Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2010. október

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

        1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

1. péntek

     Nádai Péter ifjú kortárs szerző Magányos cédrus című darabját láttam a Játékszínben Kővári Kati rendezésében. A dráma 1984 tavaszán játszódik Pesten, egy családban, ahol az egyik fiú élsportoló, s az ismert okokból épp dugába dől a Los Angeles-i olimpián való részvétele úszóként. Az író, felteszem, belebúvárkodott a történelembe, én meg nem. Csak az emlékeimre hagyatkozhatom, azok viszont azt súgják, hogy 1984-ben már senki nem jött olyasmivel például, mint „szocialista erkölcs”, és hogy értelmiségi körökben talán nem ilyen sematikusan és papírízűen nyilvánultak meg az emberek, ha belpolitikáról, külpolitikáról, történelemről vagy bármi másról volt szó. (A második rész átment izgisebb ügynökdrámába. Azt mondanám, nem jót talált ki a szerző, de nem ügyetlenül írta meg.)

     Hanem hát mennyivel érdekesebb lenne a mű, ha nem a sportoló körül kialakult konfliktushelyzetre alapozna, hanem mondjuk a sportvezetőre, akinek az olimpiai bizottságban döntenie kellett a részvételről, és aki annyira ódzkodott, vagy tanácstalankodott, vagy félt, vagy zavarban volt, hogy inkább elutazott külföldre, megúszandó a döntésben való részvételt!

     Mit mondhatnék a színészekről, Hirtlingtől Fehér Annán át Vallaiig, Botos Éváig? Hasznavehető színészek lévén igyekeztek úgy tenni, mint akiknek játszanivalójuk van. (Vicceket is meséltek, römiztek is. Igazi látványrömi volt ez: négy szereplő egymás mellett ülve kártyázott, mint madarak a dróton.) Újréti László jutott a legtöbbre, az övé szinte alakítás volt.

     Most szembesültem egyébként avval, hogy a főpróbák nyugdíjas közönsége távközlésileg fejlődött, ami minimum problematikus. Lett nekik mobiltelefonjuk, csak nem jön velük az unoka, aki kezelni is tudja. Így aztán többször élvezhettünk végeérhetetlen telefoncsörgéseket, még sivítósat is: „Nagyi, vedd már fel! Nagyi, vedd már fel!”

vissza a lap tetejére

2. szombat

     Már a Marton László rendezte vígszínházi Játék a kastélybannál is fennakadtam a szereposztás életkori nem stimmelésén. Most, a Ványi bácsi premierjén ugyanígy jártam. Azt tudom elképzelni, hogy mivel Marton nagyon régóta, még fiatal korukból ismeri a színészeket, nem veszi észre rajtuk az idő múlását. Gálffi László és Hegedűs D. Géza több mint tíz évvel idősebbek a szerepüknél, és ez látszik is. Nem lenne baj, ha ehhez az évjárathoz boronálnák hozzá a többi szereplőt is, de hát itt a virulóan fiatal Hámori Gabriella játssza Jelena Andrejevnát. Neki kell azt mondania D. Gézának, hogy „maga fiatal embernek látszik”. Hát nem, én tagadom, hogy HDG Asztrov lehet Hámori Gabi mellett.

     Mindenkinek van néhány jó pillanata az előadásban. Hámori Gabi a legfőbb jó: friss, új, más hang a házban. Dengyel Iván mint szolga időnkénti megjelenése valóságos felüdülés: maga az autenticitás. Még a negyedik felvonás működött a leginkább. Rosszul esett a színpad hátterében egy hatalmas, kifeszített fóliát nézni. Mintha mögötte épp készülne még valami Pécs európai kulturális fővárosa beruházás, amit majd csak két év múlva adnak át.

     Mi is öregek vagyunk (mi ketten egymás mellett a nézőtéren), mert a harmadik felvonás végi lövöldözés a 40 évvel ezelőtti gyerekkorunk patronszagát hozta be váratlanul. Ötvenéves vagyok. Ötvenéves vagyok. Mondogatom magamnak, hogy rögzüljön a tényálladék.

vissza a lap tetejére

3. vasárnap

     Megjegyzem, amikor nagyobb mennyiségű kritikus együtt utazik előadást nézni, akkor ott elhangzik egy s más, és egy kis rosszmájúságért nem kell még külön autóstoppost felvenni. A grazi Liliomról jövet felemlegettem azt a főiskolás Liliomot, amelyben Bodó Viktor Hollundernét játszotta, és amelyben én a címszerepet adó Csányi Sándort megvettem aranyáron. Kérdezték a kollégák, hogy azóta nem próbáltam-e már túladni rajta. Mondtam, volt ugyan akció, leértékelés, de még mindig tartom :-)

     Mai:

     Cserna-Szabó András Mérgezett hajtűk című kötetét olvastam el (pardon, elsőre elütöttem, Cserna-Csabónak). Ó, nagyon helyes könyv! Esszék írókról. Ha nem lenne helyenként – engem kissé elkedvetlenítően – trágár a nyelvezete, azt mondanám, tündéri munka. A Weöres-fejezet a legszebb, Ibsené a legszellemesebb. Ezt a A lélek mérege (Szép Ernő levelez) címűből hozom:

     …MINDEN SZERELEM HAZUGSÁG, S CSAK EGY SZERELEM VAN A VILÁGON, ÉS AZT NEM A KONFETTIÜZLETBEN ÁRULJÁK, HANEM AZ ÉKSZERÉSZNÉL, AHOL A KÉT KARIKAGYŰRŰT VESZIK, EZ AZ EGYETLEN SZERELEM, AZ UNALOM, A BETEGSÉG, AZ ELCSÚNYULÁS, A MÁSFELÉ VALÓ ÁLMODÁS, AZ EZERSZER SZÖKNI, MENEKÜLNI AKARÁS ÉS MINDIG OTT MARADÁS, EGYMÁSSAL SZEMBEN ÜLVE NÉZNI EGYMÁS VÉNÜLŐ KÉPÉT ÉS VÉGIGNÉZNI A MÁSIKNAK A HALDOKLÁSÁT, EZ A SZERELEM.

vissza a lap tetejére

4. hétfő

     Voltam szavazni persze, nem mintha lenne kire, de az emberben van egy ilyen állampolgári kötelességtudat-izé, úgyhogy megy, aztán próbál nem valami svindler listájáról választani.

     Ehhez még ezt, egy Koltai-cikk, sok keserű igazsággal (is).

     Néztem a napokban elhunyt Tony Curtis tavalyi fotóját (index, Barakonyi Szabolcs, de nem teszem ide), néztem rajta az idő munkáját, és úgy találtam, halvány örömmel, hogy a szája még mindig pontosan ugyanolyan volt 84 évesen is, mint amikor rúzsosan csücsörítette a Vanakiforrónszeretiben.

     A Nemzetibe menve tegnap belefutottam a Három nővér-előadást követő Kritikus Óra-programba (Csáki Judit vezette), ahol is még volt érkezésem megtudni, hogy a darab már közönség előtt ment le először egyben, és Schell Judit ezt érdekesnek találta.

