Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2011. október

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

         

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

         

 

1. szombat

Csütörtökön este Royal Orfeum, Csákányi Eszter Hajtűk című dalos estje. (Mint ember voltam jelen.) Maga a hely, a Royal hotel megvan nekem gyerekkoromból, apukám vasárnap délelőttönként a cukrászdájába járt a barátaival találkozni, és ebből olykor nekem is származott somlói galuska. (Mindet-mindet túlélte apukám a barátait.)

Nem mondom, hogy nagyon orfeumba valónak bizonyultam, mert engem például rettenetesen idegesített, hogy miközben Csákányi Eszter épp azt énekelte: „a tranzisztorkor hajnalán”, a szomszédos asztalnál ülő fiatal nők emelt hangon hosszan vitatták a pincérrel, milyen bort hozott vagy hozzon nekik. Egy színházban ilyenkor én rászólok vagy rápisszegek a zavargóra, de felmértem, hogy itt nem lenne helyénvaló a rendreutasításom. Nyilván ez az alapvető ellentmondása ennek a műfajnak.

Csákányi Esztert mindenesetre élveztem, főleg pazar volt, ahogy bőgve kiutasította a búbánatot a szobájából, meg ahogy a túrótorta szót énekelte, a Kazal-féle cipzáras szám pedig külön örömforrás.

Tegnap Göttinger Pál rendezővel vettem fel Ahol hely van-beszélgetést – részben azért is, mert nagyon megemelkedett mostanra a műsor résztvevőinek átlagéletkora –, a szokásosnál készületlenebbnek éreztem magamat, ettől nem voltam erőszakos a dolgok menetét illetően, úgyhogy elég jól folyt.

Azt mondta egy kollégám, hogy nem szeretne most az ELTE-n tanítani, kitéve lenni az én tekintetemnek, füleimnek és az ide írt szavaimnak. Természetesen tisztában vagyok avval, hogy a naplóm szinte mindig eljut azokhoz, akikről szó van benne, ennek tudatában nyilatkozom az egyetemi tanulmányaimról is, kifejezetten diplomatikusan. Élőszóban kíméletlenebb – üzeni kedves férjem az olvasóknak. De azt is hozzátette, hogy szerinte minden felsőoktatási intézménynek jót tenne olykor egy-egy érettebb, tapasztaltabb, atipikus hallgató véleménye.

vissza a lap tetejére

2. vasárnap

A győri Vaskakas Bábszínház épp húszéves. Kedves, családias, szakmailag ambiciózus, jó fej hely, ahol most negyedéves bábrendezőszakos hallgatókat fogadnak munkára. (A bábrendezés az szakirány az egyetemen, akárcsak a fizikai színházi rendezés.) Ennek eredményeként láttam tegnap Győrben három üde kis darabot, Borsószem hercegkisasszonyt, Jancsi és Iluskát Juliskát és egy Piroska és a farkas-variánst, kevés gyereknéző és sok jókedvű felnőtt társaságában.

Kéne-lehetne ecsetelni alaposabban (sőt kell is, a Revizornak), de szerzőnk fáradt, bús, nem győzi a győznivalókat és semmi kedve naplót írni.

vissza a lap tetejére

3. hétfő

A szabadkaiak Csáth Géza-produkciója, az Egy elmebeteg nő naplója tavasszal elmaradt nekem, mert a jegyem napján épp kórházba kerültünk anyukámmal. De mindenképpen be akartam pótolni, már csak azért is, mert G. Erdélyi Herminával, aki a főszereplője, váltottunk szót az előadásról a neten, és azt írta, hogy neki ez nagyon jó munka volt Dömötör Andrással. És tegnap a Tháliában úgy láttam, hogy tényleg. Dömötör mostanra olyan rendezőnek mutatkozik, aki tud magától különböző lenni, amit pozitív vonásnak tartok. Plusz a kedves szabadkai színészeim, Herminától Pálfi Ervinig és tovább. (Megdöbbentő, egyben gyönyörűségemre szolgáló, hogy milyen tökéletes volt a színpadi beszédük. Főleg a lányoké. Attól tartok, nem vagyok ehhez hozzászokva.)

Elfelé jövet szomorúan búcsút intettem a Thália Színháznak, mert az ilyen 1450 forintos szakmai jegyeket nem fogom bírni mostanában anyagilag, az biztos. Amikor a múlt héten jött a hír, hogy kedves férjem egyetemén kormányilag zárolták a szerződések kifizetését – ez a bérre nem vonatkozik, de hát az a legkevesebb –, akkor arra gondoltam (kis büszkeséggel), hogy mi együtt fogunk éhen halni a független színháziakkal. Ők azóta szerencsére megmenekültek.

Más. Amikor most elolvastam a Criticai Lapokban a Mészáros Máté-előadásról írottamat, jutott eszembe: azért egy AlkalMáté Trupp-produkció a hozzátartozói személyiségi jogok vonatkozásában lehet olyan kényes, mint mondjuk a napló az interneten.

vissza a lap tetejére

4. kedd

Hogy az első, próbaalkalom óta nem említettem, az nem azt jelenti, hogy ugrott a falmászás, hanem épp ellenkezőleg. Járok oda szépen hetente egyszer, egy 14 fős kezdő csoport tagjaként. (Hét fiú, hét lány.) Meg kell mondanom, sem ügyetlenebb, sem erőtlenebb nem vagyok a pajtásaimnál, amin nem is csodálkozom, mert világéletemben jó voltam minden sportban, és úgy látszik, hogy 51 évesen az ember fizikailag még nem különösebben ramaty, illetve van egy csomó mindenem, amim nem öregedett meg, még ha ez rámnézésre nem feltétlenül látszik is. (Jó, annyi panaszom van, hogy a rongyolódásra hajlamos ujjaim nem szeretik a magnéziát, amit csúszásellenítőként használnak a mászók, valamint a kissé kopott bal csípőízületemet szoktam érezni-érezgetni.)

Az edzés programja bemelegítő gimnasztikából, leesés/leugrás-gyakorlásból, technikázásból, kunszttanulásból, erősítésből és levezető nyújtásból áll. Az erősítő gyakorlatoknál szoktam némicske kedvezményt adni magamnak: kicsit előbb hagyom abba, mint a többiek. Amikor olyasmiket kell csinálni, hogy emeld fel az egyik lábadat, tartsad, emeld hozzá a másikat, akkor könnyedén beletörődöm, hogy ehhez nincs elég lábam.

– Erzsébet, ha nem tévedek! – fordult felém múltkor az edző.

