettől könnyebben gondolom azt, hogy „aki hülye, haljon meg” – ami nem szép tőlem. A Bécsi erdő után én és Fullajtár Andrea (aki Valériának még túl fiatal és hervadatlan, pláne Nagy Ervin Alfrédja mellett) mentünk az Ódry Színpadra. Nem együtt és nem azonos céllal – ő játszani, én meg nézni a Csodálatos vadállatokat. Ki kellett bekkelni vagy húsz perc csúszást a kezdésig, aztán – amennyire az álmossággal küzdve meg tudtam ítélni – jók voltak a színészek (Udvaros Dorottya!) De összességében véve mégis azt a konklúziót kell ideírnom, hogy aki egész nap dolgozott, 7-től megnézett egy előadást, az ne menjen el még este 11-re is színházba. Komáromba lett volna a menés, a Prah Anger Zsolt rendezte előadására, de az egyik főszereplő sajnálatos megbetegedése miatt elmaradt a tegnapi előadás. Pedig múltkor Verőcén a Duna-parton begyűjtettem Annamarinkkal egy kavicsot abból a célból, hogy elvigyem és letegyem a komáromi színház előtt álló, azt hiszem, nem hasonlító Kaszás Attila-szoborhoz. Na majd legközelebb. Mai: FODOR ÁKOS: DRÁMA
– VALLJ SZÍNT! RIVALLJÁK. – SZIVÁRVÁNY... SUTTOGOM. Egy ismeretlen olvasó azt írta, hogy ha ő kutya lenne, akkor a mi kutyánk szeretne lenni. Ez jólesett, de le kell szögeznem: nincs nálunk kutyafelvétel :-) Erzsi barátnőm pedig, aki mind Frédikét, mind bennünket ismer, azt mondta: megérdemeltük egymást evvel a kiskutyával. Mondjuk az tény, hogy nemcsak gyengéd szeretettel, de tisztelettel is viseltettünk iránta. Amíg Verőcén élt a nagyszülőkkel, addig is a mi kutyánk volt, azután ebben az utolsó, bő másfél évben, amikor velünk volt, mindent elkövettünk, hogy nyugodt, békés, szép nyugdíjaskort biztosítsunk számára. Igyekeztünk bearanyozni öreg napjait már csak azért is, amiért a létével, a kedves lényével annyi örömet szerzett a kedves férjem néhai szüleinek is. A gyerekek nézőpontjából pedig Frédike mindig volt, ameddig csak vissza tudnak emlékezni. Szeretni kockázatos. Fájdalmas következményekkel is jár. Jól sikerült rendezése Guelmino Sándornak ez a Liliom a Magyar Színházban. Mindjárt a díszletet kitűnőnek találtam. (Csanádi Judit tervezte: kilométernyi fa- vagy kőrakás, kék nyomós kút, pad, ringlispílre emlékeztető játszótéri forgó.) Egyszerre szimbolikus és ikonikus – jelentősen hozzájárul az előadás szikár szépségéhez. Akadnak a játékban bénaságok is – mint pl.: Liliom almán szúrja magát és elhalálozik –, de beszámítom ellentételezésnek például az első felvonásvég látványos költőiségét, amikor fehér agácivirágok havazták be hőseinket, akik aztán elszálltak a körhintával, akárcsak Törőcsik Mari és Soós Imre. Gémes Antos ugyan nem átütő Liliom, de legalább nem zavaró, nem kívántam le őt a színpadról a lányok mellől. Kubik Anna Muskátnéja a látszat ellenére nem közönséges. Érzékeny, méltányos, belülről puha. (Amikor korombeli nőn látom, mennyire megöregedett, mindig örülök annak, hogy magamat nem látom.) A két cselédlány pedig nagyon helyes. Itt-ott már szinte túl helyes is, amire főként Soltész Bözse Marikája mutatkozik hajlamosnak eleinte. Balsai Móni még időben elkapta ezt a szerepet is, a Liliom Julikáját, és úgy nézem, az aggodalmas hősnő talán még annál is jobban áll neki, mint a cserfes vagy a huncut. Az volt a leggyönyörűbb – ezt nem is tudom elmesélni, leírni, tessék talán elmenni megnézni! –, ahogyan az esztergályossal beszélt. Ha már elmenést javasoltam, mondok mást is: csütörtökön a nyíregyháziak a Bárkán vendégszerepelnek a tunde&csongor című, Ladányi Andrea-féle táncelőadásukkal. Állítólag jó, 16 és 19 órakor játsszák, tessék, tessék! Rémlik a Katonából egy Élnek, mint a disznók, aminek kaposvári Élnek, mint a disznók volt az előzménye (hopp, megvan!) Most a Szputnyik Hajózási Társaság adja John Arden darabját, illetve annak szűkített verzióját Göttinger Pál rendezésében, némiképp felolvasószínházra emlékeztetően (bár a szöveget megtanulták a színészek.) 