|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2010. december
Nem vagyok kedvelője Alföldi Róbert rendezői színházának. Igazgatói működésének is jó néhány mozzanatát értetlenül vagy egyet nem értve fogadtam (a legutóbbi, változékony döntéseit is: ünnep – nem ünnep, bizottság – nem bizottság.) Ám azt nem vitatom, hogy markánsabb, elevenebb, jelentékenyebb Nemzeti Színházat csinál Soroksáron, mint az elődei. Eszembe nem jutna, hogy azért, mert nekem ott nem tetszik egy s más, neki idő előtt abba kellene hagynia az igazgatást. Nem szeretném, hogy egy csoport műveletlen*, a színházba bevallottan nem járó jobbikos képviselő leváltathassa Alföldi Róbertet. Egyáltalán, hogy a parlamentben meghatározzák, mit és hogyan játsszanak a színházak! És tiltakozom az ellen, hogy egy akciópárt, amely nehezen tud megülni a fenekén az országgyűlésben, a Nemzeti Színházat és igazgatóját használja fel (hecc)politikai céljaira. Ezért teszem közzé: aki az Alföldi ellen tüntetők ellen szeretne szolidan demonstrálni ma, jöjjön délután 5 órára a Nemzeti hajóorrába. Ha nem rádióznék épp, talán én is mennék. Talán – mondom, mert nem fűlik a fogam a tüntetésekhez, naggyűlésekhez. Viszont nem szeretném egyszer majd úgy érezni, hogy elvétettem azt a pillanatot (alkotmány, Alkotmánybíróság, magánnyugdíjpénztár, Költségvetési Tanács, visszamenőleges 98%-os adó, médiatörvény, Nemzeti), amikor nyilvánosan jelezni kellett volna: NE! Tegnap Debrecenben jártam, a Mesés férfiak szárnyakkal című Vidnyánszky Attila-produkciót megtekinteni. A nagyszínpad forgóján ültünk és forogtunk szédítőn, közben kusza, színes, mozgalmas kavalkádot láttunk a repülés, a szovjet űrkutatás történetéből Ciolkovszkijtól Gagarinig. Nem különösebben szerettem ezt az előadást, de bárcsak azokban az előadásokban, amelyeket nem különösebben szeretek, mindig lenne ennyi tehetség, munka, fantázia, költészet, látvány, ötlet, szépség! Plusz a játszókedvű Cserhalmi György és a nézőlágyító csodafegyver: Szűcs Nelli. *Szerintem megkockáztathatjuk, hogy műveletlen az, aki a Nemzeti Színházról interpellálván a János vitéz női főszereplőjét Juliskának nevezi, és azok is, akik körülötte ülnek, és nem helyesbítenek, hanem hevesen bólogatnak.
A fenti üres sorok azt jelentik, hogy én is fehér címlappal jelenek meg ma, tiltakozásul a készülő médiatörvény ellen. (Gondolok a kiskutyára. Tetszett neki a hó, csak nem szerette, hogy hideg és nedves.) (Úgy látom, nem jönnek be a fényképek.) Ha már a debreceni útból kifolyólag nem jutottam el a kortárs lengyel dráma kapcsán rendezett szakmai programokra, akkor legalább a követségi fogadásra elmentem tegnap, Pászt Patrícia és a tárgyhoz tartozó most megjelent kötetek miatt. (Helyes ember a nagykövet.) Aztán szaladtam a rádióstúdióba, hogy felvegyük a Karinthy-bemutatóról folytatott eszmecserénket Gabnai Kati és László Feri kollegákkal. Azért szerveztem így, két különböző napra az első két adás felvételét, hogy mire ma jön hozzám Csákányi Eszter és Máté Gábor, addigra már hatalmasan óriási rutinom legyen a rádiózásban. És hogy ha esetleg pocsékul sikerül a tegnapi beszélgetés, akkor legyen módom kialudni a rémületet és elkedvetlenedést. (Az éjszakai alvás nem csupán színházi előadást befogadó időszak, valamint cikkérlelési periódus, hanem kudarctávolító is.) De nem sikerült pocsékul, sőt. Kifejezetten feldobott. Szerencsém volt a kollégákkal (evvel persze magamat is dicsérem: ügyesen választottam őket). Azt nem tudom, hogy rádióműsornak milyen lesz – a főszerkesztő véleménye pozitív –, de azt igen, hogy jól éreztem magam, és élveztem a trialógusunkat. Utána A kaméliás hölgy a Magyar Színházban. Ó, de szomorú kis este volt! Nem túl sok néző (szünetben fogyatkozás is), néztük együtt értetlenül, hogy mit is nézünk mi 2010 telén Marguerite Gautier és Armand Duval tüdőbajos szerelmén? Ezen túlmenően az foglalkoztatta még a környékbelieket (joggal), hogy az egész első felvonás alatt kisütötték a szemünket egy színpadmélyi reflektorral. Szóval megint belegyalogoltam (átázott csizmával) egy szenvedelmes kritikaírásba. Hálás szívvel dokumentálom, hogy amikor csatakosan beestem a Magyar Színházba, ott milyen kedves gondoskodással bántak velem mindannyian, a nézőtéri felügyelőtől a büfés fiúig. (Milyen jegyem legyen, hová üljek, mit egyek, mit igyak.) Ilyenkor még a hómnál is szvítebb hóm a színház! Ami a tegnapi rádiófelvételt illeti, ismét nagyon jótékony partnereim voltak. Szerintem Csákányi Eszter és Máté Gábor simán összehoztak volna egy remek rádióbeszélgetést a színészpartnerségről úgy is, ha én nem kérdezek, vagy ne adj isten ott sem vagyok. De szerencsémre ott lehettem én is. Így két felvétel után már megállapíthatom, hogy nem olyan könnyű végigbeszélgetni 45-50 percet. Néhányszor összezavarodtam magamban, hogy mennyi idő telt el és mennyi van még, belekalkulálva a zenebejátszások miatti megállást is (sakkóra! ez lesz a megoldás! legközelebb oda sem megyek sakkóra nélkül), meg vajon mit is akarok kérdezni épp? Csak remélni tudom, hogy ez nem nagyon látszott ki belőlem. Ettől függetlenül ez a műsor is rendben volt, úgy hiszem. Ezt a linket a Kabaré 24 színház honlapján blogoló kollégáknak köszönhetem. Köszönöm is szépen. Az én értelmezésemben színészileg itt az a pillanat van megragadva, amikor Jézus már régen nem gyerek, és egyenrangúszerű felnőttviszonyba került az Atyjával. Ezt (is) ünnepli az egész (színházi) világ. Igen, azt hiszem, esetünkben elmondhatjuk: Ted Neeley az isten! (Persze lehet némi áttét a viszonylatban. A színész – aki az 1973-as