Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2013. április

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

1 2 3 4 5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

 

 

 

 

1. hétfő

     A Kabaré, az némi csalódást hozott. (Olasz narancs – mondta Jordán Tamás mint Schultz úr, amikor először ajándékozott gyümölcsöt a színen Kiss Mari Schneider kisasszonyának. Mire rám nézett kedves férjem: – Nem valenciai narancs? – kérdezte súgva. – Miii?! – Nem úgy van, hogy valenciai narancs? Amiből arra következtetek, hogy talán túl sokszor láttuk már a Kabarét. Ez lehet, hogy akadály. /Nem, nem akadály egyébként. Bármikor vevő vagyok egy jó Kabaréra./) Béres Attila rendezte, és szerintem túlságosan meglátszott az operettszínházi praxisa. Inkább zenés színházi produkciónak mutatkozott az előadás, mint színháznak (a tapsrendet is ideértve), sok erősen kitett, külsőséges gesztussal főleg az idősebb szereplők esetében. (Miközben Jordán Tamás alapjában véve egyetlen hangot sem énekelt el abból, ami Schultz úr kottájában le van jegyezve.)

     Leginkább Kálmánchelyi Zoltán Cliffje tetszett, igazi amerikai mosolyai voltak a figurához az első részben. Ami Fekete Lindát illeti, tud énekelni, táncolni, vonzó is, mégsem lett nekem Sally. Nem tudom, mi hiányzott belőle. Pajkosság? Titokzatosság? Sebezhetőség? Az utóbbiról jut eszembe, lehet, nem előnyös, ha Sallyt sudár színésznők játsszák (Lapis Erikára is gondolok). Így nehezebb törékenynek, esendőnek (is) hatni. Cliff nyugodtan mondhatná neki, amikor a lány rátör és bedumálja magát hozzá: ha nincs pénze kifizetni a taxiját, akkor menjen, fiam, és verje meg a sofőrt.

     Majd holnap még írok Szombathelyről, de most mennem kell ebédet főzni. Remélem, nem veszi át a menü a fékevesztett kölniillatomat.

vissza a lap tetejére

2. kedd

     Nem állítom, hogy sokat láttunk Szombathelyből, mert folyton esett, hol eső, hol hó. De amit igen, az nem keltett olyan benyomást, mintha a város együtt dübörögne a magyar gazdasággal, hanem sőt. Egyebek közt a Muskátli presszó is kiadó.

     A színház foyer-jában vízkiállítás látható épp, a falakon festményeken természeti vizek, a tárlókban palackozott ásványvizek, szertehonnan a világból, Perrier-től Salvusig. Sok helyes üveg, ilyen, olyan és kék.

     Pelikán nevű hotelben laktunk, előtte park, nem oda néztünk, de hallottuk onnan gyakran a madarak vijjogását, pelikánok, gondolom. A házban – amelyet bő száz éve gyermekmenhelyként alapított Ferenc József és Széll Kálmán – nem akadt most túl sok vendég, azok is bizonyára lusták, legalábbis lustábbak nálunk, szerencsénkre. Sem reggel 7-kor, sem 8-kor, sem koradélután nem találkoztunk egyikükkel sem a szaunák, a medence és a jakuzzi környékén.

     Vittem három vastag könyvet, ezeket kellene a héten abszolválnom az iskolai órákhoz. Vagyis két vastagot és egy félvastagot. De egy szalmaszál nem sok, annyit sem húztam ki belőlük Szombathelyen.

     Nemzeti Közlekedési Hatóság Közúti Gépjármű-közlekedési Hivatal Járműmódszertani Főosztálya. Itt dolgozunk mától!! (Máté.) 9 hónapos gyakornoki ösztöndíj. De kell is felsőfokú végzettség ahhoz, hogy az ember egy ilyen munkahely nevét megtanulja. (Nekem nem sikerült, papírról írtam be. De én egyrészt idős vagyok, másrészt csak jövőre kapok diplomát.)

vissza a lap tetejére

3. szerda

     Amikor Király Attila 2008-ban megrendezte Békéscsabán a Jó estét nyár, jó estét szerelemet, akkor a kritikámban előjegyeztem számára a Kabarét. Ez, mint most kiderült, meg lett jegyezve, számon volt tartva. (Még a Magyar Teátrum is megírta, nevemet nem említve sajnos/hálisten.) Úgyhogy tudtam, elvárnak engem Dunaújvárosba, megnézni a Kabaré-bemutatót.

     Már arra nem emlékszem, miről jutott akkor eszembe, hogy Király Attila rendezzen Kabarét, de ez az alapkoncepció biztosan meg sem fordult a fejemben, miszerint egy Hernádi Judit által játszott Schneider kisasszony legyen a Kit Kat klub egykori sztárja, egy valahai Sally Bowles (ŕ la CC – Csárdáskirálynő Cecília), és a házasságba végül nem torkolló szerelmi történetek párhuzamossága jegyében ő is énekelje el a megszokhatatlanul borzalmas magyar szövegű Maybe this time kezdetű számot. Ez az elképzelés és a belőle fakadó rendezői tevékenység rekord idő alatt a Sallyt játszó Lapis Erika mellé állított engem. Ilyen gyorsan még soha* nem fejlődött ki bennem színésznő iránti mélységes együttérzés. A musicalirodalom tán legnagyszerűbb dívaszerepét játszó Lapis Erikának első megjelenésekor csatlakoznia kell a klub tánckarához, hogy együtt emeljék fejük fölé a széken ülő Konferansziét! A táncos fiúk éppen mással vannak elfoglalva, ők ugyanis mindjárt behozzák, magasra emelve, a heverőn művészileg elhelyezkedő Schneider kisasszonyt!

     Voltak még érdekes rendezői ötletek, némelyiket nem is tudom értelmezni, vagy ha igen, annál rosszabb. (Például a sertésszámra változtatott majomszámot, amely disznóölésben végződött, majd disznótoros kínálgatása követte.)

     Egy ilyen szerény, kis színháztól, mint a dunaújvárosi, önmagában véve komoly teljesítmény, hogy ki tudott állítani tokkal vonóval egy Kabaré-musicalt. Nem is rosszabb a produkció, mint mondjuk a szombathelyieké. Máshogy rossz.

* De, talán egyszer már igen, történetesen ugyanitt, Dunaújvárosban, a múlt hónapban, amikor Vasvári Emese Arkagyinát játszotta a Dömötör Tamás által elgagyitévéműsorított Sirályban.

vissza a lap tetejére

4. csütörtök

     A lengyel Elżbieta Chowaniec Gardéniája tulajdonképpen ügyes darab. Mondhatni, nemcsak egészen jó kis kompozíció, hanem nyomokban fájdalmat tartalmaz. Vagyis talán nem pusztán „négy színésznőt foglalkoztatunk” elszántságú mű, hanem hovatovább elhiteti, hogy mondandója van az életünkről. Jó lenne egyszer valós leosztásban látni, mondjuk 20, 40, 60, 80 éves színésznőkkel*. Tegnap a Szkénében játszották a temesváriak, Koltai M. Gábor szárazon költői(nek szánt) rendezésében, színészileg meglehetősen változatos szinten, a legkülönbözőbb tétovaságokkal. Nő I. (a dédmama-generáció) Tokai Andrea, aki alapból parádés komika. Nő II., a nagymama Borbély B. Emília, akiben mindig (vagy csak a Mady Baby óta) van valami szívszorító. Nő III. Lőrincz Rita helyenként ügyes, még helyenkéntebben megragadó. Nő IV-ben, Tar Mónikában is van valami, több valami is, például hogy csak az első szótagokat lehetett hallani és érteni tőle, a többit jobbára motyogta magában.

     Ülök egy szemináriumon, elnézem a tanárnőt. Ez már a hatodik vagy hetedik órája velünk a szemeszterben, és annyiadik alkalommal van rajta ugyanaz az öltözék. Nem tudom elképzelni sem azt, hogy ez az egyetlen cucc áll a szekrényében, sem pedig azt, hogy hat éppen ilyenje lóg vállfán. Csak azt tudom elképzelni, hogy ezen a módon kívánja megjegyeztetni magát. A megjegyzésről aztán Hernádi Judit sztorija jut eszembe. A legbájosabb történet, amit színészről valaha hallottam. Hogy amikor Hernádi Judit főiskolásként először találkozott a tévében vagy a rádióban Darvas Ivánnal, odament, köszönt, kezet fogott, bemutatkozott. Legközelebb jócskán később, a Vígszínházban, a Sirály olvasópróbáján hozta össze őket a sors (Nyina, Trigorin). Hernádi odament, köszönt, kezet fogott, bemutatkozott. Mire Darvas: Darvas Iván vagyok, de megjegyezhette volna, mert egyszer mondtam már magának.

* Egy kedves kolléga hozzáfűzése: a szerzőnél eredetileg: Nő I-II-III 33 éves, Nő IV pedig 25 éves.

vissza a lap tetejére

5. péntek

     Viszonylag gyakran fordul elő, hogy rákeresek valami színházira a guglin, és beesik a honlapom, cikk vagy napló. Általában érdeklődve el is olvasom. Így jutottam most vissza ehhez, és sajnálattal állapítom meg, hogy nem fejlesztettük ki a koncepciót, ami meg is látszik a mezőgazdaság mai állapotján.

     Nem mondtam még, a héten Fekete Györgyit hívtam az Ahol hely vanba. Soha nem találkoztunk, de a stúdióközeli boltban összefutottunk a légyott előtt, és negyedórával később már néhai édesanyák alzheimeres tüneteit egyeztettük bánatosan. Egyszóval számomra váratlanul könnyen tudtunk beszélgetni. Ámbár lehet, hogy a műsorban – amikor már a pályájáról, vidéki színházakról, aztán nagymértékben Egerről volt szó, mert gondoltam, hogy vele, aki már előtte is ott volt, meg utána is maradt kicsit, biztosan meg lehet beszélni a tízéves, szép Csizmadia-korszakot – szóval lehet, hogy olykor kissé érzéketlenül és/vagy laposan kérdezgettem.  

     Este a műsor felvételét hallgattam és zenésítettem, amikor egy tévéadón elkezdődött A hét mesterlövész. Na, gondoltam, kicsit odamegyek én is nézni kedves férjem mellé, csak amíg felviszik az indián halottat a temetődombra, mert a Yul Brynner ott nem akárhogyan ül a kocsin. Aztán amikor ez megvolt, gondoltam, még egy kicsit nézem, csak addig, míg Steve McQueen mutatja, hogy már ketten vannak. De legfeljebb addig, míg Charles Bronsonnal közlik, hogy a munkaadók 20 dollárt fizetnek hat hétre a faluvédelemért, mert ott a Bronzi olyan képet vág…* Na, szóval nincs még kész az e heti rádióműsorom.

* Megvan a TeCsőn! Valaki feltette ezt a két percet :-)

vissza a lap tetejére

6. szombat

     Kortárs skót drámaíró Szentivánéj című darabjának bemutatóját, Erdeős Anna vizsgarendezését láttam tegnap a Sufniban, de elég sovány, így aztán a ma leadandó és még ma megjelenendő kritikába belefacsartam mindent, amit mondani tudtam róla, úgyhogy ide már nem maradt semmim, legfeljebb artikulálatlan hörgést bírnék kibocsátani magamból, amit ne tekintsünk kritikának. Mára tehát mait csak, lényegében idevágónak mondható:

     Mai:

Danyi Zoltán: Gorenje

 

Már az ajtóban egymásnak estek,

alig jutottak el a konyháig,

övet bontanak, sliccet húznak

a türelmetlen ujjak, körbefonják,

és a hűtőszekrény ajtaján

egyre lejjebb csúszik a mágnes.

„Gorenje” annyi mint izzás.

vissza a lap tetejére

7. vasárnap

     Szentivánéj. (Markó Robi olyan kritikuskolléga, aki dezertált, átállt, és most bábrendezőnek tanul a főiskolán :-)

     Tegnap az volt a dolgom, hogy az Egyszer élünk utáni Kritikus óráról tudósítást írjak a 7ora7-re. (Illetve az írás ma lesz.) Tehát elmentünk a Nemzetibe, harmadszor erre a produkcióra, amelyet én a soroksári Nemzeti Színház eddigi történetének legjobb és legfontosabb előadásaként tartok számon. El nem jött nézők a második sorban hagytak helyet nekünk. Ilyen közel még sosem ültem. Arra hivatott hely, hogy az ember jól lássa, a sok-sok végig jelenlévő szereplő közül ki-ki mennyire van végig jelen. A lista elejét ismertetem: László Zsolt, Radnay Csilla, Kulka János. Még hozzájuk viszonyítva is kiemelkedően erőteljesnek találtam Makranczi Zalánt. Belülről fűtötten, magába fordulóan, markánsan egyben volt mint Horváth János. Még úgy is nézett ki, tényleg, mintha hetekig gyalogolt volna ide a frontról. Jól ment a tegnapi előadás.

     Sok ember maradt a Kritikus órára, az is jól sikerült, elhangzottak érdekesek, nézők is beszéltek. Egy ponton öltönyös fiatalember szólalt meg, dicsért, majd kritikus megjegyzést tett. Felrótta mint hiteltelenséget a harmadik felvonás kis epizódját, amikor László Zsolt főrendőr kiveszi a tekercs Orwo-filmet László Attila fotós gépéből. A fotós rimánkodik, hogy neee, mert rajta van ma reggelről a gyereke születése is*. Ki hiszi el, kérdezte a fiatal néző, hogy a fotós reggeli születési képei még a gépben vannak?

     Ekkor megértettem, hogy a múlttal való szembenézés elmulasztásának esetleg nemcsak a szándék hiánya lehet oka, de adott esetben talán a tudás/tapasztalat hiánya is. Pontosabban ennek az utóbbi hiánynak a magabiztos nemtudása.

     Mai:

     Kulka tábornok kultúrpolitikusi intenciója a színházcsinálókhoz a második felvonásban: Értékeket kell felmutatni, mint a munkáserény, osztálytisztesség, parasztbecsület!

* Erről eszembe jutott: vajon László Attila miért nem játszik el semmit abból, hogy reggel gyereke született? Csak dolgozik unottan mint protokolleseményre kiküldött fényképész. Legalább akarna már végezni, nézné az óráját folyton, vagy valami...

vissza a lap tetejére

8. hétfő

     1x élünkös KO-blog.

     Én egyáltalán nem tudnám tolerálni a kedves férjem halálát. De még azon belül is a legborzalmasabb az lenne, ha meggyilkolnák. Bár létezik még ennél is rettenetesebb, ha ugyanis eltűnne, nyoma veszne. Én persze biztosan tudnám, hogy vagy meghalt, vagy fogva tartják. A rendőrség viszont, meglehet, arra gondolna, hogy egyszerűen lelécelt. Ez esetben a nyomozó, miközben kihallgat engem, olyan képet vágna, olyan „arcom vonásai le ne leplezzék a sejtésemet” képet, mint az édes apukám, amikor mondtam neki késő este vagy vasárnap délután, hogy a férjem bent van az egyetemen, dolgozik. (Megnevettetett engem mindig apukámnak ez az arca.)

     A gondolatmenet végén hangosan csak annyit mondtam kedves férjemnek, hogy arra kérem, soha ne tűnjön el. Vagy ha mégis, akkor gyakorlatilag azonnal kerüljön elő élve vagy holtan.

     (Voltam tegnap Keresztes Tamással boldogságosított vodkus fiúk Cseh Tamás-koncertjén is, de ma akkor is csak ez a fenti jutott az eszembe.)

vissza a lap tetejére

9. kedd

     Keresztes Tamásról a billentyűknél eszembe jutott Matkó Tamás a billentyűknél, mert voltaképp őt élveztem legjobban a Szputnyik-Hoppart Kottavető című koncertjében. A kislábujjától a füle hegyéig benne volt a zenében.

     Fekete Györgyi klasszikus színésznő – felhívott tegnap, megköszönte a rádióműsort és mondta, hogy sok visszajelzést kapott rá. Utoljára talán a Film Színház Muzsikánál tapasztaltam ezt a kedves gesztust interjúalanytól, azóta mintha kiment volna a divatból.

     Megnéztem tegnap A hét asszonyát Csákányi Esztertől. Négy éve, amikor bemutatták, így láttam – előkerestem –, és alapjában véve most is pont ugyanazokat éreztem-gondoltam az előadás alatt, mint akkor. (Az öltözőbeli keretszöveg mintha megváltozott volna.) Eszter most is csodálatosan játszik. Mindig minden alakja mögött érezhetően ott van a figura életének boldogság- és (főleg) boldogtalanságtartalma. Változatlanul haragszom kicsit Parti Nagy Lajosra az első monológ szövegéért. Annyira pontos, gazdag, érzékletes és szívszorító az a nő, aki ott eljátszva van, be kellett volna látnia az írónak, hogy a színésznő nyert. Hát adta volna meg magát, és tett volna beleillőbb szöveget az asszony szájába.

     Ezúttal a struccos fürdősnő monológját szerettem a legjobban. Talán mert abban az alakban derű van, alapvető életvidámság.

     Mai:

     „Úgy tudok Magára gondolni: olyan bensőséggel, annyira a lelkemmel, a testemmel, az egész létezésemmel, hogy ilyenkor maga tőlem távol bizonyosan mélyen elpirul – mondja a púder a pirosítónak.”  (Nem, nem Parti Nagy, hanem Kemény Simon. A Nyugatban, 1908-ban.)

vissza a lap tetejére

10. szerda

     Zimányi Zsófiával interjúztam a rádióban a Rózsavölgyi Szalon első születésnapja alkalmából. Kedves férjem beszélt rá erre voltaképp, hogyha van egy új színházi kezdemény, akkor álljak mellé támogatólag, rádióműsor erejéig. Aztán mondtam rá végül is, hogy ühüm. Egész jól ment.

     Este is Rózsavölgyi, mert ünnepelték a születésnapot, jazz-zene és sok ember azok közül, akik az egy év alatti 13 színházi bemutatóban részt vettek, valamint írók, újságírók, drukkerek. Kedves kollégámmal, Jálics Kingával találkoztam ott, akivel rég nem. Valaha egy szobában ültünk a Film Színház Muzsika szerkesztőségében. Jócskán idősebb nálam, s mindig vigasztaló és biztató érzés volt ránézni. A láttán azt lehetett gondolni, hogy lám, annyi idősnek lenni, mint ő, az még teljesen rendben van, ennyi évesen is lehet gusztusos, tetszetős és üdítően fiatalos az ember lánya, nahát, de jó. Most is ugyanezt az érzést keltette bennem.

     A férje is szép ember egyébként, és emlékszem bő 25 év távolából, hogy egyszer bejött a szerkibe váratlanul, csak mert arra járt. Kinga épp nem volt a szobánkban, a férje leült az íróasztalához, hogy megvárja. Kinga hamarosan megjött, benyitott, meglátta a férjét, én pedig a jóféle meglepetést, az örömöt az arcán. Nagy, majdnem felnőtt gyerekeik voltak akkor már. Arra gondoltam, hogy igen, épp így akarok majd örülni a férjemnek – aki nem volt még akkor – sok év után is. És hogy úgy lett.

vissza a lap tetejére

11. csütörtök

     Az ősz diáklány nem gyakori jelenség. Evvel függhet össze, hogy a menzán tanárnőnek hisznek. Két dolog következik ebből. Az egyik, hogy a szakács sosem mulaszt el hangos csókolommal köszönni. A másik: kisebb adagokat kapok, mint a gyerekek. Gondolják, csak az ifjú egyetemistáké fejlődő szervezet.

     Most, hogy sok fiatal van a környezetemben, megszoktam, tehát nem annyira hatódom meg a színiegyetemen egy vizsgaelőadáson a növendékek hamvasságától. Pl. tegnap a Hamleten. Úgy is viselkedtem magamban, mint egy cserzett szívű rabszolgadíler. Először láttam együtt a Marton-osztály tagjait. Az első tíz percben, ránézésre és megszólalásra szelektáltam: ezek jobbra, azok balra, te érdekes vagy, te nem. Utóbb elszégyelltem magam és inkább figyeltem nyitottan mindegyikükre. (Az volt, felhívott Zsótér a minap, és valami olyasmit mondott, hogy nem mintha nem lenne hová menned, biztos máshová mész, de ha esetleg mégse, akkor megnézhetnéd a Hamletet, amit az egyetemen készítettünk. Hát lehet egy ilyen helyes invitálásnak ellenállni? :-)

     Főleg lányok tetszettek. Mindenekelőtt az először Hamletet, majd Opheliát játszó lány. (Alighanem Bach Kata, de nem vagyok biztos a nevek elosztásában.) Meg eleinte a Gertrudot játszó is, akit jó ideig finomnak és rebbenékenynek láttam. Volt egy karakterfejű érdekes rész-Hamlet, aki utóbb Claudiusként bohócnak mutatkozott. A férfiszerepek kavalkádjában a legjobb feladatok ifj. Vidnyánszky Attilának jutottak, élt is a lehetőséggel szépen. Jól képzett, színesen játszó, magabiztos tehetségnek tűnik. (Elnéztem és láttam az arcvonásaiban az édesapját sok kilóval ezelőtt.)

     Ami a rendezést illeti, lenyűgözött a Gonzago megölése előjáték. Poétikus horrornak állította be Zsótér. Az áldozat olyan szinten lett elintézve, hogy valószínűleg csak Dr. Csont tudta azonosítani.

vissza a lap tetejére

12. péntek

     Annyit még a tegnaphoz, kaptam egy kedves levelet a Gonzago megölése tárgyában. Miszerint a vak is látja, hogy ez volt az egyetlen részlet, amelyet nem Zsótér rendezett, hanem rábízta a szereplőkre, Zsigmond Emőkére és Vidnyánszky Attilára. (De nem Zsótér küldte a levelet, és kicsit aggódom is emiatt, hogy netán zátonyra futott a kapcsolatunk, mert azt mondta, talált valami utálatos megjegyzést a naplómban róla, magáról.) És még ez is volt az üzenetben, Arany János (Petőfivel kapcsolatos) Emlényeiből: "Övé! kiáltom, itt, ez itt övé: / A szín erős, nem illik együvé." *

     Orlai Tibornak van ez a becsülendő szokása, hogy komoly társadalmi problémákról (is), vagy azokat (is) érintve csinál színházat. A Minden ötödik órában című legújabb bemutatója Bozsik Yvette rendezésében a családon belüli erőszakkal foglalkozik. (Amely erőszak, mint illetékes politikusoktól tudjuk, egyáltalán nem létező kategória). Műfaját tekintve, hát, nem is tudom, mondjuk publicisztikus mozgásszínház. Nem érte el az ingerküszöbömet. Több szempontból nem is bánom. Egyrészt így megúsztam, hogy mélyen szenvednem kelljen a nézőtéren 1 óra 10 percben, összetörve a produkció súlya alatt. Másrészt vagyok annyira szerencsés, hogy sosem voltam alanya, tárgya családon belüli erőszaknak. (Jó, kaptam néhány pofont gyerekkoromban a szüleimtől, de például az előadásban bemutatott szisztematikus, hidegfejű, büntető jellegű verésben és megalázásban nem volt részem.)

     Néhány szellemes ötlet a díszletek felhasználásában – bútornak felturbózott gumimatracfélék – és egy hihetetlenül hosszú karú, fekete táncosnő szédítő táncbetétje. Körülbelül ezeket hoztam haza. Hagyott kibújni az előadás.  

* Nevettem és azt válaszoltam, hogy úgy látszik, több színházat kellene néznem és kevesebb Dr. Csontot.

vissza a lap tetejére

13. szombat

     Délután a Bajor Gizi Színészmúzeumban Csirkefej-megemlékezés, Gobbi Hilda centenáriuma alkalmából, Spiró György, Zsámbéki Gábor és Thuróczy Katalin részvételével. Még időben rájöttem, hogy ez diplomamunkámba vág, úgyhogy elkirándultam oda. Nyugdíjasokkal zsúfolt terem. (Lassan talán problémát fog okozni nekem, hogy markánsan megkülönböztessem magamat idős ősz emberektől. Ez a „nyugdíjas”, ez jó szó, mert nyugdíjas én nemigen leszek, nyugdíj hiányában.) Nem is értettem pontosan, hogy kerülnek oda, talán meghirdette az 500 forintos programot valami Hegyvidék nevű ingyenes lap vagy ilyesmi, mert sokan közülük nem ismerték a Csirkefejet, ez érzékelhető volt, amikor a filmbejátszásnál felszisszentek-háborodtak a felakasztott macska láttán. Egyébként is olyanok voltak, mint egy főpróbaközönség. Ha megszólalt a mobil, azt sem tudták, melyiküké, nem hogy hogyan kell kikapcsolni.

     Mindenesetre felvettem többoldalnyi hasznos anyagot.

     Este a Főnix Színház Három nővére az RS9-ben. (Istenem, milyen nyirkos és dohszagú az a pince… Hogy bírják ki a színházcsinálók vajon.) Három nővér-gyűjtő vagyok. Láttam eddig vagy hatvan nővért, hármasával. (De most akkor megszámoltam. Ez volt a 28. Három nővér-előadás az életemben. Ha majd kicsit ráérek, ideteszem a listát.) Nem volt érdektelen egyáltalán. Sőt. Érdekes szemszögeket kínált. Baku György rendezésében mindössze öt szereplő jelent meg, csak a Prozorovok: a lányok, Andrej és Natasa. A többiek zömét eljátszották, talán flashbackben, egy-egy szimbolikus tárgy felmutatásával. Eszembe jutott az előadásról ez a szintén szűkített verzió. A lányok közül a Mását adó Boldizsár Tünde vitte el (nálam, tőlem) a pálmát. Erős a hajlama az iróniára, s Barbra Streisandra emlékeztet a mimikája.

     Mai:

     puha és illatos, / mint a csecsemőtenyér

(Ez a két Petri-sor nem megütött, hanem megsimogatott.)

vissza a lap tetejére

14. vasárnap

     Az Amphitryont bemutatni kézenfekvő ma, amikor két valóság él egymás mellett. (Veszélyesen egyébként, ki tudja, hogy meddig békében, mert a fűtés egyfolytában megy. Plusz az érintkezés stílusa is egyre romlik.) Két valóság, az egyik valódi valóság, a másik álvalóság. Az ember a haját tépi a másik láttán, nem érti, hogy azt hogy hiheti el bárki is, aztán a hajtépő keze tehetetlenül lehanyatlik, amikor megint a képébe hazudnak, pedig azt hitte, hogy ennél tovább már nem mehetnek a hazudásban, de mindig mennek.

     Mindez egyébként nemigen érződik a Nemzeti Színház Amphitryonján – óvatosnak vagy tűztelennek látom Gothár Péter rendezéseit egy ideje. Bár a játék kerete nem épült bele a játékba, mégis formátumos, jó színvonalon előadott komédiaként értékelem a produkciót. (Istenem, egyetlen poén kedvéért van a díszletben két pauszpapíroszlop. Keskenyek, de ülhetnek a nézőtéren olyanok, akiknek kitakar.) Belülről fakadó kötelesség gyanánt hangot adok kétségeimnek a tekintetben, hogy Kleist eredeti szövege tartalmaz-e szar, kurva, seggfej stb. szavakat, aztán rátérek a színészekre. Erősen játszanak együtt.

     Énszerintem Znamenák István, bár helyes, virgonc Sosias, nem eléggé (beszéd)technikás ehhez a szerephez. Alföldi Róbert Jupitere szép, hiú és mégegyszer hiú isten. Nagy Zsolt csuklásban nagy. Udvaros Dorottya Merkurja izgalmas alak: változékony, fürkésző kívülállást tanúsít. Mintha az Olümposz belső elhárításának dolgozna, küldték volna Jupitert csekkolni. Legfőképpen azonban Tenki Réka Alkméné-alakítását tartom sokra. Érzékeny, védtelen, drámai hősnő. Voltaképp a forró asszonyi vére batikolja be fehér papírruháját. (Lehet is, hogy traumatikusan elvetél majd, Herkules nem jön világra, és szegényebb lesz a mitológia.)

vissza a lap tetejére

15. hétfő

     Ezt már régóta meg akarom kérdezni a nagyvilágtól: a Nemzeti Színházba menet a kőfüggönyön Tolnay Klári volna az a szegény nőalak, akinek egészen a homlokába van csúszva a kőparókája?

     Nem gondolom kiemelkedő Mohácsi-rendezésnek a nemzeti színházi A velencei kalmárt, de annyiból mindenképpen élvezetes és nagyon érdekes volt számomra, hogy láthattam egy sor új, ismeretlen jelenetét a darabnak. A Mohácsik kihúztak néhány megoldatlan szálat a cselekményből: átfésülték, tupírozták, fonták, és végül is alkottak egy komplett, modern rasztafrizurát. Igen, ezek épp azok a jelenetek Shakespeare-nél, amelyek engem mindig zavartak, fejtörésre késztettek: pl. a lányos apa felelőtlen ládikás végrendelete, vagy Portia álruhás részvétele a tárgyaláson, vagy a Jessica vonal és folytathatnám. Nos, ez esetben a produkció létrehozói magyarázatokat találtak ki a problémás gócpontokra, és ezeket elég jól működő színpadi szcénák formájában vezetik elő. (Miközben az akusztikai és beszédtechnikai gondok következtében a szöveg jelentős részét nem hallani-érteni a balkon első sorából sajnos. Például hogy Mátyássy Bence a közönségnek háttal ülve elmondjon egy zsidóviccet, amelynek töredéke jut el hozzánk, ezt csak nézőbosszantásként tudom értelmezni. Nem mintha direkt hegyeznék a zsidóviccekre.)

     Hát arról még nem beszélve, hogy voltaképp az egész arról (is) szól: milyen távolságban van egymástól a törvény betűje és szelleme, meg hogy egyébként is tök mindegy, milyen távolságban, ha úgyis az lesz, amit mi mondunk, oszt jónapot.

vissza a lap tetejére

16. kedd

     Áprilisban ki szoktam menni a temetőbe. Tegnap voltam, ettől jut ez most eszembe. A csecsemőhalottak arról ismerszenek meg, hogy a sírjukra (urnatáblájukra) nem két évszámot írnak, csak egyet. Az én gyerekem közvetett urnaszomszédja Árvai Andrea, szintén 1984 dátummal. Aztán egyszer arra mentem ki a temetőbe, hogy Árvai Andrea alá új feliratot véstek: Árvai Zsolt 1987. Na akkor, akkor ment el a kedvem az egésztől.

     Mai:

     Nincs a halandók közt, aki végig boldog: bánattalan egy se születhet.

     Szalma Tamás mondta ezt tegnap Agamemnonként. Az Iphigeneia Auliszbant láttam a Marczibányi téren a veszprémi Petőfi Színház előadásában, Szinetár Miklós rendezésében. Ha Pesten fellép egy vidéki színház, amelyikbe ritkán jutok/megyek el, annak csak örülök. Egyébként is szívesen néztem általam sajnos rég nem látott színészeket, mint Szalma Tamás vagy Módri Györgyi. Ráadásul nem volt olyan rossz az előadás. Beavató színházi produkció, ami esetünkben azt jelenti, hogy egy konferanszié beszélt és ismeretterjesztett keretes szerkezetben, olykor felhívta a figyelmet az áthallásokra. Nem egy Remény Színház, annyi biztos. Érződött a produkción Euripidész nagyszerűsége. És úgy találtam, hogy Trokán Anna színészi ereje szépen fejlődik.

vissza a lap tetejére

17. szerda

     Fodor Annamária járt nálam tegnap a rádióban – Máténk ajánlásával –, aki egy kedvemrevaló, finom kis nő/színésznő. Van benne valami múltmúltmúltszázadi romantikus fátyolosság. Illetve fogalmam sincs, hogy van-e, de ilyennek érzem őt.

     Mondjuk az nem nagy öröm, hogy pár éve rátelepítették Annamarink születésnapjára a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapját. De micsináljunk. Egyrészt küldtünk neki egy szép csokrot Leuvenbe (ilyen-e, hékáska?!), másrészt elmentem este a Nemzetibe a PanoDráma ez alkalomból (mármint a holokauszt) rendezett felolvasószínházára. Peter Weiss A vizsgálat című darabját adták elő Lengyel Anna rendezésében*. Kicsit meglepett, hogy a nagyszínpadon, de zsúfolt ház volt, nekem pl. párnajegy jutott már csak, ami lépcső a balkonon.

     Ez a darab az 1963-as frankfurti Auschwitz-per anyagát dolgozza fel, és a bíró most is Csákányi Eszter volt, akárcsak egy másik panodrámás tárgyalási dokujátékban. A többiek előtte ültek szép sorban, ünneplőben, komor arccal: Básti Juli, Nagy Zsolt, Molnár Piroska, Bezerédi Zoltán, Urbanovits Krisztina, Szamosi Zsófi, Máté Gábor, Mácsai Pál, Alföldi Róbert. (Reméltem, hogy nem lesz áthallás, de mit van mit tenni, volt egy kicsi.) Most akkor huzamosabb ideig nem akarok holokausztszínháznéző lenni. Legalább Annamarink következő szülinapjáig.

     Elfelé siettemben odapillantottam a szárazon tikkadó, félig betonba süppedt színházépületre a parkban, amely a Blaha Lujza téri Nemzeti (eredetileg: Népszínház) emlékműve. Hát, ha úgy vesszük, a Fidesz-kormány már az első regnálása idején látványosan megelőlegezte kulturális programját: víz alá nyomta a színházat.

* Illetve felolvasószínházról lévén szó inkább hogy kitalálta, megszervezte, létrehozta.

vissza a lap tetejére

18. csütörtök

     Nem is értem az ilyet, hogy jön a kéményseprő kéményt ellenőrizni, kitölt egy papírt és kész, kérdezem, mivel tartozom, mire azt mondja, hogy amennyit gondolok. Hát mennyit gondolok én, aki egész nap gondolok?! Tegnap reggel pedig különösen sok mindenfélét gondoltam, mert ez a szüleim házában zajlott, amely abszurdan kiürült, lelketlen nélkülük. Mint egy kísértetkastélykunyhó, olyan. (Bár épp mától beköltözik oda valaki.) A kertben pedig, köszönhetően a gyorstalpaló tavasznak, egyszerre nyílnak a sárgák, kékek és lilák.

     Mai:

     Mit kezdjünk azzal, akinek nem

     nyilvánvaló, hogy a zsenge gyömbért mézben

     és tokaji borban kell párolni ahhoz,

     hogy kijöjjön a zamata?

     (Petri György: Aki nem érzi)

vissza a lap tetejére

19. péntek

     Megcsináltam tegnap a Fodor Ancsa-műsort. Borzalmas, borzalmas, hogy milyen erőszakosan mennyi sokat beszéltem! A legközelebbi felvételkor papíron odaadom a kérdéseket és meg sem mukkanok. Hogy kicsit javítsak az arányokon.

     Összefutottam egy katonás ismerőssel, kérdezte, megyek-e A nép ellenségére. Még szép hogy naná hogy jó hogy. Mondta, már azt is élmény nézni, ahogy Fekete és Kulka próbálnak.

     Este a Rózsavölgyiben Slágermagyarázó című program, amelyben Fesztbaum Béla és László Ferenc pertraktálták Zerkovitz Béla dalainak világát (és Pestet és nőket és múlt századelőt), Szilassy Nelly zongorakíséretével. Fesztbaum Béla tökéletesen, sőt szinte párját ritkítóan profi ebben a zenés műfajban, meg művelt fiú is, László kolléga pedig nagy mindentudással, tanáros pedantériával, igen szellemesen magyaráz. Plusz van benne egy enyhe, kifejezetten bájos merevség, szóval nagyon rendben van az egész vállalkozás. Pláne ha folytatódik és összeszoknak.

     Az úgy volt, hogy meghívott László kolléga, és mondta: egyfelől ugyan feszélyezni fogja a jelenlétem, másfelől így legalább egy széken biztosan ülnek majd. Mondtam, azt tudom tenni érte, hogy elmegyek és nem figyelek oda. De volt úgy 40 néző, zömmel koros asszonyok, akik révült mosollyal és látható jó érzéssel nézték-hallgatták az egészet. Amelyik közülük nem barátnővel volt, hanem férfipartnerrel, az a dalok alatt ellágyultan simogatta a társa hátát. Engem leszámítva, aki leültem Léner András mellé, és beszélgettünk is a műsor előtt, de hátsimogatás nem szerepelt napirenden.

vissza a lap tetejére

20. szombat

     Miskolcra mentünk, mert 1.) érdekelt a Hamlet, 2.) ideje volt viszontlátnom Máhr Ágit. (Mármint nem a Hamletben, mert abban nem játszik, hanem színpadon kívül.) Korán elindultunk, autós kirándulás jelleget öltve, át a Mátrán, Bükkön. Szívesen legeltettük volna a szemünket zöld erdőkön, de barnák és kopaszok a fák – ott a hegyekben még nemigen mutatja magát a tavasz. Arra nem számítottunk, hogy az utak leírhatatlan állapotban vannak. Egyik kátyúból jutottunk a másikba, kikerülni sem lehet, sűrű rendben sorakoznak. Ez annyira visszafogta az utazósebességünket, hogy elkéstünk. Míg kedves férjem parkolóhelyet keresett, én futólépésben közelítettem meg a színházat. Felmarkoltam a belépőt, de a jegyszedő megállított: már elkezdődött az előadás a Csarnokban, nem lehet bemenni, ez igazgatói utasítás. Szépen kértem, sőt engedményt tettem: még befut majd a férjem is, őt, nem bánom, nem muszáj beengedni, de engem vigyenek be. Végül tehát beosontattak. (Azóta már elnézést és amnesztiát kértem mindannyiunknak/-tól.)

     Kiss Csaba rendezte ezt a Hamletet, amely erősen megrostált, szövegében itt-ott átforgatott, csökkentett szereplőlétszámú, gyors lefolyású, célratörő előadás. Csak hogy a cél micsoda, azt nem láttam át. Ha egyet s mást érteni véltem az ötletekből, azt is inkább annak tudom be, hogy ismerem Kiss Csaba Hazatérés Dániába című drámáját. Nem találtam különösebben sikerültnek a produkciót színészileg sem. Élek a gyanúperrel, hogy a szereplők dolgát túl sok minden nehezítette a játszóhely akusztikájától kezdve a rengeteg húzáson át a színpadi helyzetek kiérleletlenségéig. Minderről részletesebben majd a kritikában.

     Hogy ne legyen úrrá kedves férjemen a hiába jöttemség érzése, beültünk 7-től a Játszd újra, Sam!-re. Görög László a főszerepben inkább mafla béna, mint neurotikus lúzer, de azért helyes.

     Jó nap volt, ha kissé eklektikus ritmusú is.

vissza a lap tetejére

21. vasárnap

     Délelőtt próbanézők voltunk – úgy is mint tesztközönség – a Sufniban, ahol Csoma Judit a román Dan Lungu Én egy komcsi nyanya vagyok című regényének színpadi változatát készül egyszemélyben eljátszani. Elsőre mindjárt volt egy helyes megfejtésünk azt a kérdést illetően, hogy vajon a díszlet mi akar lenni. A látottak alapján pedig előrejelzést bocsátok ki: szerintem igen élvezetes és ütős produkció lesz ez.

     Este azon tűnődtem az Ódry Padlásán, milyen jó is az Jeles Andrásban, hogy olyanokat gondol és lát és képzel oda a színpadra, amiket más rendezők nem szoktak. Így találtam ezt már az 1991-es kaposvári Valahol Oroszországbannál is, később is, és ugyanezt gondoltam most az Ódry Padlásán, miután a Haikuk című előadás első jelenetében, egy vacsoraképben a gyertyaláng kivetített árnyékát figyeltem. Azon csodálkoztam el, hogy élőben a gyertyában a lángja látszik, az a hangsúlyos, az árnyékában viszont a füstje. Aztán úgy sétált ki a jelenetből a férfiszereplő (Fehér László), hogy a háta közepén ott kanyargott a gyertya árnyékfüstje. Misztikusnak találtam. (Jó, lehet, hogy majd most is kiderül, ez nem is Jeles ötlete volt, hanem a növendék hozta /a hátán/. A ZsáZsó-osztály vizsgabemutatóját láttam, haikuszövegekre épülő jelenetek. Egy-kettő közülük különösen és különlegesen szép.)

     Választottam magamnak csillagot. A piros cipős lány. Kerkay Rita.

vissza a lap tetejére

22. hétfő

     László Zsolt jön ma hozzám a rádióba! Örülök neki. Kezdettől figyelem-szeretem, amióta gimnazistát játszott a Vőlegényben az Ódryn 1988-ban. Sosem találkoztunk, sosem beszéltünk még. Megnézegettem tegnap, miket írtam róla. (Jobb, ha tudja az ember, hogy mi lehet a rovásán.) Találtam például kritikámat a Színház folyóiratban a Nemzeti Vidnyánszky Attila rendezte Bánk bánjáról. Nocsak. Elolvastam, hadd lássam, milyen minőségű és mennyiségű vajat tarthatnak számon a fejemen. Szintén a rákészülés jegyében átmentem este a Pesti Színházba, meózni A vágy villamosát, amit tizenéve láttam. 1999-es bemutató. László Zsolttól függetlenül is gondoltam arra nemrégiben, hogy megnézném újra. Már csak azért is, mert Nagy Enikő játssza Stellát, amit kedves ötletként értékelek. Mindig is úgy találtam, hogy hasonlít kicsit Eszenyi Enikőre. Pótszékes telt ház volt. Az előadás működik.

     Különben Virginia Woolf Flush című regényét olvasom, mert a héten kiselőadást tartok belőle a Virginia Woolf-szemináriumon, amely kurzus ennek a szemeszternek a mélypontja számomra. (Minden félévnek volt egy mélypontja, de csúcsa is. Ez domborzatilag alighanem rendben van.) A könyv Elizabeth Barrett-Browning kutyájának életét írja le, illetve a költőnő életét a kutyája szemszögéből. Olvastam tizenévesen, egy csíkoskönyv nyomán, Kertész Erzsébet Elizabeth című regényét követően, mert láncolvasó voltam, szívesen haladtam tovább olyan könyvek mentén, amelyeket szerettem. Szóval ismertem ezt, de most olvasni egészen-teljesen más, mert azóta volt egyszer egy kutyám, amitől minden mondat megmásult.

issza a lap tetejére

23. kedd

     Tegnapi párbeszéd a reggeli fölött:

         Ma nem megyek színházba. De akkor mit fogok írni a naplóba holnap?!

         Azt fogod írni, hogy jaj, jaj, már megint mennyit beszéltem feleslegesen a László Zsolt-műsorban.

         Ja, tényleg.

     Most úgy megeresztettem a vendég nyelvét, hogy példátlan. A témáinknak még eléggé az elején jártunk, éppen csak belemelegedtünk, erre lejárt az adásidőnk. Úgyhogy avval konferáltam le a műsort, hogy ezt nem lehet itt befejezni, ezért jövő héten folytatni fogjuk László Zsolttal. Majd rögtön felkonferáltam a következő heti Ahol hely vant, és tovább beszélgettünk. Amikor már majdnem másfél órája ültünk ott, láttam, hogy nagyon szorítja a száját és rázza a fejét. Bemondtam erre a zenét, megálltunk, kérdeztem, be akarja fejezni? Mondta, nem, nem, csak már muszáj kimennie...

     Az aktuális Ahol hely van dupla szám lett tehát. Ezen a szombaton a László Zsolt 1. műsort, jövő szombaton a László Zsolt 2-t közvetíti a Rádió Q. Mos’ mér’? Shakespeare is írt kétrészes darabot.

vissza a lap tetejére

24. szerda

     Miskolcra mentem megint, A Gézagyerekre. Tulajdonképpen azért, hogy lehetőséget adjak Rusznák Andrásnak kedvezőbb benyomást tenni rám, mint a Hamletben. Ennyi jár neki, gondoltam, mert a szinte teljesen értékelhetetlen Hamlet-alakításáért nagy mértékben felelőssé teszem Kiss Csabát, úgy is mint rendezőt, úgy is mint igazgatót. És valóban, A Gézagyerek címszerepében sokkal jobb. Pontos, eltalált, alaposan kidolgozott a játéka. Rusznyák Gábor rendezte az előadást, és jól nyúlt a darabhoz. Elemelte (– így mondjuk mi, kritikusok), kicsit kivette a valóság talajából, háromtagú komolyzenekarral, áttételekkel, játékos kellék- és díszletelemekkel. Volt például egy körbeforgó fogasrendszer (a futószalag szerepében is), amelyen hol fél bicikli, hol autóajtó, hol kutyaketrec, hol családi kép libegett be. Ez egyrészt tágította az értelmezési dimenziót (vágóhídtól mennyországig), másrészt a maga tárgyiasságában küzdelmet, legyőzendő technikai nehézségeket okozott. Az előadás legszebb pillanatai költői abszurdba fordultak. (Asszonyok a boltban Korda Györgyöt énekelnek szívszakasztóan, a bevásárlószatyorból egy lufi az égre száll.)

     Színészileg voltaképp Máhr Ágit fogadtam el a leglassabban. Mivel neki semmije nem falusi Rózsika nénis. A bokája sem, a nyakszirtje sem, a kontya sem, a dekoltázsa sem, és mindezt a jelmeze nem is próbálja leplezni. Végül valahogy fölfelé tért ki a Háy-féle falu útjából. Különleges, tragikus fenségű, balladai Gézamamája figura lett belőle. És ott van még a Háy János szövege, amelynek egyszerre kell természetesnek, zeneinek, vulgárisnak és poétikusnak hangoznia, némely mondatok pedig önmaguknál többet is jelentsenek. Tegnap este ez a szöveg a Herda Pityut játszó Fandl Ferenc szájából jött a legalkalmatosabban.

     Mai:

     Egy nyelvújítás-előadáson jegyeztem le Margócsytól ezt a mondatot:

     Az eposzban egy fikarcnyi paraszt sincs.

vissza a lap tetejére

25. csütörtök

     Nincs most színház, leadandó színikritikával és beadandó egyetemi dolgozattal való súlyos elmaradás van. (Eddigi hozzá sem kezdésből kifolyólag.) Úgyhogy dolgozni kell. 

     Ez lett A velencei kalmárból.

     Versenyben lévő színházak felkérésére a szakmai beszélgetéseken szerepelni a POSZT-on, akárcsak tavaly – megtiszteltetés és rettegés egyben. (Nem, nem vagyok én odavaló. /„Kis virágos kertbe való vagyok, öntözni kérem, kertészlánynak való vagyok, füvet szeretnék kaszálni!”/) De nemet mondani is gyáva vagyok. (Ekképp az öntudat belőlünk mind gyávát csinál.”) Most rájöttem, hogy preventíve kell az ilyen megbízatások ellen fellépni. Ezentúl véresszájú, pocskondiázó, gyalázó színikritikákat/naplóbejegyzéseket fogok írni. Akkor egyetlen színház sem akar majd épp engem delegálni a POSZT-os szakmai beszélgetésre.

     Mai:

 

     Ady Endre: A ló kérdez

 

     Lovamra patkót senki nem veret,

     Be szerencse, hogy senki sem szeret:

     Döcögök, lógok követlen úton

     S hogy merre megyek, nem nagyon tudom.

 

     S a rossz úton, mert minden ellovan,

     Felüti néha fejét a lovam

     És megkérdi, míg szép feje kigyúl:

     Hát mi lesz ebből, tekintetes úr?

vissza a lap tetejére

26. péntek

     Egy Molnár Ferenc-darab, amit nem ismerek, annak bemutatója (ill. délelőtti főpróbája) egyszerre vonzó és nagyon óvatos várakozásra intő dolog. Mert előfordult már, hogy a Játékszín ismeretlen Molnár Ferenc-darabot talált, színre vitte, és a fal adta a másikat. Ez a Józsi című mű, amelyet Valló Péter rendezett a Pinceszínházban, olyan, mintha Molnár Ferenc-karcolatokból, -tárcákból, -krokikból, -novellákból állította volna össze valaki, ha tetszik, akkor maga Molnár Ferenc.

     Kellemes anyag, igazán. Ráadásul Valló Péter – aki érdekességül és szimbolice is egy játszótérre képzelte el a játékot – tud szeretem-színészekből álló szereposztást összeállítani. Gyabronka József, a címszereplő eleinte elragadóan vásott kisfiúnak hatott, utóbb pedig kitágult az alakítása „az emberfaj sárkányfog-vetemény” Vörösmarty-tétel igazolásává. (Miközben a kantáros nadrágja egyértelművé tette, hogy gomba a jele az oviban.) Volt egy-két gyönyörűséges kettős Gyabronka-Marton Róbert, illetve Pálfi Kata-Zsurzs Kati előadásában.

     Szolgálati közlemény

A naplóm nyomán születő újságcikkeket, rádiónyilatkozatokat kérem előzetes egyeztetésre benyújtani, csupán a pontosság miatt. Tárgyilagosságnál többet nem várok el, de azért a jóhiszeműség jólesne.

vissza a lap tetejére

27. szombat

     Azon tűnődtem a Jurányiból jövet, hogy egy-két rövidebb, „felhős” jelenetet és a zenei vonulatot leszámítva miért is nem élveztem a III/II-es Richard, avagy hús- és hentesáru című előadást. (Túl azon, hogy egy óra alatt elfogyott a teremben a levegő, és ez sokat számít.) Szoktam pedig szeretni Felhőfi-Kiss László munkáit, márpedig ő írta és rendezte és játszta az övéivel, zömmel az Utolsó Vonal mentén. Talán azért nem volt ez jó nekem, mert annyira direkt az egész. Lehet, az indulat miatt ennyire direkt – mindent félreérthetetlenül kimond. Shakespeare: III. Richard nyomán történet játszódik le, és nemcsak a máig rendezetlen ügynökügy okán III/II-es, hanem mert van benne egy adag II. Richard is. De a legtöbb, amivel tele van, az mai magyar politikusok konkrét, elhangzott szövege, és erre mondom azt, hogy túl direkt. Az egyenes idézés kevésbé érdekes/szórakoztató, mint a megfeleltetés. Az ember mégis elégedettebb úgy, hogy magától jut eszébe pl. a harc a disznófejű nagyúrral.

     A színészek – felteszem, majd belejönnek még – feltűnően sokat bakiztak a premieren, esetleg izgultak vagy a koncentrációval volt gond, mindenesetre a Richardot játszó Keresztény Tamás, amilyen természetes volt A bagolyban, annyira mesterkéltnek és bádoghangúnak találtam most minden megszólalását.

     És nekem privátim még az is bajom volt – bár erről a színház nem tehet –, hogy az előadásban sok csirkeláb szerepelt meg egy egész csirkelábfejdísz. (A karajkorona mellett.) Nekem minden csirkeláb a Frédikét juttatja eszembe. Amikor már öreg pesti kutya volt, úgy evett, hogy leültem a földre és megtámasztottam. Nehezére esett lehajolgatni a táljához, ezért a szájába adtam egyenként a csirkelábakat. Dugtam egyre beljebb, ahogy megrágta. Előfordult, hogy rémülten elengedte, kinyitotta a száját és kiejtette a csontot, mert azt hitte, hogy véletlenül nem a csirke lábára harapott, hanem az ujjamra.

vissza a lap tetejére

28. vasárnap

     Ibsen is túl direkt – gondoltam aztán tegnap este a Katonában.

     Vagy az előadás, A nép ellensége, Zsámbéki Gábor rendezése. Semmi kétség, Ibsent nem kell aktualizálni, épp a darab bizonyítja, hogy a helyzet általános, akkor is, azóta is ugyanúgy mennek a dolgok. Nekem egyedül Fekete Ernő rokonszenvesen narancssárga pulóvere elég lett volna a kor azonosításához. De Ibsen („Ipszn” – olvastam egyszer, hogy így mondják a norvégok) korszakához képest lett mostanra egy fontos különbség a tényállásban. Ugyanis az ma már nem megy, hogy csak azt tudjuk meg, amit a hatalmon lévők közölnek, közöltetnek a sajtóval. Ma a dolgok kiderülnek. Ettől még, persze… Ma nincs jelentősége annak, hogy a dolgok kiderülnek. Ez például nem tudhat átjönni az előadáson. Örültem a darab műsorra tűzésének, örültem – már csak emiatt a korábbi interjú miatt is – Kulka Jánosnak, és örülök neki az előadásban is. Ő olyasvalaki, akit ebben a színházi kontextusban, ebben a színpadi közegben és ebben a jelentésben itt még nem láttam. Mindenki mást már eléggé igen. (Hanem disznólábból – nem a kezem – milyen nagy volt a felhozatal a hétvégén!)

     De most legalább pontosan tudtam, mi van. Hogy a mocsár elnyel mindent, lehúz mindenkit, és a gyerekeink bele fognak fulladni, ha még időben el nem pályáztak erről a helyről.

     De meg az is elhangzott, hogy az egész fürdőt a Fekete Ernő találta ki. A szülővárosa mérgezett földjére, a szülővárosa mérgezett vizéből. Bariton... (Eufemizmus.)

     Lelkes, sokáig tapsolós volt a premierközönség.

     Egyébiránt hosszú hallgatás után végre levelezésnek indult idén is a platán márkájú véletlen erkélyfánk.

vissza a lap tetejére

29. hétfő

     Lehet, hogy szabadságolnom kellene magamat és egy ideig nem járnom színházba – erre gondoltam tegnap a Bivaly-szuflé láttán a Szkénében. Hogy talán telítődtem kicsit. Hogy ha én nem is, de az ingerküszöböm felnőtt. (Mégsem szünetelek, egyrészt mert színházfüggő vagyok, másrészt ha akarnám sem hagyhatnám abba, mivel évad végéig még rengeteg előadást kell megnéznem.) Azért jutott eszembe, mert itt van ez a produkció, benne a négy nézőművészeti színész, akik jók is, meg bírom is őket – Katona László, Kovács Krisztián, Mucsi Zoltán, Scherer Péter –, de gyönyörűséget mégis az ötödikben leltem, Horváth Lajos Ottóban. Kifogástalan úrinőként jött be prémgalléros kosztümben, selyemharisnyában, kiskalapban, fülbevalóval, szakállasan, és olyan finom eleganciával, sorsgazdag asszonyisággal adta özvegy Tapaczkynét, hogy öröm volt nézni. A többiek, ebben a karakterükben, már megvoltak nekem a nézőtéren. Pláne Mucsika, aki az előadás-hossziglani részegséget bemutatta Göttinger Pál rendezésében már a Bárka Tengerenjében is. Persze nem gond nézőként is megújrázni, hiszen briliáns.  

     Parti Nagy Lajos írta egyébként, de csöppet gyanakszom, mert alig lógott ki a nyelvezete. Vagy a nyelvezete lólába. (Hm.)

     Mai:

     Bakos Pál: Idegen szavak és kifejezések szótára, 1976-os kiadás

     SZIMPLA  lat. et.    I. vendéglátóipari üzemben felszolgált kis adag feketekávé  II. 1. egyszerű, közönséges  2. mindennapi, átlagos, szürke

    De a szó első jelentését csak az tudja így, aki a hetvenes években már élt, járt és presszózott. Sőt, tulajdonképpen már akkorra is annyira összement vagy elfogyott a szimpla, hogy dupla lett helyette.

vissza a lap tetejére

30. kedd

     Bezárom a lakást, hívom a liftet, megnyomom a gombot, állok, várok. Hallom, hogy egy emelettel lejjebb, a ruhaklinikáról kijött valaki, megállt a lift előtt, megnyomta a gombot, vár. A lift jön felfelé, hozzám. A liftünk felfelé nem gyűjti össze az utasokat, hanem a hívás sorrendiségében közlekedik. Lefelé azonban összeszedős, megáll mindenhol, ahol megnyomták a gombot. Az egy emelettel lejjebb várakozó látja, hogy a lift nem hozzá jött. Alighanem úgy érzi, hogy elrabolták a liftjét, sértődötten elindul gyalog. Azért gondolom, hogy sértődötten, mert lefelé mentében minden szinten megnyomta a gombot. Rég kint van a házból, amikor én még mindig emeletről emeletre araszolok, megállok, várok, újraindulok a lifttel. Ez volt az ő kis elégtétele, nemes bosszúja amiatt, hogy a lift nem hozzá tartott. Leérek, épp elmentem hazulról, mégis minden kétséget kizáróan érzem: otthon vagyok.

vissza a lap tetejére

31. szerda

     (Nincs ilyen nap, és ha lenne, akkor sem havazna ezen a napon.)

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra