|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2012. szeptember
Felvettem az új szezon első rádióműsorát, Sopsits Árpádot hívtam vendégnek. Amikor beültünk a stúdióba, és elkezdett belekötni abba, amit fejjel lefelé kiolvasott a felkészülési papíromból (mármint nem ő volt fejjel lefelé, hanem neki a prapír), akkor elfogott egy kis rossz érzés. Ugyanebben a pillanatban eszembe jutott, hogy amikor huszonsok évvel ezelőtt megismerkedtünk a Lojkó Lakatos gyermekszínjátszóinál (riporton jártam ott a Film Színház Muzsikától), és utána találkozgattunk, milyen roppant nehéz volt nekem beszélgetni vele. Nemcsak azért voltam zavarban, mert megkapóan helyes fiúnak találtam (egyszerre láttam gúnyt és gyötrelmet a világos szemeiben), hanem mert szívesen kötözködött, ráadásul sűrűn emlegetett filozófusokat és különböző műveiket, amiket richtig nem olvastam. (Pedig akkor én már túlvoltam egy filozófus pasin, de ez előtanulmányként kevésnek bizonyult.) Szóval röpke aggodalom fogott el, de aztán nem lett rossz a felvétel – pláne évadnyitásként, elszokva némiképp a dologtól. A felkészülési kérdésprapírt nagyjából el lehetett dobni, ide-oda tekergő, vitatkozó, éles, hegyes beszélgetés lett. A Rádió Q sorsa bizonytalan – amint azt olvastam a neten –, nincs pénz, úgyhogy nem tudom, meddig tervezhetek műsort. Ráadásul Csenge, a hangtechnikus kollégám a továbbiakban nem ér rá a megszokott péntek délutáni időnkben, és nehéz lesz olyan órát találnunk, amikor ő nem dolgozik (máshol), én nem vagyok iskolában, a színháziak pedig nem próbálnak vagy játszanak. Nem gondoltam volna, hogy valaha ennyire rosszul érzem majd magam egy azeri baltás gyilkostól. Ill. nem pusztán tőle. (Jé, az illetve rövidítése római harmadik.) Kilencedik szeptember kék betűkkel. Lehet, ha nem írnám ezt a naplót, kicsit többet beszélgetnék emberekkel. Nem biztos. Molnár Piroska. Felmerülhet a kérdés, nem antikollegiális-e tőlem a Zappe kolléga kiszerkesztése. De éppen hogy úgy gondoltam, ha leírom ezeket a konkrétumokat (Zappe, kőszegi előadás, „rutinból”), akkor ki-ki elbírálhatja magában a kritikusi bírálatot. Máté Gábor. Ehhez az interjúhoz azt kell hozzáfűznöm, hogy kísérleti darab, amennyiben e-mailben készült. (Ha nem is egészen úgy, hogy küldtem hány kérdést, ő pedig visszaküldött hány választ.) Egyrészt azért ilyen formában került erre sor, mert hátha ez maga a korral való haladás, másrészt mert a múlt hetem olyan volt, amilyen. (Bár az vicces, hogy én jöttem a hetemmel, miközben ő évadot nyit, színházi kávéházat ad/na/ át, bevezeti a vadonatúj növendékeit a főiskolán és főszerepet próbál Bagossynál a Kamrában.) Az is biztos, hogy alig tudnék mondani Máté Gáboron kívül mást, akivel mertem volna erre így vállalkozni. Például mert nem árt hozzá, ha a partner tud írni. Róla tudom, hogy tud. Nekem mindenesetre érdekes, hogy tisztán látom, ez az interjú mennyire eltér attól, amilyen lenne a szokott eljárás nyomán, mégsem vagyok elégedetlen a végeredménnyel. (Mondtam neki – ill. írtam persze –, hogy ha ez hagyományos interjú és egyedül fogalmaztam volna meg, akkor én őt ennél szimpatikusabbra írtam volna :-) De nem fogom megtartani ezt a műfajt, mert nekem hiányzik belőle a találkozás, az interakció, az alany szeme, nevetése, félszemöldök-felhúzása, hangsúlyai, arról nem is beszélve, hogy mennyire behatárolja rögtön a szöveget. A házassági évfordulónkat két fog kihúzásával és négy fog lecsiszolásával tettük emlékezetessé, bár az kissé aránytalan talán, hogy mindegyik az én számban volt. Most csukva tartom a számat, nem is esztétikai okból – bár annak is volna létjogosultsága –, hanem mert ha befú a szél, sivít a lecsiszolt fog tulajdonosa. De meglepően hamar, már ma kapok egy mancit (azt hiszem, így hívták az ideiglenes hidat a Dunán a háború után). Így aztán nem tudok elmenni tüntetni, pedig szándékomban állt, mert rosszul viselem, hogy erkölcstelen-felelőtlen és/vagy felkészületlen-dilettáns vezetés alatt állok külügyileg, államilag. (Odafelé menet latolgattuk, mit szólhat vajon az egészhez Józsi doktor, aki örmény származású. De nem találtuk el.) Szóval most néma vagyok, és erről az jut eszembe, hogy Izraelben egyszer elmentünk egy karthauzi kolostor mellett, közben elmeséltük a gyerekeknek a karthauziakat, a szemlélődő rendeket, amelyekben a szerzetesek némaságot gyakorolnak. Mire Annamarink – aki egyébként tegnap este hazaérkezett Belgiumból – ezt kérdezte: De mi van, ha odamegy közéjük egy néma, és nem mondja meg, hogy ő néma? A tengerentúli járatok repülőgépei mostanában olyanok, hogy az előző ülés háttámlájába van beépítve egy kis monitor. Azon követhetők a repülési információk, illetve lehet különböző filmeket nézni a műsorkínálatból. New Yorkból jövet egy hosszú és alapos dokumentumfilmet néztem meg Woody Allenről. Beszélt benne szinte mindenkije róla, testvére, volt feleségei (Mia Farrow kivételével), producerei, színészei, és számos filmjét beledolgozták, részletekkel. Akkor elhatároztam, hogy majd itthon elmegyek a legújabb Woody Allenre, a rómaisra. (Bár ehhez egyébként sem kellett volna nekem nagy nekibuzdítás.) Tegnap megtörtént a megtekintés, és csalódottan jegyzem meg, olyan ez a munkája, mintha megélhetési filmet készített volna a Római Idegenforgalmi Hivatal megrendelésére. Már az előző filmje, a párizsi is erősen turiszticsko volt (turiszticsko? istenem… ezt Sipos János szokta volt mondani a Tour de France-közvetítésekben. Annyiszor elmondták a rissz-rossz poénjaikat, az ember végül megtanulta…), de azt még egy erős és viszonylag szellemes forgatókönyv működtette. Ez a Rómának szeretettel viszont olyan, mintha a mester beledobálta volna az összes ötletét, amit az előző négy-öt filmjéből minőségbiztosítási okból kiselejtezett. Elképzelésnek egyedül a Roberto Benigni-vonal teszi meg, a többi mind érdektelen, sekélyes és átgondolatlan. Egyetlen kimunkált, kifuttatott ötlet csúcsosodik ki (a zuhanyozó operista), de arról meg már nagyon hamar pontosan tudjuk, hogy mi – milyen jelenet – lesz majd belőle. Nem, a színészek sem. Talán annyi: Penélope Cruz egy markáns női folt, és nekem jó volt Judy Davist viszontlátni, bár a szívem szorul össze, hogy megöregedett. Persze nem öregedett többet, mint Woody Allen, de van az a mérhetetlen disznóság, hogy a férfiak küllemének néha még jót is tesz, pláne ha már fiatalon sem voltak szépek. Az volt eredetileg az elképzelésem, hogy a következő rádióműsorba a kritikusdíj pályakezdő kategóriájának várományosait hívom. De hát oly lehetetlen időpontban volt a felvétel, tegnap este, hogy egyikük, Petrik Andrea próbált éppen, másikuk, Lábodi Ádám játszott éppen, így aztán kettesben maradtam Tasnádi Bencével. Azt nem mondom, hogy bántam ezt, de mindenesetre izgulatosabban készültem fel a találkozásra. (Mert nem lehet tudni, hogy egy fiatal, pályakezdő színészhez nem kell-e harapófogó a stúdióban.) Utólag viszont megállapíthatom, hogy nyugodtan lehettem volna csendesebb, szerényebb, visszafogottabb a beszélgetésben. Mert az derült ki, hogy ez a fiatalember simán, könnyedén és megnyerően kommunikál. Gond nélkül lehetett teljes adásidőben nagy élvezettel hallgatni őt, mint ahogy aztán a felvétel végeztével is még hosszan hallgattam őt (jó, néha kérdeztem is), míg csak Csenge végül be nem nyitott, hogy most már talán szedelőzködjünk, mert kellene a stúdió másoknak. Avval kezdtem egyébként a műsort, hogy leírtam a külsejét, mert hátha még nem ismerik őt az olvasók. Így mondtam véletlenül: olvasók. Lent a ház előtt megállapodtunk abban, hogy a pályakezdők idei kritikusdíját alighanem Petrik Andrea kapja, megérdemelten, aztán felült a biciklijére és eltűnt a sötétben, mint egy meghatározott ideig tartó, valószerűtlen jelenség. Teljes családilag mentünk a Karinthy Színházba a Lovagias ügy bemutatójára. Hunyady Sándor írta, Verebes István rendezte, és legjobb pillanataiban az előadás emlékeztet a nyolcvanas évek Játékszínére. (Ez maximális dicséret.) Bár ha akkor és ott születik a produkció, valószínűleg igényesebb és színvonalasabb. Pl. aligha szerepelhet benne Árpa Attila producer, aki küllemileg ugyan kifogástalan amorózó, de kirívóan amatőr a színpadon. Pl. ahhoz, hogy azt játssza valaki éneklés közben, hogy ő nem tud énekelni, előbb mégiscsak kellene tudnia énekelni. A főszerepet, Kabos Gyuláét Bajor Imre adja, a várakozásomat felülmúlva. Úgy értem, nem érte be a saját maga behozatalával, hanem voltak színészi ambíciói, és ezek helyenként szárba is szökkentek. (Más helyenként meg bennemaradtak a földben, vagy hogy?!) Lorán Lenkét mint színpadi veteránt én kifejezetten méltányolom, és ott volt Csoma Judit is, aki a szokott színészi vehemenciájával, valamint a régi, jól bevált műmelleivel domborított. (Azt hiszem, még a Bárka Mohácsi-előadásából hozta ezeket a kebleket, aztán mintha játszottak volna egyszer a Nemzetiben is.) Ha ez a produkció a nyolcvanas évek Játékszínéé, akkor a leginkább Megyeri Zoltán kompakt főnökalakítása lenne benne a helyén, a kiállásával, a mozgáskarakterével, a kihegyezett stílusával. Más. Annamarink a metróban eligazít egy eltévedt fekete fiatalembert, vált vele pár mondatot angolul. Ezután odamegy hozzá (Annamarihoz) egy nagymagyarországos tetoválású fehér fiatalember és ezt mondja neki: „Te túl szép vagy ahhoz, hogy fekák szukája légy.” Felbátorították, megbocsáthatatlanul és bűnösen felbátorították ezeket a borzalmas embereket! És még azt, ha valaki megmondaná, hogyan kell ilyenkor prompt reagálni intelligensen és arányosan. Kedves férjem mint a MÁV áldozata maradt magára este, mert ha eljutottam volna két hete Nyíregyházára, akkor ott néztem volna kecskeméti Buborékokat, nem pedig tegnap a Tháliában. De örülök, hogy nem maradt ki, mert ezt most egy igen gondosan formába öntött Mohácsi-produkciónak találtam. Jót tett neki a precízen tömörített látványvilág is, pl. a színkoncepció végigvitele a jelmezeken, vagy Kovács Márton, akiről alapvető benyomásom, hogy voltaképp minden Mohácsiban ugyanazt a zenét játssza. Mégis képes vele a legkülönbözőbb hangulatokat teremteni. A legérdekesebb az, hogy Márton András mennyire jónak mutatkozott a főszerepben. És ha ehhez hozzáveszem, hogy Kiss Jenő is kitűnően működött inasként, meg eszembe jut (valamelyest) Szombathy Gyula a Radnóti Színház Bolha a fülbéjéből, akkor felmerül bennem, hogy nem az-e az ideális, ha Mohácsi és az ő humora olyan, minden hájjal megkent, régivágású, poentírozásban profi komédiásokkal találkozik össze a színpadon, akikben még létezik (vagy felkelthető) bizonyos kíváncsiság és szakmai becsvágy. Trokán Nórát muszáj még megemlítenem, mert ő mint cseléd ennél a léha, rongyrázó családnál, gyönyörűen játszotta el az összes más embert, aki a világban szomorúan odakint van. Különösen szívszorító volt, amikor végül férjhez adták. Az a jelenet – fájdalmas líraiságában és fű alatti drámaiságában – olyan volt, amilyen Mohácsinál nemigen szokott lenni. Ezért most meg vagyok hatva és örvendeztetve, hogy ilyet is tud a Moha. Elég régen láttam/olvastam Sütő András Szuzai menyegzőjét – míg írta, vágyódva gondolt Székely János Caligula helytartójára, így képzelem –, de most a Tháliában a nyíregyháziak vendégjátékának elején az volt a múló benyomásom, talán maga Bagó Bertalan rendező intézte és időzítette az azeri baltás gyilkos kiadását, hogy egy kicsit valahogy feldobja napjainkra a darabot. De aztán ez az érzésem átadta a helyét annak a másiknak, hogy úgy látszik, eljött az ideje megint a hatalmi-politikai-zsarnoki paraboladrámáknak, lehetőleg jó messziről indulva. Kicsit olyan volt az előadás – formailag, eszközeiben –, mintha a nyolcvanas évek elején lennénk, ülnénk a színházban és arra gondolnánk a produkció láttán, hogy ez volt a hetvenes évekbeli színház. Passzé. Annak örülök, hogy Illyés Ákos főszerepet játszik tisztességgel, és Rák Zoltánt jegyzem még ide, aki szimpatikus nagy energiákkal ad egy butafejű őrt, második katonát. Vezettem épp tegnap délután, bekapcsoltam a rádiót a kocsiban, a Sopsits-műsor ment, hallgattam kicsit keresztben Albertfalván, és megállapítottam, hogy már a kérdésekre is folyton ellentmondott :-) Megkezdődött az iskola. Az a benyomásom, szeretnék, ha bent maradnék az egyetemen. Mármint nem tanársegédként, hanem diákként, mert az nekik fejpénzt hoz, nekem meg szintén nem hátrányos státusz. Abból gondolom, hogy hat kötelező kurzusból hármat sikerült felvennem, mivel hármat-hármat gondosan ugyanarra az időpontra hirdettek meg. Mindent összekaparva hét órát tudtam magamra szedni a szemeszterre, és ebben már olyan is van, ami szabadon választott tárgyként a kötelező kreditszám feletti, tehát pénzbüntetést kell fizetnem érte. Ja, és ráadásul a címük alapján egyik tantárgyamtól sem rágtam le a körmöm az izgalomtól. Amelyik szeminárium a leginkább érdekelt volna, A barátság problematikája, Radnóti Sándor előadásában, arra 53-an jelentkeztek, és ott engem a rangsorolásos kurzusfelvételen le fognak vágni, vagyis nem férek be az óra keretébe. (Nem azért vágnak le, mert elértem a vágósúlyt, hanem mert a szakirányom szerint erre nincs feltétlenül szükségem.) A hétfői napom, immár hagyományosan, nyelvészeti tárggyal boldogít. Meg van egy „Identitástudat és szerepvállalás problémája a női irodalomban”, aminek már a címét sem igazán értettem. Este a Szimpla-kertben meglepetésbuli Koltai Tamás 70. születésnapja alkalmából. Amikor a családja odahozta az ünnepeltet és ő meglátta a papírt, hogy „zártkörű rendezvény”, rögtön vissza is fordult (volna). Megjelent vagy száz ember, sajtósok, színháziak, mindenfélék. Magam is beszélgettem számossal közülük. Mai (tegnap), rég nem látott újságíró-kollégával találkozván: – Te vagy most valahol? – Van egyáltalán valaki valahol? – Én vagyok, félállásban egy szakközépiskolában. Németet és magyart tanítok. Most kezdjük majd Madáchot. Azt mondják, jó. Békéscsabai Kabaréra menet természetesen eszembe jutott a 20 évvel ezelőtti békéscsabai Kabaré, amelyben minden időm legjobb Sallyjét* láttam Réti Andrea személyében, s amelyben Jancsik Ferenc Schultz úrként az Ananász-díjunk alapítója lett, és amely előadás kapcsán a kritikámban összeállítottam az akkor futó három Kabaréból az ideális szereposztást, amelyet egy nyári produkcióban aztán meg is valósított Tasnádi Márton rendező, és így – a „nem éltem hiába” ciklusom keretében – megismerkedhetett a színpadon Jancsik Schultz ura és Psota Irén Schneider kisasszonya, mindkettejük örömére meg az enyémre. Ez a mostani bemutató dolgos és nagyjából profi (bár nem ússzuk meg hamisan éneklő szereplő nélkül), látszik rajta, hogy Szűcs Gábor rendező már több ízben is munkálódott a darabon. Sally rendben van – Lapis Erika egy dögös díva, mondtam Zsótérnak, mert a kismetróból az Operánál kiszállva és a Nagymező sarkáig együtt menve sok mindent meg lehet beszélni –, Vasvári Csaba ugyan zavaróan őszhajú Cliff Bradshow, ámde legalább magasabb Lapis Erikánál. Közben azonban felvetődött bennem az a lehetőség, hogy esetleg épp most untam meg ezt a darabot, hiszen annyiszor láttam már. Mivel most eléggé untam, főleg az első részét. Avval pedig eleve nem szimpatizáltam, hogy a produkció Kit Kat klubja legalábbis szexbárnak, ha ugyan nem egyenesen kuplerájnak ábrázoltatott – énszerintem az erotika az itt mutatottnál finomabb dolog –, és vajon nem volt-e túl sok a békéscsabai közönségnek a női kar folytonos vonaglása és kéjelgése. Szemfüles módon az előadás konkrétan illusztrálta az aktuális parlamenti politikusi vonalat: Sally nem akart szülni, durr, kapott egy pofont Clifftől. * No de hozzá kell fűznöm ehhez, hogy anno nem láttam sajnos a kaposvári Kabarét Csákányi Eszterrel. Nő a múltbóllal maradtam adós tegnap, az volt az utsó fellépésem nézőként az idei Vidéki színházak fesztiválján. Szegediek ők, beugróként a tatabányai Nóra helyett, rendezte Bodolay. Van nekünk manapság a Schimmelpfennig, már negyedszer látom ezt a darabját. Voltaképp élvezetes, vagy legalábbis érdekes kísérlet a mában egy görög sorstragédiára (vö. Médeia). Bár az időugrálásból adódó ismétlések olykor már-már idegesítőek és fárasztóak. Nna. Az előadás. Inkább a nők jók. Szabó Gabi stílusos eleganciája, Kéner Gabriella egyszerűsége. De már az nem helyénvaló, hogy Kárász Zénó az értelmiségi kellékeivel (könyv, műfolt a zakója könyökén) egy igen szimplának ható, böszme papucsférjet játszik. Amikor az elmúlt napokban kapart a torkom reggelenként, reméltem, hogy nem lesz ebből semmi, de tegnap estére lett taknyosság és duzzadt fej és láz. Ma nem mentem iskolába, hogy holnap reggelre kikúráljam magamat, mert hétvégére nem gyengélkedést terveztem, hanem éppen hogy nem. Mai: A csirke talán az a mód, ahogy egy tojás egy másikat csinál. (Örkény István) Szaunával küzdöm le a náthát a Villa Mediciben Veszprémben. Az úgy volt, hogy Zappe kolléga meghirdette a túrát, kik akarnak Csalódások-bemutatóra menni vele. Jelentkeztem, de aztán kedves férjem azt mondta, a Csalódásokat enyhítendő menjünk inkább magunk, és maradjunk hétvégére a kedvenc kis szállodánkban. (Legutóbb januárban, a vizsgaidőszak végén hozott ide. Emlékszem, 13 hákor még beszédtudományok dolgozatot írtam, 19 hákor pedig már a jakuzziban bódultam. Szeretünk itt. Főleg hogy akkor is eléggé egyedül voltunk a házban, meg most is. Csak kérdés, meddig bírják fenntartani magukat, ha nincs más vendégük, mint mi, évente kétszer két-három napra. De ha jobban belegondolok, már eddig is sokáig húzták, hiszen először zsűritagként laktam itt /Radnai Annamarival együtt/, országos színházi találkozón, 1997-ben vagy 1998-ban.)
Ahogy tavaly, úgy idén is évadnyitó bemutatón találtuk magunkat. Himnusszal
kezdődött (s hogy kettővel mellettem egy helyi zenés színész Az előadást egészen kellemesnek találtam, jobbnak, mint vártam. A szereplők közül mindenekelőtt Sághy Tamást díjaztam, ámbár meglehet, egy sokszor megismételt poén megítélésében döntő szerepet játszhat, hogy szeretjük-e az illető színészt vagy nem. De most erről többet nem írok, egyrészt mert elfogyott a mai helyem, másrészt mert abszolválom majd kritika formájában. Stefanovics Angéla. Megjegyzem, a készülő Pintér Béla-darabot véletlenül 42. utcának (!) neveztem el a cikkben, de szemfüles szerkesztőm kijavította. Állatkert mellett lakunk Veszprémben, természetesen átlátogattunk. Olyan kérdések tanulmányozására kerítettünk sort, mint például: a botsáska csinál-e úgy, mintha a bozót része lenne, vagy a bozót akar botsáskának látszani, hogy ne lehessen megkülönböztetni őket egymástól. És vajon az egyik tigrispiton le tudná-e nyelni a másik tigrispitont, vagy túl hosszú falat lenne számára. Az aligátorteknőst mosolygós jókedvében találtuk, viszont az oroszlántanyán családi viszály kellő közepébe (ezt, hogy „kellő közepe”, azt hiszem, Gáspár Tibor mondta nekem interjúban) csöppentünk. Egy hím és három nőstény. Két nő kedvesen, játékosan incselkedett egymással – elgáncsolóverseny, farokharapdálás, hancúrozás –, a harmadik morcosan félrehúzódott. Odavonult hozzá a hím, de a nő hangos szóval elhajtotta. Ezt a másik két nő rossz néven vette, és hárman együtt rátámadtak a különcre, aki harciaskodott egy darabig, közben a négy oroszlán leordította egymás fejét, mígnem a szomszéd is beleugatott. Felteszem, fenyegetőzött, hogy kihívja az urh-t, családon belüli erőszak tárgyában, de nagyon valószínű, hogy a rendőrök nem avatkoztak volna be. Ja, és még itt a mosómedve mosás után, kiteregetve. Még ilyen amatőr dilettáns hülye sosem voltam, hogy elfelejtettem telefonszámot cserélni Nádasy Erikával, akit a rádióstúdióba hívtam tegnap délutánra. Már háromnegyed órája vártam őt, amikor végre rájöttem, hogyan érhetem el, és akkor kiderült, hogy a célponttól igen messze tévelyeg autóval, evvel el is dőlt, hogy ezt a műsort már nem tudjuk megcsinálni a kritikusdíj est előtt. De nem adtuk fel, a héten pótolni tervezzük a felvételt. A kritikusdíjak átadása – ahol egyébként Nádasy Erika megkapta tőlem egy kritikus különdíját a Földszint 2. színházért – a Nemzetiben zajlott. Az eredményhirdetés-bluest vettem fel. (Máté Gábor az interjúval rendesen befrusztrált bennünket szerintem, én történetesen vittem magammal két könyvet Gabnai Katinak, szatyorban, de nem mertem magamnál tartani, nehogy azt higgyék, kritikusdíj van benne :-) Az est programja profi volt, elegáns, mederben tartott. Znamenák István rendezte, Kocsis Pál és Molnár Piroska műsorvezették. Volt rangadó jellege a találkozónak, úgy értem, rangot adtak díjátadók, Esterházy Pétertől Király Leventén és Trill Zsolton át Andrei Serbanig. (És tovább Ascherig, akinek kedvesen szálldigált a frissen mosott haja.) És volt szeretet és nagyrabecsülés, amit erősen lehetett érezni például Fodor Tamás, vagy Kováts Adél, vagy Fekete Ernő díjának fogadtatásán. (Persze a többiekén is.) Mivel idén nem számoltam szavazatokat, így nem ismertem az eredményt, értek meglepetések. Például hogy Lábodi Ádám lett a legjobb pályakezdő, vagy hogy Stefanovics Angéla nyert a legjobb női mellékszereplő kategóriában, ami nagy örömömre szolgál. Műsor után állófogadás, ahol kedves férjem állt a lépcsőkorlátnál, de nemigen fogadott engem, folyton elküldött gratulálni. És ahogy a díjazottakat végignéztem, egyáltalán nem esett nehezemre oda-odamenni. Nos, tehát a hétfői tanítási nap úgy fest, hogy van az alkalmazott nyelvészet, ami fecsegős órának látszik. Elkerülte a figyelmemet, hogy tegnapra már házi feladatot is adtak, de leblattoltam helyben. Van továbbá az identitásos problémás női irodalmi cucc, amelyen Tóth Krisztina- és Balla Zsófia-verseket elemeztük, és úgy találtam, hogy a tanárnő meglepően egzaktnak ható megállapításokat képes tenni tárgyunkról. Gondolkodásra késztettek. Nem rossz program az. Harmadikként polgári tragédia a XVII-XIX. században kurzus Földényi tanár úrral (vele romantikáztam tavasszal), kinek személye „három az egyben” típusú élmény: intellektuális, akusztikai (kellemes, megnyugtató bariton) és esztétikai. Valami olyasmit mondott Kováts Adél a kritikusdíj-átadón, hogy az apukája szerint a Vágyvillamos főszerepét neki írták. Erről eszembe jutott Tímár Éva, aki azt mondta a rádióműsoromban, hogy számára a Szecsuáni kettős főszerepe volt nagy találkozás, akkor anyukája megjegyezte: kislányom, ezt neked nem is kell játszanod, ez te vagy! Ezek szerint a két színésznő nem hasonlít egymásra. (A Szecsuánit most Jóembert keresünk címén mutatja majd be a Vígszínház Encivel. Mondjuk szerintem két szóban kellene írni, „Jó embert”, mert a jóember az más. Nem vitatkoznék, de már késő.) Reggel 8.30-tól egy erősen vallástörténetbe hajló, Korszak- és diskurzusformációk – Barokktól a romantikáig című előadás, az diákkínzás. Nem szoktam megállni, amikor koldusok leszólítanak. Ha megcéloztak és közelítenek, általában kikerülöm őket. De látszik, hogy sokat romlott a helyzet, mert mostanában az van, hogy már olyanok is koldulásra szorulnak, akiken nem látszik. Tisztes külsejű, nem feltűnően kopott öltözetű középkorúak, idősek állítanak meg halk szóval, és megállok, mert azt hiszem, merre van a Régiposta utca kérdés jön, de nem, hanem tudnék-e adni pár forintot. Csak megrázom a fejem, de rossz ez, mindkettőnknek. A gyerekek meg állást keresnek elég reménytelenül. Annamari azt mondta, ha október végéig nem talál semmit sem külföldön, sem itt, akkor tud egy lovasfarmot Ausztráliában, ahová elmehet dolgozni. (Nyugat-európai állásokra jelentkezve már nem szokta beleírni az anyagába, hogy magyar.) Máté munkahelye az utolsókat rúgja, elfogyott a feladat. Ő ugyebár az elmúlt három hónapban napi nyolc órában adatot rögzített, és az első hónap után, órabérben, 47750 forint fizetést kapott kézhez. Erre mit mondjunk. A második hónapban, teljesítménybérben felzuhant vagy hetvenezerre a bére. Közben megpályázott a Közlekedési Felügyeletnél egy nekivaló állást, amelyet pályakezdőknek hirdettek meg. Az interjún közölték vele, hogy ő nem jön szóba, mert ezt a posztot nulla tapasztalatú pályakezdőnek szánják, és ő, ugye, semmittevés helyett már majdnem három hónapot dőzsölt a munka frontján mint adatrögzítő rabszolga. Hát így. A gazdasági lelendülés egyetlen szubjektív jó híre, hogy hetek óta zárva tart technikai okból a szemközti pub, amely nyitott állapotban kellemetlenül zajos, zsúfolt, zenés, ricsajos hely volt. (Vajon tudnék-e koldulni, ha szükség lenne rá?) Felvettük tegnap a rádióműsort Nádasy Erikával, ő színes volt és élénk, én felszínes és szétszórt, úgy érzem. Hogy beszélnem hogyan sikerült, nem tudom, de például a Tasnádi Bence-műsort hallgatván elképedve észleltem, hogy egyetlen mondaton belül képes voltam egyszer ban helyett ba-t, másszor meg ba helyett ban-t mondani. Össze-vissza esnek ki szavak a számból. Este vodkus fiúk Cseh Tamás-estje a Hunnia bisztróban. (Köszi!) A Cseh Tamás-dalok mások általi éneklésével kétfajta problémám lehet. Az egyik, hogy hasonlít az eredetire, a másik, hogy nem hasonlít. Jelen esetben három férfi játssza a számokat, alapjában véve gitár-hegedű-nagybőgő felállással, ami nem rossz összetétel. A gitáros énekel (piros inges negyvenes, fiúságát lassan vesztő fiú), és a hangja, az intonációja emlékeztet Cseh Tamásra. Pl. ugyanolyan dinamikusan tud énekben elindítani rövid szavakat, mint „víz” vagy „még”. Érdekes a közönség, gondolnám, hogy legalább magamkorúak főként, de nem, több a fiatal. (Eszembe jutott B. Géza, aki sokáig nem tudott megbarátkozni avval, hogy mindenki Cseh Tamás dalaiként tartja ezeket számon, pedig hát ő írja, ő mondja, amit Cseh Tamás mond.) Fél 11-kor volt szünet, ekkor eljöttem, egyrészt mert hosszú nap volt, másrészt mert elsőre ekkora darab ebből pont elég volt nekem. Valamelyik nap megnéztem a youtube-on a Hacktion tévésorozat első részét, Anger Zsoltra való tekintettel, aki kapott némi Robert de Niro-s beütést a szerephez adott sötét hajfestéktől. Hát, úgy éreztem, van mit megmentenie ezen az Angernek. Mármint nem az értéktartalom szempontjából, hanem hogy rá is szorul a sorozat a megmentésre. Gubík Ágit igen jó színpadi színésznőnek ismerem (sőt a Till Attila filmjében sem volt rossz), így hát megdöbbent, hogy ezt a filmet egyetlen arccal csinálta végig. Nem mondom, hogy rossz arc az, de háromnegyed órán át mégiscsak súlyosan unalmas. De minek, minek mondom én itt fel, hogy mit csináltam, mit láttam, mit gondolok?! Mintha egy liftből kiabálnék, miközben épp fejlődik ki a klausztrofóbiám. Összefutottam a közértben Polgár Csaba kispapával, kérdeztem, mondta, hogy odavan az újszülött Polgár Emmáért. Bár élete első hetében még nem jött rá a kislány arra, hogyan kell éjszaka aludni. Voltam a Katonában a dramaturgok díjátadó estjén, Szép Ernő-jutalmakat osztottak minisztérium által vagy jóvoltából, Spiró Györgynek a Príma környékért, Pintér Bélának a darabjaiért, Szakonyi Károlynak az életművéért. A dramaturgok „az évad legjobb drámája” díját Szálinger Balázs Köztársaság című műve kapta, ebből részleteket is meghallgathattunk még a POSZT-os felolvasószínház nyomán. Azután belecsöppentem Pintér Béla 42. születésnapjába, mert Pintér Béla születésnapján ünnepeljük a magyar dráma napját. („Ó, mi régóta ismerjük egymást a közelmúltból” – kommentált engemet valakinek a Béla :-) A K:antinban ültünk, kibelezett plafon és hideg neonfények alatt, kicsit úgy éreztem magam, mintha egy Brechtről elnevezett színház V-effekt nevű kávézójában lennék. Már előző nap jártam bent a Katonában (megnéztem a K:önyv és Bolt jópofa kínálatát), az volt a benyomásom, mintha a színházat nem átépítették, hanem lebontották volna. (De ne zárjuk ki, hogy később talán majd barátságosabbnak bizonyul a belső tér.) Kérdezte Csákányi Eszter, mikor nézem az új Pintér Bélát. (Ő játssza a női főszerepet.) Mondtam, rögtön jövő héten. Mondta, lehet, jobb lenne kicsit később. Mondtam, nem, nem lehet, már így is alig várom. Mondta, sírni fogok. Mondtam, az nem baj, csak hát a többi nézők meg nevetni fognak, amikor én sírok. Mondta, nem fognak, ez most drámai. Remélem, neki lesz igaza. Az Andrássy úton a Teátrum fesztiválon – vagy mi is volt a neve a színházak hétvégi utcára vonulásának – az egyik pavilonban vagy sátorféleségben (talán a Thália Színházéban) dekorációként kiterítettek egy nagyon mű oroszlánszőrt, illetve oroszlánbőrt, illetve trófeát, vagyis hát egy ilyen lapos állatutánzatot, díszletelemet. Benézett a színház pultjához egy emberpár, kutyával. A kutya azonnal tudta, hogy kommunikációs partnere, legalábbis állatkollégája fekszik a földön. Először udvarias volt vele, azután érdeklődő, majd miután az oroszlán semmilyen barátságos gesztust nem gyakorolt, ellenséges lett, végül úgy kellett elcibálni a hevesen ugató kutyát a helyszínről. Nem tudom, hogy lehet ez, hogy a kutya így magára vette azt a hamis rongyot. Talán a műoroszlánszőnyeg erős oroszlánparfümmel volt befújva. Az ELTE pedagógiai és pszichológiai karán egyetemisták Törvényhozói Színház név alatt adtak elő jelenetsort és interaktív vitaalapot a helyzetükről és perspektívájukról a felsőoktatásban. Lehangoló, kétségbeejtő, kiszolgáltatott – ezek lettek a (vissza)hívó szavak a produkció után. Én voltam a legmultifunkcibb néző. Ámbár jómagam magyar nyelv és irodalom szakra járok, noha annyiban eredménytelenül, hogy képtelen vagyok megbarátkozni a nyelvészekkel és az ő tudományos tudományukkal. Úgy képzeljük el őket, mint akik még olyat is kitaláltak, hogy „kvantitatív nyelvészet”, ami a nyelvi jelenségek mennyiségi viszonyaival foglalkozik. Ennek keretében pl. gráfelméletileg dolgozzák fel a Pista megy az utcán mondatot, avagy egyenletekkel fejezik ki „minden egyes magyar hang rangjának számtani átlagát”. Ellenben azt máig nem bírták megfejteni, hogy miként alakult ki a beszéd mint olyan. Kitaláltak rá ötféle verziót, a vau-vau elmélettől a jaj-jaj elméleten és a hórukk-elméleten át a la-la elméletig, és ezek körülbelül annyira komolyan vehetők, amint azt már a nevük is jelzi. Tengely Gábor bábrendező volt az e heti vendégem a rádióstúdióban. Flottul ment, és a végefelé, amikor arról beszélt, hogy a kritikusok nem néznek bábelőadásokat, kifejezetten tűzbe jött :-) Kérdezte, mit tekintek meg este a Bárkában (mert oda tartottam a felvétel után), és jellemző módon azt válaszoltam, hogy A tizedik teljes évad. Nyilván színházra gondoltam, de valójában az a címe a produkciónak, hogy A teljes tizedik évad, mert az alkotók meg tévésorozatra gondoltak. (Erről jut eszembe, láttam a Hacktion második részét is. Hát nem, nem gondolhatják ezt komolyan, hogy amikor naponta tíz amerikai bűnüldözőfilm megy le a tévében, ismerjük a ritmusát, a tempóját, a vágásait, a célratörését, akkor a nézők majd megvesznek egy ilyen ólomlábas, tunya, malmozós magyarost, amelynek nyomozó hősei mintha egész nap csak kávéznának és falatoznának a munkahelyükön, és ha az egyik szereplő elmesél valamit a másiknak, akkor utána odamennek a harmadikhoz és elmesélik még egyszer, hát ez nevetséges, de sajnos a szónak nem a megfelelő értelmében.) Visszatérve a Bárka előadására, Szabó Máté rendezte, Szabó Borbála írta, egyáltalán nem érdektelen darab. Az első része engem erősen fogva tartott, a második aztán elengedett. A második rész konstrukciós hiba, háromnegyed órában eljátsszák azt, aminek az adekvát kifejezése két szikár mondat volna. Kicsit túl sokat kellett az előadásban olyan tévésorozatot nézni élőben, ami engem egyáltalán nem érdekel. Szerencsémre ott volt benne Szabó Emília, aki kiválóan csinálta, valamint a natúr emberpár, Szorcsik Kriszta és Kardos Róbert sem volt rossz. Romeo Castellucci Az arc fogalma Isten fiában című produkciója sok helyütt megdöbbenést és ~botránkozást keltett a világban. Egy hatalmas Jézus-portré előtt játszódik, a szereplők: középkorú férfi és öreg, rozzant, segítségre szoruló apja ⃰. Az előadás egy órája alatt az apa háromszor becsinál (kakipatron!), a fiú háromszor teszi tisztába. Végül gyerekek kézigránáttal dobálják meg a Krisztus-arcot – ezt az aktust nem pontosan értettem –, majd a képet különös behatások érik és You are (not) my shepherd felirattá válik. Nincs kifogásom a darab ellen, sőt. Üdvözlöm. Döbbenjük csak rá, nézzünk szembe vele. Ez vár ránk: az egyik szerep, vagy a másik, vagy (időrendben) mindkettő. Amit itt megmutattak, az nekem – hogy úgy mondjam – rutin. Mivel a produkció azt ambicionálja, hogy dermesztően hiteles legyen, óhatatlanul kritikusan néztem: mi az, ami nem így van. Amit nem így csinálunk. Például – bármily szép díszlettervezői elképzelés a csupa fehér – pelenkás apukára eleve nem adunk hófehér frottírköntöst. Amikor megtörténik a kakibaleset, akkor odébbhelyezzük őt – mert különben széthord, összeken –, de a tisztogatást a sírdogáló szülővel kezdjük, nem pedig a helyszínnel. (Szakértőként vettem szemügyre az olasz papírpelenkát is. A miénkhez képest jóval hosszabb kötője van, ami előnyös, mert vaklárma jellegű pelenkabontás után vissza lehet helyezni.) Az eseménysor cselekvési és érzelmi dinamikája tapasztalatom szerint épp ellentétes irányú, mint amilyennek az előadás ábrázolta. Az ember elsőre még kapkodós, ingerült, dühös. Egyszerűen nem hiszi el, hogy a szülője, akit nem ilyen bénának és tehetetlennek ismert, tényleg nem képes semmire, és nem direkt csinálja ezt vele. Azután elszégyelli magát emiatt az érzés miatt, és másodszorra, harmadszorra már megadóbb, türelmesebb, s a teendőket is lassabban, nyugodtabban, szimplán szakszerűen végzi. A szakszerű segítségnyújtás az elfogadás útja. Nem olyan kifürkészhetetlen, mint az isten útjai. ⃰ Az apaszínész idős, kopasz, ősz szakállú, és az előadás elején díszletezők segítenek neki betotyogni a színre. De nem téveszt meg, látom rajta, hogy ő még stramm, ura a testének. Visszatérve még az olasz előadásra – mert nem hagyott érintetlenül –, pont megfelel annak, amit a színház mibenlétéről tartok. A színház az a hely, ahol átgondoljuk vagy átérezzük az élet olyan helyzeteit, amelyekben voltunk már, vagy nem voltunk, de még lehetünk. Ehhez akkor ideillik egy frappáns megállapítás egy német cikkből a (tánc)kritika kritikájáról Maria Vogeltől: a „kritika legfőbb célja nem más, mint megtalálni azt a kérdést, amelyre a műalkotás válaszolni akar”. És még annyit mára, hogy a nyelvújításkor találták ki a tudományok magyar szókészletét, egyebek között a grammatikáét is, alanytól állítmányig és tovább. A kettőspontot popontnak nevezték el, ám ez a szó nem ragadt meg, amit a magam részéről igazán sajnálok. Pintér Béla: 42. hét-bemutató a Szkénében. (Hosszabb a szokásosnál, így jócskán késve értem vissza a kimenőmről apukámhoz.) Ha nem tudnám, hogy nem ez volt a sorrend, akkor meggyőződéssel hinném, hogy ez az új darab azért ilyen, azért más, mint az utóbbi évekbeliek, mert Csákányi Eszterre, az ő drámai erejére lett írva Pintér Béla által. Nem mesélem el, ne lőjek le semmit. A 20 évvel ezelőtti, katonás Akárki Csákányi Esztere jutott eszembe róla. Közben nem voltam végig biztos abban, hogy ez az előadás mennyit ér. Hogy is mondjam, nem tudtam megmérni. Feltettem a mérlegre, de nem került nyugalmi állapotba, folyton ingott-lengett. Milyen szép az Eszter itt, amikor gyászol: temetésen, rendőrségen. És milyen szép, amikor bakfisosan boldog a szerelemtől. Szögezzük le azt is, hogy Pintér Béla ragyogó színész. Egészen kevésből – egy jégeralsószerű pizsamagatyó, egy tépőzáras papucs, amelyben előrecsúszik a láb – kihoz egy komplett karaktert. Jogos megdöbbenésében jelenethossziglan áll leesett állal. Úgy áll, hogy az állásában valahol még benne van a Ferenczy Béni-féle Petőfi-szobor is, a Kaisers nyomán. És akkor Stefanovics Angélát még nem is említettem, akinek a vérében van az az ártatlanságba oltott irónia, amely oly jól passzol a Pintér Béla színházába.
Nem volt nehéz Néztem este az interneten a Hunyadi László premierjének közvetítését az Operából. Láttam az elején, hogy Szűcs Gábor rendezése igen trendi, aztán ez abbamaradt, és lett egy óvatos általános divatos katyvasz. (Mondjuk V. László láttán hirtelen azt hittem, hogy a Csárdáskirálynőben vagyunk.) Bizonyára hatalmas protokollközönség volt jelen, Miklósa Erikáért lelkesedett leginkább, nekem meg egyértelműen a Szilágyi Erzsébetet játszó Fodor Beatrix tetszett a legjobban. Hangja is, kiállása is, tekintete is. Amikor a végén a tapsnál Vasvári Csabát is meghajolni láttam, kicsit csodálkoztam, mert ő sem nem énekelt, sem nem táncolt, de aztán megnéztem a stáblistát, a rendező munkatársa volt. Nyilván bent ült a próbákon, hozta a kávét és jegyzetelt. De nem erről akartam írni, hanem hogy érdekes dolgot tudtam meg. John Miltontól kaptam az infót, miszerint a szentírásban Euripidészt idézik. Mégpedig Pál apostol írja a korinthusiaknak (I. Kor. 15:33): „Jó erkölcsöt megrontanak gonosz társaságok.” Bár a neten konkrétan nem találtam meg, hogy ez hol szerepel nála, de akkor is büszke vagyok Euripidészre, hogy bekerült. A küzdő Sámson című Milton-tragédiától jutottam ide, amely persze játszhatatlannak hat, de nem is azért írták, hogy színházban mutogassák. Mindazonáltal van egy rész, amelyik már-már jelenetnek mondható. A rab, megvakított Sámsont meglátogatja felesége, Delila (a filiszteus fodrásznő, ugye), bocsánatot kér, magyarázkodik, mentegetőzik. Sámson nem békül, dühös, átkozódó, gúnyos. Delila: Ha férfival folytat vitát az asszony, Bármilyen ügyben mindig ő veszít. Sámson: Nyilván nem győzi szóval vagy tüdővel; Bizonyság rá, hogy nyelvvel úgy lebírtál. Tessék, antik házastársi veszekedés (Jánosházy György fordításában).
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