     Ami Térey János Jeremiás avagy Isten hidege című darabját illeti, közel annyira dráma, mint az Asztalizene (evvel nem sokat mondtam). Inkább olvasmánynak tűnik (olvastam). Talán ha Vidnyánszky fantáziálta volna meg Debrecenben… De hát Valló Péter rendezte a Nemzeti lenti termében. Utaztunk egyik debreceni metróállomástól a másikig a forgón, zömmel párjeleneteket láttunk, amelyek végül nem kimondottan törvényszerűen irtásba torkolltak. (Harmadszor ültem ilyen díszletben, ahol mi nézők forgunk rá a különböző helyszínekre, gyerekesen szoktam élvezni.)

     Bánfalvi Esztert fogadtam a legkedvezőbben. Szinte nem is szavalt, minden szavát természetesnek és hihetőnek találtam.

     Egyszer a Radnóti Színház Asztalizene-előadásában az első öt percben valami különös, birizgálóan valószerűtlenül bizarr poétikus hangot ütöttek meg a színészek. Lehet, hogy úgy kellene játszani Téreyt, ha valahogy. Nem tudom.

vissza a lap tetejére

5. kedd

     Nem vagyok egy publikus dúvad, úgyhogy a cikkben finoman fogalmaztam, de valójában elkeserített és felháborított a tegnap délután, Kállai Ferenchez méltatlannak találtam az egészet. Egyetlen jó pillanatot tudok kimazsolázni, a filmből, amikor a jóval 80 fölötti Kállai egy régi iskolatársnővel találkozik Gyomaendrődön. Csak „nagyjából” emlékszik, de kedves, szeretetteljes, és a beszélgetés közben egyszer csak kezet csókol a mamókának. Hát ezt gyönyörűségesnek találtam, ott volt a két öreg ember, bennük az egykori kisfiú és kislány, és hirtelen a Férfi és a Nő.

     Este az Audrey Hepburnről elnevezett színházba mentem vizsgaelőadást nézni, Gothár Péter rendezett Martin McDonaghot, voltaképp majdnem két egész darabot, összefésülve, jelenetenként váltva A kriplit és a Vaknyugatot. Máté Gábor-osztály, ügyesek voltak, jól ment nekik. Ha egyet kéne közülük átengednem (valahonnan valahová), Ficza István lenne az. Általában igen sikerültnek tűnt a Vaknyugat testvérpárja, sikerültebbnek, mint a Há Dé Géza–Epres anno a Pestiben, talán mert kell ehhez egy nagy adag infantilizmus, és az mégis jobban áll a fiataloknak. Remekelt A kripli Csomós Mari–Schell Juci párosát adó két lány is. Most aztán el kell majd mennem másban is megtekinteni őket, hogy megtudjam, egyáltalán hogy néznek ki. Mármint amikor nincs fekete kendőjük, szemüvegük, bajuszuk, redves fogsoruk és kitömésük.

vissza a lap tetejére

6. szerda

     Elfogyott itthon a vitamin – ötveneseknek, ugye, nyugdíjasos „silver”, még annál is drágább, mint amit korábban ettünk, ezt nehezményezem is –, beléptem érte a gyógyszertárba. Azt mondja a patikus, hogy nincsen, visszahívták az összes Centrum tablettát.

     – Hogyhogy visszahívták? Mint a fékhibás Mercedeseket?

     – Igen, van valami vele. Az összetételével. Adhatok helyette mást? Actival, 50 év felettieknek?

     – Nekem? Ilyesmit? Soha többé az életben!!!

 Orvost! Orvost!

     Este a főiskolán megint, Az E.T., Dömötör András rendezésében. Érdekes szereplőválogatott: Barabás Richárd, Dankó István, Hegedűs D. Géza, Klem Viktor, Pálfi Kata. Mondjuk az nagyon rendben van, ha föld alatti/feletti színészcsapatok Az ember tragédiáját forgatják, csócsálják, harapdálják, még ha nem is tudnám pontosan megmondani, hogy mire jutottak vele. Elvoltam (szolid zongora-cselló zenére). Gusztáltam Klem Viktort, gyönyörködtem Pálfi Kata játékában (mindig gyönyörködöm ennek a nőnek a színpadi létezésében), mosolyogtam a Dömötör legófiguráin (még A párnaemberből ismerjük őket), és szuggeráltam a videóberendezést, romoljon el, hogy ne kelljen még többször megnéznem a fókamészárlást és -trancsírozást. Szép volt az előadás vége.

vissza a lap tetejére

7. csütörtök

     Nem írtam az iszapkatasztrófáról, sokáig nem is tudtam róla. Láttam a hírportálon a címet, de nem kattintottam bele, gondolván, hogy ez biztos valahol Dél-Amerikában történt.

     A sok munkának a könyvolvasás az első számú áldozata. Amikor egy hete elvállaltam, hogy írok kritikát a Magyar Színház ma esti A feleségem története-bemutatójáról, akkor nekiálltam újraolvasni a Füst-regényt, és most éjszakánkénti 5 oldalnyi haladvány után szeretném kérni, hogy csúsztassák el a premiert a jövő évadra, mint Tótékat az Örkényék.

     Eltűnődtem azon, hogy miért is lesz valaki színikritikus. Nyilván a színház iránti érdeklődésen és szereteten túl is sok összetevője van. Nálam biztosan összefügg avval, hogy a nézés és az írás (újságcikk, nyilvános napló, mail, skype) sokkal inkább összeegyeztethető a saját korlátaimmal, mint bármi más, ami élő, eleven, személyes kontaktust igényel az emberekkel. Mert az nekem az esetek túlnyomó többségében nehézséget okoz, gátlásokkal és zavarral terhelt, ezért alapjáraton inkább kerülöm, mint forszírozom. Másfelől viszont elemi igényem, hogy szinte mindent elmondjak, amit gondolok. (Vö: Shakespeare, Rosalinda az Ahogy tetszikben: „Nem tudod, hogy nő vagyok? Eszembe jut valami, hát ki kell mondanom.”) Ezért a döntő kérdés az, hogy megtaláltam/megtalálom-e azokat a számomra fontos embereket, akik hajlandók ennek önkéntes alanyaivá/áldozataivá válni. Mivel vannak ilyenek, a következő sor helyén éppen hálával gondolok rájuk.

 

     (Ez a bejegyzés nem jött volna létre, ha kedden az Ódryn nem találkozom kedves hírszerkesztő kollégámmal, Péterrel, akivel évek óta együtt lógunk a szkájpon reggeltől estig, dolgozunk, dumálunk, röhögünk, de eddig még – talán egy ötperces bemutatkozáson kívül – élőben nem volt szerencsénk egymáshoz. Nagyon különös! Hangja van, haja, meg minden!)

vissza a lap tetejére

8. péntek

     (Mondta egy kedves ismerős, mennyire meglepték a tegnapi soraim, mert ő úgy vélte, hogy én egy könnyed, jópofa társasági lény vagyok. Mondtam, ha ez a benyomása, az csak annyit jelent, hogy személy szerint őt speciel sikerült megtévesztenem :-)

     Tegnap délután volt egy lyukas órám, bevetettem magam a kiskörúti antikvárokba. Már ez is boldoggá tett, az utolsó bolt pedig legboldoggá, mert megkaptam ott Nagy Endre Öregek kalauza című kis könyvét, amit régóta szerettem volna már birtokolni. Megvettem mellé Borbély Szilárd Halotti pompa című verseskötetének dedikált példányát is. Ezen elhümmögtünk az antikváriussal. Mondtam, én aligha adnám el kortárs szerző nekem dedikált könyvét. Mondta, hogy volt már nála olyan kötet is, amelyet a kortárs író egy másik kortárs írónak dedikált. Hm, mondtam, esetleg találhatok itt mondjuk egy Nádas Péter-kötetet, amely Esterházy Péternek van dedikálva? Azt nem – felelte a könyves ember –, mert azt nem adnám el!

     Este A feleségem története, so-so, nálam inkább pozitív, de ezt mostmár nem részletezem, amikor mindjárt be is tehetem a kritika linkjét.

     Annyit csak a produkció apropóján, hogy tavasszal a Jászai Mari-díj bizottságban ültek a Balsai Móni színészetének más rajongói is rajtam kívül, úgyhogy szinte hurráhangulatban szavaztuk meg a díját.

vissza a lap tetejére

9. szombat

     A főszerkesztőnk tegnap behívta a minisztériumba a szerkesztői és szerzői stábot, és sok bizonytalanság közepette tájékoztatott bennünket a kultura.hu portál sorsáról. Egyben kérte, hogy ami elhangzott, az maradjon köztünk. Úgyhogy majd ráutaló magatartást fogok tanúsítani.

     Este a Karinthy Színházban jártam, ahol nyáron újabb munkálatok zajlottak az épületben. Lassan már igazán színházforma színház lesz ez, ami szép eredmény. Megjegyzem, három kritikus is jelen volt a tegnapi premieren (rajtam kívül két fiatal kolléga), szerény becslésem szerint ez akár egyéni csúcs is lehet a színház történetében. Az előadás (Csodás vagy, Júlia) ecsetelésébe most nem megyek bele, már elhelyeztem a kritikát a szerkesztőségi rendszerben, előbb-utóbb nyilván beélesítik, és akkor majd idepirosítom a linkjét.

vissza a lap tetejére

10. vasárnap

     Meglátogattuk tegnap Józsi doktorékat az isztiméri udvarházukban. Vagyis a birtokukon, ahol vannak földek, lovak (egyheted ménes), birkák (fél nyáj), kutyák és kedves emberek. Ő például Balun. Voltaképp lovagláshoz öltöztem, de senki nem vette a lapot.

     Azt mondta nekem kedves férjem, mellettem a kocsiban, hogy 17 éve váltunk meg a Trabantomtól, de én azóta is, máig is minden autót úgy vezetek, mintha Trabant lenne. Nemigen használom a motorféket, nem szívesen kapcsolok vissza kettesig a kanyarodáshoz meg ilyesmi.

     Nyilván igaz. Tehát akkor van nekem egy ilyen muzealizáló vonásom, vigyázat!, hogy minden gépjármű Trabanttá válik a kezeim között.

vissza a lap tetejére

11. hétfő

     (Roppant furcsa. Felkeltem reggel és nem kellett fél kilenckor bekapcsolnom a számítógépet.)

     Minden ugyanúgy van címmel előadás Karinthy Frigyes írásaiból a Kabaré 24-ben, Konter László összeállításában. Ó, de bölcsek, de szellemesek a szövegek! Az ember folyton úgy érzi, ahogy a címben szerepel, hogy minden ugyanúgy van. Jók és elég jók a színészek is (a fiatalembereket leszámítva), Székhelyi József, Megyeri Zoltán, Beregi Péter, Csoma Judit, Szántó Szandra.

     Hazafelé slattyogva (bandukolva – javasolja a Spelling and Grammar) azt tapasztaltam, hogy nem tudok bejönni a Bécsi utcába. Azt úttesten keresztbeállt egy rendőrautó, hogy megakadályozza a forgalmat, a járdán kordonok, mögöttük 2-3 fős tömeg és biztonságiak. Azért én elindultam a házunk felé, de megállított egy nagydarab ember. Disztingvált szóváltásba kezdtem vele, hogy mi ez. Mondta, rendezvény van, egy éttermet nyitnak meg. Mondtam, szeretnék átjutni a kordon túloldalára, mert ott lakom. Mondta, nem lehet. Mondtam, szívesen megnézném a területfoglalási engedélyüket, szerepel-e benne, hogy törvényes joga van korlátozni a mozgási szabadságomat. Mondta, ő nem korlátozza a mozgási szabadságomat. Akkor korlátozná, ha lefogna és nem engedne menni sehová. De én mehetek, ahová akarok, csak erre nem. Úgyhogy kerülnöm kellett a Váci utca felé. (Megjegyzem, a napokban ugyanez történt a Párizsi udvarnál, ahol meg filmforgatás miatt nem eresztettek haza. Komolyan mondom, lassan meg kellene tanulnom repülni. Vagy legalább felülemelkedni.) Szóval kerültem a Váci utca felé, és közben arra gondoltam, hogy Karinthy Frigyes egészen biztosan megírta valahol ezt az abszurditást is.

     Mai:

     Akartam idézni valamit a Halotti pompából. Egyelőre nem tudok. Hacsak azt nem, ami megdöbbentett a 15. oldalon. „És nem volt velünk senki, / aki megtudná mondani, / hogy mit jelent a testi / feltámadás, amelybe még / nem halt bele csak Krisztus.”

vissza a lap tetejére

12. kedd

     Nemcsak megszúrtak tegnap a véradáson, hanem le is. Hogy vékony az erem, és túl sokáig tart lecsapolni a szükséges mennyiséget. Még majd innen is kirúgnak. Pedig már tényleg csak az Ascher miatt adok vért, aki olyan szépen biztatóan néz rám a falról a Belváros díszpolgáraként.

     Este Dolcsaja vita a Belvárosi Színházban. Leonyid Brezsnyev lánya, Galina Brezsnyeva a Hová lett a tavalyi hó? című tévés talk show felvételén – ez a mű. És mint mű, úgy érzem, egyáltalán nem üti meg azt a mértéket, hogy ezen a szinten elénk tárják. Persze a színészek teljesítményéről (Csákányi Eszter és Katona László) nincs egyetlen rossz szavam sem, olykor még kedvesen izgi is volt: nem mindig lehetett tudni, hogy most éppen bennünket lepnek meg, vagy egymást is. (Csákányi Eszter zöld-fehéres ruháján a kis vörös bross úgy hatott, mint egy szovjet kitüntetés.)