10 szék velünk szemben, ott ülnek a játszók, olykor akad egy-egy akció. A darab megszólal ma, ez világos. Mondták kollégák az előadás után: a szöveg elöregedett, aktuálisan sokkal vulgárisabban beszélnének ezek a hősök, de ez nekem nem tűnt fel, nyilván mert a szűkebb közegemre nem jellemző a durva beszéd. Szépen dolgozik és fejlődik a társulat, hozzák is a karaktereket mind egy szálig, de még mindig úgy érzem, hogy meglehetős széles a színészi skála, az amatőrnek tűnőtől a fényes tehetségű profiig. (Téby Zita rulez.) Kritikaírásra kaptam ezt a tegnapi bemutatót, de azt hiszem, elállok tőle, mert ahogy a darab összement itt 1 óra 5 percre, úgy ment össze a mondanivalóm is, és ami maradt, azt kevésnek ítélem a Színháznak. Most meg majd elmegyünk szavazni. Átgondoltam reggel az ágyban a demokratikus szavazói múltamat, és meg kell állapítanom, hogy párthűtlen választó vagyok. A hatodik szavazáson immár az ötödik pártra voksolok. (Kérdés, hogy a pártok szélkakasok-e vagy én vagyok széltyúk.) Fél füllel hallottam valamit Orb. Viktortól, miszerint ha nagyon nyer a Fidesz, akkor a változás már hétfőtől érezhető lesz, úgyhogy nem is tudom, lesz-e még holnap kultúra.hu és főleg én leszek-e hétfőn is az olvasószerkesztője. Nem könnyű eldönteni, mi volt a leglesújtóbb a tegnapi napban. Talán az, hogy nagyon rövid eszű szakemberek gyanútlan szavazókörökre ráeresztettek több ezernyi plusz szavazót. Vagy az, hogy a tévékben, amerre csak láttunk, mindenkit a kampánycsend sorsa izgatott, nem pedig a felháborítóan lehetetlen helyzetbe hozott választók. (Annamarink speciel három és fél órát állt sorban Pécsen az igazolásával.) Vagy a választási bizottság ülése, amit élőben nézhettünk elképedve, s ahol a szaktekintélyek olyanokat mondtak, hogy az a pár száz vagy ezer ember, aki még szavaz, már úgyse számít*, és felmerült a lehetőség, hogy esetleg bezárják őket és elveszik a mobiljukat, végül pedig televíziós nyomás alatt megszavazták a (szerintem egyértelmű) törvénysértést a kampánycsend lezárásáról. Vagy az, hogy voltak emberek, akik még akkor is a voksuk leadására vártak, amikor már nyilvánosságra hozták az eredményt. Vagy az, hogy most majd hetekig, hónapokig huzakodni és vádaskodni fognak a pártpolitikusok e botrányos választások felett. Vagy az, hogy még meg is gyanúsítják a sorban állókat szervezkedéssel és összeesküvéssel. Ja, és ott van még maga az eredmény is. Csak a Krízis dalest nem volt lesújtó a Sirályban 11-től, bár messze nem sikerült úgy, mint amikor először láttam. Nem szállt el. Lehet, ez a nap nem volt alkalmas az elszállásra. Mindazonáltal szívesen néztem-hallgattam újra azokat a számokat, amik a múltkor is tetszettek, és az volt a legjobb, amikor Takács Nóra Diána – mint afféle osztálytársfeleség – előadta a Picasso kalandjaiból a finn dal nokiás változatát. *Ráadásul a történtek rácáfoltak az amúgy is elfogadhatatlan érvre. Mert ha a XIII. kerületben a 100 százalékos feldolgozásra megfordult az eredmény, és négyszázvalahány szavazatnyi előnnyel nyert az egyik jelölt, akkor ez simán összefügghet avval, hogy a szavazók utolsó százai akkor adták le a voksukat, amikor már ismertük az országos állást. Jól elbaltázták az illetékesek ezt az egészet. Vajon az Országos Választási Bizottság vagy Iroda első dolga volt-e tegnap, hogy levelet írjon hatvanezer igazolásos másholszavazónak, elnézést kérve az okozott kellemetlenségért és nehézségért, megköszönve a sorban állók helytállását, valamint tiszteletteljes reményét fejezve ki, hogy az első forduló sajnálatos tapasztalatai ellenére elmennek szavazni a második fordulóban is? (Egyébiránt nem értek egyet avval, hogy elmehetnek a másodikban is. Régebben a máshol szavazók csak az első fordulóban szavazhattak, csak a pártlistákra, egyéni jelöltre nem. Így tartanám helyesnek most is. A terület egyéni képviselőjét azok válasszák meg, akik ott élnek és ott fizetnek adót, és ebbe ne avatkozhassanak bele pártszempontú voksaikkal a véletlenül arra járók.) Én meg úgy döntöttem, nem akarok nyafka, válogatós szerző lenni, úgyhogy megírom az Élnek, mint a disznókat. (Azt meg elfelejtettem bejegyezni, hogy amikor kijöttünk a MU Színházból, akkor egy szép nagydarab, családfenntartónak látszó sün még nálunk is gyorsabbnak bizonyult, átvágott a Kőrösy József utcán, nyilván sietett haza megnézni a tévében az El Clásicót.) Tegnap a Veszedelmes viszonyokat láttam a szabadkaiak vendégjátékában, Puskás Zoltán rendezésében. Van egy fojtogató világa az előadásnak, az kétségtelen, de idegesítőnek találtam a túlforszírozott szertartásosságot, a szakralizált nemiséget. És bár nagyra tartom G. Erdélyi Hermina színészetét, ha egy hétig kellene sorolnom, milyen szerepekben tudnám őt jól elképzelni, Merteuil márkiné akkor sem lenne köztük. Elnézegettem a múltkor a Katona József Színház előterében egy tablót Bárdos Artúrról. (A Katona helyén volt egykor az ő Belvárosi Színháza.) Az első fotó 1910-ből való, ekkor Bárdos Artúr 28 éves, és súlyosan össze van nőve a szemöldöke. A későbbi képeken ennek nincs nyoma. Rögtön tudtam, elvett feleségül egy nőt, aki nem bírta nézni ezt a sűrű, sötét, burjánzó szőrzetet, és nyirbálta neki. Esterházy Péter ma hatvanéves. Isten éltesse őt soká-soká-soká, és közben hagyja meg minden szempontból ugyanolyannak! Érdekes, hogy Ascher Tamás a Katonából a Madách térre jár át nevettetni. De jól csinálja, állapítottam meg tegnap a Bohémélet láttán (is). Az külön örömömre szolgál, hogy nem a „fergeteges vígjáték” kategóriában nyomulnak Örkény Színházék. Kreatív, szellemes és játékos, amit szórakoztatás címén művelnek. Egyébként a Bohémélet rémes gyerekkori emlékem még az operabérletes kisiskolás koromból: dagadt, öreg, parókás néni sikítozik tüdőbeteg ifjú Mimiként. Érthetetlen és elborzasztó. Kaurismäki azonos című filmjét nem láttam – nincs mit számon kérnem az előadáson. Szeretem ezt a finom, játékkedvvel teli humort, amit az Örkény színészei prezentálnak. Széles László komoly-szép, vallomástalan szerelmét Hámori Gabi Mimije iránt. Debreczeny Csaba kócos parókáját. Máthé Zsolt francia filmekbe illő rendőrjét. Takács Nóra Diána Baudelaire kutyáját, külön köszönettel azért, hogy gesztusaiban nem volt kutyás. Szandtner Annát, ahogy az Átkelés a Vörös tengeren című festmény képében megújítja a táncművészetet ;-) És mindenekelőtt Polgár Csabát mint érzékeny lelkű hullámos papagájt. (De milyen remekek azok a kis késleltetések is a narrációban! Tudniillik először nem volt biztos, hogy Polgár Csaba ott az asztal tetején nem valami reggae-énekes lesz-e a színes horgolt sapkájában.) Ladányi Andrea tunde@csongor.hu című táncelőadása szabad kortársi asszociáció a Csongor és Tündére. Nem állítom, hogy minden gondolatát értettem (bár azt hiszem, a végeredmény az volt, hogy Csongor aláválasztott a Tündéjével), de az aktuális testi-lelki állapotomban egyszerűen jólesett nekem tegnap délután a zene, a színek, a formák, a mozgás látványa, valamint a nyíregyházi színház, amely előadta. Kellemes meglepetések is értek némely szereplők