Szupersztár-filmben játszotta Jézust, és azóta színpadon még vagy 1700 alkalommal – 66 éves itt. Tehát a szülő, illetve gondviselő igen öreg lehet, amikor ez a zaklatott családi vita zajlik.) Csodálatos felvétel. Másodszorra és harmadszorra sem tudtam könnyek nélkül végignézni. Nos, az élet (vagy minek is nevezzük az intézkedés illetékesét) elrendezte a nyüglődésemet A kaméliás hölggyel. Nem kell kiköhögnöm magamból a kritikát. Ugyanis az NKA úgy döntött, hogy míg bizonyos színházi havilapot megnövelt összeggel dotál, addig például a Színház folyóirat támogatását jelentősen megkurtítja. Ennek következtében kisebb lesz a lap terjedelme, kevesebb kritika, nulla színdarabközlés, minden pénzből lecsípés, a honoráriumból is. Nagy kérdés, hogy a szerzők közül ki lesz hajlandó továbbra is írni… – morfondírozik most Koltai főszerkesztő. Én biztos, hát persze. Nekem ez anyagilag a csőd szélén már nem oszt, nem szoroz – a szó szoros értelmében kábé. Spéci szakértővel mentem a Koldusopera premierjére, az unoka-unokahúgommal (a.m. az unokanővérem unokájával), aki másodikos gimnazista, operettszínházi musical-fan, és most így lájtosan ismerkedhet Brechttel. Úgy értékelem, nem bizonyult ez rossz ötletnek, hogy az Operettszínház legjobb fiataljai – akik a Weill-songokat kifogástalanul el tudják énekelni – komoly színészi feladatokkal birkózzanak egy formásnak mondható előadásban. Béres Attila rendező tett köréjük egy világot (némafilmes jellegűt, fekete-fehéret, mosoly a díszletért Horesnyi Balázsnak), és abban szépen megdolgoztak a játszók, a bandatagokkal bezárólag. (Bálint Ádám – kiemelném.) Szinetár Dóra Pollyja karakteres is, műfajazonos is. Jó Dolhai Attila Maxija és Szabó P. Szilveszter Tigris Brownja is, mint egykori harcos- és tettestársak, például az Ágyú-dal körül. (Utóbb, a koronázás tiszteletére Szabó P. Szilveszter némiképp átment Michael Jacksonba.) A szünet utáni részt már lejjebb ereszkedni éreztem, és elhúztam a számat arra, hogy a második koldusfinálét – afféle aktuálcivil demonstrációként – áttették az előadás végére. Ilyen fokú direktséget én speciel nem igényelnék most. Az Astoria aluljáró lépcsőjén majdnem belekaroltam egy fehér botos férfiba, de aztán még időben észrevettem, hogy nem vak, csak vett egy új felmosónyelet. Mai: Géczi János Március-haikujaiból PILLANTÁSOMAT A HEGYTETŐRE KÜLDÖM VELED LEHESSEN Leültem belefülelni tegnap délután a Rádió Q-ba, mert szoktam műsorokat hallgatni ott, hadd tudjam, milyenek. Már amikor meghallottam, hogy a Sárga liliom szól – színházi zenét választottam ugyanis beszélgetésközi muzsikának a Karinthy-bemutatóról szóló műsorhoz, a Szakértőket – döbbenten felfogtam, hogy az én műsorom megy, jóllehet úgy volt, hogy majd csak a jövő héten kezdődik. Hát így, kedveseim, lement az első adás tegnap – véletlenül, tévedésből –, és még én sem voltam hallgatója, épp csak a végét csíptem el. Na, annyival azért így is sikerült szembesülnöm, illetve fülbesülnöm, hogy enyhén beszédhibás vagyok. Azt tudtam, mert a rádió mindig is udvariatlanul kihozta, hogy süvítenek az s hangjaim, de most már meg a sz-jeim is problematikusan hangzanak. Ennél azonban szomorúbbá tett az, hogy így elszállt az éterben a műsor. (Illetve talán ismétlik a héten – szoktak lenni ismétlések –, és majd megszerzem digitálisan, aztán megpróbálom feltenni valahová.) Ettől át is kell szerveznem a következő hetek műsorrendjét, úgyhogy rögtön fel is hívtam az Aschert, jöjjön el a rádióba beszélgetni a sydney-i Ványa bácsiról, van tőle egy igenem, ennek megörültem. Este Bohémélet az Örkényben, mivel a barátnőm szerette volna látni. Élvezetes volt. Nem is csak az, hogy jó előadás, de benne van Párizs. Elfelé jövet a ruhatárnál összefutottam Szűcs Kati kollégával. Te se először, mi? – kérdezte. Ja, harmadszor. Mondjuk nyűgös-hisztis nézőnek indultam tegnap, annyi biztos, de komolyan is gondoltam, hogy ha nem jut nekem egy egyszerű, normális, szabvány ülőhely a Thália Stúdió nézőterén, akkor visszaváltom a pénztárban az 1700 forintos szakmai jegyemet és hazamegyek. Ám végül lett egy hely Jászay kolléga mellett, így láthattam a Pillanat Színház előadásában, Bagó Bertalan rendezésében Garaczi László Ovibraderjét. Kicsit mintha „hajazni” akarna a Vaginamonológokra – a Péniszmonológok alcím meg a kanapé, ugye –, de azért más. Azon túl is, hogy kevésbé komolykodó, vagyis játékosabb. Kiemelkedett az előadásból Szemenyei János. Olyan magabiztosan és parádésan kihasználta a ziccert, hogy kisfiút játszik, mintha zsákolna kosárlabdában, és ehhez képest az volt a csúcs, amikor a saját, haldokló anyját alakította. Ekkor nem is láttam az arcát, csak a haját, mert háttal volt nekem, amitől végképp úgy lehetett gyönyörködni benne, mint ha valami csoda sejledezne egy fátyol mögött. Örültem Szemenyeit ilyennek láthatni (ill. hallhatni). Hazaértem, váratlanul bekapcsoltam a tévét, Bacsó Péter Tegnapelőtt című 1982-es filmje ment a Filmmúzeumon. Láttam ezt moziban annak idején, egyetemistaként, és nem találtam elég jónak. Most mintha többet mondott volna számomra, ha kissé sematikusan is. (Fényes szellők, nép kollégisták, Igó Éva a főszereplő, Nemcsák Károly és Dörner György a ifjú élkommunisták, mennek-vonulnak választási csalni a kékcédulákkal.) Melegen mosolyogtam azon, hogy a forgatáshoz nyilván összeszedték a Színművészeti Főiskola teljes akkori diákállományát, ott énekelték lelkesen a korabeli mozgalmi dalokat mind, színészek, rendezők, dramaturgok, Szász Janitól Csizmadián, Galgóczy Juditon át Zsótérig, Hársing Hildáig és Faragó