– Nem, nem Erzsébet. Mielőtt ez tévesen elterjedne, tudatom fennhangon mindenkivel, Andrea a nevem, a lányokkal tegeződöm, a fiúkkal magázódom, kedves Tamás, ha nem tévedek.

vissza a lap tetejére

5. szerda

Hétfőn elhatároztam, hogy ha a kulturális menedzsment előadója harmadszor is Bán Jánosként említi Baán Lászlót, akkor helyesbítek. Ezen rendszeresen tipródom egyébként, hogy szóljak vagy ne. Ha a tanár kérdez valamit, ne én válaszoljak – gondolom –, hanem a pajtásaim. Legfeljebb akkor szoktam bemondani a választ, ha mindenki hallgat. (Evvel nem azt állítom, hogy mindig tudom a választ, mert sokszor nem tudom, sokszor mások tudják.) De azon az alapon állok, illetve ülök, hogy nem vagyok mérvadó. Ha egy előadást erősen szkeptikusan hallgatok végig, az nem okvetlenül jelenti azt, hogy az ifjú diáktársak számára nem lehet hasznos vagy szükséges.

A legnagyobb dilemmám az, hogy A holokauszt emlékezete Magyarországon 1989 után órán hogyan viselkedjem. Mert érzem, jól hasznosítható lennék. Csupa fiatal körülöttem, a tanárt is beleértve. Szinte mindent, ami a kurzuson eddig elhangzott, saját élményeimből, tapasztalataimból tudnék megerősíteni, illetve helyenként cáfolni, de nem akarok tolakodni, nyomulni.

A tegnapi tanítási nap különben kétségbeejtő volt. Nyelvelmélet órán – amit olyan tanárnő tart, akivel nagyon meg vagyok elégedve – egyebek mellett megtudtam, mit nevezett egy Bloomfield nevű néhai amerikai nyelvész kontrasztív disztribúciónak. Azt, amikor mondjuk a tál szó á betűjét kicseréljük a tél szó é-jére. De minek, minek kellene kicserélni, könyörgök?! A Zene és irodalom órán pedig avval nyitott az a lenyűgöző ember, hogy megkérdezte, ott voltunk-e vasárnap a Magyar Tudományos Akadémián, ahol Nike Wagner tartott előadást Lisztről és Wagnerről. Csend. Mindazonáltal az ő előadása számomra megint gyönyörűségbe torkollott. Utána pedig apukámhoz menet a villamoson egész úton azon vihorásztam magamban, hogy hallottam lelki füleimmel, amint azt válaszolja az osztály kissé idegesen: Naná, hogy ott voltunk......, hol máshol lettünk volna?!

vissza a lap tetejére

6. csütörtök

Egyszer élünk, avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe, újranézés. Csodálatos az első felvonás. Tartalma, formája, zenéje, ökonómiája (!), színészi játéka egyenként és együtt – mind nagyszerű. Kulka érezhetően bő örömét leli a játékban, és meggyőződésem, hogy a többiek is mind szeretik az előadást. Stohl értelemszerűen nincs. Kitűnő volt a tiszteletes szerepében. Alföldi van helyette, ő is jó, de vele egészen más a figura. Jól látszik, hogy a poentírozást alaposan megtanulta a Madách nagyszínpadán.

De most nincs több idő, menni kell az iskolába, ráadásul ma egy beszámolót is tartok, tök fölöslegeset, ezt sem így képzeltem, ááá, hagyjuk.

Mai:

Állítólag Metternich, amikor a szárnysegédje egy királyi bálon a fülébe súgta, hogy az orosz cár halott, azt mondta: Kíváncsi vagyok, mi lehet a célja ezzel.

vissza a lap tetejére

7.péntek

Tegnap, amikor feladtam a villanyszámlát, a postáskisasszony ezres helyett véletlenül tízezrest tett a visszajáróba. Ó, hogy fájt érte a szívem, amikor visszaadtam…

Ma sem veszek fel rádióműsort, mert megvagyok jövő vasárnapig. E héten Vándor Éva és Újréti László megy adásba. A végefelé beszélgettünk arról is, hogy vajon mi lesz a József Attila Színházban, de erről keveset tudtunk. Azóta már tudom, mi lesz, mert láttam a Régiposta utcában egy plakáton: októbertől ott látható Arbuzov Kései találkozása a Kossuth-díjas, Kiváló és Érdemes Művész Huszti Péterrel, a Déryné-díjas Érdemes Művész Piros Ildikóval, a Kossuth-díjas, Kiváló és Érdemes Művész Kerényi Imre rendezésében.

És eljött ez a nap is, amikor a Jobbik-MIÉP állami színházat kapott Budapesten. Az Új Színházban következő, szakmailag korántsem csábítóan ígéretes direktorváltásról* eszembe jutott: nyilvánvalóan van igény a színházigazgatók után mások leváltására is. De lehet, a színikritikusok esetében erre konkrétan nem lesz szükség. A színházról való általános leszoktatásunk egészen reális perspektíva mostanában. Melyikünknek lesz kedve ilyen színházakba járni? (Mindazonáltal tervezek menni, nézni és dokumentálni, amíg csak telik színházjegyre.) Gyanítom, fogom még irigyelni magamat, hogy volt egy-két jó évtizedem normális színházi nézőtereken. Vén koromra meg marad nekem hébe-hóba egy-egy sufni, pince vagy földszint kettő.

*Ismerem Dörner György munkásságát, szakmai ideáit és olvastam a pályázatát.

vissza a lap tetejére

8. szombat

Hát rosszul indult az új Pintér Béla, a Kaisers TV, Ungarn. Úgy kezdődött az előadás, hogy meghalt az Enyedi Éva anyukája, a Szamosi Zsófi. De aztán olyan élmény kerekedett a dologból, ami – mint színház – jótékony ellenanyagként hatott rám az Új Színház miatti lehangoltságot illetően.

Igen, vezetett út vissza az életbe, és legrövidebben csak annyit tudok mondani, hogy éljen Pintér Béla! Külön hálát érzek azért, hogy Mucsi Zoltán és Stefanovics Angéla is játszik a produkcióban. Az egészet megírtam valamivel bővebben az éjjel, estére felkerül a szinhaz.netre, én meg majd idepirítom a linkjét, addig is addig se.

vissza a lap tetejére

9. vasárnap

Voltaképp direkt kerültem A mi osztályunk környékét, mert hasznos és érdekes egy új darabot teljesen ismeretlen gyanánt látni. Tegnapelőtt a Szkénében már hallottam, hogy jól sikerült a Kamra bemutatója, aztán tegnap lemeóztam. Szép produkció. Szeretem azt, amikor egy előadás olyan, mint egy nagy út. Szerencsés esetben, amikorra a végére értünk, többet tudok vagy értek, mint amikor elindultunk. Ezt a produkciót bátran ajánlhatnám kötelezőnek a Holokauszt-órához. Ha nem jutottam volna arra ezen a héten, hogy ez a kurzus teljesen reménytelen sajnos.

Bodnár Erikáról akarnám mondani, hogy gyönyörű nagy élettudás sugárzik róla a színpadon. Ha ez nem félreérthető, sokkal inkább látszik élettudornak, mint színésznőnek. Talán ez is, hogy ennyire nem színésznős, talán ez is belejátszhatott abba, hogy életem egyik leglidércesebb interjúalanyának bizonyult.

Lehetne-kellene beszélni Takátsy Péterről, meg Rajkai Zoltánról is, őróla már rég kellene, de nem fogok bele, már csak annyit jegyzek meg ma, hogy Haumann Péter természetesen megint az ujja köré csavart engem.

Mai:

MINŐ HELYHEZET! – ezt Kölcsey írja a Nemzeti hagyományok című dolgozatában. (Sokat dödögtek akkoriban, ő is, Arany János is azon, hogy miért nincsen nekünk ősi magyar irodalmunk, dicső eposzok, ilyesmik régről.)

vissza a lap tetejére

10. hétfő

vissza a lap tetejére

11. kedd

Veszekedtem kicsit apukámmal felöltözésileg. Mert tudom, anyukám veszekedett volna, mondta volna neki, nagyra kerekítve a szemét: „Csak nem képzeled, hogy ezt veszed fel?! Akkor én ki sem megyek veled a temetésre!” De végül is nem erőszakoltam rá öltönyt, úgyhogy nagyjából egy spanyol polgárháborús veterán külsejét öltötte a kerekes székében.

Anyukám négy évvel ezelőtt nyilván elfogadta referenciának ezt, mert ugyanitt és ugyanilyen temetést kért. Azt is leírta, hogy ne legyen gyászbeszéd. Rendben van, gondoltam, de mint színházban szocializálódott személy, azt is gondoltam, csak kell valaki, aki verbálisan levezeti a dolgot, hogy mederben legyünk, vagy legalább azt tudjuk pontosan, mikor van vége. A bátyám ódzkodott a szerepléstől, én pláne nem kívántam plénum előtt sírva fakadni, így kedves férjemnek jutott a feladat, hogy elmondjon tíz mondatot, és szerintem nem tetszene neki, ha most ideírnám, hogy büszke voltam rá.

Azután kimentünk a ravatalozóból, 45-50 ember – Mátényi hiányunk volt, épp zárthelyit kellett írnia Győrben egy tantárgyért, és nem engedte el a tanár –, megnéztük, ahogy virágos szökőkút, zenés vízijáték a semmibe mossa anyukám hamvait.

Úgyhogy tudom, hogy most már nincsen anyukám sehol.

vissza a lap tetejére

12. szerda

Kecskemét, sötét színházépület. Na, itt ma nem lesz Bánk bán – gondoltam, aztán meglepetésemre kiderült, hogy a Ruszt Józsefről elnevezett üzemszínházban játsszák, úgy 80 néző előtt. Rendezte Bagó Bertalan. A díszlet szinte ugyanaz, mint a szabadkai Csáth Géza-produkcióban, két szinten négy fehér fach. Szabó Borbála „lefordította” a darabot, nyilván húztak is belőle, ettől a beavatkozástól tartottam ugyan, de megmaradt a dráma sodrása, élesek a helyzetek, a dialógusok, úgyhogy súlyos panaszom nincs emiatt.

Az előadás elején a darab végével indultunk, recsegő gramofonlemez hangjára (mintha csak összetévesztették volna a playbacket a flashbackkel), szinte operaparódiának látszott a játék. Ezt éppúgy nem könnyű értelmezni, mint a katonák (sőt Bánk) Horthy-korszakszerű* egyenruháját, vagy a befejezést, amikor is néma szereplők nagy fekete elemekkel bedeszkázták az egész kócerájt. De legalább lesz miről beszélgetnünk-találgatnunk a kollégákkal az Ahol hely van legközelebbi, Ítéletidő alcímű műsorában. (Énnekem egyébként tetszik a Gertrudist játszó Danyi Judit, ha egyedül maradok is evvel.)

Szerintem Bagó Berci azért a néhány, „fogalmad sincs, mi van az országban” tárgyú sorért rendezte meg a darabot, amit Bánk mond Gertudisnak. Vagy ha nem ezért rendezte meg, akkor azért, hogy azt higgyük, hogy ezért rendezte meg.

Utána még lezajlott egy sikeres Kritikus óra, hál’istennek nem én vezettem, hanem Csáki Judit, akinek könnyedén, magabiztosan jól ment ez a dolog.

* Közben egy kedves olvasó megírta, hogy ez ma a hadseregünk uniformisa, díszegyenruhája (sőt: díszelgője). És ha már lábjegyzetelek, megjegyzem még a kecskeméti produkcióról, hogy erősen Biberach-központú, amennyiben a Biberachot játszó Szemenyei János az előadás legjobbja. Csak ezt elfelejtettem tegnap reggel ideírni, mert siettem az iskolába. Az órarend naplóakadályozó tényező, ma (vagyis másnap, csütörtökön) is.

 vissza a lap tetejére

13. csütörtök

Véletlenül összefutottam tegnap egy színésznővel, beszélgettünk kicsit. Mondta, jó ideig el tudta tartani magát szabadúszóként, de ennek most vége. A szabadúszók helyzete reménytelenné vált, egyáltalán nincs munkájuk. A színházak nem tudnak vendégművészeket fogadni, örülnek, ha nem dőlnek be a pénzelvonások miatt. (A debreceni színház nem fog bedőlni, e tekintetben nyugodtak lehetünk. Az egyetlen színház, amelyiknek emelik a költségvetését. De meg is fogja ám Vidnyánszky Attila a pénzt! Ezentúl csak teljes árú jeggyel nézhetnek Debrecenben előadást a kritikusok, mint arról értesültünk a napokban.)

Tegnap a Katonában egy impozáns skót János vitéz ült mögöttem. Fiatalember piros-zöld kockás ingben, rajta piros, nyárias, ujjatlan, posztó huszármente, arany sújtásokkal.