tekintetében, akik kiváló táncos képességeket mutattak. Például Jenei Judit, ahogy tökélyre vitte a babaságot, vagy Horváth Sebestyén Sándor pontos, feszes, virtuóz mozgása. Este elmentem megint a MU-ba megnézni az Élnek, mint a disznókat, mert felmértem, hogy azt a kritikát ma meg kell írnom, mivel holnap új írnivaló lép be, holnapután pedig még újabb. Gondoltam, a megismételt találkozástól majd nekilódulok a munkának, ám nem állíthatom, hogy számottevően előremozdított az újranézés. De annyira pergő, gyors tüzelésű produkció, hogy unni speciel másodszorra sem lehetett. Mai (tegnapi): Aluljárói zokniszaküzletben nézelődtem, mire odaszaladt hozzám egy férfi: – Tessék! – Üvegszálas térdharisnyát szeretnék megerősített orral, világosszürke színben, két párat egy dobozban. – Óóóó…. én nem beszelni magyar. Szaladtam hát tovább, mint a harisnyám. A 303 magyar filmszínész, akit látnod kell, mielőtt meghalsz című kötetet olvasom. Bori Erzsébet és Turcsányi Sándor szerkesztette. A könyv elején kis „ki kicsoda” mutatja be a szócikkek szerzőit, majd egy előszó következik, amely leszögezi, hogy – mint az a bemutatkozásból ki is derül, hiszen szinte valamennyi alkotó a Magyar Narancshoz kötődő újságíró – „egy brancs ez”. Annyit tehetek ehhez hozzá, nehezményezőleg, hogy aki pedig nincs a brancsban – mint pl. én –, annak csak úgy névtelenül, forrásmegjelölés és értesítés nélkül használták fel munkáját. Tudniillik számos szócikknél szerepel kiemelve, nagyobb betűtípussal egy-egy idézet, amelyet vagy a szócikk alanya mondott (valamikor, valakinek, nyilván interjúban), vagy róla mondta valaki (valamikor, valakinek, nyilván interjúban), ám ezek zöménél a szerkesztők nem tartották fontosnak feltüntetni, hogy az idézet honnan származik. Úgyhogy kétes örömmel fedeztem fel a kötetben általam készített színészinterjú részletét. Mai: Egy szintén azonosítatlan idézet a Kálmán György-szócikkből, amely szöveg – fájdalom – nem tőlem való, mivel sajnos soha nem csináltam interjút Kálmán Györggyel, csak irigylem azt, aki igen. ÉN SOHA NEM IRIGYELTEM SENKIT: SZEREPÉRT, PÉNZÉRT, HÁZÉRT, AUTÓÉRT, SIKERÉRT, NŐÉRT – NEM! EGYES-EGYEDÜL BEAMONT, AZÉRT A NYOLC MÉTER KILENCVENES UGRÁSÉRT! A Centrál Színházban Alla Pugacsova fogadja a közönséget a Guppi előadásán, a falra vetítve énekel, eléggé megdöbbentve személy szerint engem. A nő az elmúlt évtizedekben bizonyára teljes felújításon esett át (óbsij remont), mert most sokkal fiatalabb, mint 1980-ban volt. Kiss Csaba rendezésében itt valamivel aprólékosabban adják elő Szigarjev darabját, mint az Aranytízben. Csuja Imre szinte ugyanolyan a férj szerepében, mint Balikó. Vagy pusztán ennyit nyújt a szöveg, vagy ennyire adja magát. Bán János színesebben, gazdagabban játszik, mint a másik előadásban Vidákovics Szláven. De a legnagyobb különbség a női főszerep megformálásában van. Pokorny Lia pörgős volt, zilált, bájos és együgyű. Györgyi Anna pedig egy lelassult, merev, már-már retardált nőt állít elénk. Nem mondom, hogy nem korrekt, csak szürkébb az élmény. Mai: Mácsai Pállal van interjú az e heti HVG-ben. Kicsit beszél a családjáról, a felmenőiről, koporsóügynök nagypapájáról. Ezt mondja róla: „SZENT BORZADÁLLYAL MESÉLIK, HOGYAN KONFERÁLTA FEL A MŰSORT A KEGYSZERKERESKEDŐK BÁLJAIN.” Két jeles operettszínésznővel vállaltam interjút, és már a kapcsolatfelvétel során szereztünk egymásnak meglepetéseket. Tegnap mentem Kalocsai Zsuzsához, két előadás közé a Tháliába, és mivel egyáltalán nem vagyok járatos a színházak hátsó fertályán, ezért eleve nem egykönnyen találtam meg a művészbejárót. Ott pedig a köszönés után azt mondtam a portásnak, hogy „Kalocsai Zsuzsához jöttem interjúra.” Rövid, abszurdoid dialógus következett ezután, amelynek végén kiderült, hogy a portás azt hitte, Kalocsai Zsuzsa házvezetőnőt keres, és én jelentkezni jöttem az állásra. Hanem aztán Kalocsai Zsuzsával nevettünk ezen, mondta, legalább ennyi presztízse maradt még az ő szakmájának, hogy a portás azt hiszi, házvezetőnőt tart. Már csak az a kérdés, hogy az én szakmám presztízsével mi van?! :-) Jól ment, könnyedén, jókat mondott, elégedett vagyok a felvett anyaggal, sőt már a cikkel, mert meg is írtam még este. De úgy veszem észre, hogy ennek az interjúnak vezérmotívuma lett az időmúlás, és hát biztos nem őmiatta, hanem miattam. No, meglátjuk, mit szól majd hozzá. Közben Verőcén össze-vissza nőtt magától számos tulipán és egyebek. Hazatérvén pedig az a rendkívüli szerencse ért bennünket, hogy sikerült szinte a kapunkkal szemben leparkolni. Egy ilyen főnyeremény helyről nem szívesen mond le a belvárosi ember, ezért el is határoztuk, hogy nem megyünk soha többé sehová. Tegnap Oszvald Marika következett, akit – mint megtudtam – privát életében is képes elfogni a cigánykerekezhetnék. Még az tetszett nekem nagyon, hogy tízévesen már kívülről fújta a Pillangókisasszonyt, de anyucikája – így mondja – türelemre intette, hogy még négy-öv évet várnia kell, míg nekidurálhatja magát Cso-cso-szánnak. Ma elmegyek Nyíregyházára, egyebek közt azért is, hogy felderüljek. (A színházin túl vadasparki tudósítás is várható.) Mai: A Históriában olvastam egy érdekes cikket a 1942 és 1989 közötti magyar-amerikai kapcsolatokról. 1963-ban Moszkvában Hruscsov vacsoraasztalánál mintegy véletlenül összefutott egy magyar delegáció egy amerikaival, s ott Harriman külügyminiszter-helyettes rögtön szóba hozta, hogy Hruscsov vesse latba befolyását a magyar-amerikai kapcsolatok normalizálása érdekében, amit a Mindszenty-ügy terhel. Kádár János így reagált: „Nem olyan nagy kérdés ez a Mindszenty-kérdés, mert nekünk 1956-tól összesen két kérdésünk maradt nyitva …, az egyik Mindszenty, a másik Rákosi. De hát … a magyarok ravasz emberek, és csalafinta módon oldották meg ezeket, az egyiket odaadták az amerikaiaknak, a másikat a szovjeteknek, és ők vígan élnek…” (Hítrije ljugyi.) Erre Hruscsov azt mondta az amerikainak: „Hát cseréljünk!” Katona Imre és Ruszt József Passióját néztem este Bagó Bertalan rendezésében, de nemigen tudok hozzászólni. Bizonyos jelek a cikkeim listájában arra utalnak, hogy láttam én ezt már a Független Színpadtól, de nem emlékszem rá. Most erről a nyíregyházi produkcióról is inkább a Balogh-Kerényi-féle Csíksomlyói passió ugrott be, egy-egy pengetős futamtól még zeneileg is, majd elült bennem az is. Illyés Ákos szép, átszellemülten elgyötört Jézus, ennyit állíthatok. Holnap örömhírt mondok (vö. evangélium). Mivel mai hír, megtartom holnapra. Azt a közlést viszont nem halogatom, hogy a nyíregyházi vadasparkban mindenki jól van, bár az épp aktuális építkezések, fúrások-faragások miatt némely állatokat az eddigi otthonukból kitelepítettek (vö. internálás), ám végül minden ismerőst megtaláltam. A fekete párduc kölykei már komoly fiatalok, viszont most egy gepárdnak van kicsinye, méghozzá nagyon élénk. Egyfolytában anyukáját nyúzta-nyalogatta, harapdálta és birkózta. Az édes jó szülő ezt viszonylag jól viselte, csak néha próbált meg odébb állni, ami nem bizonyult eredményes elhárításnak, mert a gyerek lelkesen követte, egyszer a magaslati faházból jövet még az anyukája hátára is sikerült ráugrania. A kis Laci elefánt már teljesen ormányképes. Itt egy takin barátkozik az orrszarvúval, ez pedig egy mutatós oroszlánszáj. Szóval Annamarink Erasmus-ösztöndíjat nyert – harmincan pályáztak két helyre –, így a következő szemeszterben Belgiumban, a leuveni egyetemen fog tanulni, igen büszkék vagyunk reá. Nyíregyen tegnap sajnos egybeesett két előadás a nagyszínpadon és a kamarában, tehát csak egyet lehetett megnézni közülük, ez pedig a Hát akkor itt fogunk élni! című produkció lett. (Bereményitől származik a mondat, Gothár Péter Megáll az időjéből.) A cselekmény vázát voltaképp Thornton Wilder A mi kis városunk című drámája adja, de át van fordítva az egész a játszókra és Nyíregyházára; alkotta Forgács Péter rendező, Faragó Zsuzsa dramaturg és az összes szereplő. Közel négyórás előadás. Ha szigorú lennék, azt mondanám, szigorúabban kellett volna bánniuk az elburjánzó anyaggal. Különösebb veszteség nélkül húzható lenne negyedóra-félóra, de nem vagyok szigorú, mert a személyesség adja az erejét és az élményszerűségét az egésznek, és abba belefér az a fajta esendőség is, hogy a húzást nyilván csonkításként élték volna meg, sajnálták levágni különböző kisujjaikat. A narrációt és egyben talán a legnagyobb terhet vivő Szalma Noémi rendületlenül nyűgöz engem lefelé, valamint újabb fiatal nyíregyházi színészeket fogadtam be és avattam fel magamban: Pásztor Pált, Balogh Gábort és Horváth Sebestyén Sándort. (Bár utóbbi esetében ez voltaképp már a Van Gogh szerelménél megtörtént.) Eszembe jutott egy Fáy Miklós-nyilatkozat, dicsérte Nyíregyet mint egyenletesen magas színvonalú színházat, épp csak nem tudott – mint mondta – választani tőlük semmit a POSZT-ra, mert nem emelkedett ki semmi. Pedig de, ez az előadás a hibáival együtt is kiemelkedett. Ma legfeljebb tömör hadijelentésre futja a munka frontjáról a munka dandártábornokától. A kulturmindenféléken túl a Guppi-kritika nem várhat tovább, türelmetlenkedik az Oszvald Marika-interjú, valamint az aktuális HR-határidő is kopogtat. Egyébként a Guppinál épp ott tartok, hogy bár Szigarjev ezt már a nullás években írta (vagyis hát hogy mondjam azt, ami nem tízes évekbeli, húszas évekbeli stb.?!), mégis van a darabnak szovjet, vagy legalábbis posztszovjet stichje. (Éppenséggel azt is jól el tudom képzelni, hogy egész Oroszország egy nagy posztszovjet.) Itt van például az, hogy hőseink lakást kaptak. Ugyan kitől-mitől kaptak lakást senkik Oroszországban nem hogy az elmúlt néhány évtizedben, de akár a hetvenes-nyolcvanas években? Megjegyzem, egy bármikor kapott moszkvai lakás ma igazi főnyeremény. Ira Silova barátnőmtől tudom, hogy egy semmi különös moszkvai lakás kiadásából fényesen meg lehet élni, a moszkvicsok jelentős része ezt is teszi, hogy abból él. (Jó, hát lehet, hogy a Guppi nem is Moszkvában játszódik. Rendben, legyen Jekatyerinburg. Onnan senkit nem ismerek.) (Azt hittem, hogy ma már ide tudok majd tenni egy Kalocsai Zsuzsa-interjú linket, de nem.) Tegnap nyilván a Katonában volt tout Budapest A szerelem diadala premierjén, de engem máshová szólított a gyorsírói kötelesség, úgyhogy a Bárkán jártam a Nem tudni, hogyan című, egyáltalán nem józan paraszti eszű Pirandello-darab bemutatóján. Eléggé szenvedelmesnek találtam, mint arról ma estig még be is számolok az ideiktatandó oldalon. De mit nem adtam volna azért, ha Mucsi Zoltán az előadás végén egyszer csak megjelenik a vacsoraasztalnál! Vagy ha bejön kintről a tapsra! Vagyis ha a színrevivők (rendező: Bocsárdi László) megoldották volna a lehetetlent, akkor az utolsó pillanatban úgy éreztem volna, hogy érdemes volt belépni és nem felhagyni minden reménnyel. Már négy hete, hogy a kiskutya nincsen. Még mindig vannak zsebeim, amikben összehajtogatott kakizacskókat találok szomorúan. És még mindig érzelmi vihar támad bennem, ha valaki szóba hozza. Jut eszembe, mialatt Radnóti Miklós és a felesége Párizsban jártak 1939-ben (az Ortutay házaspárral együtt), itthon elpusztult a Gyarmati Fanni tacskója. Ezt írta utána a naplójába: „Jaj, még úgy szeretnélek egyszer látni legalább, kis kopott füledet megsimogatni. … Milyen szép életed volt, nem csalódtál senkiben, nem értek nagy fájdalmak, érezted a szeretetünket és a megbecsülést, sőt a tiszteletet hozzád. Nemes voltál, jó és finom.” Ó, hogy egyetérzek… Megjegyzem, New Yorkban a Theater at Madison Square Gardenben 101 kiskutya musicalt mutattak be, sok dalmatával a főszerepben, amit voltaképp el sem tudok képzelni, de segítségül itt egy fotó: jelenet az előadásból. Va banque mentem el tegnap a Vígszínházba, mert azt sem tudtam, melyik szereposztás játssza a Hegedűs a háztetőnt, meg azt sem, hogy bejutok-e. De épp hagyott egy jó kis széli helyet nekem a publikum. A csilláron is lógtak (Hegedűs D. Géza), bár jobban örültem volna Reviczky Gábornak, mert benne újabban szakmai ambíciókat véltem felfedezni, és ettől sanszosabbnak találom, hogy kellemesen meglepjen személy szerint engem. (Már az Augusztus Oklahomábannál erre jutottam, és erősödött ez az érzésem, amikor a Pestiben Az ibolyában a színigazgatót adta, az est legnagyobb pozitívumaként. Csak erről nincs itt beszámoló, mert a decemberi naplószünetre esett.) No de hát Hegedűs D. Gézához volt szerencsém, aki pont olyan Tevje, mint amilyennek el tudtam képzelni. Amikor nem keneteskedik, akkor édeskedik (lásd: álomjelenet, amely igazán látványosra sikeredett, a légteret és a musicalszínpadot fölényesen uraló Pápai Erikával Fruma Sára szerepében.)* Ha eltekinthetek az énekesi teljesítményektől (kérdés, hogy eltekinthetek-e), akkor profi előadás, ám nincs benne semmi emlékezetes. Az első résznek nem igazán teremtődnek meg a csúcsai, a második fele jobban működik. Van az a táncos kocsmajelenet, a Tevje és a Lázár Wolf Hacsek és Sajó betétje után, akkor gondoltam arra, hogy talán ez az, ezt akarta Eszenyi Enikő kedvesen idealistán felmutatni, hogy bár eleve voltak itt feszültségek a nációk között, de ez a nagy közös ropás, ez megbékít, összehoz, rávilágít: ugyan miért is kellene, hogy bajunk legyen egymással? Két jelenetet találtam kiemelkedően szépnek, az egyik Hódel (Kovács Patrícia) búcsúja az állomáson, a másik pedig a befejezés, az elvonulás házzal, hóval, háztetőben hegedűssel. *Most elolvastam egy-két kritikát az előadásról, László Ferenc azt írta Hegedűs D. Géza alakításáról, hogy „Ez a Tevje titokban pasztörizálja a tejet”. :-))) (Ja, ez volt Kalocsai Zsuzsa.) Tegnap a Merlinben megtudtam Zappe kollégától (a legifjabb gyermeke házassága kapcsán), hogy szombaton a választások miatt nem eskettek a hivatalos szervek. Talán kampánycsendben még egy (két) igent sem szabad mondani, nem tudom. Kiss Márton Foglalkoztató című munkáját láttuk, olyan fajta, mint az előzőek (Cucc, Pilonon). Hasonlít némiképp a turmixhoz, sok kis hebrencs összetevőből készül, szinte oda is látom a színpad közepébe a turmixgépet, adekvátan pörög és sivít. De most a rövid, formás előadás jól nézhetőségén túl megörültem annak is, hogy a szerző-rendező nyitott kicsit felfelé, korban. Az öt szereplő között ott volt Várnai Szilárd és Bakos Éva is, vagyis a tematikát és a figurákat tekintve belekerült a meseszövevénybe a fiatalok mellé az idősebb nemzedék is. (Még ha részben álcázott ufóként is.) Most, hogy csak így estére jutottam naplóíráshoz, látom, nem is megy már, késő van, sok volt ma a mindenféle, elfáradtam, jóccakát. (Darvas Iván mondta így, emlékszem :-) Lyon – Bayern München