Zsuzsáig. (Mármint ha jól láttam azokat is, akik csak egy-egy pillanatra bukkantak fel.) Mivel Annamarink a leuveni szemesztert összehasonlíthatatlanul hasznosabbnak találta a pécsinél, és mert keményen dolgozik ott, és mert szívesen maradna, ezért megszavaztunk neki még egy félévet odakint. Így hát mentem tegnap a bankba betenni egy nagyobb euroösszeget, hogy lefoglalózhasson és kauciózhasson egy másik szobát, amely jóval olcsóbb, mint az eddigi szerény*, ám mégsem olcsó szobája. Kérdezték, milyen jogcímen fizetek be a számlájára, kije vagyok. Mondtam, hogy a gonosz mostohája. Erre nem felelték azt, hogy „Gyanús!”, de nagyon alaposan átvizsgálták a százmukisokat, amiket odaadtam. Amióta feltettem múlt pénteken a Szupersztár-linket, azóta minden nap megnéztem. Már nem sírok rajta, hanem bámulom, és próbálom kifigyelni, mit is csinál ez az ember. A produkció, azt gyanítom, tökéletes elegye a lelkiállapotból jövő megélésnek és a precíz begyakorlottságnak. Biztos, hogy Ted Neeley itt nem csinálhatja mindig teljesen ugyanazt, mert akkor 1700 előadás alatt már beleőrült volna ebbe a szerepbe. Úgy tűnik, nem egészen egészséges, mintha a mozgása nehézkes lenne (amikor hátat fordít, akkor hat így), és talán a számot sem mindig képes ennyire kiénekelni – erre következtetek a partnerek megrendültségéből, elragadtatottságából is. Viszi őt (mint Jézust) magával a dal a kétségbeesésbe, a tanácstalanságba és a felszólamlás szenvedélyességébe, miközben a színész valószínűleg kiszámítottan tudja, mit csinál – ezt különösen az utolsó soroknál, a „before I change my mind”-ok alatt vélem érzékelni. Megrajzolható hegy formájú utat jár be emocionálisan, halálpontosan használva fokozásra a felsőtestét, a karjait. Nyilván az is abszolút tudatos, hogy némi rapperség van beépítve a kézmozdulataiba. Jó, talán nem is kellene cincálni, épp csak hagyni hatni mélységesen, felemelőn. *Helyesbítés. A szoba nem szolgált rá a "szerény" jelzőre. Teljesen jó szoba. Inkább csak a szobán kívüli adottságok (közös helyiségek és a hozzájuk vezető út) mondhatók szerénynek. Hogy szavamat ne felejtsem: Kár, hogy kurva a Magyar Színházban, valamint az előttem álló Básti Juli-interjú, jujuj, de most nem tudok írni, mennem kell, talán majd este, színház után, vagy csak holnap, vagy már a tegnapi napról soha. És ha az utóbbi, akkor annyit mindenképpen, hogy láttam a Bibliotheque Pascalt, ha néhol durva és kemény is, akkor is, akárhogy is, ez egy gyönyörű mese, és megörültem annak, hogy Hajdu Szabolcsnak ez a filmje nem a Fehér tenyérrel veszi fel a rokonságot, hanem a Tamarával. Még az időben szólás érdekében: Vasárnap délután 15 órakor a Rádió Q-n (FM 99.5, illetve a radioq.hu-n online): Ahol hely van – színházi belépő. Játszótársak – beszélgetés arról, hogy ki, mikor, hol, miért jó partner a színpadon. Vendég: Csákányi Eszter. Vendége: Máté Gábor. Délutáni közlemény: holnap reggel 9-kor ismétlése lesz a titkos műsornak. Tehát: Ahol hely van – színházi belépő. Ítéletidő – színikritikusok órája. Gabnai Katalin, László Ferenc és Stuber Andrea a Karinthy Színház Te furcsa katona című Moldova-bemutatójáról. Szóval féltem a Básti Juli-interjútól. Közismerten nem könnyű interjúalany, sosem találkoztunk még, viszont írtam az elmúlt évtizedekben egyet s mást, amivel biztosan nem loptam magam a szívébe. (Így alakult. Pedig sokszor láttam őt nagyon jónak, és az egész színészi személyisége – reflektáltsága, fanyarsága, humora, öniróniája – nagyon is kedvemre és ízlésemnek való.) Bő egy óra állt rendelkezésünkre előadás előtt, s én bizonyos mértékig beáldoztam magát az interjút, önző módon, a beszélgetésért. Mivel ezer dolog jobban érdekel a pályájából, mint Schneider kisasszony a Kabaréből, amely aktuális, készülő szerepeként cikkünk tárgya lesz. (Remélem, Papp Timi szerkesztő asszony és az olvasók ezt majd megbocsátják. Vagyis inkább azt remélem, talán mégis elég jó anyag lesz ahhoz, hogy ne kelljen megbocsátásra „braziloznom”. Néha ugyanis tud olyan örömteli gondolatom támadni, hogy értek ehhez a megírás-dologhoz!) A kezdeti kicsiny feszélyezettség után – elszántan elégurítottam különböző gyöngyszemeket, amiket régóta őrzök (becsben) a színészetéből – jól belelendültünk. Egyáltalán nem látszott mérlegelni vagy óvatoskodni, hogy mit mondjon el nekem, és ezt mindig nagyra értékelem. Felszabadító hatással volt rám a találkozásunk. Akkor tehát most jön a neheze: megírni kevésből az interjút, majd pedig átadni Básti Julinak 48 órára (!), mert ennyi időt kért, hogy foglalatoskodjon a kész cikkel :-) A Merlinbe mentem utána, megnézni a Hólyagcirkusz Társulat Tudom, hogy élsz című előadását. Én nem tudom mi ez, de jó. (Bár speciel Juhász Gyulát nem tartalmazott.) A játszók közül igen nagyon bírtam Eszes Fruzsinát és Szabó Domokost. Megírtam tegnap a Básti Julit. Énszerintem jó lett, és még hosszú is. Adós maradtam viszont a Magyar Színházban látott Kár, hogy kurvával. Arra gondoltam, míg néztem: elég egyforma drámákat írtak az Erzsébet-kori Angliában. Igaz, kétszáz év múlva visszatekintve a mi korunkra talán majd úgy látszik, hogy a kétezres évek Magyarországán is elég egyforma drámákat írtak. És mostanában így játsszák ezeket a több száz éves műveket, ahogy Koltai M. Gábor is elővezeti erőteljesen. Sok művérrel, durva akciókkal, a szenvedélyesség és az irónia között hánykolódva. A tisztességesnél egy fokkal határozottabb előadás, sok munkát mutat és a munkába vetett hitet. Darabont Mikold maradt meg bennem leginkább – őt valahogy gyengéden kedvelem –, a szétbomló arca és a mozdulat, ahogy a kezével ráfog a pocakjára, amint azt a várandós nők szokták. Nehogy leessen. (Pál András nyereségként könyvelhető el a Hevesi Sándor téren – ezt még fűzzem hozzá.) Az elmúlt három évben a kultúra.hu dolgozásilag a számítógéphez kötözött – meg az is igaz, hogy előtte sem voltam kifejezetten társasági egyén –, jelenleg viszont a (színházi) emberek közé visznek a munkáim. És ezt most élvezem. Olyannyira ki vagyok rajzva, hogy a héten például „csak úgy” beültem kávézni egy színházi emberrel! Hát igazán nem tudom, hová fajulok még! Ezt szeretném még megmutatni, a Szakácsi Sándor emlékoldalt. Abban a néhány évben, amíg készülődött, olykor fordult hozzám mailben a hölgy, aki a fő organizátora és létrehozója. Egyszer-kétszer megmutatta, hogyan állnak, vagy kérdezett. Így hát van fogalmam arról, mennyi sok idő, energia, munka, figyelem és szeretet van ebben, egy színész életművének dokumentálásában, megbecsülésében, emlékének őrzésében. Nagyon tisztelem őket ezért. Elmentem tegnap délelőtt a Katonába A mizantróp nyílt próbájára, mivel egy kíváncsi vagyok, és nagy várakozással tekintek a január végi, Zsámbéki Gábor rendezte Moličre-bemutató elé. Két dolgot hozok onnan ide, egyik az a találó gondolat, hogy ha a világ elviselhetetlensége elől menekülünk, akkor zárkózzunk össze remekművekkel. A másik pedig az első jelenet, az Alceste-Philinte vita, amit a próbaprogram legkészebb részeként tártak elénk. Szépen látszottak rajta a szándékok, és az is, hogy benne van már a töltet. (Remélem, megtartják majd azt is, hogy Fekete Ernő elővett egy üveg buborékmentes ásványvizet a zsebéből, és meghúzta. Ez annyira tipikus ma!) Amikor a próba vége után háromnegyed órával buszra vártam a Felszab téren – a szüleimhez indultam hóeltakarítani –, elment az orrom előtt (nem a busz) Fekete Ernő lassan, magába fordultan. Nem vett észre, aztán pár méter múlva nekiütközött egy járókelőnek. Már tisztára mizantróp – gondoltam. Este kedves és becses kollégám, kisvárdai szerkesztőtársam, Szemere Kata lett megünnepelve szép kerek születésnapja alkalmából egy budai helyen. Meglepetéspartinak is mondhatom annyiban, hogy tulajdonképpen meglepetés volt, hogy ott voltam. Más. Meséltem Básti Julinak – csodálkoztam, hogy nem tudott róla, de tetszett neki a „hír”–, hogy amikor 1987 decemberében A revizort bemutatták a Katonában, jelen volt a premieren az akkori miniszterelnök-helyettes asszony. És pontosan olyan csizmát viselt, mint Básti Juli a Polgármester – mondjuk így: hivalkodó ízlésű – feleségeként a színpadon. Sosem felejtem el azt a rendkívüli színházi pillanatot, amikor a szünetben álltam lent a büfében és sokadmagammal nézegettem Csehák Juditot, amint legszívesebben zsebre dugná a lábát. Míg hallgattam a kettes számú tanulóműsoromat tegnap délután, a rádiózás mineműségén gondolkodtam. Hogy biztosan többféleképpen lehet beszélgetni a stúdióban. Például felkészületlenül és lazán. Vagy felkészülten és mesterkélten. (Ez utóbbi nekem már sikerült.) De hogy felkészülten ÉS természetesen hogyan lehet, azt még nem tudom. Mindenesetre Csákányi Eszter és Máté Gábor személyében volt két helyes és élvezetes partner, úgyhogy nagy baj nem voltam. Tegnap pedig jött Ascher Tamás, késedelem nélkül, hogy az ausztráliai Ványa bácsi-rendezéséről kérdezhessem. Öt-tíz perc alatt spontán romba döntötte az eltervezett felépítményemet, hogy merről merre haladjon a beszélgetésünk. De mit bánom én, hiszen mondta, mondta, mondta, kanyargósan és mégis tematikusan, én pedig ittam a szavait. Egy vonatkozásban lehetett hasznomat venni, tudniillik ő a negyedik előadás után hazajött Sydneyből, ilyenformán a bemutató visszhangját nem nagyon ismeri. Mi viszont itthon, a konyhai sajtóközpontban végigolvastunk mindent – a blogoktól a kritikákig –, amit a produkcióról az ausztrálok összeírtak. Így hát itt-ott akadt mit hozzátennem lebilincselő beszámolójához. Egyébként olyannyira felkészült voltam, hogy lapult a táskámban egy prapír, amire előre ráírtam nagy betűkkel: CSACSISÁG. Gondoltam, ha Ascher valamire úgy reagál, hogy most csacsiságot kérdeztem vagy mondtam, akkor odaadom neki, hogy a következő alkalommal ne kelljen hangoztatnia, elég, ha felmutatja :-) Básti Julival túlvagyunk a dolgon! Most vidéki színházlátogatás(ok)ra indulok. Írok, ha tudok. A nyíregyházi színház Romeo és Júliát játszik, amely Bagó Bertalan rendezésében voltaképp arról szól, hogy a viszálykodás és ellenségeskedés közepette tönkremegy a szakma és összeomlik a színház. (Bár lehet, hogy az előadás díszleteként szolgáló lerobbant színházbelső összedőléséhez hozzájárult Gáspár Tibor kulisszahasogató Capulet-alakítása is :-) Kedves-természetesre, élő-maira sikerültek a fiatalok jelenetei, főleg Nagy Péter jóvoltából. Júlia (Budai Zsófi) inkább csak bájos és üde, de az sem mentes az ígéretességtől. Amikor Nagy Péter a földön fekve hallgatta az erkélymonológot, akkor legalább ketten (Berci meg én) a Független Színpad Ruszt rendezte Rómeó és Júliájára gondoltunk, ahol Berci is így figyelte az ő Júliáját, Kolti Helgát. (Zárójeles megjegyzések: kicsit sajnáltam, hogy nem Nagyidai Gergő játssza Mercutiót, mert vele nagyszerűt tudott volna vívni Illyés Ákos Tybaltja. A színpadi vívás általában oly lassú és óvatos, hogy az ember szinte le is rajzolhatná közben a koreográfiát. Nem úgy itt, ahol Nagyidai Benvolio és Illyés Tybalt az előadás elején pazarul, gyorstüzelésűen megvívtak, csak kapkodtuk a fejünket. Szerettem Horváth Réka Dajkáját. Sok élet és érzés volt benne.) Ezután A Karamazov testvérek következett