     Amúgy nekem annak idején fogalmam sem volt Brezsnyev lányáról, hogy ki ő és mit csinál, de ezen a tegnapi estén mégis minden bizonnyal azon kevesebbek közé tartoztam, akik a darabban elhangzó elég sok mindenről tudták, hogy micsoda. Mégsem elégített ki engem ez az előadás egy csöppet sem.

     Jó lenne már Csákányi Esztert, ezt a nagy színésznőt rendes színházban rendes darabban rendes szerepben rendes rendezővel és sok rendes partnerrel látni újra.

vissza a lap tetejére

13. szerda

     Most vákuumban érzem magam. (Vagy magam vagyok a vákuum, mint Örkény Pistije.) A kultúra.hu szerkesztőségi rendszerében nem járok már, de a szkájpra be-bekóválygunk tétován mi hárman, a hírszerkesztő, a képszerkesztő és én. Mi végül is máig nem tudtuk meg, hogy pontosan mi ez a homályos vég, amely elért bennünket. Kicsit fáj a szívem, hiányzik a szkájpon zajlott szerkesztőségi életünk. Hozzáértő és lelkiismeretes kollégákkal dolgoztam, és nagyon élveztem a társaságukat, Péter megfontolt humorát, Timi vehemens szókimondását. Sok-sok mosolygó, kacagó és röhögéstől fetrengő sárga fejecskét elhasználtunk.

     Végül is azt lehet mondani, hogy az elmúlt három év alatt, amíg a kultúra.hu-t olvasószerkesztettem, a portált fenntartó Oktatási és Kulturális Minisztérium kivette a részét anyagilag a hozzám tartozó gyermekek egyetemi taníttatásából. Nem lehetetlen, hogy ez volt ennek az állami szervnek a leghasznosabb és legpozitívabb teljesítménye az elmúlt érában. Úgyhogy egyáltalán nem becsülöm le.

     Hogy most mihez kezdek, az persze x. Írhatok kritikákat különböző orgánumoknak, de tudom a Színház folyóiratban megjelent tanulmányból – amely a színikritika és a színikritikusok helyzetét mérte fel, és magam is a válaszadók között szerepeltem –, hogy a kritikus a jövedelmének csak 10 százalékát tudja megkeresni kritikusként. Egyelőre sejtelmem sincs, miképpen fogok szert tenni a hiányzó 90 százalékra. De ennél jobban aggaszt az egyedülálló barátnőm helyzete, aki alól év végén megy ki a cég, ahol évtizedek óta, majdhogynem az érettségizésünk óta dolgozik, és ugyan milyen esélye lesz új állást találni? Meg is hirdetném itt őt, nincs semmi különösebb szaktudománya, ötvenéves, kiváló a beszélőkéje magyarul, pontos, alapos és halálosan megbízható. Nem tudom elhinni, hogy ilyenfajta nőszemélyek nem kellenek sehová!!

vissza a lap tetejére

14. csütörtök

     Mind ez idáig tartózkodással viszonyultam Geréb Ágnes és az otthonszülés ügyéhez, de most, hogy az index szerint bilincsben, összekötözött lábbal, láncon vitték a bíróságra, kijöttem a béketűrésből. Hát micsoda hely ez?! Attól tartottak talán, hogy ha nem fékezik meg, útközben még levezet egy szülést?

     Az aranykulcs című gyermekelőadást láttam tegnap délelőtt a Stúdió K-ban. Bábprodukció a nagy sikerű Rettentő görög vitéz nyomdokain. Alekszej Tolsztoj, Zalán Tibor, Fodor Tamás. Nagyon kompakt, minden ízében helyes kis előadás, a csupa szeretnivaló színészükkel. Egy híja volt a tökéletességnek – ezt most ideszőrözöm –, amikor azt mondták a főhősre, hogy fél kiló vaj van a füle mögött. De hát fül mögött nem tartunk vajat! Vaj az ember fején lehet, és úgy nem tanácsos napra mennie, mert olvadni kezd és a képébe folyik. A füle mögött nem vaj van, hanem „valami”.

     Azt hiszem, Cickuty lesz a címe a Színháznak írandó kritikámnak. Mondják ezt ugyanis az előadásban mint afféle vezényszót. Nálunk szintén része a családi szókincsnek, mert volt valami gyerekvers vagy dalocska, amelynek az egyik sora az, hogy „jöhet haza cica, kutya”. Mivel a kis Annamari ezt összehallotta, kérdezte, hogy a cicakutya milyen állat, mit csinál, vagyis milyen hangot ad. És hát mi, idétlen felnőttek, ugye, igazoltuk a feltételezését, és azt feleltük, hogy a cicakutya se nem nyávog, se nem ugat, hanem azt mondja, hogy cickuty. Azonosítatlan cicakutyák a mai napig is szoktak néha cickutyokat hallatni a lakásunkban.

     Este láttam a CNN-en, amint napvilágra jutott az egyik chilei bányász. Ott ült a lyuk mellett a felesége várakozón, egy szűzmáriás textillel az ölében, azt simítgatta, terítgette magán. Amikor a férfi előkerült, első dolga nem az volt, hogy megölelje az asszonyt, hanem letérdelt és imádkozni kezdett. Vajon én is tudnék hinni, ha egyszer ilyen megerősítést kapnék?

vissza a lap tetejére

15. péntek

     Azt mondta idős kolléganőm, Szántó Judit a Kamrában a Két lengyelül beszélő szegény román premierje előtt szinte büszkén, hogy tegnapelőtt látta hosszú nézői pályafutása legborzalmasabb előadását. Nem mondom meg, mi volt az, elég, ha én tudom és elkerülöm.

     Ami a Két románt… illeti, választhattam kritikának ezt vagy a Cigányokat, ezt választottam. (Most már mindegy is, hogy mellényúltam vagy bele.) Kicsit tartottam tőle. Elsősorban azért, mert a két Kovács Dániel-rendezésre, amihez eddig volt szerencsém, nem voltam különösebben érzékeny, más kollégák többet láttak benne, mint én, de – gondoltam – fussunk neki újra. Ezt a rendezői teljesítményt most kontúrosabbnak találtam, szigorúan és szabatosan elgondoltnak. A színészek pedig, hát, katonások. Képesek körbehordozni a színen az életet. Eszembe jutott róluk a Fekete tej. Evvel a kortárs lengyel színdarabbal majdnem ugyanott vagyunk, ha máshol és máskor is. Akkor nyílt ki előttünk posztszovjet penészvirágként egy Máté Gábor-növendék, Szandtner Anna. Most meg egy újabb, Borbély Alexandra.

     Pászt Patríciával – úgy is mint a darab fordítójával – találkoztam a nézőtéren, és mihelyst rájöttem,  ki ez a szép, ismeretlen szőke nő, aki kedvesen mosolyogva rám köszönt, miközben én igyekeztem kevéssé hülye képet vágva visszaköszönni, szóval mihelyst rájöttem, annyira nagyon megörültem neki!

     Patrícia egyébként két darabot fordított le ettől a fiatal lengyel írónőtől, Dorota Maslowskától. Az én fogalmaim szerint nem drámák ezek, de a másik (a Megvagyunk egymással), amelyik most jelenik meg a Fiatal lengyel dráma kötetben, az szerintem szellemesebb.

vissza a lap tetejére

16. szombat

     A Budapesti Őszi Fesztiválon tegnap szerepelt grazi Bodó-rendezésről nekem először és utoljára is a Katona József Színház Az óra, amikor semmit sem tudtunk egymásról előadása jut eszembe. Az volt az első olyan Máté Gábor-rendezés, ami eltalált, és totálisan megadtam magam, mint egy sebesült katona. Lenyűgözött és megrendített a produkció. Talán azért is, mert nem frissen láttam, 2001 tavaszán, amikor bemutatták, hanem csak ősszel, szeptember 11. után, amikorra az is beleépült. Sosem fogom elfelejteni Végvári Tamást, ahogy ott állt tompán, szürke hamuval-porral a ruháján.

     No, az valahogy adott volt, hogy a grazi Az óra...-előadás is jó lesz. Illik is Bodó Viktorhoz ez a szavak nélküli sziporkaszínház – egy város egy terén zajlanak az események, szöveg nélkül, jönnek-mennek az emberek, történik mindenféle –, meg nyilván nem véletlenül választották be ezt a bemutatót az idei berlini Theatertreffen programjába, négyszáz német nyelvű produkció közül a tíz legjobb egyikeként.

     De a jónál azért nem volt jobb, pedig azt vártam. Este majd beteszem a linkjét, ment a kultúra.hu-nak mint hattyúdal, már régebben elvállaltam. (Kicsit elkenős, sietős éjszakai írás lett ez. Ideje is felhagynom a gyorsított eljárású kritikákkal.)

     Nagy siker volt az előadás a Nemzetiben. Láttam Bodó Viktort a taps alatt a balkonon, szinte mosolygott.

vissza a lap tetejére

17. vasárnap

     Kíváncsi voltam a Katonában a Cigányokra, már csak azért is, mert ismerem az eredetit, a Tersánszky Józsi Jenő-darabot. Furcsa előadás lett, megfontoltan furcsa. Nem bántott ugyan a furcsasága, de mintha alatta maradt volna a lehetőségeinek. Érzékeltem problémát a nézőtéren, alighanem azt, hogy nem voltunk gyanútlanok. Tudtuk, lesz majd valami drámai váltás. Felteszem, ennek köszönhető, hogy a közönség nem fogadta vígjátékként a Tersánszky-részt, negyedóra is eltelt az első nevetésig. Pedig vígjátéknak játszották, komédiáztak a színészek elegánsan. (Keresztes Tamás részeg kűrje… édes istenem! Világszám.) Azután jött a fordulat, esztétikailag szép képekben ugyan, de egyszeri, döntő effektusként nem elég hirtelenül, megrázón és hatásosan.

     A magam részéről nem voltam elégedetlen a továbbiakkal, Grecsó Krisztián ügyesen megdolgozta a jelent. Mindenekelőtt azt írom a javára, hogy nem állt oda sehová, megmaradt a sértetlen-pártatlan életszerűség terepén. (Ami pedig nem is lehetett olyan egyszerű.) És talán ettől is, az előadás utolsó részének egyszer csak elkezdett ereje nőni. Ahogy potyogni és szállingózni kezdtek a fekete festékdarabok, mintha mind a nézőtérre szállt volna le, egyre jobban beborítón, egyre inkább ránk nehezedőn. A vége, az már olyan ütős (gyomorszájon ütős), mint amilyennek az előadásnak lennie kell(lene.)

     Tudnék még erről, pláne utána elmentem a West Balkánba a Fő az illúzió előadására (arról is tudnék), ahol négy jelenet megtekintésére futotta a lehetőségeimből, aztán jönni kellett haza a takarodóra, mivel reggel indulás Bécsbe. Igen, naná, Frida Kahlo-kiállítást nézni.

     Jó, akkor majd holnap folytatom.

vissza a lap tetejére

18. hétfő

     (A 2 lengyel a Kamrában.)

     Szóval az volt szombat éjjel, hogy csoportokban mászkáltunk a lehámozott-kibelezett egykori Skála Metró épületben – az én csapatomnak Faragó Zsuzsa volt slágfertig vezetője –, és különböző helyszíneken különböző jeleneteket láttunk Demján Sándor élete és munkássága kapcsán, a Szövosz, a Skála meg a ház múltját érintve. (Bár volt szcéna, amely egyenesebben származott Molnár Ferenctől, mint Demján Sándortól.) A kalandosságon túl színészeket lehetett élvezni hellyel-közzel. Szép volt például Vándor Éva monológja, felderült az ember Enyedi Éva hahotázásától, és meg kell jegyeznem, hogy a szputnyikos Molnár Gusztáv mind magabiztosabb és figyelemreméltóbb színész. A legautentikusabb néző alighanem Demján Sándorné volt, aki egy másik csoportba került, így aztán nem tudtam meg, ő hogy néz, mit lát és szól.

     Elmentünk tegnap Bécsbe, vittük a barátnőmet is, Győrben felvettük Mátét is, aztán megnéztük a Frida Kahlo-kiállítást. A legtöbb önarcképén olyan a szeme a nőnek, mintha kerülné a saját tekintetét. Nekem ez a festménye tetszett a legjobban. Voltaképp nem volt közérzetjavító tényező végignézni a munkáit, mert sok emberi szenvedést tükröznek. De azon azért elmosolyodtam, hogy nincs az a színházi vagy filmes sminkes, aki olyan finom és markáns bajuszt tudna festeni egy nőnek, mint ő saját magának. Meg nyilván az összenőtt szemöldökét sem adta volna oda semmiért.

     Egész nap esett az eső Bécsben, nem lehetett sétálni. Így aztán beültünk, és wiener schnitzelt ettünk a kedvenc vendéglőnkben.

     Mai:

     Egy mondat Gabnai kolleginától, amit szerettem volna én találni ki. A Dolcsaja vitáról ír a gyermekszinhaz.hu portál Színház mindenkinek című kritikai rovatában.

     CSÁKÁNYI ESZTER FALAT LEOMLASZTÓ EREJŰ SZÍNÉSZÜNK.

vissza a lap tetejére

19. kedd

     Másfél évtizednyi járás után szívtelenül és szó nélkül otthagytam – akár egy férfi! – a fodrászomat. Mivel úgy ítéltem meg, hogy rosszul szerepelt egy váratlan vizsgahelyzetben. Most egy közeli férfifodrászatba járok, ahol kedves férjemet és Mátét is nyírni szokták. A férfifodrásznő nemcsak azért jó, mert olcsóbb, mint a női, hanem mert kunsztok híján – nem fest, dauerol, melíroz stb., se ondola, se manikűr, se kombinés – a precíz hajvágásban éli ki magát. Ez kell nekem. Mert a rengeteg hajat lehet elnagyoltan vágni, de a nem sokat nem. Ráadásul már az első alkalommal levett a lábamról a nőci, amikor azt mondta, hogy nagyon szép formájú hátul a fejem. Persze ezt akárki mondhatja, úgysem tudom a szaván fogni.

     Mondta nekem tegnap egy főszerkesztő, ő annyi műmosollyal és semmit nem jelentő kedvességgel találkozik, hogy direkt szereti, hogy én undok és mísz vagyok. De bele is pirultam ebbe a bókba!

     Mai:

     Alekszej Tolsztoj Aranykulcsocska című meséjében így szól mérgesen Carabas Barabas: EZER ÖRDÖG ÉS POKOL. Meglepődtem, hogy épp ezeket a szavakat használja, mert az én káromkodásom ez, szoktam mondani. Durvább esetben meg is cifrázom legalább három l-lel a végét.

vissza a lap tetejére

20. szerda

     Kollégai küldemény Münchenből: állítólag a város egyik legszebb utcája :-)

     Az jutott eszembe, júniusban a POSZT-on egy este bandukoltunk a Kultúrkert felé, Faragó Zsuzsa, Jászay kolléga, Telihay Péter meg én, és Telihay megkérdezte, hogy mi fent vagyunk-e a Facebookon. Mire összenéztünk hárman – ezt majd ki kell próbálni, hogy egyáltalán lehet-e hárman összenézni –, hogy fent vagyunk-e?! Mi a Facebookon élünk! (És tényleg így van, de szinte biztos, hogy nem ez az egészséges élet titka.)

     Most elmegyek néhány napra. Majd jövök, és elmesélem.

     Mai:

     A Mérgezett hajtűkben Cserna-Szabó emlegeti Sergio Leonét, miszerint azt mondta filmjéről, a Volt egyszer egy Vadnyugatról, hogy a ritmusával egy haldokló ember zihálását akarta felidézni. Hm.

     Pót-mai:

     Mert közben elolvastam a nyulbeka.freeblog.hu-n Proics Lilla kolleginát, és ezt ide szeretném tűzni tőle a Cigányokról (nagybetűileg megszerkesztettem, bocs! :-)

     Lehet ezt az előadást színházilag előbbre helyezni (egyszerűen csodálatosak a katonás színészek, akkor is, ha a tökéletességnek néha sterilitása van), mint Mohácsi Csak egy szögét, de az emberileg releváns volt. Mondhatja, aki akarja, hogy didaktikusabb is, de tudni kell, hol élünk, hol csináljuk a színházat: és ha a közönség azt nem tudja, nem akarja tudni, hogy itt fogunk élni együtt ezután is, cigányok, nemcigányok, akkor arról kell beszélni, mert mi a művészekhez igazodunk, ők a fények a fejünkben levő éjszakákban. 

vissza a lap tetejére

21. csütörtök

vissza a lap tetejére

22. péntek

vissza a lap tetejére

23. szombat

     (Ne szisszenjek minden kis szilánkhoz.)

     Amikor az ember elhagyja a leuveni pályaudvart, kilép egy kis térre, amely olyan, mintha Khell Csörsz (esetleg Zsolt?) tervezte volna egy kaposvári előadáshoz. Bármerre fordulok, ide, oda, emide vagy amoda, egy-egy újabb lehetséges felvonás színhelye tárul fel előttem.

     Mi, ugye, abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy itt Leuvenben egyszerre látogatunk barátokat és ösztöndíjas lánygyermeket, és jó dolgunkban tudjuk, mit csináljunk. Első este azt mondta Gábi (akit egyszerűen Sz-ként is jelölhetnék), döbbenten olvasták a naplómban, hogy számomra problematikus élőben találkozni emberekkel, úgyhogy ha gondolom, felajánlják ezekre a napokra az sms-beli vagy szkájpos érintkezést a manzárdszobánk és a nappali között :-) (Nem éltem vele.)

     Ezt itt egy kisváros, Brüsszeltől 25 percnyire vonaton, és – bármilyen bizarr – viszonylag jól járt avval, hogy miután az első világháborúban lebombázták a belvárosát, egy stílben építették újjá, rokonszenves stílben. (Ez az az utca, ahol Annamarink lakik.) Él itt 30 ezer körüli egyetemista (ők persze fluktuálódnak), 60 ezer helyi lakos. Plusz 100 ezer biciklista (becslésem szerint), hogy ők legyenek túlsúlyban és fölényben, amit érvényesítenek is.

     Ami a helyieket illeti – országos szinten – vannak ugyebár a flamandok és a vallonok, nem szeretik egymást, de személyeskedéstől mentesen nem. Sok rosszat tartanak egymás felől, de tudnak együttműködni, vagyis tudnak együtt élni.

     Jóérzéssel konstatáltuk, hogy a boltban az élelmiszer-kínálat erősen hasonlít a franciára, minek következtében ujjongva bevásároltuk az összes olyan sajtot, amit Párizsból ismerünk, tehát előszeretettel fogyasztunk.

     Brüsszel is, ahol tegnap jártunk, emlékeztet – az utcák hangulatában – Párizsra. Magritte-ot, a múzeumában, upsz lekéstük éppen. Viszont ettünk kagylót, miközben megállapítottuk, hogy módfelett zellerkedvelők az itteniek. Nem tudtunk olyan kagylót kérni, amely ne zelleres lett volna túlnyomóan.

     Most így reggeli előtt, váratlan hirtelenséggel ennyit jutott eszembe rögzíteni.

vissza a lap tetejére

24. vasárnap

     Gondoltunk tegnap haza, milyen uncsi ünnep lehetett, nincs aki mondjonlézzen nyilván.

     Gentbe mentünk vonattal – nagy rutinunk lett itt a vonatok lekésésében, két nap alatt hármat, de a gyakorlat kedélyessé is teszi az embert. Az utazó programunkat Annamarihoz igazítottuk: azt nézzük meg, ahol még nem járt, illetve amit szeretne velünk megnézni. Gentet állítólag Észak Velencéjének is nevezik, ami ugyan Leningrád Szentpétervár szerintem, de majd tanulmányozom ezt a kérdést. Mindenesetre igen csinos, képeskönyvszerű, vizes-hidas-tirnyes-tornyos a belváros, nagy kedvvel lehet benne csatangolni. A Szent Bavo székesegyház altemplomában egy Armand Demeulemeester nevű festő kiállítását találtuk, 12 kép az utolsó vacsorától a feltámadásig. Engem letaglózott ez a nagyszemű, szakálltalan, kicsit kopaszodó Krisztus, aki az első képtől az utolsóig éveket öregszik, és úgy tűnik, mintha félig már agyonverték volna, mire ott lóg a kereszten. Megtaláltam a neten, de a link persze nem adja vissza, hogy milyen ezeket a nagyméretű festményeket egy altemplomban végignézni. Megjegyzem, szerintem ha valaki végigjárta e képek sorát, és épp elhagyja a helyszínt még teljesen zilált arcvonásokkal, akkor a mosolygó teremőr ne kérdezze meg tőle, hogy where are you from – ezt tudtam volna beírni a vendégkönyvbe.