BL-elődöntő. – Ha én most ott lettem volna az ötös környékén, akár Badstuber néven, ezt berúgtam volna. – De ha most ott lettél volna, akkor nagyon hiányoznál nekem. Mai: Mintha csak a Frédike csóválta volna ki a könyvespolcból, előkerült doktor Perecz Hívószavak című publicisztikakötete. Hitler Harcom című művét összegzi az egyik 1996-os cikkében. „A parlamentarizmus? Nem a legalkalmasabb, hanem éppenséggel a legalkalmatlanabb politikai rendszer. A demokratikusan választott képviselőház nem bölcsek együttese: függési viszonyban lévő szellemi senkik gyülevész hordája. (…) A nyilvánosság? (…) A parlamentarizmus nyilvánosságának helyére a germán demokrácia propagandáját kell állítani. Ez nem az intelligenciát, hanem a tömeget célozza meg, nem az értelemhez, hanem az érzelemhez szól, nem bonyolult üzeneteket, hanem egyértelműségeket közöl.” Ha kritikát írnék a Mennyekbe vágtató prolibusz című produkcióról, azt adnám címnek, hogy Weöres és Fekete – már ha senki el nem lőtte ezt eddig. Kecses este volt. Fekete Ernő imponáló színészi magabiztossággal, szabatosan, világítóan értelmesen adta elő a maga Weöres Sándor-összeállítását. Bár azt még mindig nem tudom, hogy miért is kell ennyit tenni-venni egy egyszemélyes esten. Én meglennék nélküle, úgy sem unatkoznék. Persze az nem lehetetlen, hogy neki, a színésznek van szüksége rá – bár biztosan nem unalom ellen. Meglepődtem, hogy a Katona József Színház Sufnija milyen szoros hangi összeköttetésben áll a hármas metróval! Jól hallottuk, menetrendszerűen, hogy jön-megy a metró. Mai: Kiragadok egy részletet egy régebbi interjúból, amelyet Varga Ferenc készített az origón Mészáros Bélával. Idevág, és jót nevettem ezen: – Fekete Ernőnek van a legjobb haja a szakmában. Van olyan néha, hogy előadás közben azon kapod magad, hogy a haját bámulod? – Ez nagyon jó kérdés. Rengetegszer bámultam már a haját. Legutóbb mondtam is magamnak: "Béla, hagyd abba, mert beleőrülsz!" Voltaképp úgy kerültem tegnap a Szkénébe a Picaróék Az Ördög és a Jóistenére, hogy Stubnya Bélának nem tudtam ellenállni. (Még sosem láttam ilyen kevés embert abban a színházban.) Megjegyzem, amikor egy 19 órára hirdetett előadásnál Ľ 8-kor még a cigiszagú büfében állok, akkor nagyon-nagyon kell vigyáznom, nehogy úgy érezzem, máris nem tetszik az előadás, pedig még el sem kezdődött. Mindazonáltal nem keltett rossz benyomást bennem a produkció. Eleve érdekes, hogy alternatívok Jean-Paul Sartre-hoz nyúlnak, aki nincs divatban (és én sem szeretem). Nemigen játsszák, talán mert nálunk az előző rendszerben mint baloldali drámaírót, igyekeztek a „miénknek” tekinteni, és ettől kissé kompromittálódott szegény. Ráadásul pont olyan életidegen színdarabokat írt, mint amilyenek egy Le Havre-i filozófiatanártól várhatóak. Mint amilyen ez a szép, történelmi közegbe helyezett morál- és létfilozófiai példatár, Az Ördög és a Jóisten. Nem tudom, utána kéne nézni, vajon játszanak-e még Sartre-ot Franciaországban vagy bárhol a világon. (Most tekintsünk el attól a jellemző esettől, amikor egy velejéig kommersz színház a stúdiójában műsorra tűzi a Zárt tárgyalást, egyrészt hogy demonstrálja: ad a művészetnek is, másrészt hogy feladatilag kipipálja három színészét.) A Picaro működőképes produkcióját klasszikus játékstílusúnak mondanám, még ha olykor meg is jelent egy hosszú hajú, bőrruhás rocker és tépte a húrokat. Látszott, hogy a főszerepet is játszó Deák Tamás személyében színházi ember rendezte az előadást, akiben van hév, és a groteszkre sem fogékonytalan. (Vagy ahogy a Spelling and Grammar javasolja: fogékonyatlan.)
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