a Kamarában. Azt hittem, azért játszanak Karamazovokat, mert Olt Tamás személyében van itt egy ideális Dmitrij. Fazekas István agyában benne rejlhet Iván, Horváth László Attila mindent tud, Pásztor Pál pedig – mint az előadás bizonyítja – rendelkezik Aljosa-szemekkel. De mint kiderült, azért játsszák, mert kiesett egy produkció, és helyette Telihay Péter bő három hét alatt ezt hozta össze a szereplőkkel. Ennek ismeretében tehát nem azt írom ide, hogy az előadás idegesítő és unalmas (bár számomra az volt), hanem hogy becsülendő kondícióval és munícióval rendelkezik az a társulat, amely evvel a négy férfiszínészre szűkített verzióval ennyi idő alatt eljut erre a szintre. Meghatódtam a közönségtől. Szembetribün volt, elnéztem a nézőket és azt, hogy 21.50-kor, a tapsnál milyen szeretettel mosolyogtak a színészekre. Megdöbbentő fejlemény, de nem volt időm kimenni tegnap az állatkertbe. Dolgoztam. Közben megnéztem A kelekótya tündérben Pregitzer Fruzsinát és más helyes lányokat, a közönség pedig megint lenyűgözött. Az előadás előtt hosszú percekig képesek voltak teljes csendben izgatottan várakozni az aprólékok. (Biztos vidékiek – fűzte hozzá Tóth Totya Károly, amikor meséltem neki. Ez alatt azt értette, hogy nem nyíregyiek.) A lélek hossza című Radnóti-előadást nem terveztem megnézni, láttam a POSZT-on, de aztán mégis elmentem rá. Úgy voltam vele: ha az ember színházban van, mindig történhet valami. Új erényeit vettem észre a produkciónak (és új gyengéit). Este zenés szórakoztatás, Aranycsapat, Tasnádi brothers. Rémlik, hogy olvasópróbán abszolváltam a darabot a József Attila Színházban. Milyen jellemző egyébként, hogy az 1954-es focivébé elvesztése a kulcsmotívum, azt taglalja-kockázza ki az előadás is részletesen. Fergetegesnek nem mondanám, de rendesen végigdolgozott, jól megcsinált (nekem túl hosszú) produkció. Remekül táncolnak a fiúk. Gáspár Tibor rulez! És a nyolcvanéves, most is snájdig Bárány Frici bácsi! És Bajszi, aki ügyelő lévén viszonylag ritkán jut színpadra, de akkor simán lejátszik mindenkit! (Amikor a tapsnál Fáy Miklós kolléga szinte azonnal távozott az első sorból, mögöttem fiatal nézők összesúgtak: Ez az a színész a tévéből… Azért ez felér talán egy kisebb kegyelemdöféssel :-) Nem ismerek még egy ilyen kedves színházat széles e honban, mint a nyíregyházi. Ahol az ügyelő – látva, hogy szaladok fel a lépcsőn, nehogy elkéssek a gyerekelőadásról – bemondja: „még van idő, Stuber Andrea nyugodtan igyon meg egy kávét, megvárom a kezdéssel.” Egy háromórás ifjúsági előadás nekem – nem ifjú lévén – túl sok, úgyhogy tegnap Szombathelyen a Jeles András rendezte A kis lord első felvonása alatt erősen küzdenem kellett az álmossággal, és a továbbiakban is mindvégig úgy éreztem, hogy ez a dolog némiképp érdektelen számomra. De aztán – a komótos befogadás példájaként – mostanra elvackolódott bennem az előadás, vissza-visszajár, hangulatokat kelt. Volt valami lassú, méla szépsége. A teljes szombathelyi társulat felvonult a kisfiú főszereplő mellett, aki tulajdonképpen képes volt elvinni a hátán a produkciót. (Én elég messze ültem ahhoz, hogy számomra a feje is tökéletes volt a szőke parókával.) Rendkívüli színpadi gyereknek találtam, néha briliáns volt, néha groteszk. Egyetlen pillanatig sem mutatkozott átlagosnak vagy gyengének. Megnyugtató hatást keltettek a darabbéli rokonai: Csonka Szilvi, Jordán Tamás. Ez az út úgy volt, hogy a kritikuscéh mikrobuszt bérelt, és mentünk heten (gonoszok). A sofőr – bár vettünk neki színházjegyet – nem ült be az előadásra, hanem elment valahová, aztán jól belecsúszott egy árokba. Úgyhogy színház után segítségkérés, vontatókötél-szerzés, vacsorázás-várakozás stb. (mostantól a kritikuscéh ingó vagyonában szerepel egy vontatókötél, igaz, két darabban, mert elszakadt), szóval késő éjjel értem haza. De megelégedésemre szolgál a gondolat, hogy színházba menni azért is jó, mert addig sem egy árokban vesztegel az ember. A nyíregyházi Aranycsapatban futólag felbukkant a színpadon néhány ávós, bőrkabátban, bőrkalapban. Elképzelhető tehát, hogy apósom kalapja játszik az előadásban. Ez talán a legjobb dolog, ami egy „apa kalapjával” történhet. Vidnyánszky Attila, akiről régóta tudjuk, hogy a Nemzeti Színház igazgatójának készül, mostanában sűrűn nyilatkozik. Egy minapi interjújában még azt mondta, remek kapcsolatot ápol (bármit értett is ez alatt) a magyar kritikával, mostanra* viszont, úgy tűnik, csatlakozott a – mondjuk így – szakmailag jóval kevésbé potens szolnoki és fehérvári színházvezetői körökhöz, amelyek egy ideje már ostorozzák a színikritikusokat mint „az aczéli alapokon szocializálódott körmölőket”. Nos, nyilván le leszünk váltva mi is. A fideszes önkormányzatok kinevezés útján létrehozták a maguk színházait. Aztán a fideszes önkormányzatok határozata alapján ezek a színházak létrehozták a maguk színházi szervezetét. Most meg majd létrehozzák a maguk színikritikusait. Ez így komplett. Mára már csak elhallgatnivalóim vannak. Ja, de még a műsorajánlat: Vasárnap délután 15 óra, Rádió Q (FM 99.5 vagy radioq.hu) Ahol hely van – színházi belépő Kilátó – színház, ameddig a szem ellát. Ascher Tamás mesél a Sydneyben rendezett Ványa bácsijáról, Cate Blanchettről és a többiekről. *Itt az interjú. A Színházi Kritikusok Céhe beküldött hozzá egy józan kommentárt, amelyben felhívja a figyelmet például arra, hogy a Nemzeti Színház nem Petőfi Sándor János vitézét játssza, hanem Kacsóh-Bakonyi-Heltai daljátékát. Annak eleve más a vége. Mondjuk, nem tudom, megjelentetik-e és mikor. Hopp, ide dugták. Mai: NO MOLESTAR – ahogy a külföldi szállodák kilincscédulái mondják. A nemzeti színházi Jó estét nyár, jó estét szerelemet nem akarom itt most boncolgatni, mert lesz róla szó a rádióban, de annyit mindenképpen mondok – mivel Fodor Tamás egy másik rádióban a kritikáról beszélgetvén, a naplómat felemlegetvén leszögezte, hogy az első reakció nem úszható meg –: szinte tetszett az előadás. Rába Rolandot illetően most lettem meggyőzve, hogy rendező lakik benne. Vagyis van egy víziója a darabról, azt rendezői eszközökkel képes elénk tárni, létrehozva a színpadon egy önálló világot. Egyetlen részletet elmesélek nagy szeretettel. Viktor, a Sötétruhás fiú és a Házmester beszélgetnek a konyhában. Fehér Tibor (Viktor) talán épp a halált emlegeti, Garas Dezső pedig beint. Könyökből, összeszorított ököllel, többször meglengetve. No hát ez az előadásban a Fejes. Bandinak ezt a mozdulatát Garas értelemszerűen ugyanolyan jól ismeri, mint én :-) A Nemzetiben délután voltam, azután este premier az Örkény Színházban: Dúl-fúl, és elnémul. A szerző Ingmar Bergman, a rendező Gigor Attila. Erről pedig nemcsak azért nem írok most ide, mert kritikát vállaltam, hanem azért, mert pillanatnyilag úgy érzem, szinte semmi gondolatot-mondandót-írandót nem ébresztett bennem az előadás, azon kívül, hogy Gálffi László igazán virgonc volt, eleven és elemében. Ma egy újabb rádióműsor felvételére igyekszem, amely kicsit bonyolult lesz. Két vendéget hívtam, pályakezdő színészeket: Szalma Noémit Nyíregyházáról és Klem Viktort a Radnóti Színházból. Ők feltehetően nem olyan rutinosak a műfajban, mint az eddigi alanyaim. Ráadásul több telefonhívást is tervezek az adásban. Ráadásul nem lesz ott Éva főszerkesztő, az időfelelősöm, percfelügyelőm. Ráadásul a hangmérnök is új, azt hiszem. Könnyen lehet, hogy az őrületbe fogok kergetni mindenkit, de én masírozom majd legelöl. Ezt az interjút én meg sem találtam szombaton, talán mert a címe is más lett. Ami a tegnapi rádiófelvételt illeti, elégedett voltam, és hajlamos azt gondolni, hogy egyre nyugodtabban fogom ezt csinálni. Szalma Noémivel egyszer-kétszer találkoztam Nyíregyházán, Klem Viktorral még soha. Rokonszenvesek voltak a műsorban. Noémi rendkívül érzékenyen reagált mindenre. Viktorról kiderült, hogy debreceni fiú. (Valahogy éreztem az Oidipusz gyermekeinél, hogy nem pesti az ereje ennek a fiatalembernek.) Este a Pintér Béláék új bemutatója, a Tündöklő középszer. Megint avval jövök, hogy nem részletezem, mert kritika lesz, de arra gondoltam az előadás után: törvényszerűen eljutottunk oda, mintegy a kígyó által saját farkába harapva, hogy Pintér Béláék a színházcsinálásról csinálnak színházat. Vajon ez után vezet-e út vissza az igazi életbe még. Remélem, igen. Most meghallgattam az Ascher-műsort. És másodszorra is ugyanúgy élveztem az elbeszélését, mint először, a stúdióban. Hát Ascher ragyogó. Mosolyogtam egy olyan, hallható levegővételemen, amely nyilvánvalóan arra irányult, hogy közbevessek valamit, de nem sikerült. Viszont zavartan hallom, hogy kétszer is a szavába vágtam, valamint kettő alkalommal megkértem (egyszer a kötelező zenebejátszás miatt), hogy „erre most ne mondjál semmit”, illetve „erre ne válaszolj!”. Nem mintha sok foganatja lett volna a felszólításnak! :-) Már az úgy két éve rendszer, hogy az egri színházban időnként Hírlapszínházat csinálnak a stúdióban, Máté Gábor rendezésében, újságcikk alapanyagból, rapid próbaidőszakkal (2-3 nap alatt), egy előadásban, zsúfolt házzal, nagy sikerrel. Egyszer sem láttam még tőlük ilyet, ezért a valószínűleg utolsó alkalmat nem akartam elmulasztani, kértem hát egy csillárjegyet. Legfrissebb számából a helyi napilap ezúttal valami EU-s állattartási cikket prezentált, bébipulykákkal és humánus vágási módszerekkel, ennek a témának látott neki a nyolc színész (plusz egy táncos). Lett belőle minden, az otthontojástól a pulykawellnessig, plusz belekeveredtek még Prolik meg Csörgess meg-elemek is. Könnyed volt és elég szórakoztató. Ötvös Andrásról Haumann Péter jutott eszembe: ő szokta ilyen lefegyverzően élvezni, hogy játszhat. Schruff Milán állatira tetszett, úgy is mint piros úszósapkás, zokniszakállú, kesztyűlábas pulyka és úgy is mint egyszerű kutya. Amikor hazaértem és beléptem a szobába, a tévében a fiatal Máté Gábor épp elhagyta az országot Lukáts Andor kocsiján (Gazdag Gyula 1983-as Elveszett illúziók című filmjében.) De tudtam, visszajön, mert különben hogyan hozott volna haza Egerből. Mai (tegnapról): A MÁV menetjegyirodában: – Délutánra szeretnék egy jegyet Egerbe. – 33 százalék? 50 százalék? 55 év fölötti kedvezmény? – Ó, nem. A legelőnytelenebb jegyre spórolok. Ideteszem ezt a cikket, mert gyönyörűségemre szolgált. A period… című előadást láttam tegnap, és elég hamar eldőlt bennem, hogy erről sem fogok kritikát írni. Én nem t’om, talán elért a válság az ötödik emeletre, de egyre kevesebb produkció láttán akaródzik kritikát írni. (Amiről pedig szívesen írtam volna, arra épp nem kaptam megbízást. Le is szúrt engem – elég nagy meglepetésemre – a kritika-nem-írás miatt a főszereplő, amikor a minap véletlenül összefutottam vele. Nehéz így, hogy nemcsak a kritika lehet bántó, hanem a hiánya is. Hebegtem, hogy „De a naplómban…” Az ilyen kicsike! – mondta és mutatta.) Dicséretesnek és üdvözlendőnek tartom, hogy a Vígszínház a hátsó színpadán, nézők kis csoportja előtt „alternatívban” nyomul. Egészen biztos, hogy ez a munka az összes alkotónak hasznára válik. Csak hát nézői oldalról problémás. Életérzésszínházat mutatnak be, kavargóan, a személyesség komoly szándékával. Hiányzik belőle egy drámaíró. Talán a hit sem elég erős, hogy lesz ebből valami. Elképzelhető, hogy Szőcs Artur rendező jobban boldogult volna egy olyan társulatban, ahol nem kezdő színészként ismerték meg őt a kollégák, hanem fiatal, ambiciózus rendezőként. Úgy könnyebb lehetne utána vagy vele menni. Az is mond valamit, hogy nem Mészáros Máté az előadás legjobbja (hanem Géczi Zoltán), pedig ebben a fajta működésben színészi előélete folytán nyilván Mészáros Máté tart legelőbbre. (Megjegyzem, ahogy az előadásban is látható, pont így, ilyen kis asztalnál, ilyen mikrofon mögött ülök a Rádió Q stúdiójában, csak nekem nem kell félmeztelenre vetkőznöm.) Máté már hétfő óta itthon van, Annamari tegnap érkezett haza – kiteljesedett a család. A lány a leuveni félévben hat tárgyat vett fel, négyből muszáj sikerrel levizsgáznia ahhoz, hogy ne kelljen az ösztöndíjat visszafizetni, és kettővel mostanra már végzett is, bár a vizsgaidőszak még javában előtte áll. Ráadásul szerzett munkát, januártól dolgozni fog alkalmanként mint ruhatáros-takarító-felszolgáló-hostess, elsőre rögtön a csipkés városházán. Elkészült az új szemüvegem, úgyhogy a napokban különös tárgyakat fogogattam a kezembe: könyveket! Bár egyelőre még a Vizslakönyv, vagy Mi is tulajdonképpen a vizslafélék munkája? című kéziraton dolgozom. Említettem itt Zsiványt és a gazdáját. Kedves férjem nemrég összefutott velük, és a férfi elmesélte, úgy döntött, megírja könyvben, amit vadászként a vizslákról tud. Elküldte olvasásra. De nem könnyű érzelemmentesen olvasni, hogy „A vizslák királya az angolok odaadó, végtelenül érzékeny orrú és robbanékony, fáradhatatlan és gyönyörű pointerje.” Még az ünnepi visszavonulás előtt műsorajánló: 26-án vasárnap délután 15 órától a Rádió Q-n (FM 99.5 vagy online a www.radioq.hu-n): Ahol hely van – színházi belépő Bemutató – színészek a pálya elején Vendégek: Szalma Noémi (nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház) és Klem Viktor (Radnóti Színház) Mentünk tegnap négyesben a Centrál Színház Cabaret-előadására, ezt tekintettem a család karácsonyi ajándékának. Már a színlapról lehetett tudni, hogy nagyszabású, ambiciózus és fölöttébb ígéretes vállalkozás. (Bár ami az első szereposztás főszereplő párosának életkorát illeti, az talán… de ebbe most nem megyek bele :-) Ambivalens érzéseket keltett bennem az előadás. Formátumos elgondolás és eljátszás. De a szokottnál durvábbra vette Bozsik Yvette a darabot – nem mondom, hogy „a szerző szándékait meghamisítva” –, több szempontból is. Egyrészt ott van a dalszövegek tónusa (Baráthy György újrafordította, egy fülhallásra igazán jó munkát végzett amúgy), másrészt a Kit Kat klub erősen bordélyház jellege, legfőképpen pedig a párkapcsolatok jelentős leértékelése. (A Schneider kisasszony – Schultz úr kettős némiképp kilúgozódott, Haumanntól dalt is megvontak, a Sally-Cliff párostól egy duettet szintén, és egyáltalán… hogy az utóbbiak vonatkozásában szerelmi szálról beszélhetünk-e itt, az eleve kérdéses.) Nekem úgy tűnt, az előadással kapcsolatos szerény ellenszenvem lassú kialakulása közepette, hogy Bozsik Yvette ezúttal férfirendezőbb a férfirendezőknél. A színészekről: Básti Julinak Schneider kisasszonyként volt egy felejthetetlen pikírt mondata. Haumann Péter gyönyörűen disztingvált Schultz úr („Csodálatos mandarinok!” :-). A produkció nyertese és egyben a legnagyobb sikert aratott szereplője a Konferansziét játszó Keresztes Tamás. Néz szúrósan, csízre tartja a száját, mozog, mint egy gumiisten. (Latabár Kálmán is benne volt valahol). És én, aki igazán szeretem Keresztes Tamást, ebben most mégsem igazán tudtam szeretni. Talán nem is őt magát láttam, hanem egy fölényes-nyomulós magánbravúrt. Egy rádiós kolléga írta a facebookon, hogy ők karácsonyra időt ajándékoznak egymásnak. Ez jó ötlet. Megvalósítom. Kívánok szép ünnepet, csendet, békét, mosolyt. Majd jövök. Összefoglaló: Karácsonykor az ebédvacsorához be kellett cipelni az étkezőasztalt a szobába, mert a családom tagjai nem tudtak elszakadni a Disney channelen vetített Hófehérke és a hét törpe rajzfilmtől. A Köntörfalak című Dyga Zsombor-film legutolsó jelenetében a Városháza parkban padok voltak láthatók, amelyek nincsenek is ott. Az egész utolsó jelenet sokkal hitelesebb lett volna, ha Frédike sétál valahol a háttérben. Az Ahol hely van tegnapi adása (Szalma Noémivel és Klem Viktorral) szinte teljesen olyan lett, mint amilyennek elterveztem. Leszámítva, hogy bár rengeteget beszéltem, hangsúlyilag egyetlen pontot sem bírtam letenni, minden mondatnak borzalmasan felkaptam a végét. Valamint szerény becslésem szerint legalább három olyan dolgot mondtam, amit nem kellett volna. Pillanatnyilag el sem tudom képzelni, hogyan gondolhattam, hogy a rádiózás majd műfaja lesz egy mufurc grafománnak. Ráadásul kint, éles színházi terepen, ezer érzékenység földjén. Ja, és a következő adás már élőben megy. Este operettszínházi Csárdáskirálynőt találtam a tévében, néztem, és több dolgot nem értettem. Először is némely dalszövegek rosszul tolerálható újrafordítását. Aztán hogy minek kell ezt a darabot feltunningolni más Kálmán-operettből. (Mintha Az ember tragédiájába beiktatnák a Tiborc monológját. Biztos igaz ott is.) Vagy hogy Kerényi Miklós Gábor miért nem látja mondjuk az Emlékszel még Szilvia-Edvin duettnél, hogy amit ő rendezésként drámainak szánt, az nevetségesnek hat. Á, hagyjuk. Ez a pintérbélás a fidelión lett ez évben az utolsó cikkem. Mai: Az antikozmopolita kampány a végső formáját az ún. orvosperben érte el. A kampány során a szovjet kultúra és tudomány területei súlyos veszteségeket szenvedtek 1949-től kezdve. Hogy a hírhedt kampány mikor kezdődött valójában, azon lehet vitatkozni, ám a Pravda 1949. január 28-i számában már szerepel a kategória. A színházi kritikusok egy antihazafias csoportjáról címen megjelent írás tükrözte Sztálin szándékát, hogy az értelmiséget átállítsa egy olyan gondolkodásra, amely híven kifejezi: „Nyugat a Gonoszság”, és vele szemben semmilyen megbékülés nem lehetséges. Ehhez Sztálin gondolkodásában a megoldást a párt- és állami apparátus tisztogatása, átcsoportosítása, új odaadó káderek kiemelése kínálta. (Font – Krausz – Niederhauser – Szvák: Oroszország története) Iszaak Babelnek van egy világa. Nem olyan könnyű erre a világra ma olvasásilag ráhangolódni. (Nekem legalábbis ez a tapasztalatom. Vannak írók a világukkal, akik valaha elvarázsoltak, ma meg annyira más, gyors és zaklatott körülöttünk minden, hogy nekem – remélem, csak átmenetileg – szünetel az alkalmasságom a beléjük merülésre. Pl. Karácsony Benő is. Karácsonytalan lettem sajnos.) Ami a Radnóti Színház Alkony-előadását illeti, nemigen tudtam eldönteni, mivel állok szemben. Nívós szórakoztatás? (A Vodku zenéjével.) Színházművészet? Mondandó, ide, nekünk, most? Valló Péter rendező és a tervezők elrajzolni igyekeztek a darabot – egy kisléptékű Karamazov-történet, ha úgy vesszük –, ehhez viszonyultak helyük, módjuk és lehetőségeik szerint így-úgy a színészek. Cserhalmi György családfői erőt demonstrált, Csomós Mari édesen adta az élet által becsapottat, Wéber Kata markánsan ironizált, Csankó Zoltán egyszerűen és szabatosan volt komikus, Klem Viktornak kackia jutott, Gazsó György duzzogóból artikulált, Bálint András helyesen hochmecolt, és így tovább. (Koós Olgáért aggódtam, mivel nem ő játszotta tegnap este a rabbit.) Az egészből csak a végére, az utolsó jelenetre jött ki valami több: egy kis finom, fájdalmas végleg elveszettség-érzet. Mai: Egy babeli mondat :-) AZ A ZSIDÓ, AKI SZERETI A RÁKOT, A MEGENGEDHETŐNÉL IS SOKAT TÖBBET ENGED MEG MAGÁNAK A NŐI NEMNÉL, KÉPES SIKAMLÓS DOLGOKAT MONDANI AZ ASZTALNÁL, ÉS HA GYERMEKEI VANNAK, AZOK EGYTŐL EGYIG KORCSOK ÉS BILIÁRDOSOK. Hál’istennek a színházak tele vannak. (Megjegyzem, egy ilyen klafa kis médiatörvény felvirágoztathatja a színház típusú színházakat. Csak gyorsan, amíg be nem vezetik a cenzúrát a területen! Bár a színházban épp az a jó – egyebek között –, hogy nem lehet minden este mellé rendőrt állítani.) Szóval ott tartottam, hogy tele vannak. A Radnótiban csak a legnagyobb jóindulattal tudtak plusz nézőként elhelyezni, és tegnap a Katonába is úgy indultunk el, hogy jegy nincs, ha nem férünk be, legfeljebb sétáltunk kétszer öt percet, és 7 óra 15-re már otthon leszünk. De kedvesen nem engedtek haza bennünket, hanem jó sorunk lett ott a zsúfolt, állójegyes ház közepette. A kétfejű fenevadot néztünk meg, mivel erre igény fogalmazódott meg idehaza, én meg nemigen tudtam referálni az előadásról, mert alig emlékeztem rá. Jószerével csak a képi világa maradt meg bennem, meg az, ahogy az elején ló-halálában citeráztak. Szóval volt mit újranéznem. Igen, ez egy jól összejött előadás. Megvan mindene: csontja, veleje, húsa, agya, szíve, epéje. Szárnya is lehet, mert repül. Észre sem vettem az idő múlását. Csudálkoztam, hogy 10 óra volt, mire hazaértünk. (Nem 7 óra 15.) Rádióújság: 2-án vasárnap délután 15 órától a Rádió Q-n (FM 99.5 vagy online a www.radioq.hu-n): Ahol hely van – színházi belépő Ítéletidő – kritikusok a Nemzeti Színház Jó estét nyár, jó estét szerelem-bemutatójáról. Vendégek: Koltai Tamás, Markó Róbert. Kik vagytok, hé! – Huszti Péter kötete, karácsonyra kaptam. Kulturált, művelt, finom, felszíni írások. Sztorik, utazások, szerepekre készülődések, tűnődések. Mind múltszagú, erősen passzé. Kicsit olyan, mintha egy húsz évvel ezelőtt elhunyt művészember könyvét olvasnám. (A végén előadásképek, az utolsó az 1991-es Lear király.) De hát Huszti Péter él! Mégsem mond szinte semmit az elmúlt két évtizedről, aminek pedig szintén tanúja, résztvevője, alakítója volt. Engem ezeknél a kulturált, művelt, finom, felszíni írásoknál sokkal jobban érdekelne, ha mint tollforgató ember, mondjuk a Madách Színházat írná meg. Azt a negyven évet, amit ott töltött. Hogy milyen volt, milyen lett, és ami onnan idáig vezetett, az miként zajlott. Vagy a főiskolának azt a nem rövid időszakát, amikor ő vezette a színházi képzést. Vagy firtatná, hogy vajon miért nem ment át a szakmán a nemzeti színházi igazgatói kinevezése. Vagy azon morfondírozna, hogy vajon miért nem lett őbelőle az a nagy színész, akinek ígérkezett, akinek vártuk őt, amikor a hetvenes években színésznemzedékének legeslegeleje volt. Intelligens ember lévén bizonyára ilyesmin is tűnődik, csak nem erről ad ki könyvet. De akkor meg minek – gondolom vállvonogatva. (Az utóbbi két téma számonkérésében talán nincs is igazam. Elvégre érthető, ha az ember a kudarcait nem szívesen emlegeti nyilvánosan. De akkor lehet például egyszerűen hallgatni. Nem muszáj könyvet /vagy…ööööö…naplót/ írni.) Egy kis fejezet arról szól, hogy épp Londonban volt Laurence Olivier halálakor, és miként reagáltak a veszteségre az emberek, a szakma, a média. Ezt érdekesnek, tanulságosnak találtam. És jólesett, hogy egy felsorolásba belevette Ternyák Zoltánt. Jaj, most meg mindjárt lejár 2010, és jön az a macera, hogy új dobozt kell csinálni a teljes jövő évi naplónak. Ami egyébként már a hetedik év. Sejtcsere zárul.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
