|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2012. december
Nem írtam naplót a napokban, mert nagyon nyomasztott, hogy lesz a temetés, aztán az, hogy van a temetés, aztán az, hogy volt. De most már írok. Esett közbe egy színház kedden, A 2. váratlan szerelem (talán majd visszatérek rá), meg két rádióműsor felvétele: egy beszélgetés Forgách Andrással, a másik pedig Pásztor Erzsivel. Úgy vagyok a rádióval, hogy amikor Ahol hely vant készítek, viszek magammal mindenfélét. Kinyomtatott kérdéslapot, mert előfordul, hogy a szerkesztőségbeli nyomtatóból kifogyott a tinta. Egy kis csokit vagy gyümölcsöt, hogy a hangmérnök kolléga kapjon valami honoráriumot a munkájáért. Szintén csokit a vendégnek, valamint ásványvizet, ha kiszárad a torka beszélgetés közben, ihasson. Poharat, mert a bentieket már nem lehet meggyőzően tisztára mosni. No és most, amikor Pásztor Erzsit várva tűvé tettem a stúdiót egy ép és egészséges székért számára, egy olyanért, amelyik nem rongyos-foszlós, lábainak száma hiánytalanul négy, az ülőkéje rögzítve van a szükséges pontokon, és nemigen találtam ilyet, akkor rezignáltan megállapítottam, hogy alighanem széket is hoznom kell magammal a továbbiakban. A műsorok nem lettek rosszak. Mai: Micsináljak, én akkor is tudok nevetni, amikor bánatos vagyok és épp kondoleálnak nekem a ravatalozó előtt. Mondja ott az unokanővérem: – És vigyázzál magadra, mert nagyon… – …rosszul nézek ki? – Nagyon! A zöld kilences* tegnapi premierjéről a Vígszínházban. (A zömöt igyekezve meghagyni az írandó kritika számára.) Talán a kaposvári Luxemburg grófjánál gondoltam ezt legutóbb, hogy Ascher Tamásban van valami öreges, bölcs derű és életszeretet. (Pedig nem is öreg. Az 1997-es Luxemburg grófja idején meg pláne nem. A nem öreg alatt azt értem, hogy Ascher kapcsán semmilyen vonatkozásban nem jutna eszembe az a szó, hogy öreg.) Nem átütő, nem fergeteges darab a Darvas Benedek-–Hamvai Kornél–Varró Dániel szerzőhármas műve, de nagyon rendes, megmunkált, színvonalas zenés szórakoztató produkció. Szépen helyén van a Vígszínházban, illik oda a szó legjobb értelmében. Itt-ott már-már igazán jó is. Akadnak műfajbarát szereplők, például Fesztbaum Béla. Vagy Járó Zsuzsa, vagy Péter Kata. (Péter Kata szívmelengetően úgy néz ki Vay Sarolta/Sándorként, mintha a hasonkorú Ruttkai Éva adná a szerepet.) Csőre Gáborról speciel nem gondoltam volna, hogy kiált utána egy ilyen békebeli főszerep, de nagyon fess korabeli szélhámosnak mutatkozik. (Azt nem mondhatni, hogy felszabadultan játszik, de talán majd az is megjön.) A gyenge láncszem a főhősnőt alakító Réti Adrienn, akinek nehéz is a dolga, nem is nagyon megy neki, és még a jelmeztervező is pikkel rá. Nem tudom mással magyarázni, hogy úgy öltöztetik fel, mintha vízből jönne. De nem ám tengeri sellőként, hanem majdhogynem fókajelmezben, sárga úszósapkával, vízihullai sminkkel. Szegény – mondom. (Miközben hallom a fertőzött fülemmel, hogy mondja ugyanezt Kállai Ferenc Orgonja Tartuffe-ről.) * Valahogy épp elbambultam abban a pillanatban, amikor a zöld kilencest először említették az előadásban, így aztán fogalmam sincs, hogy ha a zöld kilences nem Albert Flórián, akkor micsoda. Illetve az kiderült utóbb, hogy egy kártyalap, amelyet egész előadás alatt üldöztek. Félő, hogy már sosem fogom megtudni, miért. Halpedikűr – ez van kiírva egy magaslati kirakatra a Kossuth Lajos utcában. Felteszem, olyan lehet, mint a kutyakozmetika. Odaviszi az ember a halát, aztán rendbe teszik a lábát. Erdős Virágról tartok ma előadást a genderes tanegységbe eső irodalmi szemináriumon. Ennek kapcsán rájöttem, szeretem Erdős Virágot. Egyrészt mert van humora (ezt a színdarabjaiból tudom), másrészt mert nem egy elefáncsonttornyos író, hanem épp ellenkezőleg, nagyon is rajta tartja az ütőerét. Ez például a legutóbbi verse-versszerűsége a múlt pénteki ÉS-ből. Lenni jó című kötetét a múlt héten vettem ki a Szabó Ervin Könyvtár Andrássy út 52. alatti fiókjából (döbbenetes hely egyébként, málló, omladozó, bedeszkázott körgangos bérház első emeletén). Bele van írva az első oldalra, hogy Olvasóimnak szeretettel, Erdős @----)--)--)-- Ez igazán helyes.
Láttam annak idején a Vígszínház sátorban az Angyalok Amerikábant,
nemigen ragadott meg. Lukács Sándorra és HDG-re emlékszem, meg arra, hogy nem
tűnt jelentős drámának a mű. Most itt van a Nemzetiben, Andrei Serban
rendezésében, Alföldi Róberttel, Kulka Jánossal, László Zsolttal, Stohl
Andrással, Szabó Kimmel Tamással a főszerepekben. (De leginkább a nők tetszettek
nekem, főleg Söptei Andrea, aki pazarul légtornászott is a levegőben. Úgy
éreztem, szívesen Tulajdonképpen sokáig, majdnem végig vártam az előadás alatt, hogy elkezdjen érdekelni a darab, de ez nem következett be. A második részben a Szovjetunió, a veterán szónokló elvtárs (Udvaros Dorottya) és a peresztrojka előkerülését nem is igazán értettem. A legvégét, azt viszont jól lehetett érteni. Hosszú volt, már csak azért is, mert az AIDS világnapja alkalmából az amerikai nagykövet is ellátogatott a színházba (a görögös nevű asszony), mondott kis beszédet is a színpadon, és helyesen tudott integetve-mosolyogva elköszönni. Utána siettem haza, díszletmunkások voltak szintén fürgék, ők érték el az első villamost meg én. Onnan lehetett tudni a díszletmunkás mivoltukat, hogy beszélgettek a villamoson: – Annak a zöld-sárgásnak mi is volt a címe? Ördögök? – Az. Nyíregyházi túra, első etap: Karnyóné a kamarában. Érdekes ez (ill. nem is érdekes, mert normális esetben teljesen normális), hogy elkezdődik, és percek alatt kiviláglik: rendezővel állunk szemben, aki elgondolta a darabot, látta magában az előadást, és erről érzékletesen tudósítani képes díszlet, jelmez, zene, fény és színészi elrajzolás útján. (A címszerepet adó Pregitzer Fruzsinát percekig tartott felismerni.) Esetünkben Keresztes Attila az illető rendező, nem voltam meglepve, nem csalódtam – láttam már erdélyi munkáit. És vannak ambiciózus alkotótársai, a nyíregyi színészek, akik láthatólag odaadóan és kreatívan dolgoztak. (Nagyidai Gergő például milyen minuciózusan eljátszik magában Samuként.) Maga Csokonai is színre lép Balogh Gábor alakításában, erről eszembe jutott, hát mit szólna, tényleg, a Vitéz Mihály. (Kazinczy Ferenc a nekrológjában Csokonai mizantrópiáját és cinizmusát emlegette, egyebek közt ezen is alaposan besértődtek a debrecenyiek, aztán levelek özönében folyt a kimagyarázkodás.) Nem mindent értene a szerző, a mai poénokat biztosan nem, a szöveghez is hozzá kellene igazítania a fülét nyilván, de talán érezné, hogy nagyjából kihozták a dologból, amit ebben a furcsa mai világban kihozni lehet. Második etap: Lila ákác. Kicsit tartottam ettől a Szép Ernő – Kovács Dániel párosítástól, erősítik-e egymást, vagy ha nem, melyikük az erősebb? A szereposztást eleve rendhagyónak találtam, mert Széles Zita nem mignon, nem lehet kicsi, hamvas, fittyfiritty Tóth Manci, Horváth Sebestyén Sándor pedig nem egy lezser szépfiú Csacsinszky-típus. De végül is az derült ki, hogy van minimum egy-egy figuraazonos vonásuk: Széles Zita Mancija tud szerényen szeretni, Horváth Sándor Palija pedig tud szenvedni. Úgyhogy a (tartalmi) harmadik felvonás eleje, amikor hőseink összejöttek és viszonylag boldogok, az nem is ment nekik jól. De különben egészen szépen elműködtek a színpad kék-zöld-piros lufijai között. Ha nem lennék fülig a gyásszal, könnyet ejtenék Hollósi Frigyesért. Jó színész és helyes ember volt, fáj a szívem érte. Még az Angyalok Amerikában kapcsán akartam említeni, hogy Stohl András voltaképp egy kartonból kivágott, életnagyságú emberfotót játszik el, olyan mosollyal, olyan tartással. Az jutott eszembe róla, hogy nyáron New Yorkban a 42. utcában, a panoptikumhoz közel, egy mozi előtt Morgan Freeman állt a járdán. Bizonyára sokan odamentek hozzá, megszólították, meglapogatták. Felteszem, ezért kerítették körül kötélkordonnal másnapra. Tegnap Vasvári Emese volt a vendégem a rádióban. Elvarázsolt lány, úgy találtam. Olykor hosszan hallgatva gondolkodott, és nem mindig egészen értettem, amiről beszélt, de úgy voltam vele, nem baj, majd ki-ki próbálja meg saját maga értelmezni, aki hallgatja. Egyszer közben megszólalt a telefonja, sokáig keresgélte, majd felvette, és ahogy az a tömegközlekedési eszközökön szokás, bemondta, hogy hol tartózkodik éppen :-) Nem mondom, ha az első öt műsorom egyikébe esett volna interjúalanyként, talán pánikrohamot kaptam volna a felvétel alatt, de most már nemigen jövök zavarba. Sejtelmem sincs, van-e ennek a tegnapi beszélgetésnek füle-farka, de ha nincs, akkor is ad egy képet, egy benyomást erről a nagyon érdekes színésznőről. Ennek kapcsán konstatáltam, hogy épp most kétéves az Ahol hely van, járt benne 104 vendég, kitöltöttünk 79 műsort. Ha drámaíró volnék, megpróbálkoznék egy Czóbel Minkáról szóló színdarabbal. Nagybirtokos családból való, világlátott (a Sorbonne-ra járt), európai műveltségű, jól jegyzett modern költőnő-írónő volt a XIX. század végén. A nyugatosok előfutárának is tekinthetjük. Az 1910-es évekre kiment a divatból, azután már nemigen jelent meg semmije. Csúnyának mondott vénkisasszonyként élt a Nyírségben, Anarcspusztán a kastélyukban, évtizedekig hármasban a barátnőjével, Büttner Helén berlini festőnővel és a nővérével, Czóbel Emmával. A férfias Helén, akit Minka Bobnak nevezett, haláláig minden reggel kilovagolt vak lován. Minka temette el Anarcson, aztán hamarosan utánament, 92 évesen, 1947-ben. (Másik forrás szerint Helén 1943-ban hunyt el, de nekem jobban tetszik, hogy 1947-ben még megvoltak.) A műben a három nő szerepelne, meg egy fiatal férfi, okvetlenül. Mondjuk hivatalból, valami jogi ügyben érkezne a nőkhöz a birtokra. 1946-ban játszódnánk. Nem adnám egy vak lóért, ha a vak lovat is behozhatnám a színre. Jó, hát lehet, hogy nem is színpadra kellene kitalálni, hanem filmre. Úgy jobban boldogulnának a szerepeket megkapó idős színésznők is, akiknek már nehezükre esne megtanulni és minden este elmondani a szövegemet, amit, ugye, nem fogok megírni, mivel nem vagyok drámaíró. Mai: Egy versszak Czóbel Minkától, a Péntek, az idegen című verséből. Szárnyas egér repült a szobába, Elaludt a kis mécses világa, Eloltotta feketéllő röpte, Eloltotta – kisiklott a ködbe. Tulajdonképpen szeretek tájékozatlanul menni színházba – előítélet kizárva ilyenkor. Például most Az ígéret földjéről a Centrál Színházban csak annyit tudtam, hogy Rudolf Péter játssza a főszerepet, akit elhívni tervezek a rádióműsoromba. Felment a függöny egy élethű természeti díszletre (Zeke Edit), ez a gyengém, lehet mondani. Megállapítottam, hogy ambiciózus kortárs brit darabbal állunk szemben, amely nem teljesen győzött meg arról, hogy az írónak valóban sikerült drámailag jutnia valamire, mialatt számos enyhe reminiszcenciát keltett az Ahogy tetszik ardennes-i erdejétől kezdve a Dühöngő ifjúság Jimmy Porteréig. Közben főként a szereposztásból – Széles László, Tóth Ildikó és Mikola Gergő láttán – megállapítottam magamban, hogy ezt a produkciót bizonyára Novák Eszter rendezte. És valóban. Nem érdemtelen és érdektelen este, legalábbis egyszer meg lehet nézni az előadást, ha kicsit sokáig tart is. Széles László – na ő most a csengettyűs térdű teszetoszaságával jobban megfogott, mint bármikor az utóbbi időben. Pillanatnyilag beleszerettem kicsit Széles Lászlóba. Miután kijöttünk, azt mondta a barátnőm, akit a szó jó értelmében véve megviselt az előadás, hogy bizonyára Rudolf Pétert is megviselte, hiszen mi mindent kellett főhősként kiállnia. De én nem így gondolom. Szerintem Rudolf Pétert nem viselte meg, hanem sőt, kifejezetten jól érezte magát színészileg. Szerintem még azt is bírta, hogy teli van trágársággal a szövege. Olyan élvezettel beszélt csúnyán, mint egy gyerek, akinek otthon nem szabad. „Hol van ez a mindinkább kiszikkadó képzeletű irodalmi ügyeskedő Herczegtől, Móricztól vagy Babits Mihálytól, hogy irodalmunknak csak legkiválóbb képviselőit soroljuk fel. De persze ezek az írók nem zsidók, úgy hogy a nemzetközi újságirodalom nemzetközi szervezete egyáltalában nem áll szolgálatukra. Hiszen beléjük torkollik a magyar múlt és belőlük indul ki a magyar jövő, amelyhez oly kevés köze van annak a sisere-hadnak, amely magyar irodalom címén minket a külföldön kompromittál” – írta Molnár Ferencről 1926-ban a Magyar Újság. Van a magyar zsidó művelődéstörténet az emancipáció korában szemináriumom, a beadandó dolgozatot alkotom. Azt találtam ki, hogy Molnár Ferenc-bemutatók korabeli kritikájának antiszemitizmusáról írok. Voltaképp erről jutott eszembe. Az Örkény műsorfüzetének nemcsak ötletet köszönhetek, de időigényes tévutat is, mert az idézett hosszú, viszolyogtató cikk valójában nem a Magyarságban jelent meg (amely kevésbé durván fajvédő lap volt), hanem az – egyébként Bajcsy Zsilinszky Endre(!) által főszerkesztett – A Szózatban. Ültem tegnap a Várban, a Széchényi könyvtár mikrofilmolvasójában, tekergettem a gépben a húszas évekbeli jobboldali napilapokat (jobbról balra), és nagyon élveztem. Bár szorongtam közben, mert bénán fűztem be a filmeket, akadoztak, féltem, hogy elszaggatom és kitiltanak. Látom már, nekikezdek a dolgozatnak, és rögtön összejön a tízezer leütés, úgyhogy inkább csak ízelítő lesz ez, mint alapos feldolgozás, de annak érdekes. Este a Pinceszínházban gálaműsor az Éjszakai Színház 20 éve alkalmából, egyben Ternyák-emlékest, egyben Vallai-emlékest is lett, pedig még ő találta ki. No nem kívánom részletezni, mert aligha lennék képes úgy elmesélni, hogy bántódás ne essék. Maradjunk annyiban, nem tudom, mi lett volna velünk abban a pincében, ha úgy egy óra múltán nem jön be a színpadra Csákányi Eszter két dal erejéig. De utána is voltak még rendkívül nehéz idők, amiket Udvaros Dorottya is csak percekre enyhített. Momentán eléggé képben vagyok például 1926 őszének eseményeit illetően. Mivel áttekintettem a jobboldali sajtót a Játék a kastélyban ősbemutatója kapcsán. Már amikor a harmadik napilap októberi-novemberi számait nézegettem, előre tudtam, mi lesz: mindjárt megdöbbenünk Jászai Mari halálán, aztán a román király fog haldoklásba, és így tovább. Majd néhány héttel az új Molnár-bemutató előtt jön a hír, hogy az 1925 évi Nobel-díjat nem Molnár Ferencnek ítélték, hanem George Bernard Shaw-nak. Előre vigyorogtam kajánul, hogy vajon miként oldja meg bizarr feladatát a radikális jobboldali lap publicistája. Az ugyebár nyilvánvaló volt, hogy a fajvédő-konzervatív-keresztény honfitársak kicsit sem örültek volna Molnár Ferenc Nobel-díjának. Hiába lett volna magyar a Nobel-díjas. (No, hát számolniuk kellett azzal, hogy például Molnár Ferencet is magyarnak tekintették külföldön.) Csak hát Shaw kitüntetésének sem örülhettek, mert nincs egy hónapja sem, hogy balhé lett A hős és a csokoládékatona bemutatásából a Nemzetiben, akkora botrány, hogy Hevesi Sándor kis híján belebukott igazgatóként. A darab kapcsán Shaw is megkapta a magáét a magyar sajtótól. Tehát azt kellett valahogy meggyőzően eladni a Nobel-díjas cikkben, hogy Molnár Ferenc a lába nyomába sem ér Shaw-nak, akinek magának is csak valami nyamvadt, követni sem érdemes lábnyoma van. Talán meg kellett volna kérni Piszkos Fredet – persze csak ha nem zavarta volna őket túlságosan, hogy történetesen Rejtő Jenő is zsidó –, hogy ő kezdje el dicsérni G.B. Shaw-t. (Jó, tudom, legalább tíz évvel a Rejtő-regények előtt vagyunk, de mindegy.) Sokat mosolyogtam, míg olvasgattam az újságokat. Bár lehet, hogy közben nem felfelé görbült a szám, hanem lefelé. Utolsó tanítási hét, gyakorlati jegyek beszerzése. A tegnapi három szemináriumot ötösökkel zártam. Remélem, jeles leszek ebben a félévben is, bár várnak rám kínos pillanatok: zárthelyi nyelvtörténetből, ama szakirodalom-halom alapján, amelyet nem olvastam el a félévben. Itt jegyzem meg, az egyetemek pénzelvonása miatti közel háromhetes szénszünettel nem az a gond, hogy kimaradnak a vizsganapok. Hanem hogy a bölcsészet papír alapú, könyvfüggő és könyvtárigényes – ellentétben pl. az informatikával, amelyhez elég az internet –, márpedig a nekünk való nyelvi és irodalmi könyvtárak nem kölcsönzősek, hanem helyben olvasósak, és pont bent vannak a bezárt épületekben. Tehát felfüggesztődik a tanuláshoz való jogunk a vizsgaidőszak egyharmadában. Tüntetni nem mentem – de drukkolok nekik –, mert önmagában véve a tandíj ellen nem tiltakozom, és nem hordhatok magammal hosszú transzparenst, miszerint tandíjat mindenkinek, de ne ennyit és ne így, hanem egyfelől szociális okkal, másfelől tanulmányi eredmény nyomán akár nulláig is csökkenhessen. És ne próbálják bemagyarázni, hogy a diákhitel segítségével ingyen, mert Annamari diákhitel-tartozásáról (amit jelenleg mi fizetünk, nem lévén állása) épp tegnap jött papír: a havi törlesztés januártól 20 százalékkal lesz nagyobb összeg. És örülhetünk, hogy őt még nem kötötték röghöz, legalább próbálkozhat külföldön, mert Máté itthon van, itthon nincs állása. Még jó, hogy ő legalább nem vett fel diákhitelt, különben azt is törleszthetnénk kedves férjem keresetéből. Vagy a jelesemért járó tanulmányi ösztöndíjamból, amellyel hozzájárulsz, kedves adózó Olvasó, ahhoz, hogy munkavégzésileg színházba menjek, mert már nincs annyi havi bevételem cikkírásból, mint amennyi pénz színházjegyre megy el. Evvel szembesülve meg is fogadtam most, hogy húzok egy felső határt: 1500 forintos szakmai jegyet már nem váltok meg, és kész. Itt van, amit A zöld kilencesről írtam, bár a címét nem így gondoltam. Ugyan jártam már a Rózsavölgyi Szalonban, de még meg kell szoknom ezt az átmeneti műfajú helyet. Kávéháznak túl zsúfolt, én legalábbis biztosan nem ülnék be egy olyan kávéházba, ahol ennyi ember szorong. Színháznak viszont bizarr, hogy a fél 8-ra hirdetett előadást ľ 8-kor kezdik, mert addig a pincérek még szorgosan kiszolgálnak, hozzák az enni-innivalót, aztán előadás alatt akár majszolhatnak is az emberek. Én meg csak ültem, és magamat fogyasztottam. A program Béres Ilona előadásában Polcz Alaine, Asszony a fronton. Nyomasztó könyv, úgy emlékszem, de Béres Ilonától nem az. Erős, drámai, megrendítő is akár, ám így vele nem muszáj nyomasztónak lennie. Bámulatos, jegyzem meg, Béres Ilona elmúlt 70 éves – bár egyáltalán nem gondoltam volna, hogy elmúlt –, és ilyen friss és fitt, vállalkozó szellemű és teherbíró. Csillog. Lazók Mátyás a partnere, vagy talán inkább színpadi asszisztensének mondanám. Tökéletes választás: ifjú, világos és tejfölösszájúnak látszik. Német kiskatonának éppúgy hihető, mint orosznak. Ráadásul tetszőleges harmonikán elzenélget olykor. Nem olyan este, amit nagyon élvez az ember. Olyan este, amit nem bán meg. Szerény felkészülésem nyomán mindenfélét összehordtam a nyelvtörténet zárthelyiben. Vicceseket is írtam bele, hadd ne unja a tanár. Szerintem nem lesz evvel a dolgozattal nagy gond. Béres Ilona járt nálam tegnap a rádióban. Egy élmény volt. Emlékeztetnék a Facér pasi naplója című bemutatóra. Volt róla ez az írásom, benne ez a mondat: „A blognak mint műfajnak amúgy is az a legkényesebb pontja – mondhatom –, hogy hozzátartozók is benne foglaltatnak, jóllehet ők nem írnak blogot. Hát még az milyen zavarba ejtő lehet, amikor színpadon meg is személyesítik őket.” Erre jött egy köszönőféle mail, attacsmány a MÚOSZ Etikai Bizottsága 2010-es állásfoglalása, amely elmarasztalja Sztankay Ádámot a facér pasi blogja kapcsán. Nevezetesen: az Újságírói Etikai Kódex 3.§ 3.1.7 alpontja szerint „különösen súlyosan sérti az újságíró etikát, aki a közéletben szereplő személy hozzátartozóinak személyi jogait úgy kezeli, mintha azok teljes mértékben a közszereplő személyi jogainak függvényei lennének” Egyben felhívta Sztankay Ádám figyelmét az eljáró tanács, hogy a jövőben hasonló jogsértést ne kövessen el. Tehát tiltakozás, panasz és elmarasztalás után a szerző rátett néhány lapáttal: színdarabot írt (íratott) és közönség elé vitte a családi ügyeket. Ha vissza tudnék menni a premierre, lehet, kifütyülném a tapsnál. (Mondom én, igen, aki magam is egy Deákné vagyok vászonnal. Anyukám és Annamari egyszer-kétszer megcenzúrázták a naplómat. De töröltem is készségesen rögtön, mert annál, hogy valami jópofát írjak, fontosabb, hogy az enyéimnek ne legyen túlságosan rossz érzésük.) Spártai színházba nem szívesen váltanék bérletet – gondoltam tegnap a Fogasházban, ahol fűtetlen szobában, hideg széken, kabátban ülve élveztem A bagoly című előadást, mérhetően kicsit kevésbé, mint tettem volna komfortosabb körülmények között. Kéne az alternatív színháznak egy olyan válfaja, amelyik direkt nyűgös, fázékony öregasszonyokra spórol, csak hát tudom, éppen rosszkor támad bennem az igény, amikor a pénzzel kell spórolni. Frappáns A bagoly című darab, Tamási Zoltán írta meglehetős élet- és családtapasztalattal, jóféle rosszkedvből nyilván. Ügyesen játszik az igaz-nem igazzal, minthogy a főhős egy 16 éves fiú a családi otthon zűrös és lármás melegében (hidegében), ír is, fantáziál is, senyved is. A részletek idővel a helyükre kerülnek. (Be volt exponálva 17 késszúrás. Egy ponton úgy nézett ki, le is számolják, de aztán nem. Ezt megelégedéssel nyugtáztam. Úgy értem, A bagoly nem tragédia, hanem az a nagyon hétköznapi családi élet, amelyben mindenkinek megvan a baja, és nem tudnak egymáson segíteni. A Bagoly az a hétvége, amit mindenki vár, mert majd akkor… majd akkor elmegy a család kirándulni, de a hétvége is ugyanolyan rá nem érős, meg nem értős, ingerült és veszekedős lesz, mint az összes hétköznap.) Tamási Zoltán, Száger Zsuzsanna, Keresztény Tamás, Urbanovits Krisztina és Banovits Vivianne. Elég jók. Amikor hazaértem, kedves férjem becsukatta a szemem és vitt vakon a lakásban, míg végül a fürdőszobában kötöttem ki, ahol Annamari ült a kádban. Három hónapja ment el Belgiumba, és most ráharapott egy amerikai cég, amelyik project management oktatással kíván betörni belgiumi egyetemekre. Annamari állítja össze a programot, lett jó szerződése (kétszer szebb fizetéssel, mint az apukájáé), és januártól fog a brüsszeli, a genti és a leuveni egyetemek közt ingázva szervezni, oktatni, tréningeket tartani. Nnna. Úgyhogy nekünk pozitívabb hétvégénk lesz, mint Bagolyéknak. Halvány idegenkedéssel ugyan, de szerettem Ulickaja Odaadó hívetek, Surik című regényét, úgy emlékszem. Színpadra írni át másfél órában, az mindenesetre teljesítmény. (Ulickaja rendkívül népszerű. Erre akkor jöttem rá, amikor a Rövid című előadás után kritikus órát vezettem, és kerestem előtte a kötetet a könyvtárban. Láttam a katalógusban, hogy minden könyvtárban sok Ulickaját tartanak, és az összes kötet ki van kölcsönözve.) Bagó Bertalan rendezte az előadást a Rózsavölgyi Szalon kis színpadára, kicsit mintha alibi-, egyben szociális jellegű vállalásként. A színészi felhozatalt meglehetősen szélsőségesnek találtam. Tordai Teri például váratlanul elviselhetetlen modorosnak tűnt számomra, Balog Judit kifejezetten idegesítő volt (úgy értem, nemcsak szerepe szerint, mint anya, mert amúgy az volt a dolga), és Tánczos Adrienn számos figurája közül is nem egy hamisan hangzott. Sipos Vera tetszett – szeretem a bohócarcú lányokat –, de hát ő nekem azóta tetszik, hogy láttam főiskolásként a méltán feledésbe merült Élnek még ezek? című Kukorelly-darabban a Kamrában. (Ritkán látom azóta, de jó, hogy néha mégis.) Mohai Tamást eleinte nem találtam ideillőnek (a szerephez), de idővel elfogadtatta magát, végül lett belőle egy kedves, teljes arcú, kék szemével a nőkbe derűsen beletöprengve néző Surik. Mai: Nem kötelező a színházamba járni – érdekes, ez a gondolat szokott szárba szökkenni és levelet hajtani színházigazgatóknál, kedvezőtlen véleménynyilvánításom után. Ulickaja-napok keretében Százlábúak láb alatt a Kolibri Fészekben. (Vittem gyereket is, csak túl nagy ahhoz, hogy odaülhetett volna előre a földre, párnára a törpék közé.) Az jutott eszembe közben, míg néztem Ruszina Szabolcs, Bodnár Zoltán, Szívós Károly és Török Ágnes figyelmes játékát, hogy milyen érdekes színészi életmű az ilyen: leírhatatlan szerepek sora a Tolsztojt olvasó cserép virágtól a víziszörny apján át, Bobojsza, Hamupipőke papa, álbatman, Tűz, Sírszellem, kiskacsa, Kencefice és ki tudja még, mi minden. Beléptem aztán a K:önyv és Boltba, mert akciózós karácsonyi hétvége van a Katonában. Meglátott Kiss Eszter, mondta, vegyek valamit, kapok tőle egy verset. (Nemcsak én, minden vásárló.) Hát vettem egy szahar jelvényt, mert ez pont hiányzott a háztartásomból (megígérem, hogy nem viszem ki a házból, pl. színházi bemutatóról jövet nem tűzöm ki). Ezt a verset kaptam, jól választott az Eszter. Háy János: Dal Légy hóhéra önmagadnak. Ne várj másra, túlvilági bíróra, angyalokra, folytatásra. Légy hóhéra önmagadnak, hisz nem élsz másért és mások sem élnek érted. Önmagadnak vagy haszontalan nehezéke. Zsúfolt-zűrös napok végén késő este eszembe szokott jutni, hogy jaj, fel sem hívtam apukámat. Helyesen tudta mondani, hogy halló! Ilyet is találtam: nyilas parancs 1944 decemberéből, a gettóba vivésükről. Eléggé elképesztő, nem is pontosan értem, hogyan maradhatott náluk. A papír túloldalán nincs kitöltve az átvételi elismervény róluk. Most akkor vagy Fiala testvér elengedte őket papírostul, vagy kikapták a kezéből és elszaladtak, vagy helyhiány miatt a gettó megtagadta az átvételt? Sosem fogom megtudni. (Nem mintha nem érdeklődtem volna a régi dolgok iránt. De azt tapasztaltam az utóbbi években, hogy ha a gyerekkoráról vagy a szüleiről kérdeztem apukámat, akkor eleinte szívesen mesélt, de aztán hamarosan rosszak jutottak eszébe, elszomorodott, esetleg sírdogálni is kezdett. Úgyhogy inkább nem firtattam. Így maradtam tiszteletteljes ismeretlenségben a családi múlttal.) Pénteken délután küldték szét kulturális és művészeti szervezeteknek a meghívó mailt a parlament kulturális és sajtóbizottság ellenőrző albizottsága hétfő reggeli ülésére, ahol Fekete György MMA-elnök és L.Simon László kulturális államtitkár részvételével a kultúra finanszírozását tervezték megtárgyalni. Arra aligha számítottak, hogy nagy hirtelenséggel is ekkora részvétel lesz: vagy ötven ember jött el (köztük például én, a Színházi Társaság felől a Színházi Kritikusok Céhe nevében). Úgy festett a Fehér Ház alja, mintha a ferihegyi repülőtér lenne: hosszú sor kígyózott a biztonsági ellenőrzéshez. Ami az ülést illeti, Fekete György betegség miatt távol maradt, L. Simon közölte, hogy szűk egy óra múlva el kell mennie, majd félórán át vitatkoztak a napirendről. A miépes Novák Előd* bizonyult igen aktívnak verbálisan, amivel kiváló lehetőséget teremtett arra L. Simon Lászlónak, hogy ő Nováknál rokonszenvesebbnek és felkészültebbnek hasson. Körülbelül ennyi történt. Este a Jurányiban a Lefitymálva a Gólem Színháztól. Valamely színészfiú (Polgár Csaba? Klem Viktor?) mondta nekem, hogy ez az előadás remek, és valóban! Pazarul indult Schmied Zoltán és Bánki Gergely kettősével – hát egyáltalán, Bánki Gergő egész este olyan isteni volt, hogy szerettem volna kifogni a lovakat a kocsijából – és aztán sokáig, majdnem végig tartani tudta az előadás a kezdés magas színvonalát. Vinnai András írta a darabot, borotvaélen táncolás az egész, és tévedhetetlen a produkció. Ott ült egy magas átlagéletkorú, zsidóilag, cigányilag vagy bárhogy máshogy biztosan érintett publikum és végigvihogta(-tuk) az előadást. Látom, hogy az eredeti bemutatóhoz képest némiképp változott a szereposztás, Tamási Zoltán és Stefanovics Angéla került be, amiért én még külön is hálás köszönetet rebegek. *Miközben Novák Előd követelte Alföldi Róbert beidézését, elszámoltatandó a Nemzeti Színházban elkövetett cselekményeivel, épp néztem a hírt Vidnyánszky Attila kinevezéséről. Volt a nol.hu anyagában egy fénykép – később másik került a helyébe –, állt Vidnyánszky a népies fekete ünneplőjében az ajtóban, olyan arccal, ami erősen a Bubik Tartuffe-jére emlékeztetett. A Korszak- és diskurzusformációk – Barokktól a romantikáig című kurzusom hozzávetőleg 200 év európai történelmét, vallás-, eszme, művelődés- és művészettörténetét öleli fel. Ha most nekilátok megtanulni, kábé 2020-ra végzek vele – gondoltam. Úgyhogy inkább elmentem vizsgázni belőle. Úgy képzeltem el, hogy majd a tanár előadásai alapján felvetek egy-egy témát, amit ő lelkesen kifejt, elégedett lesz az elhangzottakkal és a végén ötössel távozom. Így is történt. Tehát egyetlen vizsgám maradt januárra, Margócsynál, de azt élvezetnek tartogatom. Remélem, odáig nem fajul a helyzet, hogy nyelvtörténetből is ötös leszek, mert akkor mindenem jeles, márpedig soha nem voltam híve a bizonyítvány monotóniájának – itt tartottam reggel, amikor menni kellett. Pedig annyi mindenről kellene-lehetne írni, például a Nemzeti kapcsán, attól kezdve, hogy mostanra megtanultam becsülni Alföldi Róbertet mint színházigazgatót, azon át, hogy vajon mi várható Vidnyánszkytól ezután a nagyon rossz ízű és enyhén szólva nem kifogástalan processzus után, odáig, hogy én másfajta kultúrember vagyok, mint az, aki be nem teszi a lábát többé a Nemzetibe. Leszögezem, nézni fogom Vidnyánszky Nemzetijét is. (Feltéve, hogy adnak szakmai jegyet, és nem kerül 1500 forintba.) De most még gyorsan iderovom a legfrissebben legelkeserítőbbet: milyen mélyen jellemző az állami kulturális garnitúrára, hogy magasról tesz még a legnagyobb élő magyar színésznő becsületére és sérthetetlenségére is. Mivel karácsonykor elesik egy rádiós napom, ezért tegnap két műsort vettem fel. Először Novák Eszter jött, majd Barabás Richárd HoppArt-színész és utcai mozgalmár. A beszélgetés után sietett is a tüntetésre, hogy aztán a rendőrségen fejezze be a tegnapi jól sikerült napot. Ami engem illet, én nem mutattam csúcsformát, nehézkes voltam és fantáziátlan. Mindkét beszélgetés jobb lehetett volna, ha jobb vagyok. (Főleg az eszteres.) No mindegy, ezek most már ilyenek, amilyenek. Este a Jelenetek egy házasságból a Radnótin, Bálint András rendezésében, Schneider Zoltán és Szávai Viktória előadásában, aki valahogy Kováts Adélra hasonlított most. Rég nem volt dolgom a művel, így lehetetlen bármit is összevetni bármivel, de valahogy az volt a benyomásom, hogy ez a produkció jobban emlékeztet a Jövőre, veled, ugyanitt című darabra, mint a film élményére. Egy érdekes momentumot találtam: hőseinknek már akkor sem volt rendben a házasságuk, amikor még úgy tudták, hogy igen. Hiányoztak a meghittségek, az érintések például. Szávai nyugtalanságán, nyűgösségén érződött, simán történhetne fordítva az eset: hogy ő gabalyodik bele egy fiatalemberbe és ő hagyja el a családját. Csak hát van ez a szerencsétlen, tendenciózus véletlen, hogy nem a középkorú feleségeket szokták elszeretni fiatal fiúk, hanem az öregedő férjeket a kiscsajok. Volt egy bordó női táska, amely nekem sehogy sem illett bele a Szávai Marianne-jánál a képbe. Legszívesebben meginterjúvolnám a jelmeztervezőt, hogy az miért és hogyan. Délután megvilágosodásom támadt, hogy azok közül a katonás kortárs magyar drámák közül, amelyeket tárgyalni szándékozom a diplomamunkámban, csupán egyetlen szerepel még mindig műsoron, de az is már csak máig: a Koccanás. Úgyhogy este lezúdultam a színházba, ahol a K:antinban ott találtam két egyetemista diáktársamat. Mármint nem a huszonkét évesek közül, hanem régebbieket, Moszkvából. Az egyikük pesti, a másikuk texasi, ott matematikaprofesszor. Mondjuk semmit nem változott. Állóhelyes zsúfolt teltház volt. Legalább kétszer láttam már ezt az előadást (ez biztos, mert egyszer anyukámat vittem el rá, egyszer pedig a barátnőmet), de régen. Közel kilenc évig ment, nagyon igyekezett tartani az eredeti szereposztást, mégis mindig találkoztam új szereplővel – elvégre sok-sokszereplős darab –, most a Bezerédi Zoltán szerepét átvett nyíregyházi Horváth László Attilával, Kocsis Gergővel hajléktalanként, valamint Olsavszky Évával, aki kedvesen beugrott a férje mellé az erkélyre. És nem tudom, korábban megvolt-e nekem Keresztes Tamás mint piros inges, angolul beszélő orosz maffiózó, de mindenképpen elragadó. Az nyilvánvaló, hogy tud valamit ez a darab és ez az előadás, ha a közönség lelkes érdeklődése és tetszése ilyen hosszan életben tartotta. Sőt nem fogyott el mostanra sem. A nézők láthatóan igen élvezték a produkciót, nagy, szűnni nem akaró taps volt a végén, standing ovationba torkollott, és de jó, hogy a meghajló Spiró György is részese volt az ünneplésnek. Más. Amikor két napja a Nemzeti kapcsán csapongtam itt, akkor az utolsó, le nem írt gondolatom az volt, hogy a magyar színház szakadékszerű mélypontja az lesz, ha a Vígszínházban Balázs Péter következik Eszenyi Enikő után. Akkor az első szembe jövő kardba bele fogok dőlni. Feltéve persze, hogy mind túléljük a mai világvégét, a kard is. Jó sorunk volt A padláson tegnap. (Egy teljes sor, eléggé elöl, úgyhogy az ott még csak öt szék.) Januárban lesz 25 éves a produkció. Milyen vicces tulajdonképpen, hogy amikor született, akkor a számítógép alatt egy ilyen, kisszobát betöltő, ember alakra formált monstrumot értettünk. A mai gyerekközönségnek alighanem meg kell magyarázni, hogy az ott egy korai laptop :-) Arra is rájöttem tegnap, hogy ez a mű egy anti-Godot, amennyiben folyton érkezik valaki, a megrekedt bolygó szellemekkel teli padlásra. Ami az előadást illeti, röviden: jó volt persze. Bővebben: tavaly türelmes voltam, de most már csak megírom: Szőcs Artur úgy fest, mint aki egyetlen percet sem tölt a Rádiós szerepén belül. Egyfolytában kívül eső dolgokkal foglalkozik, frusztráltnak hatóan tördeli a kezét, nézegeti a nézőket, igazgatja az ingét, rákészül a megszólalásra, támaszt, lazítgatni próbál – nem jó nézni, na. Tornyi Ildikó is csalódást okozott, már eleve, mert azt hittem, Péter Kata játssza a Sünit, de nem. És nincs már Vallai Péter sem sajnos – bár az előléptetett Gyuriska János ellen semmi kifogásom –, de mégis más így. Konkrétan az is más, hogy Gyuriska úgy távozik a bőséges füstöt árasztó kalapjával, mint akinek Robinson felgyújtotta a fejfedőjét. Vallai pedig olyanképpen indult le a lépcsőn az éppen csak füstölgő kalapjával, hogy azt mindig úgy értettem: egy leendő Révészhez volt szerencsénk. (És mostanra már Révész is a Valcz, biztosan.) Mészáros Máté és Telekes Péter dicséretét fenntartom. Ül Pápai Erika mint 25 éve Kölyök, megindítóan szépen, viseltes arccal, amíg szól a Fényév távolság. Évekig Kaszás Attilát nézte mesés figyelemmel ebben a jelenetben, majd Oberfrankot sokáig, most Szőcs Arturt. Mire gondol közben vajon. Meghallgattam a rádióban a Béres Ilona-műsort. Ez igazán szép karácsonyi (ajándék)adás lett. Bár nem illene a beszélgetés hangulatához, de azért alighanem megkérdeztem volna őt a Magyar Művészeti Akadémiáról, ha tudok róla. Ám a felvételkor még nem hallottunk a felvételéről. A Gondnokság novemberi epizódján nem jártam a Kamrában, úgyhogy a youtube-on néztem meg utóbb, enyhét csalódva. Most aztán nem tudom, hogy az a rész volt-e gyengébb, vagy a youtube nem hozza ki. Mindenesetre tegnap élőben élveztük Annamarival, megmutattam neki. Bár kedvenc Mészáros Bélámból alig valamit, mert a fél estét szemszippantva töltötte megint. Leszámítva azt a frenetikus percet, amikor a táncoltató tilinkó hangjára ropni kezdtek mindannyian. Elek Ferenc volt a special guest, és személyiségcsere révén történetesen épp Taksony rejtőzött benne, úgyhogy helyesen adta vissza a Mészáros Béla-i hahotázást. Elárulom, hogy újabb történelmi bonyodalmak álltak elő: feltámadt Mátyás király (és vajon az igazság?) – legalábbis erősen úgy nézett ki Szacsvay László a filmen, mint aki némi sírpiszkot is hozott magával feltámadtában –, és TEK-es fekete seregével elraboltatta asszonyául Butyka Csenge magzatot. De többet nem mondok. Még tán annyit, szerintem indokolatlan szerénységgel nem említették a gondnokok, hogy megszerezték a Nemzeti Színházat. Mai: Annyi értékes irodalmat olvastam a tanévben, hogy most direkt értéktelent olvasok. Vass Virág: Sokszor csókol, India! (A következő blokk termékmegjelenítést tartalmaz!) „Nem csupán háziasszonyi teendői miatt vibrált, minden porcikája izzott, tündökölt, ahogy a Swarowski kristályok szikráztak az aranyszínű száriján. L’Oréal tükörfényhaj omlott a vállára. Úgy folyta körül a szépség, mint a sugárzó tűz.” Este részt veszünk az árvák vacsoráján. Évtizedekig volt mászkálós a karácsony. Hosszú időn át Fejesékhez mentem 24-én délután, aztán jött a gyerekutaztatásos korszak, meg Verőcére jártunk, majd amikor anyósom már nem boldogult a nagyobb arányú főzéssel és vacsoraadással, onnantól kezdve kedves férjem elhozta a szüleit Frédikéstül Pestre. 25-én mindig a szüleimnél karácsonyoztunk. Most már nincs menés sehová. A bátyámékkal nem szoktunk találkozni ilyenkor. Ők is, mi is időztünk az ünnepek alatt a szüleimnél, de nem ugyanazon a napon. Ezen most változtatunk, meghívtuk őket 25-re sonkástészta ebédre. No, ünnepet kívánok minden kedves olvasónak! (A kedvetleneknek pláne. Kedvetlenek, felteszem, mindazok, akiket a vállalatok karácsony előtt bocsátottak el az állásukból, mint pl. a barátnőmet.) Csendes, békés, barátságos, családságos napokat kívánok. A könyvstop megint csorbát szenvedett. Mai: Kántor Péter: Szerelmes triptichon II.
De egy napon, éppen hangversenyre menvén, feltűnt nekem, oldalról és kicsit kancsítva nézve, az az ismerős pár a Nagymező utcában, ahogy némán, dühödten siet az egyik, s a másik szándékosan lassítva lemarad, s az ősbűnöket számolja az ujján, nehogy véletlen egyet is kihagyjon, nehogy valami rosszból kimaradjon. Egy szappanoperából ismerősek: huszadik rész, koraesti idill; az egyik most átmegy a piroson, a másik kivár, jön a kocsisor, aztán csak nézik egymást messziről, a Kiskörút két oldaláról, mint két teniszező egy játszma közepén: most ki adogat? te vagy én? s közben elered a hideg eső, fúj a szél. „Csukd már össze a kabátod!”, „Nem csukom.” – de hisz ezek mi vagyunk: ott mész a túloldalon, és emitt én. Mai: Nem annyira érdekes, de ha már idéztem a napokban a Sokszor csókol, India! című művet, akkor ideteszem a kötet végét is. „Köszönet F.J., Sz.Á., B.V., K.S.K., H.P., D.T., B.D., D.D., Mrs.K., C.M., I.S.! Hogy elvezettek Indiába, és utána sem engedték el a kezemet… Szeretteimnek és barátaimnak, hogy az írás-utazás-anyaggyűjtés feszült hónapjaiban nem csupán elviseltek (leginkább a hiányomat), hanem biztattak és tartották bennem a lelket. No meg hozták a finom ebédeket! Kiadómnak, a százszázalékosan profi munkát és az emberi gesztusokat. Hálával tartozom K.A. kiadóigazgatónak, H.G. főszerkesztőnak, V.Á. kommunikációs vezetőnek, Sz.Sz.K. szerkesztőnek, D.A. pr. és marketingesnek, és a szerkesztőség teljes csapatának, hogy így figyeltek a könyveimre. De a legtöbbet ezért a kötetért talán mégis az Olvasó tett, aki megállít az utcán, ír a Facebookon, megkeres a könyvesboltokban. Nélküle ebből a regényből egy sor sem született volna meg. Namaste! Vass Virág” Nem minden olvasó papsajt, na. A Magyar Televízió művészeti intézmény (is) volt. Néhány potens évtizedében feldolgozta tévéfilmnek a magyar irodalom javát. Nyilván nem egyforma színvonalon. Voltak tévés művek, amelyek elévülhettek-elavulhattak mostanra, és voltak, amelyek ma is hatnak, működőek, érvényesek, múlhatatlan értékűek. Egészen biztos, hogy az utóbbiak közé tartozik az 1970-es Pillangó, Esztergályos Károly filmje Venczel Verával és Kozák Andrással. Lehetett ezt tudni vagy ellenőrizni, mert viszonylag gyakran ismételte az MTV, egészen az utóbbi időkig. Ennek fényében minimum meglepő, hogy a mai ínséges időkben, amikor ilyen jellegű alkotómunkával a köztelevízió jószerével egyáltalán nem foglalkozik, épp a Pillangót készíti el Vitézy László rendező és Kálomista Gábor producer. Az eredmény ismeretében azt kell mondanom, nem volt értelme leváltani a régi verziót. Az új meg sem közelíti. Egyrészt hiányzik belőle a főszereplők fátuma. Mintha csak egy kicsit kacér lány és egy kicsit ostoba fiú házasodási bonyodalmait látnánk, zavaros narrációs szerkezetben. Másrészt nincs mögöttük a móriczi világ. Néha az volt a benyomásom a gyönyörű képek láttán, hogy reklámfilmet sugároznak a falusi turizmusról. (Citeraszó, tiszavirágzás, szivárvány, szerelmesek hepiendfutása a lemenő napba). Hogy mást ne mondjak, egyáltalán nem lehetett érzékelni a különbséget a falusi nincstelenek és a módosabb parasztok között. Bánovits Vivianne, Adorjáni Bálint, Reviczky Gábor, Ráckevei Anna, Bordán Irén, Cserhalmi György, Koncz Gábor, Szarvas József, Csányi Sándor, Pindroch Csaba, Csurka László – nevek a neves szereplőgárdából. Aggodalommal és szomorúsággal tölt el a gondolat, hogy Pillangó cím alatt a jövőben talán ezt a filmet fogják majd ismételni, nem a másikat, az igazit. Az Édes hazám című kötet közéleti verseket tartalmaz, 64 magyar költőtől, az elmúlt húsz évből. Két kérdést vetett fel bennem az olvasása. Az egyik: Orbán Ottó vajon honnan tudott mindent pontosan és jó előre? Ez például 1998. január 8-án jelent meg az ÉS-ben. A másik: Csontos János (egykori kolléga az Esti Hírlap kultúrrovatában) vajon gondolja-e, látja-e, hogy Egy mondat a hazugságról című, 2007-es versét ma ugyanígy, a megfelelő eseményeknek megfelelően más szavakkal, mégis szó szerint megírhatná más is? A kappan, a csirke és a marabu... avagy polgári idill a XX. század első feléből című zenés kabarés programmal százéves magamagát ünnepli a Rózsavölgyi nem-tudni-mi. Kulturális centrum, zeneműbolt, ház, földszint és félemelet. (Hogy feljebb ne menjünk.) A kávéházi asztalon a szórólapról rögtön láttam, hogy ez a délelőtt túl lett méretezve rám. 1. rész: kábé harminc tétel, 2. rész: kábé még egyszer annyi. Ebből nekem a fele is megadja a teljes élményt, úgy éreztem. Nem kellemetlen, nem érdektelen. Tréfák, szatírák, dalok, kuplék, duettek, blüettek. Ami kicsit is gazdaság vagy politika benne, hozzávetőleg száz évvel ezelőttről, az áthallásosan ismerős. (Minden ismerős persze. Kedves férjem, aki szintén bekönyveződött karácsonyra, Ungváry Krisztián Horthy-korszakos munkáját olvassa épp, néha felolvas belőle egy-egy részt, az is milyen ismerős.) Három szereplőt állít ki Dicső Dániel rendező, Hirtling Istvánt, Józsa Imrét és Fodor Annamáriát. A pasasok vérprofik, Hirtling az eleganciáját hozza pluszban, Józsa a magabiztosságot a műfajban. És ott van köztük Fodor Annamária, egy rémes, zipzáras, köntösszerű, fekete műanyagruhában. Oly sokan ültek előttem, hogy legtöbbször úgyis csak a fejét láttam. Tüneményes kis nő – majdnem szexiset írtam, de ennek megítélésére nem érzem hivatottnak magamat –, csupa cicás báj, kibuggyanó humor és kicsattanó életöröm, de egy pillanat alatt mesterkéletlenül drámai, ha az van soron, hogy számon kérje az első világháborút. Fodor Annamária! Én oly molylepte, szúrágta, ókonzervatív néző vagyok, oda nem adnék egy jó Illatszertár-előadást három Beckett-Mrożek-Ionescoért. És a Centrál Színházé jó Illatszertár. Még fel sem ment a függöny, már látszott, hogy Horesnyi Balázs tervezte a díszletet, kitüremkedik: stukkós-cirádás zöld fal, szolid hámlásokkal-kopásokkal. A színpadon a bolt hasonlóan szép, békebeli stílusú, mulandóságos fájdalommal jólesett nézni. Puskás Tamás rendezte az előadást, helyénvalóan, pontosan, jó érzékkel. Erős a szereposztás. Hammerschmidtet Kern András játssza vendégként. Reméltem, hogy ha már mindketten gyengéd szeretettel emlékszünk – mert így képzelem, hogy nemcsak én, hanem ő is – arra az Illatszertár tévéjátékra az ő Asztalosával, amely 1987 karácsonyának legszebb momentuma volt, akkor most ambíciót keltően hat rá, hogy beleért Bodrogi Gyula egykori szerepébe. És tényleg jó itt Kern András: szikár, komótos, szeretetreméltó. Asztalosként tegnap Stohl Andrást kaptuk, akit én ugyan nem nagyon kedvelek, de kétségkívül jeles színész, itt is jelesül teljesít. (Bár az önsajnálat a kelleténél kicsivel több az alakításban, pont annyival több, mint amennyivel a férfiasság kevesebb. A harmadik felvonásban pedig némiképp elragadta Stohlt a poénvágy.) Pokorny Lia játssza Balázs Róza kisasszonyt, csöppet talán mereven még. Cserna Antal remek mint Sipos, és a többiek is mind rendbenlévők, Borbás Gabi vagy Bereczki Zoltán például. (Nos, Bereczkinek örülök. Hátha átáll musicalsztárból színésznek.) Szemenyei János adja Árpi kifutófiút, eleinte bájos, a harmadik felvonásban tiszte szerint eldurvul, de nagyon. Kiirtja a figura szeretnivalóságát. Szemenyei Árpiján keresztül kegyetlenül betör a rideg való, múlt, jelen és jövő. Láttam este Mrożek Tangóját is az Örkény Színházban, de az engem annyira hidegen hagyott (ellentétben a közönség további részével, amely viszont igen melegen fogadta), hogy nincs is most hozzáfűznivalóm. Amikor a gyerekek kicsik voltak, megnéztük egyszer a tévében a Rigoletto közvetítését. Utána sokáig bérgyilkossal ijesztgettük őket (idétlen felnőttek). Mondtuk nekik félelmetesen, hogy bérgy-bérgy! Arról jutott ez most eszembe, hogy láttam tegnap interneten élőben a müncheni Opera Rigolettóját Schilling Árpád rendezésében. Szép, elegáns előadás. Nem tudom, volt-e már Schillingéknek gyakorlatuk a nagyszabásban (a többes szám alatt Ágh Márton tervezőt értem, aki persze filmekben is dolgozott), de láthatólag tudtak mit kezdeni a méretek, a tér, a technika, a világítás lehetőségeivel. Gyönyörű árnyakat csináltak például. Az előadás felidézte bennem a Luc Bondy rendezte „modern-dress staging” Herculest is Händeltől, amelyet nemrégiben láttam dévédén, és alapjaiban rengette meg az operajátszásról szerzett tapasztalati tudásomat. Úgy értem, mindig abban a hiszemben voltam, hogy az opera színészileg óhatatlanul kompromisszum a hangzás érdekében. Ám abból a produkcióból kiderült, hogy egy opera-előadás szereplői is lehetnek optimálisak minden szempontból – alkati megfelelés, színészi játék, személyiség ereje. Az éneklésen túl persze. Mert az meg annyira ment, hogy volt nagyária, amelyet fekve adott elő Hercules féltékeny felesége, vagyis Joyce DiDonato. Még azt akartam ma megjegyezni, unatkozó/érdeklődő olvasók számára, hogy elkezdtem felrakosgatni a Cikkek évenként link alá az idén írt cikkeimet és dolgozataimat.
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
