|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2011. január
Annamari főzött egy vedér frankfurti levest, aztán hurkát sütöttünk, és elfogyasztottuk hozzá néhai anyósom utolsó doboz párolt vöröskáposztáját, amit a fagyasztóban őriztünk. Így kívánt nekünk boldog új évet. De még 2010 utolsó napján érkezett postán kettő példány a Nemes Bulvárból. (Így definiálta önmagát indulásakor a Magyar Teátrum nevű folyóirat.) (Megjegyzem, köszönettel veszem, hogy küldik.) A novemberi számból megértettem, hogy kritikusra a jövőben talán nem is lesz szükség. Sokkal egyszerűbb és kézenfekvőbb, ha a színházak maguk írják magukról a kritikát. A szolnoki színház művészeti vezetője, Kiss József így dicsőíti k-f aláírással az igazgatója által rendezett és játszott János vitézt: „A második felvonás, a francia királyi udvar már-már abszurd komikuma kellős közepén megrázóan tragikus pillanatok részese a néző. Kertész Marcella veszi a bátorságot magának (mögötte áll a rendező, az igazgató, a játékostárs), és elmossa a határt a vérbő operett és a vérhiteles, ’progresszív’ színjáték között. Csak a legnagyobbakhoz mérhető pillanatok, percek ezek… Bot Gábor (…) a francia udvarban megismétli Kertész Marcella bravúrját: miután Bagó meghozza Iluska halálhírét, nem tétovázik a legőszintébb színészi eszközöket csatasorba állítani a közönség megrendítése érdekében. Indulatosan vonja kérdőre az égieket, majd térdre rogy, valódi ’prózai’ színészi pillanatok ezek. Hiteles, erős, megrázó színészi alakítás ez is, mindez egy bájos daljáték kellős közepén. Mégis, mi történt itt? Balázs Péter áll a háttérben. Ő támogatta, ihlette, serkentette kollégáit.” És így tovább. Jó, hát az írásminőség gyenge, de a döntő lépés megtörtént, és bizonyára lesz fejlődés. A határ a csillagos ég. Tegnap az írástudatlanság napja volt. Arról számolhattam volna be, hogy éjjel megnéztem a tévében Bacsó Péter utolsó filmjét, a Majdnem szűz címűt. Teljesen nézhető mozinak találtam. Megállapítható belőle, hogy Bacsó nyolcvanan felül sem veszítette el érdeklődését és érzékenységét az élet aktuális jelenségeivel szemben. Ez egyébként a fiatalabb filmrendezők közül sem mindenkiről mondható el talán. A Majdnem szűz alapjában véve valami derűs idealizmussal dolgozta fel tárgyát – ezt is tudom méltányolni. Bónusz gyanánt akadt egy kiemelkedően nagyszerű jelenete is: Kaszás Gergő strici az általa futtatott Ubrankovics Júliát mint lányát viszi magával a kórházba, amikor meglátogatja haldokló anyját, Lázár Katit. És az is feltétlenül érdeme a filmnek, hogy megörökítette Ubrankovics Júliát mint csitris, hamvas, bájos, bohócarcú, tehetséges fiatal színésznőt. (Nem is tudom, mi van vele. Attól tartok, egyáltalán nem láttam, amióta 2007-ben elvégezte a főiskolát.) Mielőtt mentem a rádióba, Annamari értetlenségének adott hangot: ugyan, mi izgulnivaló van azon, ha az embernek beszélgetnie kell egy órát magyarul?! Mindenesetre végigbeszéltük Koltai Tamás és Markó Robi kollégákkal a nemzeti színházi Jó estét nyár, jó estét szerelemről. Élő adás volt, ez avval az előnnyel járt, hogy nem kellett tegnap délután meghallgatnom a rádióban. Már most megmondom, e hét vasárnap Játszótársakként Vári Éva és Kulka János lesznek a vendégeim az Ahol hely vanban! (Hívtam tegnap történetesen 17.04 hákor Kulkát telefonon, belesuttogott, hogy 5-től előadása van. Remélem, azért még nem a színpadról beszélt.) Gyerekelőadáson még ennyi gyerek nélküli felnőttnézőt sosem láttam, mint tegnap a Pesti Színházban a Túl a Maszat-hegyenen. Nyilván bérletes este volt, és nem minden bérlettulajdonos akart/tudott gyereket delegálni önhelyére. De élvezték a produkciót a nagyok is. Talán csak én nem találtam elég jónak. Az volt a benyomásom, hogy erre a bemutatóra Varró Dániel jelentősen átírta a darabot – bár ezt nem tudom ellenőrizni, mert épp kölcsönben van anyukámnál a Maszathegyem –, új számok is kerültek bele Pressertől, és valahogy áthallásos lett. Nekem legalábbis így tűnt. Nem lehetetlen, hogy egyszer majd lesz még ebből forradalmi mű is. (Ellenfülkeforradalmi.) Ami Néder Panni rendezését illeti, nem elégített ki. Mindenekelőtt a színpadképből, a látványból hiányoltam egy mesei világot. A vetítés módfelett divatos eszköz ma, de nem (gyerek)színházba visz, hanem moziba, vagy ami pláne rosszabb, tévébe. A dalbetétek előadásai zömmel önnön lehetőségeik alatt maradtak. (Hegyi Barbara például mennyire nem tudott rákapni a Babaarcú Démon számának ízére! Bezzeg anno Bogdán Zsolt mint Bús Piros Vödör!) A színészek egy része határozottan jól és – ami mindig megnyerő – érzékelhető örömmel, kedvvel játszott: Kovács Patrícia, Halász Judit, Borbiczki Ferenc, Gyuriska János. (Egyszer az egyik angoltanfolyamon a tanárnő, rám keresvén a neten, épp ezt a Maszathegy-kritikámat találta meg és olvasta el, amit én voltaképp szakkritika-paródiának szántam. Tett valami zavart kis megjegyzést: nem gondolta volna, hogy az enyém ilyen tudományos tevékenység. Hát én sem.) Mai: Ősi Zsolt Vizsláskönyvéből, amely arról szól, hogy mi a vizsla munkája a különböző vadászatokon: A helyes viselkedést megszokott vizslának magától értődő a fegyelmezett, gazdája minden csendes utasítását követő, elegáns viselkedés például a nagyvárosi séták során, ahol a kutyák egy része fulladozva vontatja gazdáját az aszfalton. Az „aszfalt szántása a gazdával” szintén nehéz kutyamunka, mégsem lehetnek rá büszkék az ekének használt gazdák. A járdáról le nem lépő, parancsra póráz nélkül láb mellett jövő, a boltajtó előtt kikötés nélkül fegyelmezetten ülő elegáns vizsla „szóba sem áll” a pórázát ráncigáló, hörögve acsarkodó, vagy játék- és ismerkedési szándékát két lábon ugrálva a pórázt feszítő, műveletlen urbánus kollégáival. Aki pedig azt hiszi, hogy a fegyelmezett viselkedés a vizslát korlátozza szabad egyéniségének kiteljesítésében, az elfelejti, hogy a művelt vizsla, ha szabadjára engedik, szaglászva, szaladgálva, de a gazdájával a láthatatlan kapcsolatot folyamatosan tartva sokkal jobban élvezi a sétákat, mint a póráz nélkül autó elé ugró és konfliktusokba keveredő „korlátozatlan”, de a fentiek miatt pórázon vezetett társa. A tudás és műveltség ugyanis szabadságot ad, még a kutyáknál is! Tetszett a mű, érezhető belőle a tisztelet és megbecsülés a kutya (vadász)társ iránt. Meg azért is volt jó végigolvasni és korrigálni, mert mindenhol a Frédikét láttuk benne. Amúgy viszont Kosztolányi Aranysárkányát olvasom újra. Ezt írja Novák Antal tanár úrról: NINCS AZ A SZÍNÉSZ, AZ AZ ÜNNEPELT HŐSTENOR, KIT OLY ÉLESEN BÍRÁLNÁNAK A SZÍNHÁZI KRITIKUSOK, EZEK A FÁRADT, KIÁBRÁNDULT EMBEREK. A nőNYUGAT kiváló összeállítás. A Nyugat folyóirat környéki asszonyokról, irodalomba és irodalmárokba szerelmes nőkről és alkotónőkről szól. Meg persze az őket kézről kézre adó férfiakról. Megeleveníti a korszak színes, bohém, kusza kavalkádját, minden bizarr és tragikus vonásával együtt. (Én egyébként mindig is úgy gondoltam, hogy a társaságból Móricz Zsigmond volt a legelképesztőbben immorális, a párkapcsolatait tekintve.) Bíró Kriszta írta-szerkesztette (nem mindig tudom, hol írt, hol szerkesztett), Mácsai Pál rendezte, a Thália Stúdiójában látható a produkció. Egy hosszú piros padon ül öt, feketébe öltözött színésznő – itt-ott épp csak piroslik hozzá egy blúz vagy egy pár cipő – és elbeszélnek. Kerekes Viktória, Lázár Kati, Für Anikó, Hámori Gabi és Bíró Kriszta. (És még bujkál a színfalban egy cimbalmos fiatalember is, csak én nem láttam rá.) Nekem Für Anikó előadása hatott a legszuggesztívebbnek. Övé volt az este legfényesebb pillanata is, amikor Kaffka Margitként beszámolt az első házasságáról. Valahogy így mondta: „Kérdezgetitek, miért nem válok el. Nézzétek, ma délelőtt eltört a kisbalta. És megcsinálta!” Ezen én percekig fel-felröhögtem, már-már rendbontóan, pedig igazán nem jellemző rám, hogy keresem a feltűnést. Megjegyzem, sajnálom, hogy Széles László beteg, és emiatt átosztották az összes szerepét az Örkény Színházban. Lehet, ez avval jár majd, hogy történetesen negyedszer is megnézem a Bohéméletet. Mivel abban az előadásban Epres Attila áll be a helyére, akit fokozottan kedvelek. A Budapest Bábszínház Hajnali csillag peremén című előadásának nézőit arra kérik, hogy vigyenek magukkal mackót. A családi tanács elé tártam ezt a kérdést, és kedves férjem kapásból azt mondta, hogy a Horvát Kukit vigyem. Bizonyára így akarta a megfelelő néző-medve méretarányt elősegíteni a nézőtéren. Mérlegeltem ezt, de végül Szundi mellett döntöttem, mert vele biztos nem lesz gond, simán átalussza az előadást. És jól tettem, hiszen alaposan megtelt a Bábszínház negyedik emeleti Játszótere, úgyhogy a leghatalmasabb Horvát már talán be sem fért volna. Egy nagy szőnyegen ültünk, és körbejátszott bennünket három színész és több mackó, szellemes gyerekversek mondása-éneklése-játszása közben. Anna óvodás gubbasztott mellettem, hamar elfoglalt, bevette magát az ölembe és ötpercenként megkérdezte, vége van-e már. Délutánra két korosztállyal feljebb léptem: a HOPPart Korijolánuszát néztem meg középiskolásokkal együtt. Hallatlanul üdítőnek találtam az előadást. Egyáltalán: mind örömtelibb, hogy van ilyen, mint a HOPPart, amely szemlátomást nem megélhetési színház. (Nyilván nem is élnének meg belőle. Kicsit restellem is, hogy nem teljes áron, hanem 1200 forintos szakmai jeggyel mentem be, de hát én sem keresem meg néhány hónapja már a havi színházjegyre valót sem…) Szóval a shakespeare-i történetet játsszák Polgár Csaba rendezésében, „mai fordításban”, korunkba lefokozva. A produkció magával ragadó, könnyed, pontos. Elegáns, mégsem hűvös. Játékos, de nem komolytalan. Színészileg a bónusz számomra Takács Nóra Diána és Bánki Gergely volt. (Még olyan nagyszerű népet, mint Bánki Gergely…!) Nem, nem kell egyetlen szereplőt sem Orb. Viktorként/Gyurcs. Ferencként értelmezni. De valahogy mégis benne van az előadásban minden és mindenki, ami ma körülvesz bennünket és aki számít. (Szaknévsor – ez lenne a címe, ha írnék róla.) Nem jutottam ide ma estig, de úgyis csak annyit akartam mondani, hogy amikor a Felszab téren buszra várok, fel szoktam nézni a Takarékpénztár-házra. (Abban van a Párisi-udvar.) Valahol a harmadik-negyedik emelet magasságában meztelen férfiak és nők hajolnak ki derékig a kerek ablakokon. Mindig ellenőrzöm, nem estek-e még le. De nem. Egyszer s mindenkorra kinn vannak a vízből vagy honnan. Mai: Mihail Satrov Tovább… tovább… tovább! című dokumentumdrámájából, amely a szovjet kormány első ülésének napján játszódik 1917 október 24-én. Rosa Luxemburg is megidéztetik, ezt mondja: Általános választások, gyülekezési és sajtószabadság, a nézetek szabad harca nélkül minden állami intézményben elhal az élet, látszólagossá válik, s ebben a helyzetben a bürokrácia lép elő az egyetlen aktív hatóelemmé. A társadalmi élet fokozatosan álomba merül. Az ország néhány nagyon energikus és határtalan idealizmustól fűtött pártvezető irányítása alá kerül. Ők a valódi vezetők, s a munkáselitet csak azért hívják össze időről időre, hogy megtapsolják vezetőik felszólalásait, és egyhangúan megszavazzák a már előzetesen előkészített határozatot. Ilyenformán, lényegét tekintve ez egy klikk egyeduralma, ebből következően a diktatúrájuk sem a proletariátus diktatúrája, hanem egy maréknyi politikusé. Már jószerével azt sem tudja az ember, hogy melyik rendszer melyik. Tegnap délelőtt másodszor is tartott nyílt próbát Zsámbéki Gábor A mizantrópból, még több érdeklődő, már-már zsúfolt ház előtt a Katonában. Voltaképp úgy gondoltam, hogy ugyanazok a jelenetek szerepelnek majd napirenden, hadd lássuk a változást, a fejlődést. De nem, és ez igen hamar kézenfekvőnek is tűnt. Elvégre időközben életbe lépett a médiatörvény, és Fekete Alceste Ernőt, aki a múltkor műbírálólag ízekre szedte Máté Oronte Gábor költeményét, most felkeresi körülbelül az ÁVH vagy NAVH vagy NMMH vagy mianeve hatóság hivatalos személye Ujlaki Dénes képében, és bíróság elé citálja elmarasztaló véleménye miatt. A „Célimčne villog a társaságban és mindenkit kicikiz” szcénát többször is elpróbálták. A vendégek nassolnivalókat hoztak a buliba, és miközben jó párszor ismételtek a színészek, alaposan a zacskók fenekére néztek. Annyit majszoltak, hogy az engem nekilódított egy munkának, amit aztán délután el is végeztem. Ugyanis már rég megígértem egy cikket Péter hírszerkesztő kollégámnak a diningguide.hu nevű portáljára „evés a színházi előadásokban” témában. Azt hiszem, ez a tegnapi, hatodik rádióműsorom sikerült eddig a legjobban, a legélvezetesebbre. Kifejezetten viháncolós lett. Meg fogok békélni avval is, hogy az ilyen, szándéka szerint életszerű, élőbeszéd jellegű, nyársat nyelni nem akaró rádiózásban az emberek olykor egymás szavába is vágnak vagy egymásra beszélnek. Itt például Kulka János annyira beszédes volt, hogy az alapvendégnek, Vári Évának helyenként meg kellett küzdenie a szóhoz jutásért :-) Közben egyébként lett állandó időpontja az Ahol hely van ismétlésének, szerdán esténként 9-től 10-ig. Este a Karinthy Színházban az Aranysárkány bemutatója. Tipikusan olyan előadás, amire aludni kellene egyet-kettőt. De nincs mód, mert rögtönírós, úgyhogy majd estefelé ideteszem a linkjét. (Kedves férjem szerint a cikk, amit az éjjel abszolváltam, van olyan zavaros, mint amilyen maga az előadás lehetett. Pedig hát mérlegeltem Vidovszky György rendezői ajánlatát a szűkre szabott időhatárok között, és végül is elfogadtam.) Majd ha lesz már linkje, akkor ide fogom tenni Koltai Tamás nyílt levelét is, amelyet Vidnyánszky Attilához intézett az ÉS-ben. Mai: Fodor Ákos haikuja:
EGY VISZONY-TÍPUS
ÉLETRESZÓLÓ TÁVOLMARADNIVALÓNK LEHET EGYMÁSTÓL Arra gondoltam, hogy a Tivoli Színházban – ahol engem sosem szoktak tárt karokkal várni – olyan régóta megy a Liliom, hátha végre beférek rá. Erre kiderült, hogy az esti (a tegnapi) előadás technikai okok miatt elmarad, és nem is lesz már több belőle. Szomorúan mérges vagyok magamra, hogy nem láttam Stefanovics Angélát Julikának. Egyébként a tegnapi nap a Bagossy Lászlóra való készüléssel telt, mert ő lesz az e heti vendége a rádióműsornak. Eredetileg a Kilátó című alfajra gondoltam – színház külföldön –, mivel szokott rendezni Stuttgartban. De aztán rájöttem, hogy ennél ő tágabban érdekel. Átnézve a rendezéseinek listáját, meglepve és elégedetten konstatáltam, hogy majdnem mindent láttam. Mentem érte Kecskemétre, Pécsre, Tébányára, az első munkáihoz pedig – amelyeknek nem mindegyikét jegyzi a fontosabb rendezései között – még Nyíregyházán volt szerencsém. (Meg szerencsétlenségem is. A Jó estét nyár…-jától konkrétan kiütést kaptam.) Azóta eltelt 10-15 év, és jelenleg Bagossy ott van nálam a között a három (+1) rendező között, akinek a bemutatóira a legnagyobb bizalommal megyek el. Ez nem azt jelenti, hogy feltétlenül tetszeni fog vagy okvetlenül jónak találom majd. Hanem azt, hogy a legrosszabb lehetőségektől védve érzem magam: a produkció biztosan nem lesz gagyi, blöff vagy semmit nem akaró silányság. Mai: Azt vettem észre magamon, hogy kerülöm a politikát, a híreket, pláne a kommenteket. Nem szeretem ezt, ami van. Úgy vagyok, mint Olga Prozorova a Három nővérben: idegesít és sért a durvaság, én szenvedek, ha azt látom, hogy valaki nem elég finom, kellemes és szívélyes” (Stuber Andrea fordításában).
Tasnádi István
Paravarieté című variábilis darabjáról vegyes tapasztalatokkal rendelkezem.
Láttam nagyon hosszú verzióját évekkel ezelőtt kaposváriaktól, voltak értékei.
Aztán egyszer Kisvárdán is előadta valamelyik közepes határon túli társulat,
mérhetetlen nézői szenvedést okozva. Ilyen élvezetes estém eddig még nem
kerekedett belőle, mint tegnap a Szikra moziban, az Alkat – vagy mi a neve,
ezeket a trendin írt társulatneveket képtelen vagyok megjegyezni –
produkciójában, a szerző rendezésében. Öten játsszák: Csákányi Eszter, Katona
László, Felhőfi Kiss László, Szemenyei János és Hegyi Már a legelején, amikor a szereplők Felhőfi vezetésével elfogtak és kivallattak egy kurátort, aki nem szavazott meg pénzt az ő alternatív színházi produkciójukra, már akkor éreztem, hogy itt komoly élettapasztalatok fognak szárba szökkenni a színen. De félre a tréfát (hahaha), valószínűleg nem művészszínházi csúcsokat ostromol az előadás, viszont jófélén sírva-röhögős. Mulatságos, mégis benne van valahol az emberi nyomorúság feletti fájdalom. Nyilván nem függetlenül, hanem nagyon is függve Csákányi Eszter jelenlététől, aki ezt mélyen tudja, és nem is képes nála szebben eljátszani senki. * Felteszem, azért tévesztettem el a nevét – elnézést kérek érte –, mert egyszer egy Norbertet írtam Róbertnek egy kritikában, és a tudatalattim így adott most elégtételt. Tegnap készült el az e heti műsor, Bagossy Lászlóval. Azért kellett visszaállni az élő adásról a felvételre, mert vasárnap délutánra nehéz hangmérnököt találni. Egyébként mostanában kezdem meglelni az örömöt ebben a munkában. A felkészülés általában heti két napot vesz igénybe. Ennyibe telik feltérképezni az alanyt (alanyokat), áttekinteni a munkásságát. Ez nem terhes, nem esik nehezemre. De az öröm, az ott kezd lenni, a beszélgetésben. Hogy beszélgetni jó. Tehát az e heti program: 16-án vasárnap délután 15 órától a Rádió Q-n (FM 99.5 vagy online a www.radioq.hu-n): Ahol hely van – színházi belépő Kilátó – színház, ameddig a szem ellát. Beszélgetés Bagossy Lászlóval a stuttgarti rendezéseiről. Meg az összes többiről. Más. Kötelességem tudatni, hogy A mások élete rendezője, Florian Henckel von Donnersmarck súlyosan visszaélt a bizalmammal. Ugyanis elmentem moziba és óvatlanul megnéztem Az utazó című, Hollywoodot ostromló filmjét. Annyit fűznék hozzá: Ang. Jolie-ról 10 év múlva talán nyilvánosságra hozzák majd, hogy nem is ember, hanem a robottechnika csúcsmodellje. Valamint hogy a film legértékesebb része az a 2x3 másodperc, amikor a párizsi kávéház teraszán üldögélő főszereplőnő mögött a háttérben egy pointerforma kölyökkutya látható egy vendég ölében. Az a legújabb vívmány – mivel a rektor engedélyezte –, hogy a pécsi egyetemen indokolt esetben szkájpon is lehet vizsgázni. (Nem írásban, hanem szóban, mikrofonnal és webkamerával.) Annamarink volt az első ilyen kuncsaft: tegnap ötösre levizsgázott Leuvenből Pécsre valamiből. Kérdeztem, szépen felöltözött-e, mondta, nem, de a tanáron öltöny volt. Az is valami. Fullajtár Andrea Csendet akarok! című estjét alighanem akkor kellett volna megnéznem, tizenéve, amikor először csinálta, még főiskolásként. Bizonyára hatott volna rám ez a hajléktalanmonológ egy ismeretlen, erős fiatal színésznőtől. Most meg nem. Nem volt ennek az órának egyetlen másodperce sem, amikor ne a színésznőt láttam volna ebben az alakban, aki ül ott (művészien elkoszolt vászoncipőben, melegítőnadrágban, pulcsiban és autentikusan kibolyhosodott sapkában), és mondja az életét. Bólintottam, amikor manökenjárással jött ki-be meghajolni a végén. Melegen fogadták a nézők, sok és nagy taps volt. Vannak időszakok, amikor nyögve-nyelős a napló, szinte csak valamiféle tévesen értelmezett kötelességtudat íratja velem. Most ilyen. Mai: Viszont előkerült egy kis füzet, amelyben valószínűleg először kezdtem naplót írni, bő negyven évvel ezelőtt, de aztán néhány hónap múltán abbahagytam. Ez volt az első bejegyzés:
1969. VIII.
30. SZOMBAT. HÉTFŐN KEZDŐDIK A SULI. EZ NAGYON Ebből kiderül, hogy már egészen ifjú koromban kifejlődött az öncenzúrám. Elmentem tegnap a nyugdíj-igazgatóságra. Vittem magammal a levelüket, amiben írták, hogy további felvilágosítással is szívesen szolgálnak. Szerettem volna, ha értelmezik számomra a „továbbra is örökölhető marad a megtakarításom, meghatározott feltételekkel” kitételt. A hölgy, akihez a sorszám sorsolt, érdeklődve olvasta a levelet, mert nekik nem mutatták meg. Persze semmilyen információt nem tudott adni, csak azt hajtogatta, hogy ez egy folyamat, ami most kezdődik el, és majd kialakul. Csak az nem folyamat, hogy nekem egyszer és mindenkorra le kell mondanom valamiről. Na, nyilatkoztam végül a maradásról. Mivel nekem nagyjából mindegy. Már közel két évtizede vállalkozónak kényszerítettek, hát se így, se úgy nemigen lesz nyugdíjam. Ha meggondolom, viszonylag simán ment a status quo fenntartása. Elég volt odamenni, várni, igazolványokat mutatni és aláírni. Pedig kitalálhatták volna úgy is, hogy egy tízezer forintos okmánybélyeget is mellékelnem kelljen. Az idei békéscsabai évadból leginkább a tegnap este bemutatott Stuart Mária érdekelt. Schiller-fan is vagyok, ugye, meg módfelett ígéretesnek találtam a Mária: Kara Tünde, Erzsébet: Dobó Kata szereposztást. Kara Tünde finom és formátumos színésznő, Dobó Katához pedig – akit hűvösnek, merevnek, előkelőnek látok – illőnek véltem Erzsébet szerepét. Hanem Kara Tünde megbetegedése miatt sajnos át kellett osztani az egészet, Dobó Kata lett Stuart, Erzsébet pedig Kovács Edit, aki szintén inkább finom és puha. Úgyhogy innentől kezdve semmi nem volt a helyén. Ráadásul Szalma Dorotty modoros, hideg, szögletes rendezésének számos eleme – a belső hangoktól kezdve a plexibe zárásig – nagyon nehéz helyzetbe hozott mindannyiunkat, színészt és nézőt egyaránt. A részleteket majd kritikában. Tegnap a felduzzadt Duna és a falu fölött úgy rohantak a felhők, mintha sürgős dolguk volna. Találkoztam egy fiúcskával, akinek már bebirkóztam magam a jó emlékezetébe, valamint egy kengurufejű kiskutyával, aki finom simogatású. Este titkos gyűlésen vettem részt egy lakásban, ahol a falon Nádasdy Kálmán 1957-es, Arena di Verona-beli Carmen-rendezésének plakátja lóg a falon. Éjjel megnyitottam az Ahol hely van Facebook-oldalát – ez a módi –, hogy lájkolhassa, aki akarja. Akárha engemet lájkolna. Nem tudok mit mondani a West Balkán-tragédiára. Arra gondolok a magam megnyugtatására, hogy Máté vagy Annamari valószínűleg nem mennének be egy ilyen helyre, ahol ennyien vannak, és másfél órát kell sorban állni a ruhatárhoz. (Máté biztosan nem. Rólam nem is beszélve, aki a közelébe se.) Ha ott tűz ütött volna ki, ezerszám haltak volna meg a fiatalok. Belegondolni is… Se... Az öldöklés istene a Vígszínházban, ezt láttam tegnap. Ahogy elkezdődött, egy darabig ígéretesnek tűnt a mű, akármi is lehetett volna belőle. (Egy párizsi lakás: az Eszenyi-Kern házaspár látogatóba jött a Börcsök-Epres házaspárhoz, hogy megtárgyalják a fiaik iskolai verekedését.) Aztán egyszercsak Kern szájából elhangzott viccesen a vécétartály szó, és onnantól kezdve lassan, de biztosan elindultunk a lerészegedés és a fékezhetetlen komikum irányába. Ez a vígjátéki stílus az én ízlésemtől meglehetősen távol áll. Eszenyi hányószáma, törülközőből kicsavart Kern, Börcsök slukkja a rumosüvegből – a közönség egyre többet nevetett, én meg egyre zavartabban és savanyúbban ültem ott. Nem volt menekülés sem az előadás számára, sem számomra. Szomorkás magánmegállapításaim: nem szeretem az ilyen darabokat, amelyek úgy tesznek, mintha fontos dolgokat kívánnának pertraktálni, pedig kőkemény bulvárok. Négy erősen különböző stílusú, szemléletű, játékmódú színész került össze a színpadon. Nagyon kis értékű szám jött ki közös nevezőjükként. (Még ha matematikailag irreleváns is a kijelentésem.) Most még azt sem mondhatom, hogy de azért a Börcsi… vagy: de azért az Eper… Egybemosta őket a színházi kassza bevételi igénye, és legszebb színüket vesztették a mosásban. (Színfogó kendő használata lett volna ajánlatos.) Az én életemnek soha nem képezte részét a rádióhallgatás, úgyhogy direkt be kellett írnom a naptárba és vekkert állítanom be, hogy tegnap este, nem lévén színházban, a Rádió Q-ra figyeljek néhány órán át. A hétfő estében olyan állandó programok szerepelnek, amelyek kifejezetten érdekeltek. Úgyhogy hallgattam beszélgetést Ráduly Margit esélyegyenlőségi műsorában, aztán filmes könyv kapcsán diskurzust Böjte Ágitól, aztán képzőművészetet Szerényi Gábortól, aztán komolyzenét Fáy Miklóstól. (Ő szintén beszédhibás. Pösze Rádió, Budapest.) Úgy találtam, hogy lehet hallgatni ezeket a műsorokat. Van valami meghitten, barátságosan intellektuális, kultúremberi légköre az adónak. Mai: Amikor Weöres Sándor Kétfejű fenevadjában Salom üzletileg feleségül kéri Leát, Lea azt feleli, hogy ő nem sidó, hanem szívének minden verésivel magyar. Mire Salom elmeséli, hogy végigjárta Magyarországot, s a magyarok a háborúban elhulltak, kihaltak. Erre Lea azt válaszolja, hogy akkor ő fog magyarokat szülni Ambrus papnak, tízet vagy húszat, és benépesítik újból az országot. Ekkor apukája zavartan közli vele, hogy Ambrus deák lelépett Báthory Susánnával. Mire Lea ezt mondja: MOST TUDOM, ISTENEM, HOGY SZERETSZ, MERT MEGVERTÉL ENGEM ENNEN MAGAMBAN, S NEM MAJDANI KÖRÖSZTYÉN GYEREKEIMBEN HATOD- ÉS HETED-IZIGLEN. Ilyen gyönyörűen racionális mondatot csakis egy férfi adhat egy nő szájába. A kajás cikk. Este Az utolsó roma a KoMától a Szikrában. Nem szeretem azt a helyet. Füstös és hideg. Nem szerettem az előadást sem. Alábecsülően egyszerű. Ötletes. Érdekes. (Főleg az első rész.) Vicces. Túl vicces. Jószándékú és tisztességes. De mintha nem lenne benne elég felelősségérzet és empátia. Katona Lászlóról jutott eszembe: díjra érett színész. Gondterhelt vagyok, nem szószátyár. A Bernarda Alba háza musical főpróbáján jártam tegnap a Müpában. Voltaképp eleve abszurd, hogy a Bernarda Alba gyászoló házában énekeljenek, de ezen azért könnyű túllépni. Segít a zene. (Alapjában véve flamenco, azt hiszem.) Böhm György jobbára kettesével hozta az előadáshoz a fekete ruhás lányokat: Náray Erikát és Lukács Anitát az Operettből, Auksz Évát és Ruttkay Laurát a Magyar Színházból, Radnay Csillát és Takács Nóra Diát az Ascher-Novák osztályból. A bemutató tuti címszereplővel bír – nem a ház az – Csákányi Eszter személyében, és kínálja még például Egri Mártát. Hát ő nem úgy tűnik, mint aki hangilag megfelel a feladatnak, aztán mégis előfordul egyszer-kétszer, hogy ő a legerőteljesebb a színen. Van valami szolidan ünnepélyes, oratorikus jellege a produkciónak, ugyanakkor némi kerületi tanácsi gyermeküdülő-fíling is bejön a kékre festett vaságyaktól és rácsos székektől. Mindemellett sikerült valahogy beleszorítani a játékba azt a forróságot és szomjat, ami egy csapatnyi összezárt, férfiéhségben szenvedő nőt kollektíve megőrjíthet. Eeegen. Nem egy rossz másfél óra ez. Mai, Federico García Lorca: Bernarda Alba háza (András László fordításában) ADELA: De még ha négyezer sárga templomgyertyát gyújtasz is a kerítésen, akkor sem tudja senki gátját vetni, hogy megtörténjék, aminek meg kell történnie PONCIA: Annyira szereted? ADELA: Annyira! Ha a szemébe nézek, mintha lassú kortyokban innám a vérét. Meghirdetem gyorsan az e heti Ahol hely vant: Vasárnap 15 óra, Rádió Q FM 99.5 vagy www.radioq.hu Játszótársak Vendég: Csoma Judit, vendége: Szabó Márta. Mondhatni, stafétaszerűen haladunk: a múltkori adásban Bagossy László meleg szavakkal emlékezett meg a nyíregyházi színház Verebes-korszakáról, úgyhogy most Csomival és Mártival kicsit beljebb emlékezzük magunkat. A Cyber Cyranót láttam tegnap délután a Kolibri Pincében. Igazán fején találta a szöget Tasnádi István evvel a darabbal, hiszen az internet valóságos tárházát kínálja a cyranóságnak. (Eltűnődtem közben: milyen kár, hogy az én tinédzserkoromban ez a kommunikációs eszköz még nem állt rendelkezésre. Előnyös lett volna számomra bakfisként az internet, úgy gondolom. De lehet, tévedek. Mert valószínűleg számos meggondolatlan hülyeségbe beleugrottam volna általa. Ami annak sem mond ellent, hogy nyilván éjszakákon át rágódtam volna: bejelöljem-e, ne-e, megszólítsam-e a chaten vagy ne, és hasonló fontos problémákon. Vidovszky György rendezte az előadást, jó kézzel és érzékkel, profin. A 16 éves főhősnőt játszó Nemes Annára változatosan reagáltam. Eleinte idegesített a beszédhibája és a merevsége, aztán egyszercsak beugrott a szívembe az esendősége miatt, majd pediglen elidegenedtem tőle és azon izgultam, vajon az előadás végül eléggé megérteti-e a középiskolás közönséggel, hogy mekkora szemétséget művel főhősnőnk. (Részemről Cyranót sem nemes szívű romantikus drámai hősként tartom számon, hanem olyan pasasként, aki nagy szemétséget követett el mind a barátjával, mind a szerelmével szemben.) Este megnéztem még a kecskemétiek Caligula helytartója-előadását is, de azt gazdálkodás jelszóval elteszem holnapra. Azt tartom Székely János Caligula helytartója című darabjáról, hogy tiszta, szép, szellemi élvezetet jelentő dráma, amely komoly gondolkodnivalót kínál a hatalomról és annak határairól. Élénken él jó emlékezetemben az 1988-as szolnoki előadás, Fodor Tamással (Petronius) és Kézdy Györggyel (Barakiás). Most, amikor a kecskemétiek pesti premierjére mentem a Tháliába, hökkenten és méltatlankodva konstatáltam, hogy a stúdióban játsszák. Ez nem egészen kis személyzetű darab, nagyszínpadon szokták előadni, és még soha egyetlen nagyközönségnek sem ártott meg, erre esküdni mernék. Sajnos egy méterről kicsit nagyszínpadinak hatott a játékmód: léptek és mellek döngetése, harsány üdvözlőkiáltások és Kőszegi Ákos (Petronius) erős katonai gesztusai. (Hamar az a bizarr gondolatom támadt, hogy talán ugyanazért játsszák kis helyen, mint amiért annak idején az átkosban csak stúdióban engedtek bemutatni intellektuálisan erős, provokatív, netán társadalomkritikus szemléletű darabokat. Hogy csak kevés nézőhöz jusson el.) Érdeklődéssel és eleinte értetlenül figyeltem Kőszegi Ákos markáns, látványos Petronius-alakítását. Nem annyira a gondolkodó, morális lény türemkedett elő a helytartói póz mögül, mint inkább egy frusztrált, tépett idegzetű ember. És arra jutottam idővel, hogy ez talán így adekvát most. Hiszen az ő magatartása mára egészen kiveszett a világunkból. Hogy valaki hatalmi pozícióban egyszer csak mérlegelni kezdje a neki alárendelt, az övével ellentétes nézetet kifejtő fél álláspontját és elfogadja. Ilyen ma nincs. Ez nem normális. Ezt véltem felfedezni Kőszegi kicsit túlforszírozott játékában. (Rendező: Bagó Bertalan. Barakiás: Dunai Tamás, bölcsen, fürkészőn, néha már-már pajkos tekintettel.) (Nem jutott eszembe, ki rendezte a szolnoki előadást. Megkerestem: Taub János. Ennek kapcsán ehhez jutottam, elolvastam és nevettem egyet a végén.) Závada Pál Bethlen című drámája az Új Színház Stúdiójában – ezt tekintettem meg tegnap. Színes történelmi képeskönyv szobajelenetekben előadva, Hargitai Iván rendezésében, igyekvő és szakszerű színészekkel. (Jaj, Nemes Wanda de tetszik nekem! Megint milyen finom kis női alakot rajzolt kecsesen és minuciózusan!) Volt egyébként a nézőtéren egy igazi erdélyi Bethlen is, Verőce polgármestere. Szünetben elment. Talán nem tetszettek neki az események, vagy meglepték, váratlanul érték őt, ez is lehetséges. Elvégre az ilyen kínos-zűrös dolgokat, mint a Báthory meg a Bethlen fejedelmeké, mindig is úgy szokták a családok lebonyolítani, hogy „csak ne a gyerek előtt!” Más. Mondjuk azt észrevettem, hogy január vége van mindjárt, és nem hívták még össze az idei Jászai Mari-díj bizottságot. Nem is fogják tehát, mert új módi lesz. A kormány magától is tudja, kik érdemesek művészeti díjakra. Kicsit aggódom, nehogy aztán részvéttel kelljen gondolnom azokra, akik méltán kapnak majd kitüntetést március 15-én. Az egyik este végigpásztáztam a tévécsatornákat, és valamelyik adón (Hír tévé vagy Echo) találtam egy „Film Színház Muzsika” című műsort a jónevű Siklósi Beatrix szerkesztésében. Éppen Balázs Péter ejtett elismerő szavakat a saját színházáról. Megemlítette azt is, hogy ők kocsit küldtek kritikusokért, a kritikus céhtől mentek is emberek, de aztán nem jelent meg semmi az előadásukról. Ezen meglepődtem először. Az jutott eszembe, talán így kíván szemérmesen, jóízlésűen elhatárolódni a saját művészeti vezetője által közzé tett felmagasztaló kritikától. Aztán másodszor is meglepődtem, hogy ezek szerint ő nem látta azokat a művészileg vezetetlen kritikákat a János vitézről, amiket én a Színházban, a Revizoron, a MaNcsban olvastam. Döbbent, felháborodott és elkeseredett leszek, ha a József Attila Színházat eltörlik Angyalföld színéről. Nem mintha én ott sűrűn megfordulnék. De annak a színháznak megvan a maga közönsége, és ha azt a színházat elveszik tőle, akkor nem szokik át máshová, hanem nem fog többet színházba járni. Mintha direkt ez lenne a cél: összezárni a televíziójukkal az embereket, hogy szellemileg minél kietlenebbek és igénytelenebbek legyenek. Erdős Virág Kalocsa című darabja nem tűnik különösebben jelentős műnek a Vígszínház Néder Panni rendezte előadása alapján. Kicsit infantilis, kedves, jópofa és játékosan talányos. Valószínű, hogy mind, akik be voltunk tegnap este szorítva egy-egy sorba a stúdió keskeny és kényelmetlen székeire, különbözőképpen meséltük el otthon a sztorit. Az én értelmezésemben Láng Annamária bájos fiatal lányként kerül Budapestre, iderepül szinte olyanformán, ahogy Dorothy az Ózban. Toto kutyája szerepében jön vele Józan László mint hű barát és kegyetlen vérontó-mészárló droid. Igen, Láng Annamária nem e világi lény, a meghatóan mókás rajzolatú arcával, a hullámokban repkedő egyenes hajával. Akkor kezdődnek a bajok, amikor egyszer csak elkerülhetetlenül elkezd emberré válni köztünk. Ez akkor történt meg, amikor beállított hozzá nős szerelme, Epres Attila, és ő pont úgy viselkedett, ahogy az e világi nők szoktak, amikor már tök elegük van az eltitkolt szerető státusból, nem bírják tovább cérnával, amin aztán általában rajtavesztenek. Ufó Annamari megereszkedett és elközönségesedett nőként végezte, ha meg nem halt. Piroslik az orrom, megfáztam, nyűgös, bágyadt és bamba vagyok. Alszom. Megnéztem, hogyan lett a Facebook. Arra gondoltam utána, David Fincher Közösségi háló című filmje láttán, milyen jó, hogy annyira fiatal emberek találták ki ezt a dolgot, még nem volt feleségük, gyerekük. Ha lett volna, akkor a sikertörténet közepette már bizonyosan lecserélték, elvesztették volna őket vagy beperelték volna egymást velük is. Elolvastam Jon Fosse Reggel és este című regényét, de csak azért, mert nem tudtam előre, hogy a meghalásról szól. Nem vagyok valami fényesen. (Hanem fénytelenül.) Fekszem. Talán preventíve fáztam meg, hogy ne a Katona nézőterén fázzam meg holnap este A mizantróp premierjén. (30 százalékos költségvetési elvonás a Katonától?!?! Ez csak úgy en passant derült ki a fűtés nélküli riportokból!) Ma menni kell rádiófelvételre. Két fiatalember lesz a vendégem a Bemutató rovatban, az egyikük elsőéves dramaturghallgató Pesten, másikuk másodéves színésznövendék Kaposváron. Azért hívtam őket beszélgetni, mert el sem tudok képzelni annál izgalmasabb, különösebb, rejtélyesebb dolgot, mint hogy pályát és továbbtanulást választó ifjú emberek ma éppen színházcsinálást tanulni menjenek. Jut eszembe, egyszer, amikor színházba készültem, de nem tudtam elmenni, egy kollégának átadtam a jegyem. Felvette a pénztárban, mondva a nevemet, és hogy sajnos én nem jöhetek ma, de ő nézné meg helyettem. Mire megkérdezték tőle, hogy a holnapi naplóbejegyzést is ő írja-e. Mai: Háy János Xanadu című regényét olvasom. DE JÓ IS A SARKI ANGYALOKNAK, NEKIK BEZZEG NEM KELL ÁLLANDÓAN A NAPOT HURCOLÁSZNI. Tehát jött hozzám két helyes, nagyon fiatal fiú, Fábián Péter leendő színész és Kelemen Kristóf leendő dramaturg. Igen dolgos beszélgetés volt. Nem mutattam csúcsformát. Pétert két ízben legáboroztam (ez nyilván a szputnyikos Fábián Gábor miatt történt), de utána lekenyereztem Livi szakembert, hogy vágja ki. Aztán annak kapcsán, hogy Péter 12 évesen A kis herceget játszotta a szekszárdi Deutsche Bühnében, kérdeztem tőle, mit írt róla a Nógrád megyei Hírlap. Vagyis olyan látszatot keltettem, mint aki földrajzból egyes, mert azt sem tudja, hogy Szekszárd Tolna megyében van. Holott azt tudtam, hogy az előadással sokfelé jártak, és egyetlen kritika jelent meg róla, történetesen a Nógrád megyei Hírlapban – de mindezt nem fűztem hozzá a kérdéshez, mert így is annyit beszéltem, a szám kiszáradt. Remélem, tőlem eltekintve nem lett rémes a műsor. Betettem ide Koltai Tamás nyílt levelét Vidnyánszky Attilához, ezért most idelinkelem a – méltónak nem nevezném, de – választ is. Én ebből az interjúból azt olvasom ki: Vidnyánszky nagyon akarja a Nemzeti Színházat, és már azt sem tudja, mit mondjon, hogy végre felkínálják neki. A másik lehetőség az, hogy tényleg szó szerint így gondol mindent, ami a cikkben írva van. El sem tudom dönteni hirtelen, hogy a két alternatíva közül melyik a rémisztőbb. Közben pedig, meglehet, isten úgy döntött, ver egyet, nem bottal, Jobbikkal. (Sosem értettem, miből gondolja Vidnyánszky Attila, hogy a tömegeknek majd jó lesz az ő alkalmasint világszínvonalú, súlyos és fajsúlyos, gazdagon burjánzó, ezer szép részletbe ágyazott, nagy szláv lelkű, bonyolultban gondolkodó színháza.) A szüleimtől hazafelé csatlakoztam a Kossuth tériekhez, és megállapítottuk kedves férjemmel, hogy a téli tüntetés nemcsak azért előnytelenebb a nyárinál, mert nincs meleg, hanem mert sapkában-sálban nehezebb felismerni az ismerősöket. Mai: Törzsvendége lettem a Karinthy Színháznak, lehet mondani. A bejárata előtt szoktam találkozni az Ahol hely van vendégeivel, onnan sétálunk el a rádióstúdióba. Míg várakozom, mindig elolvasom a színház melletti vendéglátóipari egység kirakatán: ÚJ VEZETŐSÉG, UDVARIAS KISZOLGÁLÁS Ez nyilván a szomszédos színház jótékony hatása. Ezért is fontos, hogy óvjuk meg a színházakat. Technikai okok miatt az aktuális színházi beszámolók elmaradtak, majd holnap jövök. Ma már csak annyit kívánok mintegy mellékesen megjegyezni: amennyiben a debreceni Loki, a lelkes, hajtós vidéki kiscsapat, miután bejutott a Bajnokok Ligája főtáblájára, valóban meccset adott el sportfogadási céllal, akkor javaslom a teljes magyar profi labdarúgás egy tollvonássali megszüntetését. Kormányunktól ezt el is várom. Ajánlom, hogy Debrecenben ne futballpályát építsenek, hanem rehabilitációs intézetet (a labdarúgókat a tisztességes és dolgos életre való rávezetés céljából), esetleg dologházat, illetve földalatti munkatáborban építsék meg az átképzett futballisták a debreceni metrót, amelyet Térey János már úgyis megénekelt a Jeremiás avagy Isten hidege című színművében. A színháznak próféta lelke van. Ezért is fontos, hogy óvjuk meg a színházakat. Csak néztem a cipőm orrát A mizantróp-bemutató után. Nem ismeretlen érzés ez számomra: hogy megyek nagy várakozással Zsámbéki Gábor rendezésére, odaadom magam készségesen, és nem találunk egymásra. Hidegen hagy, vagy egyszerűen nem tudom kihüvelyezni egyes rendezői gesztusok értelmét. Itt-ott pusztán találgatok. Igyekszem kitölteni magamban a lukakat, amikbe belebotlok. Még csak azt sem mondom, hogy ez baj. Legfeljebb megvan a külön, magam elgondolta Zsámbéki-színházam. Másnak meg másmilyen. (Engem pl. nyugtalanít a talányos színházi vonatkozás. De hát csak nem bennünket akar Máté Gábor szétzavarni… – mondom magamnak szeppenten.) Ebből az előadásból én leginkább Alceste és Célimčne héjanász-szerű zűrös szerelmére rezonáltam. Ami a főhős és az emberiség viszonyát illeti, nem tudtam Fekete Ernő mizantrópja mellé odaállni. Meg kell vizsgálnom, hogy ez az én hibám-e. Azért van-e, mert magam is el vagyok romolva ebben a rossz világban? Mindenesetre szinte végig, egészen a döntő pillanatig – amikor is Zsámbéki méltatlanul egyértelműen lebuktatja Ónodi Eszter Célimčne-jét, Máté Gábor (Oronte) karjaiba rendezve –, szerettem volna rákiabálni Fekete Ernő Alceste-jére, erre a duzzogó-fortyogó fiúra, hogy Nőjél már fel végre!! Mássz fel egy létrára, hogy kiláss magadból! Nézz körül és vedd észre, hogy mások is vannak! (Hát micsoda egó kell például ahhoz, amikor pillanatnyi bosszúhevében magára rántja Tenki Réka Éliante-ját?!) Kocsis Gergő Philinte-jét szerettem. Megértően emberi. Fekete Ernő nagyszerűen játszik persze, nem azt mondom, hogy nem. Szép az előadás vége. Fekete kivonul, húzza a kocsiját, mint egy kurázsi papa. Elbújik egy kalyibában, ott öregszik meg és robban le. Őrzi hű kutyája-Tóth Anitája. Egészen biztos, hogy a magánynyugdíjpénztárat választotta.
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