     Hazafelé jövet a vonaton egy három év körüli arab fiúcska simán lecserélte az anyukáját rám, mert a csadoros anyukája, akinek az ölében aludt, felverte őt, én viszont, akinek váratlanul felmászott az ölébe, hagytam tovább aludni.

vissza a lap tetejére

25. hétfő

vissza a lap tetejére

26. kedd

     Annamari főzte a vasárnapi ebédet, bár azt a kijelentést, hogy egyedül, elhárította, mert apukája kuktáskodott mellette, és olykor belekotyogott. (Én volnék a megbízhatóság szobra e tekintetben, mert én aztán ugyan bele nem szólok, mit hogyan kell főzni.) Kedves férjemnek egyébként minden este egy újabb belga sört prezentált Gábi, mindegyiknek megvan a maga pohara. (Így a pohár alapján legalább én is meg tudnám különböztetni a söröket, ha máshogy nem.) Mindenesetre eléggé az elején maradtak a kurzusnak, mivel a belgák több mint háromszázféle sört gyártanak.

     Délután bementünk Brüsszelbe, újra próbálkozni Magritte-tal, de megint nem jártunk sikerrel. Javában álltunk a sorban, amikor szóltak, hogy zárásig már elfogytak a jegyek. Elmentünk hát Pierre Marcolini üzletébe :-), ami egy csokoládébolt, de patikához, ékszerbolthoz és múzeumhoz is hasonlít kicsit: ott csinálta a cukrász vagy csokoládész előttünk a dizájnos édességeiket.

     Közben meg elmúlt a hétfő is, amikor fáradságosan hazautaztunk. Hát jó volt nekünk ott idegenben, egyrészt nagyon családiasan éltünk Katiéknál, másrészt megnyugodhattunk Annamari felől, aki igazán fel van találva. (Mármint hogy teljes mértékben feltalálta magát. Azt mondta egyébként, hogy a leuveni egyetemen értette meg, mit jelent a felsőoktatás szó.)

     Lett egy belga medvénk. Igazi téli medve, Szundi a neve (vallon verzióban: Szündi), csak aludni tud, még a repülés sem villanyozta és ébresztette fel.

vissza a lap tetejére

27. szerda

     Szerencsénk volt a belgiumi időjárással. Lehet, hogy az év összes napsütéses napját megkaptuk. Voltaképp egyszer sem áztunk el.

     Akartam mesélni érdekes tapasztalatunkat a belga vasutakkal: azok a vonatok, amelyeket lekéstünk, mind pontosak voltak, viszont azok, amikhez időben odaértünk, mind késtek.

     Megmutatom még Leuvenből a városházát, mert olyan pihe-puha csipkés, mintha nem is kőből építették volna. És érdekes az is, hogy valamikor az elmúlt tíz évben emelték ezt a szobrot a könyvtár előtti téren. (Bár talán nem ez a megfelelő kifejezés, hogy szobrot emeltek, mondjuk talán inkább felszúrták.) És a helyieknek nem nagyon tetszik, talán csak a turistáknak, nekem.

     Brüsszelből pedig ezt a lovas csoportot hozom még, azt hittük, ez egy állandó hadsereg az Albert király lovas szobrával szemben, de aztán kiderült, hogy ideiglenes kiállítás, Javier Marín mexikói szobrász munkája, 3x3 szétszedhető, kivehető ajtós caballero. Jártak már máshol is a világban, álltak a milánói dóm előtt is, bár a brüsszeli helyükre annyira odaillenek, én a belgák helyében ott fognám őket.

     Itthon pedig minden reggel becsönget valaki, tegnap két koreai nő. Az első pillanatban azt hittem, hogy a koreai színikritikus elnök küldött hozzám két kolléganőt, de kiderült, hogy az Anyaistenről szeretnének velem beszélgetni. Ma két magyar nő tört rám reggel, messziről kezdték az ajtóban, hogy manapság sokan elégedetlenek, közbe kellett kérdeznem, hogy kik ők és mit óhajtanak, akkor árulták el, hogy a Biblia a téma, úgy látszik, offenzívában vannak az égiek.

vissza a lap tetejére

28. csütörtök

     Békéscsabán nyílt egy Ibsen-ház nevű intézmény, egyelőre hideg és festékszagú, de talán lesz majd színházszaga is. Igazán remek tér, nemcsak maga a kis színház, hanem a mellette levő udvar és „körgang” is. A színházterem fala kinyitható (rögtön láttam is magam előtt egy „tagankai” Három nővért, kint a hóesésben játszó katonazenekarral.) Maga a színházterem teljesen mobil és jól felszerelt, remélhetőleg megihleti majd az alkotókat. (Ez alatt nem azt értem, amit a színháznyitó Nóra-bemutatót rendező Merő Béla, aki rendszeresen megforgatja a színpadot, tök feleslegesen.) Eszembe jutott Ibsenről és a házáról a békéscsabaiak néhány évvel ezelőtti Vadkacsája. Vajon mi lehet a Hedviget játszó csodálatos kislánnyal?!

     A Nóra jó darab, nem rossz színészekkel egészen sokra lehet jutni vele. Itt volnának is nem rossz színészek, de a rendezői hozzáadott értéket hiányolom. Kibontatlan viszonyok, közhelyes reakciók, felszín felszín hátán. A címszerepet játszó Tarsoly Kriszta igyekvő munkáját méltányolom ugyan, de például Bartus Gyula Helmere jobbára csak egy cukros bácsiba oltott tanító bácsi. Voltaképp egyedül a Lindénét játszó Kara Tündén véltem felfedezni, hogy ő az elhangzó szavakon túl is gondol erre-arra. (Mondjuk az biztos, hogy az első Nóra-Lindéné jelenetben az övé a jobb szerep. Szélesebb skálán játszhat és sokkal több érzést fejezhet ki vagy leplezhet, mint Nóra.) Doktor Rankként megkaptam ajándékba Jancsik Ferencet, akinek minden pillanatát élvezem.

     A nagyszínpadon előadott Csárdáskirálynővel részben hasonló gondom volt. (Ott Seregi Zoltán irányította a forgalmat.) Hangulatosan beépítették orfeumnak a színházat, páholyfolytatású szeparékkal a színpadon, de ez sajnos zsúfolttá, levegőtlenné és a kicsinykéssé tette a produkciót. Minden beszorult: a zene, a tánc, az ének. (Bár ez a beszorultság adekvát volt avval, ahogy Fodor Zsóka énekileg abszolválta a Hajmási Pétert.) A Miskát játszó Straub Dezsőnek megörültem. Jé, egy minden hájjal megkent rutinié a letűnt időkből!  

vissza a lap tetejére

29. péntek

     Jó, akkor ma Münchenen keresztül elrepülök Leningrádba Szentpétervárra. Hősnőnk 23 év után orosz földre lép újra!!! De furcsa is cirill betűkkel leírva látni a nevemet ismét – Штубер Андреа –, a háromnapos vízumon az útlevelemben (rögtön a tízéves USA-vízum mellett. Fukar kezekkel mérnek az oroszok, de hisz nagy urak.)

     Rendkívül örültem ennek a meghívásnak – a szentpétervári Zenés Komédia Színház Kerényi Miklós Gábor rendezte, szombat esti Denevér-bemutatójára megyek a Pentaton ügynökség közreműködésével –, de az utóbbi napokban sikerült a kedvemből kicsit elvenniük az intézőknek a sok bizonytalansággal. Ám tegnap este végül megtudtam, hogy a Dosztojevszkij Hotelben fogok megszállni – ahol a honlap szerint Raszkolnyikov bár is található! –, és remélhetőleg el van rendezve minden.

     Randevút adtam ott a moszkvai Ira Silova barátnőmnek, aki szintén a Dosztiba jelentkezett be a fagyicápa férjével együtt.

     Rubelem alig. Mondtam Leuvenben Gábinak – aki munkájából kifolyólag gyakran jár Oroszországba, tőle tudom, hogy igen drága hely –, nem akarok-tudok vásárolni, pénzt költeni. Ha éhes leszek, majd bemegyek egy bulocsnajába, és veszek egy kis fekete savanyú kenyeret. Mire azt mondta, hogy nincsenek bulocsnaják.

     Bozse moj, milyen lehet az az Oroszország, ahol már bulocsnaja sincs?!

     Még annyit: aki arra tippel, hogy felőlem akár Godot-ra várva fesztivált is kínálhatnának Szentpéterváron, mert azt is szívesen megnézném, nem jár távol az igazságtól.  

vissza a lap tetejére

30. szombat

     Hangos külső és belső derűvel töltött el az első félórában, hogy ez még mindig pont ugyanaz az ország, amit ismertem. Az ígéretekkel ellentétben nem várt senki kocsival a repülőtéren. A hölgy, akit kontaktként végül megkaptam tegnap, nem vette fel a telefont. Úgyhogy egy idő után kimentem a buszmegállóba, és megkérdeztem az ott álló férfit, hogy kapok-e a buszon jegyet. Kicsit csodálkozott a kérdésen, aztán kiderült, hogy persze, sőt még mindig dívik a peredajtye pazsalujszta is. Marsrutkával mentem el a metróig, a sofőr a csomagomért külön pénzt kért, mondtam, hogy annyim nincs, erre morgott, de beérte vele. Nevetgéltem nagyokat, hogy ím, ahová visszatértem, az lényegében még mindig a Szovjetunió, csak más a neve.

     Amikor beértem a szállodába, megcsappant a jókedvem, tudniillik nem kaptam szobát, mert nem lett előre kifizetve, ezt mind a magyar, mind az orosz meghívó fél elmulasztotta megtenni. Kérték a bankkártyámat, de nem adtam. Ha akartam volna, sem tudtam volna kifizetni róla 12900 rubelt két éjszakáért ebben a hotelben, amit inkább mondanék szerénynek, mint nem. Állástalan színikritikusok bankszámláján ritkán hányódnak százezer forintok. Leültem a földre – összesen három szék van az előtérben, azon már ültek, a szálloda valahogy egészen másképp fest, mint az interneten, el is mentem előtte háromszor oda-vissza, mire megtaláltam –, próbáltam telefonos és sms kapcsolatokat teremteni a magyar küldőkkel és az orosz fogadókkal, akik mindketten úgy vélték, hogy a másik féltől nem volt szép nem kifizetni a szobát. Felmerült bennem, hogy talán ordítoznom kellene. Régen ez itt kötelező eleme volt a helyzetek megoldásának, hátha így működnek még mindig. De hát nem vagyok edzésben. Úgyhogy voltaképp csak azért nem estem kétségbe, mert tudtam, hogy hamarosan befut Ira Silova megmentőm, és majd kivált engemet. Végül odaadtam a bankkártyámat és megjöttek Iráék, eddigre jócskán este lett, de még sétáltunk egy hatalmasat a Nyevszkij proszpekten.

vissza a lap tetejére

31. vasárnap

     Erős turistanapot teljesítettünk – Iráék évtizedek óta készültek kicsit Pityerbe jönni, de a megvalósításhoz nyilván én kellettem –, megnéztük és megmásztuk az Iszakjevszkij szabort, körbejártuk a látnivalókat a Téli Palotától a kisebb Néva-hidakig, megnéztük a Puskin múzeumot a költő egykori házában (egy drámai színészi hajlamú szakember vezetett körbe bennünket), a Dosztojevszkij-múzeumot az író egykori lakásában (ez a kiállítás igen szép), és ettem borscsot (kedves férjem külön kérésére). Felmerült, hogy színházba talán nem is megyünk Irával, mert az előző esti kínos telefonbeszélgetések óta a kontakt nem jelentkezett, és az ígért  2 színházjegyünknek se híre, se hamva nem volt. 18.25-kor érkezett egy sms a nőtől, amelyben megírta a színház címét és hogy 7-kor kezdődik az előadás. Ebből legalább tudtam, hogy megkapta az sms-emet, amit még reggel küldtem neki e tárgyban. Szerencsére 18.25-kor már rég úton voltunk a színházba. Fél hétre oda is értünk, felhívtuk, ezután várakoztunk még negyedórát a bejáratnál, mire megjelent egy hölgy, odaadta a jegyünket és bekísért a ruhatárhoz. Még megemlítette, hogy az előadás után „szabranyie” lesz, meg lehet ismerkedni az alkotókkal, menjünk mi is, de én udvariasan elhárítottam. Úgy éreztem, ez túlzott vendéglátói gesztus.

     A produkcióról majd valószínűleg írok egy cikket, most csak két benyomást: sajtós helyen ülhettünk, mert mellettem egy láthatóan kolléga vakon jegyzetelt az előadás alatt. Mögötte ült a partnernője, aki nemcsak sugdosott neki közben, hanem egyszer még a jegyzetfüzetét is elvette és beleírt valamit. Ezt én rosszallva néztem.

     A finálé végeztével azonnal elindultak kifelé a nézők, jószerével egyet sem tapsoltunk még, de a terem már szinte félig kiürült. Mire Kerényi Miklós Gábor az alkotócsapatával felment a színpadra, alig maradt negyedház. Ám ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem tetszett az embereknek – bravózás is akadt. Sokáig tartott, és 10 óra 10-kor a nézők nyíltan rohantak a ruhatárba. Előadás alatt is eléggé feszélytelenül mászkáltak, többen kimentek-visszajöttek, volt egy ilyen hullámzása a nézőtérnek.

     (Közben meg hazaértem estére, fényképekkel és egyebekkel majd csak holnap jövök már.)

vissza a napló oldalra

 

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra