|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2011. június
Csinos, bájos kis színház ez a szekszárdi német. Már kívülről is patinásan lelakott épületke, beszorulva két ház közé egy szép téren. Belül is teljesen színházforma, 80 fős nézőtérrel és ugyanavval a kék-zöld színvilágú díszítéssel, mint amilyen a Nemzeti Színházé. (Úgy képzeltem ezt a miniévadot, hogy az előadásokon majd minden színész mellett áll egy szinkronszínész, aki a szereplő magyarhangját adja. (Tréfáltam.) De voltaképp nem is tévedtem nagyot, mert a tegnap délelőtt látott Hit, remény, szeretetben (Ödön von Horváth nyomán) az egyik szereplő beszélt magyarul is, a délutáni Mirandolina pedig hellyel-közzel háromnyelvű produkció. Magyarul, németül és románul is beszéltek benne, és olykor tolmácsoltak egymásnak. (A román úgy jön ide, hogy Frank Ildikó, aki a DBU-t igazgatja, a temesvári német színház színésznője volt, onnan ered a román színész-rendező férje és más, román színházi alkotói ismeretségek, minek következtében a szekszárdi német színház 7 fős társulatában van igazi német színész, németül perfekt magyar színész és németül perfekt román színész is.) Most a tegnapi szakmai tapasztalatokat nem nagyon tudom részletezni (majd akkor cikkben), mivel a mai három előadásból egy hátravan, és azt még el is akarom olvasni magyarul, mielőtt megnézzük, mert nem ismerem. Úgyhogy ide a mai naphoz még annyit, hogy ez a színház roppant családias, vendéglátóként is. Zsűritagokat ilyen jól még sehol nem tartottak, nem is győzöm én ezeket a háromfogásos ebédeket és vacsorákat. Tegnap este borkóstolás a Fritz tanyán, a Fritz pincészetben, egy nagy teraszon a szőlők aljában, szemben az alkonyulattal, előttem kakaspörkölttel, és mélyen fájlalva, hogy nem tudom kellőképpen vagy különösképpen értékelni és megítélni a pazar italfelhozatalt, a bármilyen gyümölcsből pálinkától a minőségi borok széles skálájáig. Töprenkedtem kicsit ezen, az elnökné asszony színházi úzusán. Ugye a dolog semmi másról nem szól, mint hogy neki, aki csupán 50 percet szándékozik színházi előadáson tölteni, ne legyen kínos a közönség szeme láttára kiosonni a nézőtérről. Inkább legyen kínos a játszóknak a szétdúlt előadás. Gondolkodtam azon, hogy mivel alattvalóknak nehéz nemet mondaniuk az uralkodó kérésére, ezért csak az lehet a megoldás, hogy a felsőbbség ne kérjen ilyet. De tévedtem egyébként, mert lehetett nemet mondani, tudniillik a hivatalos látogatásszervezők első opciója az volt, hogy a műsoron szereplő Művészet című előadását adja a színház ez alkalommal 50 percben (!). Erre a válasz az volt, hogy azt nem lehet, ebből lett a szünet kérése. Amit egyébként kifejezetten ügyesen oldott meg Florin Gabriel Ionescu rendező. Csúcsponton, Yvan dúlt monológjának végén zárultunk, aztán a második rész elején a szegény lestrapált, verítékben úszó színész megismételte az egész kirohanást. Ez a Művészet-előadás volt egyébként az első olyan produkció itt, amelyet profi színházként értékelhetőnek találtam. Délután láttunk egy Apácákat. Ehhez a műhöz azóta nem volt szerencsém, amióta a Madách színházi magyarországi bemutatón elhűltem, hogy ezt a semmit – ami a semmin belül még primitív is, és nem erénye a jó ízlés – be lehet mutatni. Azóta sok helyütt játszották sikerrel, itt is. Állva tapsolt a közönség. Egyáltalán nem ótvar produkció egyébként, kamaraverzió egy szál zongorával, öt kedves, ügyes színésznővel. Mayenburg A csúnyáját dévédén néztük meg este, mert a címszereplő kórházba került. Azt nem említettem még, hogy egy díj lesz átadva ma este, az évad legjobb színészének, ezért vagyok itt. Már a Szekszárd szinte a múlt homálya. (Egyszerre volt nagyon kellemes és strapás.) Az utolsó napon megnéztünk egy A nagybőgőt – igen jó német színésszel a temesvári színházból –, és először észleltünk idétlenül viselkedő diákokat a nézőtéren, pedig diákok addig is voltak. Délután tájékozódtunk dévédén az idei gyerekdarabról, majd a Nő a múltból formás előadása következett. Jószerével itt találkoztunk először rendes, díszletnek nevezhető díszlettel. (Gondolhatni, hogy ahol napi 2-3 produkciót le tudnak játszani nekünk ugyanazon a színpadon, ott díszletből aligha vannak eleresztve. Maga a színház, a színpad színháztechnikai értelemben meglehetősen tudatlan. Eredetileg persze mozi volt.) Végezetül bensőséges hangulatú díjkiosztón átvehette az évad legjobb színésze díjat Lena Stamm. Meggyőző fölénnyel nyert, hiszen a zsűri véleménye-pontozása és a társulati szavazás eredménye teljesen egybeesett. Lena egyébként a Rivalda fesztiválon is kapott díjat mint legjobb női mellékszereplő, a Nő a múltbólbani Feleségért. És most elhagyja a szekszárdi színházat, megy vissza Németországba. (Jó érzés arra gondolni, hogy ez a tehetséges ifjú színésznő viszi magával azt is, ami itt nálunk, a szekszárdi sokmunkás évadai alatt beépült a színészetébe – valami ilyesmit mondtam utána egy rádióinterjúban.) Ami a zsűrinket illeti, nem ismertettem még az összeállítását: Tömöry Péter rendező volt a tagja, Erdei Krisztián újságíró a Neue Zeitungtól, Dömötör Adrienne kolleganőm (örültem, hogy ő is jött, beszélgetősebb nálam, ráadásul a díjkiosztón is elvállalta és remekül abszolválta a fellépést) meg én. Valamelyik vacsoránál említettem Tömöry Péternek, hogy azt hiszem, úgy negyedszázaddal ezelőtt az ő egyik munkájáról, nem emlékszem, mi volt az, de neki valamilyen veszprémi rendezéséről írtam életem első színikritikáját az országos sajtóban. És kezdőként, annak rendje és módja szerint, agyagba döngöltem. Úrnő és komorna volt – mondta jól informáltan. Leadtam a portfoliót az egyetemi felvételihez. Először jártam a bölcsészkar épületében, a harmadik emeletre kellett mennem. Az van kiírva a liftre, hogy diákok csak dékáni engedéllyel használhatják. Gondolkodóba estem, miként reagáljak erre, majd úgy döntöttem, megelőlegezem magamnak a bizalmat, és gyalog másztam fel. A levelük szerint arra van lehetőség, hogy a jelentkező ne az alapképzésből hozott szakdolgozatát adja be, hanem két-három szemináriumi dolgozatát. Úgyhogy egy 14 flekkes anyagot írtam Prolik a kortárs magyar dráma színpadán címmel (Meggondolások Fejes Endre, Schwajda György és Spiró György hősei kapcsán alcímmel), és csatoltam mellé két, korábban megjelent, idevágó színikritikámat. Van némi alkalmi áldolgozat stichje a műnek, meg hát a stílusomat sem tudtam drasztikusan megtagadni, tehát lehet, hogy nem elég tudományos/száraz/unalmas, de ez van. Délután Ahol hely van-felvétel, könnyeden szétfolytan beszélgetés a dramaturgságról két, tőlem nem idegen dramaturgnővel: Faragó Zsuzsával és Radnai Annamáriával. Este A nagy négyes bemutatója a Belvárosi Színházban. (Az milyen helyes és helyénvaló, hogy „Orlai színészei” mind eljönnek a legújabb Orlaira!) Ez a darab olyannyira nincs, hogy neccesnek mondanám a vállalkozást. Persze négy jó színész minden lehetőséget megragadva úgy tesz, mintha lenne itt valami, de hát a nulla bármennyivel szorozva is nulla marad. Benedek Miklós alakítását mindenképpen keveselltem, pláne hogy az övé volt az a szerep, amelybe a legtöbb szövegpoént gereblyézték. Molnár Piroska édesen sürgött, forgott, repdesett, Vári Éva pedig briliánsan játszott rá arra, hogy a Piroska-figura ellentéte legyen: lassú, graciőz, kecses, filigrán és lányosan nőies. Aki meglepetést jelentett számomra, méghozzá nagyon pozitívat, az Szacsvay László. Bennem ő ijedt, kikerekedett szemű, fancsali képű színpadi kisemberként él. Ezúttal viszont férfias volt és öregesen elegáns. Nézte apukám a tévében az Ámbár tanár úr című filmet, néztem vele egy darabon. Koltai Róbert mint matektanár szerelmes a Dobó Kata játszotta érettségiző diákjába. (Jól eleresztett férfiak játékfilm formájában ábrándoznak, Kern is szokott.) Koltainak a filmben Kállai Ferenc a gondoskodó apukája, egyben háztájiban énektanár. A film végefelé Dobó Katát követségbe küldi az osztály Koltaihoz, aki részegen világgá ment, úgyhogy nincs otthon. Tehát a helyzet az, hogy Dobó Kata Kállaival ül és beszélgetnek. Kállai egyszer csak ráteszi a kezét a csaj kezére, és megkérdezi: Énekleckék vételére nem gondolt még? Közben egyetlen nyomatékos pillantással felméri mint nőt. És a szemvillanása olyan, hogy rögtön az jutott eszembe: előbb tudná magába bolondítani ezt az unokája lehetne korú lányt, mint a fia. (Egy látens AntiTaco, váratlanul?) Mai: Szerb Antal irodalomtörténetét olvasom újra, imádom. HA LÍRAI KÖLTŐRŐL LESZ SZÓ, SOKAT FOGUNK IDÉZNI, MERT A LÍRÁRÓL OLYANNAK BESZÉLNI, AKI NEM ISMERI AZ ILLETŐ VERSEKET, OLYAN, MINT A VAKNAK SZÍNEKET MAGYARÁZNI – ÉS MERT, ANGOL MINTÁRA, AZ IRODALOMTÖRTÉNETÍRÓ GAVALLÉROSSÁGÁT LÁTJUK ABBAN, HOGY IDŐNKÉNT EGY-EGY VÁLASZTOTT VERSSZAKKAL ÖRVENDEZTETJÜK MEG AZ OLVASÓT. Jártunk egyébként éjjel a Vörösmarty téren a könyvhéten, de három könyv megvétele teljesen kimerítette a pénztárcánkat. Anyukám tegnap egészségesen elaludt a rádióműsoromon. Ami engem illet, fáradt vagyok és elkeseredett. Nem tudom, igazán nem tudom, mit csináljunk, hogy anyukám ne essen el újra meg újra. Megjegyzem, ebben az életszakaszban jelentkezik a nemi különbségek talán legkiáltóbb igazságtalansága. Hogy míg a férfiak gyakorlatilag bármilyen testhelyzetben tudnak pisilni egyedül, csak egy kacsa kell hozzá, addig a nőknek összehasonlíthatatlanul nehézkesebb és bonyolultabb. Nincs női egyenjogúság, na.
Takács Zsuzsa: Eltékozolt esélyem
Már nem halok meg fiatalon, (Találtam, elvettem, köszönöm.) Van egyébként segítségünk néhány hete, egy hölgy, aki minden nap jön, reggel 7-től 13 óráig jótékonyan gondozza a szüleimet. Ezért aztán a múlt héten, Szekszárd után (amely napok alatt a bátyám épp külföldön volt, úgyhogy kedves férjem helyettesített) voltak napok, amikor késő este hazamentem aludni, és másnap 1-re jöttem csak vissza. De a legutóbbi éjszakai elesés óta újra itt posztolok állandóan. Most azt csinálom, hogy este odatolok két fotelt anyukám ágya mellé, és eléjük billentek két lábon egy széket. Hogy amikor anyukám éjjel kezdi eltolni a fotelt, a szék felboruljon, és felébredjek a robajra. Akkor aztán szaladok be fortissimo (nagyothallás) előadást tartani a felkelés szükségtelenségéről és ártalmasságáról. Mindenesetre működik a székcsapda – olykor a mennydörgés is hozzászól, de az nem ér –, csak van az a kellemetlen mellékhatása, hogy így hárman nem alszunk éjjel. Meg még esetleg a szomszédok. Kicsit aggaszt, hogy a többiek tudnak nappal fáradozni az alváspótláson, én pedig nem. Illetve azt nem tudom, hogy a szomszédok vajon-e. „A szekunder ember a dolgokat nem akkor éli át, és nem úgy éli át, amint közvetlenül adódnak, hanem csak akkor és úgy, amint irodalmi formát tud számukra adni. (…) Ilyen volt Kazinczy. Élet és halál legörvendetesebb és legzordonabb valóságához is csak az irodalmon keresztül jutott el. Egyik gyermekének születéséről például így számol be gróf Dessewffy Józsefnek: ’Május 6-án éppen Catónak Caesarral harcoló beszédén dolgozám, midőn íróasztalom mellett ledőlt feleségem letevé kezéből a könyvet, Goldsmithnek Kosegarten által angolból fordított Római történeteit, s átalmene a szomszéd szobába, s ott egy óránál kurtább idő alatt egy fiat szüle.’ (…) Az így épített ember nem érheti be az önéletírás egysíkú formájával. Neki állandóan közölni kell magát gondosan stilizált irodalmi formában, mert csak amikor így közli magát, akkor él. Az ilyen ember számára a levélírás létfeltétel. Ha elveszik a tintáját, vérével és rozsdás szöggel fog levelezni, és éjszakákon át kopogtatja jelbeszéddel Kufstein vastag falait, hogy a szomszéddal közölgesse véleményét a lélek halhatatlanságáról.” Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet
Egy szembeötlő változás
Pécsen: a színházigazgató irodájában ki lett feszítve a falra teljes
életnagyságban egy Rövidke POSZT-olásom a sepsiszentgyörgyi A velencei kalmárra irányult, mivel a versenyből egyedül ezt nem láttam. Bocsárdi-rendezés, jellegzetes Bocsárdi-féle forszírozottság. Kicsit idegesítő, kicsit modoros, de kétségkívül formátum. (Kritika pár nap múlva a Revizoron.) Részemről ugyan durmolás, de azért a POSZT beindult – Kovács Marciék hajnalig húzták a büfében. Hivatalos megnyitó is volt délután a színház előtti téren. Beszélt a miniszter, és vagy a mikrofonnal volt baj, vagy a miniszter kiállásával, de a tér sarkáról egyetlen szavát sem lehetett hallani. Csak amikor Törőcsik Mari állt oda pár mondat erejéig, csak az tudott eljutni a távolabbi fülekig. A POSZT egyébként arra is jó, hogy az ember csekkolja a színészgyerekek fejlődését. Jelentem, a Seress-Szorcsik baba annak rendje és módja szerint nőtt egy évnyit. Délelőtt szakmai beszélgetés, idén új a moderátor, és háromnaponként változik majd a két opponens. Sopsits Árpád kezd (beugróként Novák Eszter helyett), a párja Elek Tibor, a békéscsabai Bárka folyóirat főszerkesztője, a Teátrumi Társaság folyóirata, a Magyar Teátrum főmunkatársa. Elek Tibor a Parasztopera kapcsán rögtön avval indít, hogy ő a napokban is járt Erdélyben, és kijelenti, hogy az erdélyi emberek nem így élnek és nem így gondolkodnak, mint ahogy a Parasztoperában. Ez eléggé lefagyasztja/letaglózza/elkedvetleníti/elképeszti a szakmai beszélgetések iránt valamiféle reményt vagy érdeklődést tápláló résztvevőket. Délután 3-kor ugyanezen a helyszínen Veiszer Alinda kérdezgeti Törőcsik Marit abból az alkalomból, hogy a Színházi Kritikusok Céhe a jövőben életműdíjat is kiad a színikritikusok díja keretében, és az első díjazott Törőcsik Mari. (Úgy is mondhatnám, Törőcsik Mari kitünteti a díjunkat avval, hogy örömmel átveszi a szeptemberi gálán.) Nem is nagyon kell kérdezgetni, mondja magától kedvesen, frappánsan, tanulságosan. Ötkor útnak indulok – közben drukkolok a Bárkának, Mucsinak az egymás után kétszer lejátszott Nehézhez –, és estére megérkezem. Nem mentek itt jól a dolgok, míg távol voltam csak ennyicskét is. Ha egy helyzet lassan tarthatatlan, viszont a megváltoztatására sem látunk módot, akkor nem tudom, mi a teendő. Ritkán munka ritkán jó. Énnekem kiváló színházi élményem az Operaház Lohengrinje 2004-ből, Katharina Wagner revelatív rendezésében. Ami olyannyira a rendszerváltozásról szólt, hogy Elza von Brabantot akár hívhatták volna Elza von Trabantnak is. Az az előadás sok operarajongónál kiverte a biztosítékot. No ez a mostani, a Wagner-napok keretében a Müpában, félig szcenírozottan, Marton László színrevitelében, ez nem fogja. (Délután négytől fél tízig tartott, de voltaképp a szünetek voltak hosszúak, nem a felvonások.) Rendezői értelmezést tetten érni nem sikerült, legfeljebb egy-két kis ötlet ütötte fel a fejét, abból is a legjobbat eggyel többször sütötték el a kelleténél. (Mármint a két farkaskutyát, akit a „biztonságiak” behoztak, hogy átvizsgálják a menyegzőre kíváncsi, bámészkodó tömeget, vagyis a bántóan civil jelenlétű kórusokat. Később a hálószobába is bevitték az állatokat szimatolni. Kedves férjem szerint a karmester – a csodálatos Fischer Ádám – ekkor kicsit halkabbra intette a zenekart, hogy ne zavarják annyira az amúgy is lesunyt fülű kutyákat.) A Lohengrint adó szimpatikus Kovácsházi Istvánra még mint operettbonvivánra emlékszem. A legnagyobb (legambivalensebb) hatást az Ortrudot alakító Petra Lang tette rám. Eleinte tetszett a vehemenciája. Olyan elánnal játszott, hogy lehetőleg a Duna túlpartján is lássák minden gondolatát, kajánságát, irigységét, bosszúszomját az utolsó cseppig. De aztán átestem a lova túloldalára: mindig csak fúria meg ária. Odáig ment az énekesnő a látványos ádázságban, mint a legprimitívebb gyerekelőadások gonosz boszorkái. (Úgy emlékszem, Marton Éva is hasonlóan nyomult anno a szerepben.) Megjegyzem, ez a szolid, szemüveges, deákos küllemű Lohengrin is… a hattyúszárnyszerű fehér hegedűtokjával a vállán… A hős. Aki nemtom mit képzel a házasságról. Hogy még csak nem is ismerteti arájával az asszonynevét. Meg azt is elfelejti előrebocsátani, hogy egy év múlva lefalcolni készül. (Jó, ez utóbbi nem feltétlenül így van, csak így is lehetett érteni. De annyi minden van nem feltétlenül úgy, ahogy volt.) Színházi program elvétve. Egyéb, közérdeklődésre számot tartó esemény zéró. Naplóritkítás várható. Hagyom magam után a kívánnivalót. A családi körülmények folytán vannak időszakok, amikor azt nézem meg színházban, amit adnak akkor és ott, amikor és ahová éppen el tudok menni. Most ezt kiterjesztettem a mozira is. Mivel délelőtt a szüleim nincsenek egyedül, kinéztem magamnak minél korábban nézhető filmet a legközelebbi budai plazában. Ez lett Atom Egoyan Chloe című filmje Julianne Moore-ral, Liam Neesonnal és Amanda Seyfrieddel, akiről előtte nem ugrott be, hogy ő az, akit oly nehezen viseltem a Mamma Miában. Ebben a filmben sokrétűbb a játéka. Nem rossz mozi ez, amondó vagyok. Van benne sok olyasmi, amit jól el tudok képzelni. Olyasmi is, amit nem tudok elképzelni, de megpróbáltam. Végig erős, lekötött figyelemmel néztem. Azután elolvastam egy-két kritikát, például a kultúra.hu-n Kovács Bálintot, aki olyan fölényesen söpörte és kezelte le a filmet, hogy kimondottan elszégyelltem magam, amiért számos ponton így megettem ezt az (idézem) „Ahogy Pistike elképzeli”-dolgot. Magabiztosságából ítélve a fiatal kolléga nyilván sokkal többet tud ötvenéves nők házassági és/vagy öregedési, önértékelési, bizalmi baleseteiről, mint például én, aki egy s másba inkább csak beleéltem magam. Jut eszembe, volt az indexen egy anyag a hosszú, boldog házasságokról. Na, gondoltam, lássuk, mit írnak mirólunk. Kategorizálták is a cikkben a házasságokat, de nem ismertem magunkra. Mindig ez van, amikor efféle témával találkozom a sajtóban. Hogy keresem a hasonlóságokat, és nem találom. Lehet, Egoyan többet tud, mint az index. Művészet – asszem ez ennek a neve. Ezt itt mind még tegnap este gondoltam. Azóta viszont annyi mást. Szigorított van megint. Újabb elesés, ezúttal arcra, amitől most úgy fest az anyukám, mint akit megvertem. Majd a szokásos dilemma: hívjunk-e orvost, ügyeletet, mentőt, amikor úgysem hajlandó menni sehová. (Ráadásul a legutóbbi vizitünk a sürgősségin nem az én érveimet erősítette.) De úgy néz ki, hogy a szivárvány sötétebb színeiben pompázó foltokon túl más baja nem esett. Más. Mostanra jutott el az ELTE a feldolgozásomban odáig, hogy kéri, bizonyítsam be: én vagyok az, akié a diplomám. Nem lesz egyszerű, de megpróbálom. Még másabb: „…az ember belső megérése irodalmi ízlés szempontjából abból áll, hogy lassanként rájön, hogy csakugyan nagy írók azok, akiket a hagyomány annak tart.” (Szerb Antal: A világirodalom története) Ágybérlők lettünk. Tegnap érkezett a bérágy, kórházi, korszerű, mindene állítható, és ami a fő, két oldalról rácsozható. Azt remélem, hogy az éjszakai, vak világba indulásos elesésekkel végeztünk. Más újság nincs. Szeretnék szántani, hat ökröt hajtani, de eggyel is megelégednék. Elkeserítően nagyon-nagyon hosszú az a lista, amiről kinézték tegnap az egyetemen, hogy nekem hányadikán hányra kell mennem szóbelizni. Olvastam a Criticai Lapokat, benne két írást a Katona Mizantrópjáról. Az egyiket – na azt hagyjuk. Viszont a másikat érdekesnek és gondolatébresztőnek találtam. Ez utóbbiban a szerző (Lénárt Ádám, nem emlékszem, hogy találkoztam volna a nevével eddig) szentel egy bekezdést Fullajtár Andrea, vagyis Arsinoé öltöztetésének. Erről eszembe jutott, hogy tűnődtem azon az előadás alatt, miféle elképzelhetetlen, felfoghatatlan eszközei vannak a jó jelmeztervezőnek, esetünkben Szakács Györgyinek. Honnan tudja tévedhetetlen biztonsággal, mit adjon egy színésznőre derékon alul (nadrág – harisnya – lábbeli vonalon), hogy a jólábú nő rosszlábúnak hasson? Vagy kell azért legalább próbálgatnia kicsit? „Nem, Andrea, ez nem elég, várj csak, nézzünk mást, faragjuk még a virgácsaidat!”? Most majdnem kommentáltam a POSZT-díjakat, de aztán eszembe jutott, hogy hogyisne, hiszen estig embargós. Bár akadtak orgánumok, amelyek ezt nem akceptálták. Ezt sem értem egyébként, hogy mennyi minden kiveszett, ez is például? Az elemi tisztesség/szakmaiság a sajtóban? Tán tiltakozó megmozdulás szervezésére ragadtattam volna magam, ha Mucsi Zoltán nem kap díjat a POSZT-on, ám erre nem került sor. Szamosi Zsófi díja is megelégedéssel és örömmel tölt el. Azon egy cseppet meglepődtem, hogy a Vadászjelenetek… nyert, de nincs kifogásom ellene. Azon is csodálkoztam kicsit, hogy Mohácsi Jánost a Parasztoperáért díjazták, nem az Egyszer élünk…-ért, amely sokkal jelentősebb előadás. De így legalább nem lett igaza az egyre… milyen jelző is kellene ide… megdöbbentőbb Vidnyánszky Attilának, ámbár élek a gyanúperrel, hogy ez a díjazottlista sem nyerte el az ő tetszését. Erre utal az is, hogy a debreceni színház nem vett részt a díjátadón, noha kapott díjat a Mesés férfiak szárnyakkal. Még annyit: A mizantróp különdíját úgy értékelem, hogy tisztelték, ámde nem szerették. Tegnap este jelen voltunk A Bandy-lányok premierjén a Belvárosi Színházban. Erről, köszönöm szépen, nem nyilatkoznék. Leszámítva azt a szélsőséges esetet, ha elfognak és kényszervallatnak. Mert akkor hamar megtörnék és kipakolnék. Törőcsik Mari többször elmondta Schwajda György kapcsán – legutóbb a POSZT-os beszélgetésen –, hogy miként reagált Anatolij Vasziljev a halálhírére. Úgy, hogy mi nem is tudjuk, kit veszítettünk Schwajda személyében. Ezen a kijelentésen kicsit értetlenkedni szoktam, mert biztosra veszem, hogy számosan akadnak Magyarországon, akik ismerték Schwajdát annyira, mint Vasziljev, netán sőt. Itt van például Spiró György, aki utódja is meg elődje is volt a szolnoki Szigligeti Színház igazgatói posztján. A mostani könyvhétre megjelent novelláskötetben, a Kémjelentésben szerepel egy írás A két igazgatók címmel. Nevek nincsenek benne, az egyik igazgatót Ravaszdiként, a másikat Balekként említi Spiró. Úgyhogy lehet, ha Anatolij Vasziljev elolvas(hat)ná, fel sem fedezné, milyen új vonásokkal gazdagíthatja a mű a Schwajda-képét. Mai: Szerb Antal Arisztophanészról A világirodalom történetében: „…karral énekeltette egész Athén fülébe ellenzéki és népszerűtlen politikai felfogását, megállás nélkül szidta a leghatalmasabb népvezért, Kléont, bár egy ízben meg is büntették nem-diplomatikus nyilatkozataiért, egyszer pedig Kléon megverette – de az senkinek sem jutott eszébe, hogy darabjainak előadását megakadályozzák. A leleményes athéniak a cenzúra intézményére nem voltak képesek rájönni.” Szabó Magda most megjelent Liber Mortisát olvasom, de nagyon nehezemre esik. A férje halálától kezdve írta füzetbe, a férjének, végeláthatatlan levélként, naplóként. Mázsás súly rajtam ez a könyv, rágondolni sem szeretek. Nyilván mert pont ettől rettegek, hogy ha eltotojázom majd a meghalást, akkor temethetek én, és maradok egyedül a szerelemmel. Ahhoz, hogy így sikerüljön a befejezés, a körülményeken kívül még hallatlan szerencse is kell. (Mindenesetre hat évvel beljebb vagyunk ezóta.) Nem nálam volt az autó, úgyhogy arra jutottam, villamossal és gurulós bevásárlós táskával elmegyek az Auchanba. A napfényes délelőtti utcán más személyeket a környéken nem is láttam, mint kicsi ősz öregasszonyokat gurulós bevásárlós táskával. Ez olyannyira rosszul hatott rám, hogy megtagadván a közösséget velük, kis híján visszafordultam. Elolvastam Rakovszky Zsuzsa VS című új regényét. Bizarr szenvedélytörténet a XIX. század végéről. Arra gondoltam közben, az is nagy csapás lehetett az úri Magyarországon, hogy aki gróf/grófnő volt, annak nem volt dolga. Fel sem merült mint szükséglet, hogy bármit csinálnia kelljen. Élt a vakvilágba a maga kedvére, amíg a családi vagyon kitartott. Nem vezet ez egészséges lelkülethez. (Testülethez sem.) Van családi jó hír: Máténk végzett a vizsgaidőszakkal, de szó szerint. Mind a tíz tárgyából levizsgázott. Ráadásul kettőből ötösre. Úgy látszik, mire lediplomázik – ezt februárra várjuk –, addigra belejön. Többszörös hurrá és éljen! Kisvárdán vagyok, és rögtön képben is. Kérdeztem egy itteni ismerőst, mi a helyzet a városban, hiszen már nem az a polgármester, aki korábban mindig volt. Erre ő ecsetelte az állapotokat. Én itt most csak a „reigi traugerek helyett új traugerek” fordulatot idézném ebből, mert az különösen ízes. A határon túli magyar színházak találkozója 60 milliós költségvetésű fesztivál, ebből idén 19 millió hiányzik, ami meg is látszik. Akadt meghirdetett előadás, amelyik pénz híján nem tudott eljönni. Nincsenek főiskolás produkciók meg "workshopok". És ami szintén fájó: nincs éjszakai lakoma(jegy). Ez utóbbi nem azért hiányzik, mintha így éhezne a népség, hanem mert a művház (rendezői) jobbján felhúzott ételosztó-étkező-italozó sátor táplálta az éjszakai szakmai-közösségi életet. Lehetőségeim szerint jöttem, de igyekeztem olyan napokat kifogni, amikor kedves színházaim lépnek fel. Mondjuk azt nem tudtam előre, hogy az Újvidéki Színház Puskás Zoltán rendezte Szentivánéji álomja táncelőadás. Kezdetnek látni László Sándor csillogó ezüst-arany ruhás, fehér szemüvegű, zselézett hajú Theseusát és Banka Lívia hastáncosnőszerűen öltöztetett Hippolytáját kűrbe fogni, ez megrendítő erejű csapásként ért. De aztán feltápászkodtam, és lassacskán magával ragadott a társulat, többet közt a szteppelő athéni munkásemberek, például a tüchtig Ferenc Ágota, a kicsattanó Figura Terézia és egy bamba-fancsali Balázs Áron. Este 11-től a szabadkai Kosztolányi Színház, Olivera Dordevic: Magyar kezdők(nek) avagy Madar(ski) bez muke. Tipikus Kosztolányi-produkció. („A magyar nyelv alapjajai”) Friss szellemű, elevenbevágó, játékos, kíméletlen, illúziótlan és kicsit szedett-vedett. Kisebbségi létről, nemzetiségek egymás mellettiségéről, előítéletekről, sovinizmusról, rasszizmusról. Újvidéki színháziak mellett ültem, olykor sírtak a nevetéstől olyasmin, amit én egyáltalán nem értettem. Innen tudom, hogy ez elsősorban nem nekünk (a.m. magyar magyar) szóló igazi színház, hanem belülre, nekik, maguknak, egymásnak. Azt mondta tegnap Uray Péter koreográfus-rendező az újvidéki Szentivánéji álomról szóló szakmai beszélgetésen, hogy két eset van. Az egyik, hogy itt most szeretgetjük és vállon veregetjük egymást a munkánkért. A másik, hogy kritikát fogalmazunk meg. Majd éles és teljesen jogos bírálattal illette a produkciót, onnantól kezdve, hogy hol volt itt Shakespeare, odáig, hogy felelős dolog-e minden egyébben profi színészeket éppen táncteljesítményük esendőségében kitenni a közönség elé. A további hozzászólásokból, elsősorban a rendező Puskás Zoltán feldúlt visszautasításából kiderült, hogy az első eset van. Délután-este egy munkanapnyi Csehov következett. Korrekt ismeretterjesztő Cseresznyéskert a komáromiaktól, Martin Huba rendezésében. Tóth Tibornak örültem eleve, mert őt egy igazi jó Lopahinnak valónak gondolom, és Bandor Évának, aki amolyan Arkagyinába oltott Ranyevszkaját játszott, színésznőset. Ezt követte a marosvásárhelyiek Platonovja a Várszínházban. Érdekes volt Harsányi Zsolt rendezése – ami alatt egyebek közt azt is értem, hogy nem pontosan tudom mire vélni. Az első rész közben nosztalgikusan elvágyódtam a nézőtéren ülő más, korábbi Platonovok felé (Keszég László Kaposvár 2000, Balázs Áron Újvidék 2004), a második részben azonban erőteljesen összeállt az összeomlás. Mindazonáltal ez Platonov-hiányos produkció maradt. Éjféltől a sepsiszentgyörgyi M Stúdió Mozgásszínház A behajtó című, háromszereplős fizikai-színházi bemutatója. Nincs mit hozzáfűznöm. Elhatároztam, hogy előadások után majd éjszakai társasági életet élek, összeszedem minden bátorságomat és odamegyek emberekhez, csoportokhoz beszélgetni, de ebből nem lett semmi. Mire fél egykor meg negyed kettőkor kikeveredtem a színházból, alig maradt járdányi erőm a szállásomig elbotorkálni. Önkínzón elvállaltam a szakmai beszélgetést a két Csehovból, jóllehet, mint tudjuk, nem erősségem az ilyesfajta nyilvános szereplés. Na de legalább meg is szenvedtem vele. Én egyébként azok közé tartozom, akik élőszóban enyhébben és óvatosabban fogalmaznak, mint cikkben. Talán mert úgy érzem, hogy sérelmesebb lehet kritikát kapni számos teljes testi mivolt jelenlétében, mint egy újsággal kettesben. De vannak kollégáim, akik ellenkezőleg gondolják, Gabnai Kati például azt szokta mondani, hogy a szó elszáll, az írás megmarad, és Nánay kolléga markáns véleményét is főként azóta ismerem, amióta hallgatom őt Kisvárdán. Aztán a MÁV így-úgy keresztbe tett, de késő este végül Budapestre értem. A szakmai klubnak nevezett pódiumteremben ki volt állítva (függesztve) több Kisvárdai Lapok-évfolyam. Ebből aztán az alábbi publikáció következett a tegnapi Kisvárdai Lapokban: Helyreigazítás A Kisvárdai Lapok 2007-es évfolyamának 2. számában a szakmai zsűri bemutatásakor tévesen írtuk, hogy Blaskó Péter A revizor címszerepét játszotta a Katona József Színházban. Természetesen a Polgármestert játszotta. Elnézést kérünk. Stuber Andrea nyugalmazott főszerkesztő Szabó Magda gyászkönyvében úgyis muszáj kiszabadulásnyi szüneteket tartani, úgyhogy közben elolvastam György Péter Apám helyett című kötetét. Rájöttem ennek kapcsán, hogy nemigen voltam soha részese emlékezetközösségnek. Még arra sem gondoltam eddig, hogy második generációs holokauszttúlélő volnék. Tessék, egy meg nem élt definíció rám. Tudok szebbet: kékségesen kék. Ezt írta valakinek a szeméről Rakovszky Zsuzsa a VS-ben. Ami a naplóm jelenlegi korszakát illeti, tulajdonképpen szerencsésnek mondható, hogy a téma hiánya épp egybeesik az íráskedv megfogyatkozásával és azzal, hogy a számítógépem rendszeresen kikapcsolódik.
Spiró György új kötete
kapcsán jutott eszembe, milyen érdekes, hogy nagyszerű fikciós regényeket alkot,
a novelláiból viszont feltűnően azok a jók, amelyeket a saját életéből írt, igen
szikáran. Ott van például az, amelyben az édesanyját elhelyezi Szabó Magda könyve közben pedig emlegettem magamban jó párszor Ortutay Gyulát. Forogjon csak a sírjában, itt-ott verje is össze őt a koporsója azért, amit Szabó Magdáról írt a naplójában. Egyébként 1990. február végén fejeződik be a Liber Mortis. Pár hónappal ezután, május 29-én mentem könyvheti interjúra Szabó Magdához, A pillanat című regénye megjelenése kapcsán. Vajon ha akkor írta volna még a Liber Mortist, belevett volna-e? "Édes Mindenem, járt ma nálam egy újságírólány az Esti Hírlaptól. Butákat kérdezett, de őszinte áhítat volt benne." Mai: Egy nyelvtörő a hajléktalanújságból: LENIN MAUZÓLEUMÁNAK LELINÓLEUMOZÁSA Ilyen nap nincs.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