A színpadon Bessenyei György A filozófus című műve ment, Gothár Péter kifinomult rendezésében, kitűnő színészek magas színvonalú előadásában. Hosszan tűnődtem, miért is. Végül arra jutottam, ez egy Mizantróp II. Nem a Zsámbéki Gáborét tekintve (bár bizonyos vonatkozásban talán azt is), hanem Gothár Örkény színházbeli Mizantrópjára gondolva. Látványos visszavonulás a művészetbe, a ronda valóság keserű, elítélő, szépkedő eltartása, míves stíljátékot előrenyújtó kezekkel.

Érdekes, A filozófus előadása szinte ugyanúgy ért véget, mint a kecskeméti Bánk bán. Szögek, kalapálás, a színház bedeszkázása. Remélem, én belül vagyok, nem odakint.

vissza a lap tetejére

14. péntek

Felejthetetlen látványelem volt Scherer Péter tegnap a kék metrón, amint ült az ülésen, lába előtt egy széles talán rolleren nagy méretű, fityegőkkel felszerelt kalitka, abban pedig egy békés tyúk üldögélt. (Esetleg kakas. Igen, taréja volt, azt hiszem.) Feltehetőleg én tudtam egyedül, hogy nem egy színészt látunk, hanem kettőt, mert ez az állat Scherer és Mucsi partnere A fajok eredetében. (De aztán a többi utas is megtudhatta, mert beszélgettünk.)

Este Egy nyári éj mosolya sajtóbemutató a Centrál Színházban. Mint ártatlan néző mentem, és tíz perc után tudtam, hogy ez nem az én műfajom, ennek le is vontam a konzekvenciáját. Folyton hurcolkodtak és énekeltek. Magát a zenét kifejezetten egysíkúnak találtam. A történet úgy festett, mintha egy romantikus szalondráma lenne a XIX. században valahol Skandináviában, de ha az ember jobban megnézte a dolgot, két perverz, abnormális házasságot láttunk, amiben én élvezetet nem leltem.

Tisztes, dolgos, számomra érdektelen produkció. Zenei vonalon: operai hangok, operetthangok plusz Nagy-Kálózy Eszter préselései. Színészileg: zömmel közhelyek, sablonok. Gergely Róbert sármos szándékú félszemöldök-emelintései, Törőcsik Mari gyönyörű rutinja, Szemenyei János beszorult dühe. A szünetig minimum ketten minimum két jelenetben autentikus színésznőként működtek: Eszter és Kovács Patrícia.

vissza a lap tetejére

15. szombat

Kedvelője és tisztelője vagyok Kovács Lajosnak, de soha eszembe nem jutott volna, hogy valakinek eszébe juthat Boguslawskiként. És úgy találom, hogy a Tivoliban tegnap este látott Az imposztor inkább engem igazol, mint Árkosi Árpád rendezőt. A személyiség a fontos – mondják a darabban, és kétségkívül súlyos személyiség Kovács Lajos, de még alkatilag sem olyan, mint amilyennek ehhez a szerephez lenni kellene.* Arról nem is beszélve, hogy a hódító Tartuffe-monológot nem tudta súgó nélkül elmondani, ami akkor is nehezen elfogadható, ha enyhítésül kéznél van a súgó a színen – Majzik Edit játssza kedvesen, súgónők súgónőjévé válva.

Meglepett most, hogy Spiró György mennyire sokszor a szánkba rágja a szövegben, milyen trükköt fog bevetni Boguslawski az előadás végén. De lehetséges, hogy szükség is van erre, mert például a mellettem ülő idősebb pár egészen tanácstalan volt az egyben adott első két felvonás után, hogy akkor most vége van?!

Lehetséges, hogy ma nincs ehhez a darabhoz érzékeny-értő közönség, amelyik például ismeri a Tartuffe-öt. Mégis azt gondolom, hogy amikor az ország is, a színház is ilyen nyomorított, mint most, egy jó Az imposztor-előadás – ez nem volt az – nagyon erősen, élesen tudna szólni.

* – Kend mire vár?

  – Mucsi Zoltán Boguslawskijára, instállom.

vissza a lap tetejére

16. vasárnap

Volt nekem, ugye, egy Woyzeckem, jól emlékszünk rá (én). Meglehet, hogy az nálam überelhetetlen, de egy Woyzeck a Katonában Ascher Tamástól, Tom Waitssel, Keresztes Tamással, hát ez igen izgalmasan csábító és vonzó. Úgyhogy el is mentem a nyílt próbára tegnap délelőtt. Mivel öt perc közelségből a legkönnyebb elkésni – nincs mód behozni útközben a hátrányt –, így elkéstem és nem akartak beengedni, mondván, akkora a zsúfoltság, már az állóhelyek is elfogytak. (Tudom, hogy az idei nyílt próbák mindegyikén óriási nézői érdeklődés volt. Arra gondolok nyugtalanul: ismerek olyat, akinek színházjegyre már nem telik, és örül, hogy pénz nélkül legalább nyílt próbát nézhet.) Szóval elég rámenősnek kellett lennem, hogy miután vagy 30 embert teltház miatt már elküldtek, engem – meg egy hozzám csapódó lányt – még beeresszenek, de lett is normális ülőhelyem a falnál a földön, pompás kilátással. (Véletlenül pont Máté Gábor mellé jutottam, aki rögtön átadta volna a helyét, de isten mentsen, hogy ezekben a vészterhes időkben épp én állítsak fel a székéből egy színigazgatót!)

Amit láttam, azt most nem mesélem el, csak annyit mondok: nem lennék nagyon meglepve, ha bizarr módon a Woyzeck lenne majd az évad „legjobb zenés/szórakoztató előadása”.

Ascher – aki külön élmény – Pilinszkytől egyebek közt az Apokrifet idézte: „És könny helyett az arcokon ráncok/ Csorog alá, csorog az üres árok.” Azt mondta, a nézőknek az előadásról úgy kell majd kimenniük, hogy ráncok lettek az arcukon. (De remélem, aki eleve ráncokkal megy be, az kap engedményt.)

Este elfáradtam a Kaleidoszkóp versfesztiválra, megnézni Kézdy György Ákombákom című önálló estjét. Mintegy szépítő gólt szerezve a rádióbeszélgetésünk után, merthogy eddig nem láttam ezt a produkcióját, amelyben Lázár Ervin, Orbán Ottó, Karinthy Frigyes, Zelk Zoltán műveit adja elő. Szép teljesítmény.

vissza a lap tetejére

17. hétfő

vissza a lap tetejére

18. kedd

Csak egy napig nem írtam, aztán máris három előadásról kellene beszámolnom, de most is csak sebtében. Az egyik az Ódryn a Szüleink szexuális neurózisai. Az ilyen 18 éven felülieknektől szoktam kicsit tartani, hogy esetleg elpirulok majd a nézőtéren, de ez speciel nem feszélyezett, ez speciel rendben van. Látszik a produkción, hogy jól, alaposan dolgoztak a növendékek Dömötör Andrással, aki rendezte. Vizsgaelőadás nekem arra van, hogy eltegyek magamnak leendő színészeket, most azt mondom: Simon Zoltán, Rétfalvi Tamás. A főszerepben Tóth Eszterről nem tudtam eldönteni, hogy nem elég természetes vagy nem elég furcsa, de valami híját éreztem az alakításának.

Nyíregyháziak Szegény Dzsoni és Árnikáját láttam még, Ladányi Andrea elképzelésében. Rózsaszínjei ellenére is kemény, kattogós, furcsa világ. Erőteljes vízió, ambiciózus színészi megvalósítás. Magamban kicsit büszke voltam a jó nyíregyháziakra, hogy a gyerekelőadás is ilyen magas színvonalú náluk.

Este Csongor és Tünde a Vígszínház házi színpadán. (Érdekes, mintha úgy nézném az előadások sorát, hogy mindegyik küld egy motívumot a következőbe. Ebben a kecskeméti Bánk bán átlépős-gumiszalagos fala ismétlődött meg.) A vajdasági Puskás Zoltán rendezte, és egészen biztosra veszem, hogy nem vagyok a célközönség tagja. A magam részéről gagyigyanúsnak találtam a produkciót, zenésségével, színvilágával, látványával, befejezésével. A színészeket természetesen nem hibáztatom, végzik a dolgukat tisztességgel, és a Mirigyet játszó Pap Vera még jól is jön ki a dologból. Az övé egy markáns alakítás. Sőt, egy dráma. Egy elhervadt, ám öniróniáját el nem vesztett nő drámája.

Ceterum censeo, cseréljék le a Vígszínház házi színpadának székeit.

vissza a lap tetejére

19. szerda

Dohogtam még magamban a Csongor és Tünde miatt. Hogy ezt az előadást, így, akár Eszenyi Enikő is rendezhette volna a nagyszínpadon. Egy stúdióba vitt Csongortól mégis azt várnám, hogy az alkotóknak valami személyes, intellektuális ügyük legyen evvel a feladványos Vörösmarty-darabbal. Hát itt nem volt. Vagy nem derült ki, hogy lett volna.

Ezenközben a nagyszínpadon Lengyel Menyhért Lenni vagy nem lennije megy, amit tegnap láttam. Kellemes, szórakoztató, jóféle vígszínházi előadás Marton László rendezésében. Nem ismertem ezt, pedig két film is készült belőle. Könnyed, szellemes vígjáték. Egyben szerelmetes színházi vallomás a Gestapo árnyékában, a németek által megszállt, 1942-es*  Lengyelországban. Lukács Sándor, Hegyi Barbara, Fesztbaum Béla és a többiek. Kedvesek.

Meg vagyok fázva rendesen. Remélem, nem fertőzök, mert akkor színházi előadások foghatnak miattam elmaradni. Miközben újabb fantasztikus előnyeit élvezem a diáklétnek. Elmentem egy kelmefestő-vegytisztító mellett, amelynek a kirakatára az van kiírva: ELTE-hallgatóknak 20% kedvezmény. Már mérem is fel itthon a család kelmefestési szükségleteit.

Mai:

Maguk persze most mondhatnák erre azt, hogy… – ez Szegedy-Maszák tanár úr gyakori szófordulata, amikor előad az Irodalom és zene órán. De nem hiszem, hogy volna akár csak egyetlen olyan eset, amikor tényleg mondhatnánk erre azt, amit aztán mond. Változatlanul rajongója vagyok a kurzusnak, csak épp a vizsgát nem tudom elképzelni. Hacsak úgy nem, hogy eltekintünk a rendes szereposztástól, és ő válaszol az én kérdéseimre. Pl. hogy mit szólt a Katharina Wagner Erkel színházi Lohengrinjéhez.

* Nem tudom, miért 1942-t írtam. Talán a film miatt, de azt sem tudom. 1939-ben játszódik persze.

vissza a lap tetejére

20. csütörtök

Szóval e heti Ahol hely vannak a kecskeméti Bánk bánról szóló beszélgetést vettem fel, Markó Róbert és Nánay István kollégákkal, akik feszesek voltak, én meg laza. Tegnap pedig Szamosi Zsófi volt a vendégem, jövő heti műsornak, mielőtt ma elindultak volna Svájcba a Szutyokkal. Nagy és forró volt a fejem, és a rossz közérzetemnek megfelelően ellenszenves némber voltam, sok kényszeres beszéléssel és erőltetett jópofáskodással.

Most futólag ágynak estem. Voltaképp kár, hogy nincs az iskolában hetes, aki bemondaná a mai órákon: hiányzik egy fő, otthon gyengélkedik.

Jut eszembe, Annamarink szóvá tette a „pajtásaim” szavamat. Szerinte ez olyan, mintha azt írnám: „kis hülyék”. És mivel egy pillanatig sem gondoltam azt, hogy „kis hülyék”, ezért a jövőben inkább szaktársaimnak fogom nevezni a diákkollégákat.

Érdekes egyébként, hogy a tanévkezdés óta eltelt másfél hónapban senki meg nem kérdezte tőlem az egyetemen, sem diák, sem tanár, hogy én különben mivel foglalkozom, vagy mondjuk hol voltam, mit csináltam idáig. Vagy azért nem, mert ilyen kérdés nem szerepel a közeg repertoárjában, vagy pedig azért nem, mert úgy gondolják, mostanra jutottam el az általános iskola – gimnázium – alapszak sor végére.

Mai:

Babits Mihálytól: „A tömeg sötét. Az emberiség tudata kihagy, mint minden tudat. A gondolatok azonban egymásba fogóznak a sötétségen át. Ez a gondolatmenet az irodalom.”

vissza a lap tetejére

21. péntek

Tulajdonképpen meglepett, hogy az Örkény Színház Pillantás a hídrólt mutat be, ezt az elnyűtt, elcsépelt, túldrámázott Miller-darabot. Gondoltam, talán azért, mert Mácsai igazgató kielégíteni kívánja színészeit, akik ezekre a szerepekre vágynak, de hát Csuja Imrének már megvolt Eddie Carbone Sopronban 2005-ben.

No, azt kell mondanom, rövid, szép, jól működő előadás. Sikerült feljebb húzni a drámát, fölé emelni a New York-i dokkoknak. Csupaszabb lett és világméretűbb. (A végén Epres Attila Alfierijének hangjából kihallatszott a háta borsódzása. Eper egyébként úgy beszélt, mintha valami amerikai film vagányát, mondjuk Philipe Marlowe-t szinkronizálná.) Meglepő a színpadkép – barna bőrgarnitúrák barnarózsás függönyök között –, bent ülnek végig mind a házbeliek, olykor énekelnek, tangóharmonikáznak meg dorombolnak (mármint dorombbal a szájukban). És ebben a bizarr, kiállításszerű, erősen akusztikus közegben a színészek pontosan elemzett helyzeteket játszanak el pszichológiai realizmussal. Egészen kiváló például az összes olyan jelenet, amikor az öt főszereplő egymás mellett szorong a pamlagon. Végig nagyon élnek a szemek. Ahogy Csuja a pillantásaival ártatlankodik. Vagy Für Anikó magabiztos nézése, amikor még azt hiszi, hogy tudja kezelni a férjét. Debreczeny Csaba (Marco) szigorú, merev, összehúzott szeme. Polgár Csaba (nemszőke Rodolpho) nevetős szarkalábai. Törőcsik Franciska fátyolos tekintete.

Gáspár Ildikó új fordítását játsszák. Jól boldogult többek közt a „nem oké”-val is. Csuja azt mondja az ügyvédnek. „Az”. Mi az? Hát „az”… tudja. Mert itt még köntörfalazva fogalmaz. Otthon Beatrice-nak már azt mondja: buzi. És az ember a nézőtéren nem arra gondol a sorstragédia nyomása alatt, hogy ó-ó, vigyázat, nehogy úgy járjunk, mint Eddie Carbone! Hanem hogy bármikor lebuzizhatnak vagy feljelenthetnek bennünket is. 

vissza a lap tetejére

22. szombat

Egy hónapja halt meg anyukám. Apukámnál víkendezem, csak hát folyton tüntetnivalók vannak odaát Pesten. Lassan ki kellene nyitni anyukám szekrényeit. Mi lesz a sok holmijával? – kérdezi apukám enyhén sürgetőleg. Nem kér kenyeret – mondom. Nem kér kenyeret.

Szerdán a rádióban nem Csenge, a szokott technikuskolléga volt a partnerem, hanem egy (sőt kettő) ismeretlen fiatalember. Túlbeszéltettek bennünket, úgyhogy hat percet faragni kellett, ami nem egyszerű, ha nem egy tömbben akarom vágni, hanem sok kis darabban, de ügyesen megoldottuk Csengével. Talán nem is lett olyan rémes ez a műsor. Gondolkodón beszélt a Zsófi. És sokat nevettünk. (Ha van egyáltalán valami, amit szeretek magamban, az a szerénység hallani magamtól, az a nevetésem. Erre akkor jöttem rá, sok évvel ezelőtt, amikor visszahallgattam a Darvas Iván-interjúmat, amit magnóval csináltam.)

Mai:

Egy mondat Márton László Árnyas főutcájából, amely a Holokauszt-órára kötelező olvasmány. (Nádas Péter-szerű mondat.)

Vajon nem éppen az a súlyos ellentmondás teszi-e az embert emberré, hogy egyrészt mindennek, amit csak elgondol vagy észlel, főleg pedig amitől retteg vagy amit remél, megpróbálja kijelölni a kezdetét vagy a végét; másrészt azonban e határok kijelölése révén a félelmek és a remények tárgyait, illetve magukat a reményeket és a félelmeket is mindjárt átviszi a határ túloldalára?  

vissza a lap tetejére

23. vasárnap

Azt mondják a tapasztaltak, hogy egy tüntetésre tizedannyi ember várható, mint ahányan a Facebookon bejelentik előre a részvételüket. Ezt a Dörner-Csurka színházvezetők kinevezése elleni tegnapi demonstráció rendesen túlteljesítette. Szépen zsúfoltan tele volt a Dalszínház utca. Sokan jöttek el színháziak és sokan nem színháziak. Hogy nem csupán pár száz ember lesz, azt már akkor sejtettem, amikor felszálltam Kelenföldön a villamosra, és láttam, hogy a kocsiban akad még egy-két utas, aki valószínűleg ugyanoda tart, ahová én. (És tényleg.) Októberi tüntető arról ismerszik meg, hogy a tetthelytől ilyen távolságban még egyedül van, jól felöltözött hideg ellen (sapka, sál) és nincs csomagja.

No, voltak beszédek-szereplések, amik tetszettek nekem (pl. Fodor Tamásé), voltak, amik nem (pl. Bitó Lászlóé), és voltak, amiket sajnos nem lehetett hallani-érteni onnan, ahol álltam (pl. Mohácsi Jánosé, Upor Lászlóé). Amikor Hegedűs D. Gézát láttam felviharzani a színpadra, már előre vigyorogtam. Ismervén D. Gézánk szónoki gyakorlatát Kisvárdáról, tudtam, forradalmi magánszám várható.

Másfél óra után elkezdtem fázni kicsit, és ekkor kötelességtudón távoztam. Úgyhogy Nádasdy Ádámot, pláne Fábry Sándort már nem hallottam.

Mai:

A jó ünnepen érezni tanulunk – ezt Gabnai kollegina írja a legújabb könyvében, amelyet kéziratban olvasok épp.

vissza a lap tetejére

24. hétfő

A villamosprognózis Kelenföldön nagy tömeget jelzett előre. Kedves férjemmel a mozgalomban találkoztunk, délután. Ő nekem kiváló ülőhelyet biztosított a hídkorlát megfelelő pontján, ahonnan jól láthattam például azokat az ismerősöket, akik március 15-én ugyanott álltak, mint most. Sok rég nem látott ismerőssel találkoztunk, mindenkinek megörültem, volt köztük, aki nemigen örült vissza, úgyhogy lehet, a megörülést is jobban meg kell fontolni.

Ami a programot illeti, megállapítottam, hogy lassan azért megtanuljuk ezt a tüntetésdolgot, például a szervezők, például a fellépők, például a szónokok. A beszédek – főleg a két fiatalemberé – jobbak és hatásosabbak voltak, mint a tavasziak.

Írta egy kedves olvasó, hogy hónapok óta olvassa a naplómat, és most már lassan kukkolónak érezné magát, ha nem mutatkozna be. Szeretem az ilyen nyílt sisakos, kölcsönösségesen kezet nyújtó olvasókat. Egyébként néha vágyom arra, hogy egészen másféle naplót írjak. Ennek azonban nincs jelentősége, mert semmit nem tudok máshogyan csinálni, mint ahogy csinálom. Kedves férjem szokta nekem mondani olykor, hogy másképp kellene gondolnom dolgokat. De gondolni meg végképp csak úgy tudok, ahogy.

Mai:

(Ez talán volt már egyszer „mai”. Akkor ez egy hasonló nap lehet.)

 

Fodor Ákos: Kimittud

 

Van, ki gyorsan fut.

Van, ki gyorsan olvas, ír.

Én gyorsan érzek.

vissza a lap tetejére

25. kedd

Azt még nem is mondtam, múlt héten volt egy kedves svájci olvasó, aki innen értesült Pintér Béláék vendégjátékáról, és a naplót lecsapva azonnal szaladt is boldogan jegyet venni a Szutyokra :-)

Most pedig megosztom azt a baljós előérzetemet, miszerint én a szemeszter végén egy véres, sötét, csúfos vizsgaidőszakba fogok beleszaladni. Elsődleges oka ennek az lesz, hogy egyetlen tantárgyból sincs tankönyv vagy jegyzet. Hanem hosszú olvasmánylistákkal láttak el bennünket, azokból kell készülni, sőt a legtöbb kurzusnál egyik óráról a másikra is mindig át kellene tanulmányozni egy-egy adagot. Ezt nekem ritkán sikerül abszolválnom. Még ha elég lenne érte leülni éjjel a számítógéphez, akkor lenne esély, de nincsenek fenn az anyagok az interneten, hanem mindent különböző könyvtárakban kell összeszedni, ami csak nagyon korlátozottan fér bele az életembe. Ráadásul volt már olyan, hogy egy négylapos folyóiratcikkért elvergődtem egy nem közeli könyvtárba, és miután elolvastam, úgy éreztem, ezért a cikkért a lábamat nem volt érdemes kitenni otthonról.

Szóval egyrészt van a nagy homály, a sok tudnivaló, másrészt meg a fojtogató kétségek, hogy ezeket tényleg érdemes-e tudni. A tegnapi Narráció és metafora szemináriumon kiderült számomra, hogy én itt a naplómban az átélés/cselekvés – írás – olvasás hármas mimézise folytán a narratív identitást valósítom meg. Ám nem érzem, hogy ettől a tudástól okosabb lennék. Legfeljebb tudományosabban tudnék naplót írni. De ne legyek inkább szenvedő igeragozás?

vissza a lap tetejére

26. szerda

Idén lemaradtam a szokásos őszi véradásról az önkormányzatban, de szerencsére az egyetemen tegnap lehetett pótolni. Bár jobban szeretem, ha közben Ascherral lehet szemezni, nem antik bölcsészkari elöljárókkal.

Boldogtalanok Kecskeméten. Én Szász Jánosban tulajdonképpen már évek óta el vagyok bizonytalanodva, a Radnóti-beli Füst Milánja pedig különösen rossz emlékem. Ez most formás előadás, sok prapírral, tangóharmonikával, táncokkal, drámával, de nem voltam jó befogadója. Lényegileg éreztem érdektelennek, üresnek. Kőszegi Ákosnak, aki erős színész, szinte karizmatikus, itt volt a lehetősége, hogy egyszer ne egzaltált férfit játsszon, de nem ragadta meg. (Pedig ha Húber Vilmosnak ennyire rosszak az idegei, akkor szerintem már rég meg kellett volna ölnie valakit vagy magát.) Bognár Gyöngyvér Rózája figyelemreméltó, főleg a hangja vonzó, a Vilmát játszó Trokán Nóra pedig ígéretes fiatal színésznőnek mutatkozik.

Mai:

Két ember beszélget. Ezt a nyelvészeti pragmatika úgy fogalmazza meg, hogy a beszélő-hallgatók az általuk megértett beszédhelyzetben konstruálásokat hajtanak végre. Elhoztam – mondja az egyik. Tedd le ide – mondja a másik. És nahát, megértik egymást, anélkül, hogy pontosabban megneveznék, mit hozott el az egyik és hová tegye a másik szerint. Na és ezt a jelenséget a nyelvészeti pragmatika úgy nevezi, hogy episztemikus lehorgonyzás. Ugye, ugye? Hogy így egészen más?!

vissza a lap tetejére

27. csütörtök

Nem tudtam semmit előre a Punk rock című darabról, amit a Pesti Színház mutatott be Eszenyi Enikő rendezésében. De az előcsarnokban megláttam a pécsi egyetemi lövöldözés áldozatának fényképét, meg két újságlapon egész tablót a norvég borzalomról, és ez útba igazított. Innentől kezdve úgy néztem az angol gimnazisták történetét, hogy vajon az agresszív, az áldozat, vagy a labilis típusú diák fog majd pisztolyt ragadni a végén.

Természetesen azt nem tudjuk meg a darabból vagy ebből a jól működő előadásból, hogy miért történt ez a (tágabban: az ilyen) tragédia, és miként lehetne megelőzni. De az például kiderül, hogy a helyzet bonyolult, a tettes egyszerre tudja magára venni bűnösség és áldozatiság vonásait, és hogy képes a vérengzés közben akár igazságosztó szerepet is betölteni. Varju Kálmán nagyszerű alakítást nyújt. Azt hiszem, a Harmónia óta nem láttam ennyire jónak.

Elnéztem Varju Kálmánt Telekes Péterrel, ahogy ültek, eszembe jutottak A modell előadásából. Avval a darabbal kezdtek ők itt a Pestiben 2005-ben, azóta ki merre hogyan szakmailag. Meglepően illúziókeltő különben a színészgárda. Jól elmennek gimnazistáknak, Karácsonyi Zoltán is, aki pedig már inkább a negyvenhez jár közel, mint a harminchoz. Megállapíthatjuk, leszögezhetjük, remekül tartják magukat.

Mai:

Illetve a tegnapi tanítási nap kedvenc terminus technicusa: dinamikus idővetemítés. Időbeli illesztést jelent, arra a problémára találták ki, hogy a mesterséges beszédfelismerő nem tud mit kezdeni az emberek beszédének időtartambeli különbségeivel. (Mármint nem úgy, hogy az egyik sokat beszél, a másik meg keveset.)

vissza a lap tetejére

28. péntek

Értékelem az Operettszínház musicalsztárjait – azt is helyénvalónak, sőt megtisztelőnek tartottam, hogy Dolhai Attila és Polyák Lilla adták át idén a kritikusdíj gálán a legjobb zenés előadásnak ítélt díjunkat –, úgyhogy gondoltam, elhívom egyiküket a rádióműsoromba beszélgetni. Elsőre Szabó P. Szilveszter jutott eszembe, mert színészileg őt látom a legizgalmasabbnak, de Szinetár Dóra is érdekes lánynak tűnik, Bereczki Zoltánt eleve kedvelem a zsöllyéből, aztán megszólalt a nyíregyházi szívem, és Mészáros Árpád Zsolt lesz a vendégem ma, aki Gólya úr pici szerepét játszotta abban a Nyitott ablak-előadásban, amelyben én dramaturg gyanánt Nyíregyházára huppantam.

Remélem, Árpi beesik időben. Mostanában folyton eltévednek vagy elkésnek az interjúalanyaim, és az a közvetett tapasztalatom, hogy a GPS-eknek nincs bemutatkozva a Keveháza utca, ahol a rádió székel. 

Mai:

A jó férfi a hátával beszél – ezt a keleti mondást a japán szaktársnőmtől hallottam a tegnapi teatralitás szemináriumon, amikor gender témában beszámolt nekünk a japán társadalomban élő férfiképről.

vissza a lap tetejére

29. szombat

Nemigen szoktam a rádiós beszélgetőtársakat még a felvétel előtt bekonferálni itt, és lám, most, hogy megtettem, rögtön dugába dőlés lett az osztályrészem. Késő délelőtt lemondta Árpi, el kellett utaznia, nekem pedig gyors határidővel beugrót kellett szereznem, mert nem olyanok most a viszonyok a rádióban, hogy ha akad az embernek hangtechnikusa egy órára, akkor elszalaszthatja a műsorkészítési lehetőséget. Facebookos összefogással találtam meg Szikszai Rémuszt, ő lett a mentőangyal, és már amikor beköszönt a műsor elején, elégedetten bólintottam, hogy profival van dolgom, akinek egyáltalán nem idegen a mikrofon. Nagyon jól jártam vele, igazán kitűnő interjúalany.

Este a Tarelkin halála bemutatója az Örkény Színházban. Amikor megláttam a színpadon Debreczeny Csabát nagyjából olyanná maszkírozva, mintha Máthé Zsolt lenne, azonnal nem értettem, miért nem Máthé Zsolt játssza Debreczeny Csaba szerepét. De ezt most ne úgy vegyük, hogy reklamálok, hiszen módfelett kedvelem-becsülöm Debreczeny Csabát és jelesül játssza a szerepet. A többiek is – Vajda Milán, Epres Attila, Takács Nóra Diána, ebben a sorrendben – igen szépen dolgoznak. De nem élveztem. Érthető persze, miért mutatja be és rendezi meg Mácsai Pál Alekszandr Szuhovo-Kobilin vígjátékát. Csak nem elég jó szerintem. Innen nézve nem elég hideglelős, onnan nézve nem elég mulatságos.

Mai:

Fodor Ákos: Korszerű önvédelmi fegyver

 

vállról indítható

rándítás

vissza a lap tetejére

30. vasárnap

Kétszer volt szerencsém eddig Sütő András Káin és Ábeljéhez, az egyikből Molnár Piroska ős(család)anya Évájára emlékszem, a másikból Fazakas Júlia tünemény-Arabellájára, akinek valóban csillagpor volt a vállán (szimbolice). Most Egerben láttam a darabot. Nem szerettem volna elmulasztani, hiszen programadó, emblematikus produkció az igazgató-rendező Blaskó Balázs részéről. Egyáltalán nem nézhetetlen, egyáltalán nem gagyi előadás. Székely László díszlete igen szép, és a színészek is többé-kevésbé méltányolhatóak, bár engedményeket azért kell tennünk, Marjai Virág merevségét például jóindulatúan avval magyarázhatjuk, hogy Arabella másik bolygóról jött, tehát földönkívüli. Csak hát nehéz eltekinteni attól, hogy a színrevivők eléggé eltekintettek a mű velejétől.

Érdekes, hogy a színházak és a nézők hajlamosak közös megelégedésre feláldozni a magasztos unalom oltárán ezt a drámát, miközben ez – retorikájának, formájának, közegének voltaképp ellentmondva – lényegénél fogva afféle underground darab: kifejezetten a hatalom ellen bujtogat. (Magától értetődik, hiszen Sütő András a Ceausescu-korszakban írta.) A szerző rokonszenve Káiné, akinek nem tetszik a rendszer, nem akar folyton engedelmeskedni, hanem tiltakozik, lázad és lázít. Ahhoz, ugye, hogy a „remény színháza” jegyében lehessen bevetni a Káin és Ábelt, nem szabad tudomást venni a fő mondanivalójáról, és valóban szükségesnek látszik megtoldani néhány, számomra ismeretlen eredetű Sütő(?)-sorral a végét, miszerint Arabella a reménység jeleit emlegeti. (Plusz még odavetítették a díszletre a megfeszített Krisztust, ami további nehezen elhelyezhető asszociációkat hozott képbe. Némi tűnődés után arra jutottam: flesbekeltünk az időszámítás kezdetén.)

vissza a lap tetejére

31. hétfő

Meghallgatván tegnap a rádióadást, megerősítem, amit a felvétel után éreztem: hogy Szamosi Zsófi szépen és érdekesen gondolkodott hangosan, én meg, mint egy kerékkötő rákfene, folyton beleszóltam és megakasztottam. Kevesebbet kell beszélnem. (Miközben, rádióstúdión és házon kívül már jószerével alig beszélek. Mogorva öregasszonynak ígérkezem, annyi biztos. /Bár vannak kissé kétségbeesett ellenpróbáim./)

Tegnap este A gondokságon jártam a Sufniban. És már látom, hogy ez voltaképp egy jópofa tévésorozat lesz, az élő színház varázsával. Olyasmi, mint azok a végeláthatatlan amerikai bűnügyi tévéműsorok, amelyekben nyomozó vagy helyszínelő vagy igazságügyi csapatok a legmodernebb technikával felszerelkezve vetik magukat a gyilkosok után. No de ez hazai. (Volt egy pillanat, amikor azt hittem, mindjárt feljönnek hozzám, mármint a házunkba.) Kocsis Gergő, Rajkai Zoltán, Dankó István, Ötvös András, Pálos Hanna, Mészáros Béla, Rezes Judit és a nagy Kun. Fogják még felszabadultabban élvezni.

Túlságosan rövid volt! Ha tennének bele 15-20 percnyi reklámot, még tovább lehetne ott jófélén üldögélni.

Mai:

Illetve visszatérve még Blaskó Balázsra, aki ezt nyilatkozta az Új Színház kapcsán a Magyar Fórumban:

Jelenleg szélesebb körből tiltakoznak, mint az én kinevezésemkor.

Ezen muszáj volt elmosolyodnom. Van neki ez a kis öröme, hogy ellene mégsem tiltakoztak ennyire. Így lehet ő még középmezőny is.

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra